Az orosz bolsevizmus felnyitotta a hírhedt Ochrana levéltárát és a szovjettörténészek nyilvánosságra hozták a levéltár fontos, történelmi dokumentumait. A nyilvánosságra került Ochrana-dokumentumok között legérdekesebb az a kézirat, amely az I. Internacionále nagynevű sírásójától: B a k u n i n tól származik. Az érdekes kéziratot, amelyet Polonszki orosz történettudós tett közzé először, Kurt Kersten történelmi bevezetővel németre fordította és ezzel lehetővé tette, hogy a Nyugat is megismerkedjék Bakunin életének nem mindennapi és sorsdöntő fejezetével. „Bakunin gyónása I. Miklós cárnak a Péter-Pál erődből”: ez a címe Kurt Kersten könyvének, amely Marx híres ellenfelének, ennek a nyugtalan, kalandos sorsú forradalmárnak az orosz börtönökben eltöltött éveiről ad számot. Nyolc évtized-távolságból Bakuninnak ez a „gyónása” majdnem aktuális, hiszen Európa valamennyi országában történtek és történnek forradalmárokkal olyan balesetek, hogy szabad levegő helyett a börtön sorvasztó magányában kénytelenek eltölteni az időt. De ezen túl: magának Bakuninnak, mint a 19-ik század egyik legjelentősebb történelmi alakjának portréjához szolgáltat nélkülözhetetlen adatokat. Talán fölösleges elmondani, hogy ez az orosz nemes, robusztus testi és szellemi erővel hogy verekedte végig a mult század valamennyi európai forradalmát és mit jelentett az akkori forradalmi mozgalmak számára. 1848-ban egész Európán keresztülviharzó forradalom mindenütt találkozott vele: ott volt Párisban, Varsóban, Drezdában, Prágában és csak üres zsebe akadályozta meg, hogy a márciusi magyar forradalomban nem tünt föl lobogó hajával, mint Kossuth segítője. „A megtestesült sátán” – írja róla barátja Herzen, zabolátlan, fanatikus, vakmerő, mint sokan a polgári forradalmak akkori romantikusai közül. Nem szerette a teóriákat (Marx írta róla kissé rosszakaratúan: „a szociális tudományok területén tudatlan ember”), a cselekedett volt nála a legelső, mindenekfölöttvaló, a tett: a f o r r a d alomcsinálás. De ebben aztán felülmulhatatlan volt; ezt még a szigorú M a r x is elismerte róla, aki pedig ritkán és igen soványan pazarolt rá dicsérő jelzőt. A polgári forradalom elméleti kereteit sohasem lépte túl, viszont féktelen aktivitása igen sokszor sodorta szembe a polgári rendcsinálás eseményeivel. „Bakunin a forradalom első napján nélkülözhetetlen, másnap agyon kell lőni” – írta róla találóan a 48-as párisi forradalom egyik vezetője. Ezt az örökké bolygó forradalmárt 1848 májusában Drezdában érte a baleset: a reakciós porosz csapatok elfogták lés a bíróság halálra ítélte. Ferenc József nek is volt leszámolni valója Bakuninnal, ezért a szász kormánytól kikérte a halálraítéltet, Olmützben újabb halálos ítéletet mondtak ki fölötte, ám bitó helyett újabb, még végzetesebb toloncútra indították: vissza Oroszországba! I. Miklós kérését Ferenc József nem tudta megtagadni és Bakunin, akit már régóta hajszolt az Ochrana, a Péter-Pál erődbe került. És itt kezdődik az a fejezet, amely a bolsevizmus uralomrajutásáig teljesen ismeretlen volt Bakunin életéből; a Péter-Pál börtönben született meg az a gyónás, ami a rendíthetetlen, soha meg nem torpant forradalmár „sötét” titka volt. A börtönben, a lelkileg meggyötört, megkínzott Bakuninhoz egy napon beállított Orlow, az Ochrana főnöke és átadta a cár üzenetét: „írjon, gyónjon meg mindent a cárnak, olyan őszintén, mintha apjának gyónna”. Bakunin szemében a remény halvány sugara gyuladt – menekülni, kijutni a börtönből, kijutni mindenáron a szabadba, mert számára csak a szabadság volt az élet. A cár azt hitte, hogy „a nemes vad” föltárja majd a lengyel mozgalom szálait, neveket árul el, adatokat nyújt, amiket az Ochrana szépen felhasználhat. De Bakunin erre nem volt kapható: „Ne kívánja tőlem Felség, hogy mások bűneit is meggyónjam. Ez a gyónás csak az én bűneimről szól, mások bűneit nem fedhetem föl”. A titoktartás „bűnét” azzal igyekezett leróni, hogy alázatos „megbánást” mutatott és remek retorikával úgy hízelegte össze a sorokat, hogy a cárt valahogy „megindítsa” és - falhoz állítsa. Hogy a falhoz állítás nem sikerült neki, nem tehet róla; a „gyónás” mestermunka „olyan teljesítmény, ami Machiavellinek is becsületére vált volna”. A prágai szláv kongresszusán kifejtett munkáját, amiért különösen fente rá a fogát az Ochrana, mint az osztrákmagyar monarchia szétbomlasztására irányuló politikai tevékenységet állította be, amiben ha volt is igazság, semmiesetre sem fedte teljesen a tényeket. „A német kommunistákról”, akiket szíve mélyéből gyülölt a cár és vele együtt az európai reakció, fölényes megvetéssel beszélt. „A németek nevetséges, jóindulatú nép; csaknem mindig megértettük egymást, kivéve kommunista literátoraikat”. A cár közismert németgyűlöletére spekulált, amikor „a szláv öszszeesküvést” úgy tüntette föl, mint a „német hegemónia” elleni óvszert. De kihasználta a cár vakbúzgóságát is: „Nyugateurópa minden gyöngesége, romlása a hitetlenségből származik”. (A gyónás margójára I. Miklós ennél a sornál ezt a megjegyzést írta: nagyon találó! ) Bakunin minden számítása mégis halomradőlt: a cár nem talált adatokat gyónásában és nem élt a „kegyelemjogával”. A bűnbánó forradalmár kiszolgáltatta magát az Ochranának, de szabadságát nem kapta vissza. Csak esztendők mulva, a cár halála után kapott amnesztiát és küldték számüzetésbe Szibériába, ahonnan hamarosan megszökött. Ettől kezdve ez a gyónás, ez a. „sötét titok” nem hagyta nyugton. Az Ochrana ezzel revolverezte; a gyónást kinyomatták és ha Bakunin valahol „munkához látott” rögtön ment az üzenet: vigyázz, rádolvassuk megvallott bűneidet. És Bakunin, akinek éppen ebben az időben nagy szüksége volt a kérhetetlen forradalmár nimbuszára, fogcsikorgatva de engedelmeskedett. A Damokles-kard ott lógott a feje fölött; árnyékként kisérte, nem tudott tőle szabadulni. Senkinek sem vallotta be, még Herzennek sem, akivel pedig intim barátság szálai kapcsolták össze. Sír bavitte álmaival együtt, amiket közel egy század után váltott életre az orosz nép. (Szabadka)