A ma irodalma (a strucirodalom, felnőttek tudatos mesejátéka és falazást komédiája) a ma álarcéletének megfelelően nem más, mint – menekülés a Valóság, a tények elől. Holtpontmozgás, görcsös kapaszkodó életigenlés: egy hanyatló társadalom utolsó hangos és színpompás haláltánca. A másik oldalon: szín- és hangszépségnek semmi nyoma. Nyomasztón uralkodik a szürkeség, a valóság: a proletár. Nem kivétel és nem csúcspont, de egyszerűen – anyag, életanyag, emberi munka atomja. A legfontosabb, legnélkülőzhetetlenebb. Mindennek alapja, oka és semminek, vagy csak nagyon kevésnek részese, élvezője. A háború és a forradalmak disszonánsan és érthetően ordították ezt az egyenlőtlenséget, erőszakosan öntudatosították. Az eredmény: az életteremtő, mint jogos életigenlő és résztkérő. A szürkeség, mely életté akar színesedni. A valóság, melyet strucmódra többé nem lehet letagadni. Élet mely kinyílatkoztatási formát követel és teremt: munkáséletek tömegfényképét, dokumentumát. Élet valóságát, irodalom igazságát a másik oldalon. Proletár, munkás, nyomor, éhség: irodalmi rekvizitum volt eddig, intellektuális részvét, papirhumanizmus determinálta. Az irodalmi naturalizmus: az irodalmi kiélés egyik divatos formája. Az új valóságirodalom nem kiélési forma, de átélési folyamat eredménye: az imaginér vagy plátói felelőségérzet helyére) a ténylegesen ellenőrizhető szociális felelőségérzet lép. És ezzel adva is van ez új irodalom lényege és legfőbb mértéke. Létjogosultságának alapja: a munkásosztály háború utáni tudatos önállósága. A proletárirodalom célja: a munkásság kvantitatív súlytöbbletét kvalitatív bizonyossággá igazolni. Bebizonyítani, hogy a szürke láthatatlanná terrorizált élet, ennek az életnek szenvedései, vágyai, céljai vannak annyira egyetemesek emberiek, földjövősök, hogy tudni kell róluk, hogy vállalni is lehet azokat, hogy etikumban erősebbek, hitesebbek, szükségesebbek, mint az önmagát felemésztő eddig volt és munkást kiközösítő társadalmi mentalitás. Az irodalom, mely szociális fejlődésében elérte az antipolgári destruáló formát, itt-ott már érintkezésbe jutott a proletárvalósággal, amint ezt az utolsó példa: Hermann Kesten könyve bizonyítja (Josef sucht die Freiheit. – Kiepenheuer, Berlin). Az antipolgári forma végeredményében negativ munka és a háború utáni írói nemzedék, mely – különösen Németországban – kordetermináltan szociális, egy lépéssel tovább menve: irodalomban, hol tudatos vállalással, hol öntudatlan jövőmegérzéssel egyre másra vetéli a proletárvalóság dokumentumait.

Elől az élen: Kurt Kl�äber (Passagiere der III. Klasse. – Int. Arbeiter Vlg., Berlin). Regénye nem regény, a riportázs tudatos háttérvilágosító művészetét az író rendező, osztályozó itélő szerepét hiába keressük. Ez a regény a munkáskollektivum adaequat közlési formája: „Tizenhárom munkás és három nő együtt utaznak hét napig egy óceánjárón. A könyv nem más, mint beszédeik és cselekedeteik majdnem sztenogramszerű lejegyzése”. Ami ezt a regényt mégis művészi alkotássá avatja az a teljesség, a valóság teljes vetítésének bátorsága, az Önmegtartóztatás, mely végeredményében teremtő aszkézist eredményez. Sok száz elmondott történet és néhány napi együttes élet szerves egésszé áll össze: a proletárvilág hihetetlen erejű fakó színessége, életszorító feszültsége halomra dönti a polgári irodalom minden talmitragédiáját és fantázianagyszerűségét. És a hajó viszi vonszolja, dübörgi előre ezt az egész életet. A hajó külső kollektivitása a véletlenül összesürített élet itt a regényben megteremti és kivetíti az atmoszférikus belső kollektivitást. Egyetemesen az egész munkásosztály szól itt önönmagából kifelé, az író csak tudatosít, csak dokumentál: feljegyzi azt, amit mindenki mindennap lát és tapasztal, de amit világ elé perelni – teljes meztelenségében lefényképezni, leírni nem akarnak és nem is tudnak a mai „korszerű” írástudók, mert a valóság feljegyzése: valóság vállalást jelent. Kl�äber: proletár. Származása, meggyőződése százszázalékosan kötik osztályához. Mondhatná tehát valaki: akkor nem is lehet objektiv dokumentáló. Akik így beszélnek, azok olvassák el egy kívülállónak, egy osztályfölött álló írónak: Hans Sochaczewer-nek regényét (Sonntag und Montag. – Kiepenheuer, Berlin) és akkor csodálkozva fogják látni, hogy Sochaczewer felvevő lencséje ugyanazt a képet örökítette meg, mint Kl�äber. Sőt. A kép még sötétebb, még vigasztalanabb, még felháborítóbb. Pedig csak mindennapi tényeket közvetít: berlini proletárok egyforma vasárnapi-hétfői éleiét minden csoportosítás, retusálás és agitatív akarat nélkül. Nem izzad ki regényt magából, de lemegy az utcára, lehajol egy-két tucat emberi sorsért, hogy így bizonyítsa majdnem szószerint valamelyik író (talán Döblin) megállapítását: Berlinben egy négyzetméternyi folton kint a periferiákon több történik egy negyedóra alatt, mint a legexotikusabb regényekben! Csak oda kell nézni és meglátni a szürkeség sikoltó ájult atmoszféráját: városi proletárok világát, az örökké visszatérő refrént: „elbocsátva”, „felmondva”. Csak fel kell érezni azt a néhány órát, ami például közvetlen az elbocsátás után jön, dokumentálni a holdkóros állapotott, a támolygást és akkor rá kell bólintani: itt, itt van az igazi feszültség nem a polgári hálószobákban, barokban és detektivsmoncákban, mert itt az elemi lét, a kreaturális gesztus, maga a puszta élet fetreng halálrakínzottan. A berlini infláció regénye ez a könyv, de az inflációs regények sodródó szenzációjából az erotikahabzsolásból itt nincsen semmi. Iró, aki ma az inflációról ír, legtöbbször csak a szenzációs, lüktető polgári kalandorregényt könnyíti ki magából: a pénzt, a sikert. Sochaczewer az infláció talmi ragyogásában ugyanakkor kísérteties monoton vádszürkeségben dokumentálja proletárok mindig egyformára kifacsart életét. Regénye így – szegényebb, szürkébb, de: igazabb és írása – regénynél több. És végeredményében ez a „több” dönti el minden mai irodalmi munka értelmét és értékét.

A. mai proletárélet adaequat közlési formája: a Kl�äber és Sochaczewer féle sztenográffotográfia. Erőszakosan „történetté” gyúrni, túlozni, patetikusan színezni, pointirozni nem szabad. Bruno Vogel elbeszélései (Ein Gulasch. – Greifenverlag, Rudolstadt) nem közvetítik teljes meztelenségben a tényvalóságot; valahogy erőszakoltak, „csináltak” és annak dacára, hogy az élményalap meggyőzőn valódi – mégis papirosszerűen hatnak. A cseh-német F. C. Weiskopf, aki az „Átszállás a 21. századba” című orosz útinaplójával szerzett magának hírnevet, új könyvében (Wer keine Wahl, hat die Qual. – Malik, Berlin) már a címben jelzi, hogy egyszerű megfigyelésnél többet akar adni. Illusztrál, de tanulságot is von, egy egyszerű eldugott szóval ébreszt. A munkások baromivá züllött élete, a lázongás félszeg ide-oda topogása, tragédiája: automatikusan lélegzik ki magukból a harc értelmének megsejtését. Cseh proletárok, Svejkfigurák (Halaburda) monoton monologjai, egy szétboncolt test reflexvallomásai, majdnem állatőszinte mozdulásai: egyetemes kreaturális értelmet nyernek. A proletárirodalom nem lokalizál! Nem emeli piedesztálra a munkást és nem különíti el. Az egyforma emberit keresi és találja meg benne, ezt igazolja: a munkás állatlétének emberi egyetemes igazságtalanságát. Hogy ez mennyire így van, az a tény mutatja a legbeszédesebben, hogy az idei Kleist díjat, ezt a legdöntőbb és félig-meddig polgári németi irodalmi kitüntetést olyan könyv szerzője kapta meg, aki a proletárok szürke életét, vérbefullasztott elkeseredését, a sztrájkot dokumentálta. A proletárirodalom így egyszerre irodalmi hitelesítést, vagy ha úgy tetszik „polgárjogot” nyert. Seghers (ez álnév alatt a magyar Radványi Nelly rejtőzik) regénye: Aufstand der Fischer von St. Barbara (Kiepenhener, Berlin) a szürke munkásélet döbbentő színképe, tájképe. Olyan mint egy Munch kép: a szótlan elkeseredett halászok a végtelen kulisszával, a tengerrel a hátuk mögött, belül és kívül a szitáló eső szürkeségével: a kreatura vibráló mozdulatlanságát rögzitik. De ez a tömeg mozdulatlanság végeredményében keményveretű kinyilatkoztatás: dac, elkeseredés, villáma hirtelen gyujt és a külső hangtalanság, mozdulatlanság belső világrengéssel morog tovább. A sztrájklezáró golyók nem tehetnek pontot, az asszonyok elnémult férjeik szemében „valami újat, keményet, sötéten csillogót látnak: kiürült boros hordók erős seprüjét”. Seghers regénye: a szürkeség, a hangtalanság, a mozdulatlanság színes hangos vibráló szépsége. És ezen belül a pozitív dokumentum: a sztrájk pontos biográfiája. Ut a hangtalan felgyulástól a hangtalan zuhanásig: béremelés hangja, sikolya, ökle és a lezáró némító golyók. Seghers regényét olvasva furcsán Ady jutott eszembe, a lényegesen hangtalanul belül dolgozó „északi ember”, „kinek a sors, az élet, évek és napok szívének gyökeréig fájnak”. Seghersben ez az északi ember dolgozott, hogy jobban tisztábban lássunk kreaturális ősi érintetlenséget: tömegsors lélekbecsendülő, felvérző monumentális kinyilatkoztatását. Hangyagigantika szürke negatívumát: tudósítást a munkáséletről, a munka életének lehetetlenségéről; az alkotó munka, a kollektív munka lehetetlenségét. Itt ennél a megismerésnél, ezen a ponton találkozik az író a proletárral. Nem a részvét, nem a kíváncsiság viszi feléje, de az alkotó megérzése, a konszolidált élet légüres atmoszférájában újat szomjuhozó, pozitivumot kereső felelős ember kollektiv munkavágya, építőakarata. Az alkotó, a felelős író egyszerűen kezet fogott, találkozott a munkaaktiv alkotó osztállyal. Ennyi történt. Marx igazolódott: „Mielőtt a proletariátus győzelmeit a barrikádokon kivívja, egy csomó intellektuális győzelemmel jelzi eljövendő igazát”. (Stósz)