King Vidornak „A tucatember” című filmjéről – ez illőbb fordítása a „Mensch der Masse”-nek – a „Korunk” már megemlékezett februári számában „A tömeg-ember filmje” címmel. A közlemény szerint a film „szokatlan... ha nem is szokatlanul jó”, továbbá „kegyetlenül szociális, melyet azonban... a sablonszerű happy end meglehetősen eltisztátalanít, ugyhogy azután a, rendkivűli jelzőt egyáltalán nem érdemli meg”, s végül „mindez a giccses zárójelenetig teljesen szentimentáliák nélkül, nagyon ösztönösen, meglehetős képgazdagsággal és tempóerősséggel ábrázolódik”.

Anélkül, hogy ezekkel az állításokkal vitába, akarnék szállni, (a kritikusnak teljesen igaza volt) meg kell állapítanom, hogy „A tucatember” nemcsak szokatlanul jó, hanem egyenesen a legjobb és legbecsületesebb amerikai filmek egyike, egyenlő értékű S t r o heim „Gier nach Geld”-jével, – továbbá hogy éppen a happy endje miatt érdemli meg a, r e n d k i v ü l i j e 1 z ő t, (ha ugyan happy endnek lehet nevezni a befejezését), – végül, hogy a film zárójelenete nemcsak nem gicscses, de a legszebb és leghatalmasabb finálé, amit eddig vászonra vittek.

A februári számban megjelent kritika szerzője, ha elolvassa ezeket a soraimat, bizonyára azt gondolja, hogy meghülyültem.

Pedig csak arról van szó, hogy ő Berlinben látta a filmet, én meg Párisban.

Most viszont az olvasó csodálkozik: hát ez nem mindegy?

Nem.

Mert milyen happy end került a berlini mozilátogató elé? A film hősét, a tucatembert, amikor már egészen kikopott az életből s már anynyi energiája sincs, hogy munkanélküliségét legalább fel akarja cserélni valami tevékenységgel, a felesége is otthagyja. Az asszonyt jól szituált bátyjai viszik el a „naplopó”-tól... de alig lépi át a küszöböt, győz lelkében a courtmahlersi szerelem felemelő érzése: visszatér a férjhez. Cvikipuszi. Slusz. – Persze, hogy ez giccses zárójelenet.

Viszont a párisi mozikban igy fejeződött be a film: az asszony elmegy, – az összetört, nyomorult, kihasznált férj dacosan feltesz a részletre vásárolt grammofonra egy lemezt és juszt is, hogy megmutassa, amugy magyarosan elkezd sirva-vigadni jazzbandszó mellett. Az aszszony a folyosón meghallja a zeneszót... nem érti, nem tudja megérteni, hogy amikor ő elmegy, nincs tragédia, öngyilkosság, mélygyász, – ezért jön vissza, hogy megnézze, mit mulat az a gazember! Ott találja a férfit sirva. Zavartan állnak egymással szemben. A szegény, lecsuszott hivatalnok kivesz a zsebéből két varieté-jegyet: – délelőtt alkalmi munkát vállalt volt az utcán, s ebből az első keresetéből vette a jegyeket. Odaadja az asszonynak: „Meni el valakivell” Az asszony meghatódik: „Veled akarok elmenni”. S ott ülnek a varieté nézőterén, ketten. Itt jön a hatalmas zárójelenet! A felvevőgép elkezd lassan hátramozogni: a képre, amelyen először csak ők ketten látszanak, rákerülnek a szomszédaik, a mellettük ülők, az előttük ülők, a mögöttük ülők. Tizen-huszan-százan. Ezren. Abnormális nagy nézőtér, – már tízezren vannak a képen, – nem is nézőtér: ez az élet szinpada – húszezer kis mozgó pontocska nyüzsög a zsölylyékben és zártszékekben – a tucatember rég eltünt már a tömegben – az apparátus, még mindig megy hátra – abblenden – a tömeg lassan összeolvad egy szürke masszává…

Vége.

Ez giccses zárójelenet?

King Vidor egész biztosan nem produkált még soha különbet. De mit ér ez, ha a berlini filmkölcsönző-intézet valamelyik zöldfülű direktora úgy találta, hogy – nem jó. Na de lehet a dolgon „segíteni”. Ki kell hagyni az egész befejezést, a film közepéről be lehet vágni happy endnek egy csókolózási jelenetet és igy már „rendben van”. Hogy King Vidor másként képzelte? Hogy esetleg még sincs joga a könyvkereskedőnek egy Thomas Mann-regényből kitépni azt a husz oldalt, ami neki nem tetszik? Hogy a műkereskedő mégse festhet rá egy Renoir-képre csak úgy mirnix-dirnix egy vörösnadrágos dominókőcsiszolót, mert éppen ez jutott az eszébe? – A film-bandita fölényesen mosolyog az ilyen ellenvetéseken. Ö megvette a filmet Európára, azt tesz vele, amit akar.

Művészet? Hogyne, az is van: a kommünikékben.

A filmcenzura, ha a hatóság végzi: kulturszégyen, – a filmbriganti szerint is. De ő annyit cenzurázhat, amennyit csak akar, a pénzéért...

A kalandorkapitalizmus élén a filmes lovagol... (Berlin)