Erich Maria Remarque első könyve az „Im Westen nichts neues” a szerző háborús átéléseinek eredményét nyujtja az olvasónak s ezek az átélések olyan lélek falai között érlelődtek könyvvé, mely maradandó patinával vonja be minden szavát...

...Itt fekszik előttem a könyv és valami ellenőrizhetetlen transcendens érzésem van, hogy a könyv-élettelen lapjain átremeg a vér piros lüktetése. Ennek a könyvnek szíve van, fájó, piros, eleven szíve, mely rokon az én szívemmel és rokon mindenki szívével.

Tartalmát nem igen adhatom.

Paul B�äumer 19 éves fiatalember és a világháború. Ez a tartalma.

Sok ilyen tizenkilencéves Paul B�äumer vonul végig a könyvön s bevezetésül azt írja Remarque, hogy könyve nem akar sem panasz, sem önvallomás lenni, hanem egyszerű beszámoló egy generációról, melyet tönkretett a háború, még ha ágyúlövegei elől sikerült is megmenekülnie. S tényleg a háborút átélt fiatal generáció minden nyomorúsága, minden tehetetlen elrontottsága ott lüktet a könyv minden egyes betüjében.

Ezek a háború igazi áldozatai:

a fiatalok, akiket az iskolapad mellől, az anyjuk karjából téptek el és dobtak a szörnyűségek martalékául. Ezek az igazi áldozatok, akik élnek, megmaradtak és sohasem találják meg a kontaktust az élettel.

„– A többieknek, az idősebbeknek már volt gyökerük” – írja Remarque, – család, hivatás, földjük, vagy valami cél, – ha hazajutnak innen, megtalálják a folytonosságot, de nekünk, akik épen kezdtük volna, akiknek lelke még csak finom hajszálgyökereket eresztett tapogatózva az életbe, – nekünk végzetes ez a négy év.

– Fiatal vagyok, húsz éves, de nem ismerek az életből egyebet, mint as kétségbeesést, a halált, a félelmet, és mérges keverékét az eszméletlen felületességnek, a szenvedés feneketlen mélységeivel.

Látom, hogy népeket hajtanak egymás ellen, akik némán, tudatlanul, engedelmesen, bárgyun ölnek.

Látom, hogy a világ legbölcsebb koponyái fegyvereket és szavakat találnak fel, hogy a borzalmat még raffináltabbá, még hosszadalmassabbá tegyék. És velem együtt látja ezt korosztályom minden egyese, az egész világon szerteszét, velem együtt éli ezt át az én generációm.

Mit fognak apáink tenni, ha egyszer felállunk, odalépünk elébük és számadásra szólítjuk őket?!

Mit várnak tőlünk, ha eljő az idő, mikor nem lesz háború? Éveken át az volt a foglalkozásunk, hogy öljünk, – első komoly hivatásunk volt ez az életben.

A mi tudatunk az életről csak annyi, amennyit a halálról tudunk. És mi legyen ezek után belőlünk?”

Ezt kérdi Paul B�äumer, – Remarque, és ezt jajgatva vele együtt a világ minden zavart és boldogtalan fiatalja, az emberiség lelkiismerete felé. Mi legyen belőlünk?

Fülükben a jajok, hörgések, sikolyok emlékeivel, szemük érzékeny lemezén örökre berögződve a borzalmak dantei színjátéka, lelkükben enervállság, az élet fenségének megvetése, céltalanság, koravénség, iránytalan tévelygés. Helyrehozhatatlanságában borzalmasabb ez a halál véglegességének Mert ezek itt járnak köztünk, életre kárhoztatva. Itt vegetálnak fásultan, jönnek-mennek, végzik a dolgukat, de kontaktust nem találnak semmihez, senkihez. S ez a háborús generáció úgy él közöttünk idegenül, érdektelenül és pathológikusan, mint egy betelepített idegen fajta, csendes és konok rezerváltságban és nem asszimilálódik, (nem tud), halála órájáig. Igazi célja, értelme, gyökere az életének nincs. Az elfolyt az ágyúdörgésben, elfakult a világítórakéták vakító tüzénél, kiveszett egy bajtárs rémesen csonka hullája, mellett, a vizes-bűzös lövészárok mélyén.

Egy helyen emelkedik Remarque fásúlt hangja, amidőn B�äumerrel élete céltalanságát gyászoltatja.

„– Mi legyen a cél, az élettartalom, a következő őrlő évek idejére?! Hát van valami?

–    Marad valami ebből a szörnyűségből épen? – mondja. Talán egy, – egyetlen valami. Rááldozni egy életet, egy élet minden szenvednitudását és türelmét, hogy ez többet ne lehessen. Hogy több ilyen gyökértelen, boldogtalan ember ne rémüldözzön az élettől. Hogy húszévesek ne járjanak műlábbal, mű karral, vakon, állandóan vérző tüdőlövéssel, idegbajosan. Hogy a nyugtató anyaföldbe egy darabba jusson az életben elfáradt, halálba hanyatlott emberi test. Hogy többet ne fröcsköljön egyik húszéves agyveleje a többi húszévesek arcába, hogy ne lásson a fiatal szépéhes szem kifordult beleket, rángatózó tagokat, fej nélkül szaladó testet. Talán ezért érdemes volna élni. Hogy ez többet ne lehessen.

–     De kilencszáztizennyolcban egy csendes októberi napon meghal hősünk, Paul B�äumer, az ember. Egy tévedt golyó szalad a szívébe. Ott fekszik sárga arccal, békélten. Ügy néz ki, mint ha elégedetté lenné, hogy így történt.”

Ezek a regény befejező szavai. Meghalt a háborus fiatal generáció.

 De örökségét érzem, és éreznie kell mindenkinek, aki félig-meddig embernek tartja magát. Ezt az örökséget elajándékozni, félredobni nem lehet. Lelkünkben ég és az emberi méltóság és ethika függ attól, hogyan sáfárkodunk vele.

Hagyunk-e még, ilyen fiatal generációkat elpusztulni, – vagy szentté avatva lelkünkben a Béke halott előharcosait, minden tudásunkkal és erőnkkel az Eszme szolgálatába állunk!? –

Ezt a kérdést hagyja nyitva a könyv.

És csak egy lehet rá a felelet:

Mindent megtenni, odaadni, feláldozni, csak ezt többet ne! (Nagyvárad)