Főoldal

Korunk 1929 Április

Kosztya Rjabcev naplója


Nikolaj Ognyev

 


Egy tizenötéves fiú feljegyzései                              (4)


                                                                                                


MÁSODIK FÉLÉV                         ELSŐ FŰZET


1924. január 1. Az ünnepnapok alatt szervezetbeli társaimmal együtt részt vettem egy „szervezeti karácsonyon” egy munkásklubban. Valószínüleg ehhez a gyárüzemhez lesz kapcsolva a sejtünk, Mi, én és Szilva, este 10 óra felé érkeztünk; de még nem kezdődött meg, jóllehet a terem tele volt s nagy hőség és tolongás volt. Tizenegy óra felé érkezett meg az előadó s különféle istenekről mesélt valamit; ami érdekes lehetett volna, ha nem lett volna egészen rekedt és fáradt; mindenki csak úgy bámulta, hogy folytonosan vizet ivott. Aztán hirtelen, az előadás közepette, az órájára nézett s azt mondta: „Elvtársak, bocsássatok meg, be kell fejezzem, még öt más helyre kell mennem”. Lerohant a pódiumról s már el is ment. Ugy hogy az előadásnak el is maradt a vége. Az én véleményem az, hogy inkább el se kezdte volna. Azután sokáig nem következett semmi. Egészen elálmosodtam, mire aztán egyszerre felhúzták a függönyt s megkezdődött az előadás. A darabban a különböző országok papjai civódnak azon, hogy kinek az istene jobb, míg aztán jön hirtelen egy munkás seprőivel s mindenki elkergeti. Egy burzsuj is lődörög a színpadon. Bár nem sok dolga volt, mégis jobban játszott és komikusabb volt, mint az összes többi. A legkomikusabb az volt, hogy az alsónadrágja mindig kilógott a nadrág alól. Folytonosan visszadugdosta, de az mindig csak újra kibújt. A terem rezgett a kacagástól. Azt gondolom, hogy ha vallásellenes propagandát csinálunk, mindig kell valami komikusat adni, akkor eléri a célját. De mind az a sok előadás és felolvasás, különösen, mint a mai úton, inkább csak elriasztja az embert.


Azonkívül tegnap, Szilveszterestén, az iskolában voltam Szilvával egy előadáson. A „Vörös Hamupipőkét” adták. Két növér van benne, akik burzsujkák; a harmadik pedig mosónő Hogy ki gondolta ki, azt nem tudom, de az a nézetem, hogy olyasmi nem létezik, hiszen a három együtt él. A dolog úgy kezdődik, hogy a burzsujkák bálra mennek s a vörös Hamupipőke otthon elmossa az edényt. Akkor egyszerre csak megjelenik valami vörösinges fickó s egy röpiratot ad olvasni Hamupipőkének. Hamupipőke elolvassa, felveszi növérei ruháját s elfut. A második felvonás a bálon; ott táncolnak Hamupipőke növérei és mások színes ruhákban. Egyszerre megjelenik Hamupipőke és táncol ő is. Egy herceg megy utána, de ő megijed tőle, elfut és elveszti a cipőjét ... A harmadik felvonásban aztán a herceg eljön hozzájuk s megpróbálja, hogy kinek a lábára illik a cipő. Egyiknek se, csak Hamupipőkének. A herceg el akarja venni feleségül, de egyszerre megjelenik újra az előbbi agitátor, bejelenti, hogy kiütött a forradalom és megfenyegeti a herceget. Ez elszalad a közönség sorain keresztül s ebbe a pillanatban megérkeznek mind, akik a bálon ott voltak s eléneklik a növérekkel együtt az „Internationalét”. Sok valószínűtlen van benne, de hát nem szabad a kis pockoktól sokat kívánni. Egész jól játszottak különben, úgy hogy én magam is kedvet kaptam a színészkedéshez. Miért nem játszunk mi is nálunk színházat? Kell, hogy beszéljek róla Nikpetossal. Az a véleményem, hogy ami a nézést illeti, a mozi érdekesebb; itt egyáltalában nem kell gondolkozni; ami azonban a játszást illeti, az a színpadon érdekesebb; a vásznon mégis csak egy árnyék van.


Mindjárt az előadás után elkezdtek a pockok táncolni. Tanítónőjükhöz, Marja Ivanovnához mentem és kérdeztem:


„Tudja Ön, Elvtársnő, hogy a tánc egyáltalában tilos?”


Azt felelte:


„Először is ne dugja az orrát olyanba, ami nem tartozik Önre, Rjabcev Elvtárs! A második fokozatunk is az idegekre megy már. S most még az első ügyeibe is bele akarja dugni az orrát? Aztán, ha nem tetszik Önnek, menjen haza! Egyáltalában nem tudom, hogy mit keres itten”.


Nagyon dühös lettem, de uralkodtam magamon és elhatároztam, hogy jelentést teszek a dologról a sejtben. Aztán néztem a táncot s kérdeztem Szilvát, hogy ő tudna-e táncolni. Ugy vélte, hogy tudna, de nincs hozzá kedve; én azonban láttam, hogy csillogtak a szemei, hogy kipirúlt az arca és szalagja a zene ütemére szökdösött. Gondoltam: ha nem volnék ott, biztosan táncolnál. Őszintén szólva én is másként éreztem magamat, mint rendesen. Nagyon fényes volt, minden lámpa égett. A zene, egy egyszerű zongora, úgy magával ragadta az embert, hogy kedve kerekedett valami különöset csinálni például egy nagyszerű beszédet tartam vagy pedig zászlóval a kézben mindenki előtt menni. Vagy akár bukfencezni. De a mieink közül csak Szilva volt ott. Hirtelen megragadta a kezemet s azt mondta:


„Vladlen, én semmi áron se maradok itt tovább (t. i. megállapodtunk, hogy Vladlennek fog hívni). Maradj, ha akarsz, én megyek”.


Természetesen vele mentem. Egyedül unalmas lett volna. Utközben mondta Szilva:


„Ha az ember mindig mindent megtenne, amihez kedve van, hol maradna akkor az ideológia?”


Igazat kellett adjak neki.


 


Január 5. Megfigyeltem, hogy éjjelente nem tudok aludni. Hogy tulajdonképpen miért, azt nem tudom. Fel lehetne tenni: megerőltető tanulás következtében. A szünidőben azonban nagyon keveset dolgoztam, bár a penzummal még mindig hátralékban vagyok; decemberről nem is beszélve, még novemberre is hátra vagyok néhány tárggyal. Sokat sétálok és eleget korcsolyázom, úgy hogy álmatlanságomat nem értem. Voltam Szerjoska Blinovnál s megkérdeztem.


„Talán túl sokat olvasol?” vélte ő.


Azt mondtam, igen s Szerjoska azt gondolta, hogy az az oka. Később azonban gondolkoztam a dolgon s rájöttem, hogy a vakáció után egyáltalában nem is olvastam olyan sokat. Azonban egyes helyek egész különösen megmaradnak az emlékezetemben s éjjel mindig ezekre kell gondolnom. Például olvastam egy elbeszélést, amelynek az volt a címe a „Találkozás”. Ebben a francia nevelőnő egy fiúnak megmutatja a lábát a térden felül. Bár a fiú elszalad tőle, mert a lány izzadságszagú, ez a hely mégis különösen erős benyomást tett rám. Az elbeszélés a sárga Általános Könyvtárban jelent meg. Furcsa dolog: az ember együtt tanul a lányokkal, verekszik velük, egyre-másra megfogja őket és mindez a legkisebb benyomást sem teszi az emberre; mihelyt azonban olvas róla az ember, nem tud többet aludni. Hogy van az?


Ami azonban a legutálatosabb: az ilyen gondolatok után mindig ugyanaz történik, anélkül, hogy akarná az ember: fim-fom-pik-pak (Igy van az eredeti naplóban. N. Ognyev).


Január 11. A „Cérnagombolyag” ma a legkedveltebb iskolai kifejezések szótárát hozza:


„Zsivajtestvér, revolverpofa, fűrész, fecsegőpofa, gazember, ökör, hülye, ördög, disznó, dög, hulla, kutyafi, svindler, állat, átkozott bálvány, Hamlet; olyan szelid kifejezéseket, mint ostoba és szamár fel se soroltak.


S hozzá ez a megjegyzés: némelyik kifejezést nem lehet a fali ujságba betenni, mert még az is elpirulna. Átengedjük az „Iksz”-mellékletnek, vagyis az „Iksz-B”-nek.


A folyosón a „Cérnagombolyag” előtt Nikpetos beszédbe elegyedett velünk. Azt mondta, hogy a fali ujság nagyon hasznos az iskolának, aztán azt kérdezte:


„Mit gondoltak, hogyan lehetne a kifejezések ellen harcolni?”


Egyikünk azzal a megjegyzéssel állott elő, hogy ezek a kifejezések egyáltalában nem is olyan rosszak. A többiek ellene beszéltek. Nikpetos aztán a következőt javasolta:


„Máról holnapra nem lehet leszokni az ilyen kifejezések használatáról, egészen lassan azonban odáig viheti az ember, hogy ügyel magára. Például a tanulóbizottság eltilthatná mindazokat a kifejezéseket, amelyek erősebbek az ördögnél, viszont a gyengébbeket engedélyezhetné”.


Nevettünk és megegyeztünk, hogy olyan kifejezések, mint fecsegő pofa, disznó, ostoba pofa, szamár, ördög, fajankó meg lesznek engedve. A többiek erősebbek, mint az „ördög”.


Érdekes lesz látni, vajjon mi lesz belőle. Nem az általános gyűlés hivatalos határozata, egyszerűen a folyosón fogadtuk el s így senkire se kötelező.


Aztán Nikpetos összehívott még néhány fiút s bemenjünk a társadalomtudományi laboratóriumba. A lányok nem voltak ottan. Nikpetos azt mondta: „Akarok még veletek a káromkodásról és más egyéb mocskos szitkozódásokról beszélni. Én azt hiszem: aki mocskos kifejezéseket használ, az bepiszkítja, saját nyelvét. Mit szólnának ahhoz, ha a tanulók piszkosan és bogarakkal teli és mosdatlanúl jönnének az iskolába?”


Azt feleltük, hogy természetesen az nem volna megengedhető. „A káromkodással és a mocskos szitkozódásokkal ugyanúgy áll a dolog. Éppen olyan, mintha valamelyik piszkosan jönne az iskolába. Éppen olyan ragályos, mint a piszok, t. i. lelkileg ragályos. A régi iskola nem tudott ellene, semmit tenni, mert a tanulók nem tehettek egyebet, minthogy ilyen kifejezésekkel tiltakoztak az iskola ellen. De mi ellen kell nektek tiltakozni?


Nem tudtuk, mit feleljünk s hallgattunk. Nem az első eset, hogy Nikpetos erről beszél. Feltünő dolog.


Január 12. Bolondestély! Na, az vidám kell legyen! titoktartás pecsétje alatt (meg kellett, hogy esküdjünk!) mesélte, mint valami rettenetes titkot Vanja Palkin a negyedik csoportból. Egyelőre nem akarok róla írni. Pórúl járhat vele az ember. Csak azt nem tudom, hogy a Szövetség elveivel összeegyeztethető-e.


Január 13. Ma tanítás után az egyik leány a zongorához ült s táncokat klimpirozott. A lányok, kicsik és nagyok egyformán, mintha csak összebeszéltek volna, táncolni kezdtek.


Egész jól tudom, hogy táncolni nem szabad; ezért össze állottam egypár fiúval s akartunk a lányoknak gáncsot vetni. Természetesen sikoltozás és kiabálás. A skrabok összefutnak s mindjárt volt egy röpülő nagygyűlés. Az ilyen röpülőgyűléseket sokkal jobb szeretem, mert az igaziakon többnyire csak jegyzőkönyv és unalom található. A repülőkön lehet ordítani, mindenki magán kívül van s mindig valami izgató kérdés van a napirenden. Szinajda legelőbb is azt kérdezte, hogy tulajdonképpen a fiúk miért vannak a tánc ellen.


„Mert a tánc ideológiai következetlenség”, mondta Szerjoska Blinov. „A táncban nincs semmi tudományos, semmi értelmes. A táncban csak a kölcsönös nemi ingerlés jut kifejezésre”. Jelnikitka felugrott:


„Véleményem szerint a fiúk azért vannak a tánc ellen, mert nem tudnak táncolni, a futballban sincs semmi tudományos, se értelmes, csak durvaság van benne, mégis futballoznak a fiúk”.


Erre a fiúk mind azt kiabálták: „A futball a testkulturához tartozik”. „Akkor a tánc is testkultura”, vélte a fekete Szója. „Evvel nem értek egyet”, mondta a hosszú Szinajda. „Azt hiszem, a táncot nem lehet testkulturának nevezni. Minden esetre azonban a tánc nagy örömet ad s ha megtiltjuk, valami mást kell helyébe bevezessünk. Én megszervezett játékok mellett volnék az iskolában. A vezetést adhatnám hozzá”.


Amire én azt válaszoltam:


„Nem vagyunk itt gyermekkertben, hogy a lányokkal körbe-körbét játszunk. Azonkívül van egy értelmes szórakozás, ami ellen senki se vethet ellene semmit. Voltam az első fokozatban s láttam, hogy játszanak a kicsinyek színházat. Ott kedvem jött, hogy én is játszak a színpadon. Aliért nem tartunk mi is előadásokat? Az a véleményem, hogy az nagy hiba”.


„Helyes, mondta Szinajda Pavlovna. Eddig egész egyszerűen senkit se találtunk, aki a dolgot magára vállalta volna. Ha egyik tanár vállalja, belemegyek”.


Nagy kiabálva körülvettük Nikpetost s ő beleegyezett; csak előbb egy megfelelő darabot kell keressen, mondta.


Aztán szétoszoltunk s Venya Palkin engem félrehívott. Meg kellett hogy esküdjek neki ünnepélyesen, hogy nem fogok fecsegni. Aztán elmondta, hogy a régi újév alkalmából egy bolondestély lesz s megadta a címet. Kilenc órakor kell menjek. Most már fél kilenc. Apámnak azt mondtam, hogy a moziba egy jobb helyre szeretnék menni és kaptam tőle egy kis pénzt.


Január 14. A bolondestélyről nem szabad írjak. Egyébként egész csomót kellene elmondjak róla. De ez egy rettenetes titok. Linát ott találtaim s ezen nagyon csodálkoztam.


Január 15. Az iskolában folyik tovább a tanítás, mint mindig. Most már könnyebb nekem, mert nem vagyok többé a tanulóbizottságban. Novemberre az összes tárgyakat elintéztem, decemberre is egy részét.


Ma Nikpetos egy könyvet hozott magával s összehívott bennünket az auditóriumba.


„Rjabcev azt javasolta, hogy adjunk elő egy darabot. Ez véleményem szerint nagyon jó eszme. De jó, modern darab alig van. Azért azt javasolom, hogy adjuk elő Shakespeare darabját, a „Hamlet”-et. Első látásra ugyan a darabban nincs semmi forradalmi, azt előre mondom nektek, de óriási belső tiltakozás rejlik benne”.


S hangosan felolvasta nekünk a darabot. Nagyon szépen olvas fel, úgy hogy szívesen hallgatja az ember. De egész rakás fecsegés van benne. Természetesen ezt nem szabad a szerző rovására írni. Hiszen csaknem ötszáz év előtt írt. S ezenkívül egy királynő s nem a proletariátus számára írt.


Minden esetre leírom, hogy mit mondtam az auditóriumban Shakespeare hiányosságairól:


A „Hamlet”-ben megtudjuk legelőbb is, hogyan áll őrt az őrség a lépcsőnél és hogyan jelenik meg neki a szellem. Aztán jön Hamlet s a szellem elvezeti az ördögtudja hová, ott elmeséli neki, hogyan mérgezték őt, a szellemet meg. Kitünik, hogy apja szelleme s hogy az apját tényleg saját testvére, Hamlet nagybátyja mérgezte meg, hogy azután Hamlet anyját feleségül vegye és apja helyett király legyen. Az egész dologban két lehetetlen dolgot látok: először is, nincsenek szellemek; ha egyszer pedig nekem mégis megjelenne egy szellem, egyszerűen elszaladnék és nem beszélgetnék vele; fegyverrel nem lehet a szellemek ellen semmit elérni, ha esetleg agyon akarják vágni az embert. Másodszor a szellem azt meséli, hogy úgy mérgezték meg, hogy mialatt aludt mérget csepegtettek a fülébe. Még soha sem hallottam, hogy így is meg lehet embereket mérgezni. De miattam lehet. Talán ötszáz év előtt az volt a szokás.


Sokkal fontosabb Shakespeare következő tévedése: szerepel egy Polonius. Egy olyan öreg fiú. Van egy leánya, Ophelia s egy fia, Laertes. Hamlet Opheliával jár, szerelmes bele, de az nem jön ki elég világosan.


Laertes Franciaországban él és az öreg mindig nyugtalankodik érte, fél hogy rossz útra téved. Aztán lehet látni, hogy Hamlettel valami nincs rendjén; azt hinné az ember, hogy ennek az Opheliához való szerelme az oka; pedig igazában a szellem miatt ideges s úgy tesz, mintha bolond volna. De szándékosan teszi; meg akarja tudni, hogy a szellem tényleg igazat mondott-e vagy pedig az egész svindli, azzal a mérgezéssel. A bolond Hamlet egy előadást rendez, ahol eljátszák, hogyan mérgezték meg apját, a királyt. Az új király, Hamlet nagybátyja, anyjával együtt eljön az előadásra. Itt aztán nagyon lehetetlen nekem az egész ügy. Azt hiszem, akkor sem engedték volna meg egy bolondnak, hogy előadást rendezzen, egész egyszerűen a bolondok házába zárták volna. No´s, mindegy, a király és a királyné kényelmesen leülnek, hogy a bolond darabot megnézzék. Mihelyt azonban látják, hogy miről van szó, kirohannak. Hamlet ekkor őrültségét szándékosan még erősebben kimutatja. A földre ül szék helyett, mindenféle értelmetlenséggel zavarja az előadást, aztán felugrik s azt kiabálja:


„A szarvast eltalálta a nyílvessző!”


A király dühöng. De Hamlet éppen azt akarja. Most már biztos benne, hogy apját meggyilkolta. Hamlet okos legény, dacára annak, hogy polgári származású. Na, aztán anyja, a királynő beszél Hamlettel, mintha bocsánatot kérne tőle, és az öreg Polonius elbújik egy függöny mögé és figyel. Hamlet észreveszi: s a függönyön keresztül leszúrja, mint egy patkányt. Erre aztán a leány, az Ophelia igazán megőrül. Laertes, a fiú, hazaérkezik Franciaországból s meg akarja megint bosszúim Hamleten, amiért ez papáját a túlvilágra küldte. Megmérgezi kardját és párbajra hívja ki Hamletet. Ugy hívták azt régen, amikor ketten összetűztek. Hogy Hamlet egész bizonyosan meghaljon, a király még egy méreggel teli poharat is készít elő. De valahogyan úgy fordul a dolog, hogy Hamlet öli meg Laertest és a királyné issza meg a mérget. Akkor aztán Hamlet megöli a királyt s maga is meghal. Előbb van egy jelenet, ahol Hamlet koponyákkal beszélget. Ez már aztán véleményem szerint tiszta bolondság. Ki beszélget koponyákkal? Csak egy őrült! Hamlet pedig nem az. Csak annak teszi magát.


A legtöbben amellett voltak, hogy adjuk elő a darabot. Én nem szavaztam; azt gondolom, valami modern mégis jobb lenne. Valami, amiben barrikádok vannak és forradalom.


A fekete Szója is ott volt a felolvasáson, de még véletlenül se szólalt meg. Nem tudom Lina miért nem jött el.


Január 16. Eddig senkinek se szóltam semmit a bolondestélyekről. Nagy titok. Venja Palkin azt hinné, hogy mindnyájan szigorúan megőrzik a titkot. Ez nagyon fontos.


Mégis nem tudok megszabadulni a kétségtől: összeegyeztethető ilyesmi az Ifjúsági szervezet, és általában a kommunista harc ideológiájával? Szilvában nem bízom e tekintetben. Venya Palkin is ellenzi, hogy őt beavassuk. Azt mondja: „Ő nem olyan”. Mást pedig nem tudok, akivel megtanácskozhatnám a dolgot. Venya Palkin nincs benne az Ifjúsági szervezetbe, csak olyan egyszerű fiú. Ha pedig egy öregebbet kérdeznék meg a Szervezetből, elárulnám az egészet. Nem tudom, mit csináljak.


Január 17. Ma azután végleges befejezést nyert a Dalton elleni forradalmunk. Egy felügyelő volt itt. Iskolagyűlés, amelynek napirendje volt: az iskolarend és a Dalton-rendszer. Rém unalmas volt. Egész idő alatt egy plakátot festettem. A hosszú Szinajda elmesélte, hogyan égettük el a szalmabábút az udvaron, mint Lord Daltont. Az a nézetem, hogy erre semmi szükség se volt. Ez csak egy gyermekcsíny volt. Miért kell ezt a felügyelőnek elmesélni! Ez nevetett s aztán azt mondta:


„Iskolátok már régen fenáll. Igazán nem lett volna arra szükségetek, hogy idegeneket hívjatok segítségül, Most már persze annyira van a dolog, hogy egyedül nem tudjátok megérteni egymást. Ebben természetesen épp oly hibásak a tanárok, mint a tanulók, s most a helyzet olyan, mintha operálókéssel kellene az iskola testébe vágni. Ebben az esetben nekem kell a kés szerepét játszani. Remélem, hogy a jövőben ki fogtok jönni ezen eszköz nélkül. Kérdelek benneteket, tanulók: Miben állanak nézetetek szerint a Dalton-rendszer hiányai s hogyan lehetne ezeket kiküszöbölni?”


Erre csak úgy zuhogtak a kifogások a Dalton ellen. Nincs elég taneszköz a laboratóriumokban, nagyon rövid az idő s még sok mást. Aztán én állottam fel:


„Nem erről van szó, mondtam, hanem arról, hogy a Dalton az embernek darabokra töri a fejéjt s a kezei reszketni kezdenek tőle”.


Erre nevetés tört ki.


„Miért nevettek? kérdeztem én. Én már megjártam vele. Hosszú éjszakákon át nem aludtam, akkor, amikor a tanulóbizottságban voltam. Erre nincs nevetni való. Mindenki ugyanazon helyzetben van. A Dalton óta mindig nehezebb és nehezebb a tanulás. Régebben az egész csoportunk ki tudott tartani, ma sokan visszamaradnak.


„Ki például?” kérdezte a hosszú Szinajda.


„Én” mondtam. Ismét általános nevetés.


„Erre nincs nevetni való”, mondtam én dühösen. „A Dalton úgy nehezedik a vállamra, mint egy zsák liszt. Akármit csinálok, mindig arra kell gondolnom, hogy ez vagy az a tárgy még nincs készen. Egyszer a matematika, másszor a fizika, vagy valami diagramm, amit még nem rajzoltam meg. Az ember nem tudja mit, hol kezdje és hol végezze. Az ember nem jut többe hozzá, hogy egy könyvet elolvasson vagy korcsolyázzon”.


„Én pedig észrevettem, hogy éppen Ön, Rjabcev, a szünetek alatt gyakran korcsolyázott”, szakította félbe Jelnikitka, a mérges kígyó.


„Talán az a véleménye, hogy mindig négy fal között kuksoljak?”


Akkor azt kérdi a felügyelő:


„Miért nem végzi el dolgát a maga idejében?”


„Mert nem készülök soha el vele. Azonkívül még benne voltam a tanulóbizottságban”.


A tanfelügyelő kérdezte:


„Hogy áll a dolog a többiekkel, Szinajda Pavlovna? Ők is elmaradtak?”


„Nem, a legtöbben egész jól elvégzik idejére”.


Szóval szépen felsültem s benne vagyok a pácban. A Dalton-rendszer marad. Maradt volna akkor is, ha a legtöbb fiú lemaradt volna. A mi iskolánk még mindig olyan, hogy a skraboktól függ minden s a tanulók olyan jobbágyfélék, milyenekről Nikpetos beszélt nekünk. Csak akkor szabadok, ha robotjukat elvégezték. A felügyelő, általában minden hatóság mindig a skrabok mellé áll. Azt hiszem, hogy más iskolában másképpen van. Ami a legjobban bosszantja az embert, az az, hogy a második fokozaton is még mindig gyermekként kezelnek bennünket. Búcsúszóul azt mondta Szinajda Pavlovna:


„Most azután az iskolai élet megint rendes medrébe tér vissza. Tanulni, tanulni, tanulni akarunk. Tudjátok még, ki mondotta ezt?”


„Lenin, Lenin!”


És ezzel elég.


Január 18. Ma osztották szét a szerepeket. Szerjoska Blinov akarja Hamletet játszani. Én se játszottam volna rosszabbul, mint ő. Nekem Laertest kell játszani. Itt ugyan van alkalmam vívásra, de ez nem az igazi. Vigye el az ördög, hát játszom Laertest. Még mindig jobb, mint semmi. Ma gyakoroltam magami a vívásban s megpróbáltam, hogy kell meghalni. Nem rossz! Különösen ez a hely:


„Megfogva saját hurkomban ... Jogosan árulásom ejt el”.


Aztán:


„Megmérgezted anyádat


Nem birom tovább a király bűne, a királyé!” Az utolsó „királyét” már egészen suttogva kell mondani.


A lányokkal sokkal nehezebb volt a dolog. Az a nézetem, hogy a darabban mindenféle szolgálólányokon kívül csak két női szerep van: a királynőé és Opheliáé. Természetesen minden leány Opheliát akarta játszani. Összesen harmincketten a különböző csoportokból, Nikpetos megvizsgáztatta őket egyiket a másik után, hogy olvasnak, hogy járnak, hogy ´mozognak. Sokáig gondolkodott, hogy melyiket válassza, végül is elhalasztotta a döntést. Alig lépett ki az auditóriumból, óriási zsivaj tört ki. Bolond módra ordítottak összevissza. Az egyik leány azt kiáltotta: „Te biztosan nem leszel! A te hangod nem jó!” Egy másik: „Te pedig túl kicsi vagy!” Egy harmadik: „Ha nem kapom meg a szerepet, akkor én nem játszom”. Aztán mind egyszerre kezdtek kiabálni, úgy hogy semmit se lehetett érteni... Azt javasoltam nekik, hogy húzzanak sorsot. Erre aztán úgy nekem estek, hogy alig tudtam elmenekülni az auditóriumból. Lina megint nem volt ott. Egyáltalában nem volt az iskolában. A fekete Szója nem engedte magát megvizsgáltatni sem s egész idő alatt külön ült egyedül. Egyáltalán ritkán véteti magát mostanában észre, ama történet óta, amikor Linával előbb öngyilkosok akartak lenni s mégis megijedtek. Szilva se volt ott a szereposztásnál. Ugy hiszi, hogy nincsenek színészi képességei. Rá akartam beszélni. De nincs mit tenni. „Próbáltam, mondta s nem megy”.


Január 19. Bár Venya Palkin a piaci árúsok negyedéből való (ott van az apjának sátra), mégis a negyedik csoport legjobb tanulója. A skrabok azt mondják, hogy nagyon tehetséges. S az igaz is: akárhányszor fordultam is hozzá valamilyen feladat vagy egy történelmi kérdés miatt, mindig tudott segíteni. Azt hiszem, nagy fantáziája van: tavaly egyszer Amerikáról beszélt nekem s hirtelen azt mondta „hogy már volt egyszer ottan”. Kétkedéssel fogadtam ezt. Ehhez amerikaiul kellene, hogy tudjon s maga mondta, hogy nem tud. De úgy tettem, mintha elhinném, s akkor a titoktartás pecsétje alatt elárulta nekem, hogy újra megy Amerikába s engem is elvisz. Akkor aztán láttam, hogy fecsegés az egész. De ráhagytam a dolgot. Mindenesetre a bolondesték nem voltak svindli... De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezek a bolondesték nem felelnek meg az ideológiának.


Ma Hamletpróba volt s este már egy karikaturája a fali ujságban: Szerjoska Blinov, amint az öklét rázza s a tanulók, amint minden oldalról hozzáfutnak. Alatta ez:


„Mi történt, polgártárs? Kit ütöttek agyon?”


„Miért ilyen nagy zenebona?”


„Oh, vagy ugy, csak egy Hamlet-próba!”


Ordítozás tényleg volt elég. Szerjoskának rekedt althangja, van s nem spóról vele A fekete Szója levizsgázott Opheliából. Nikpetos jónak találta. Tényleg egészen jól csinálja. De azt hiszem, még jobban is lehetne csinálni... Már gyakoroltam magam a vívásban (bottal!) s szívesen bemutattam volna. De nem jutottunk hozzá. Az utolsó felvonást már nem próbáltuk.


Január 22*. Most azt hiszem, mindennek vége. Fekete sötétség nehezedett a földre. Éjjel három óra, s még mindig az asztalnál ülök, nem birom felfogni, egyáltalában képtelen vagyok gondolkozni. Előbb azt hittem, csak képzelődöm, de nem, teljesen őszinte vagyok. Összes iskolaügyeink kicsinyeknek és ellenszenveseknek tűnnek fel most előttem, mi magunk pedig pici mikrobáknak, akiket csak nagyítóval lehet látni...


Az ablakokon jégvirágok. Mintha koporsódíszítések volnának. A füleimbe szomorú muzsika cseng s szemeim előtt fekete szalagok húzódnak el.


Minden szétfolyik a fejemben. Nem tudok már gondolkozni sem. (A naplóban erre három keresztül-kasul huzgált oldal következik.)


Január 30. Ezek itt versek voltak. Mindent leakartam írni, amint láttam. Semmi se lett belőle. Ehhez más szavak kellenének. Csak annyit tudok, hogy ezekben a napokban tiz évvel öregebb lettem s hogy nem tudom megtalálni azokat a szavakat, amelyeket előbb, mint gyermek, talán megtaláltam volna.


Január 31. Az iskolaélet még mindig nem tért vissza rendes medrébe. Lenin halála annyira érintett mindenkit és a szokásos, normális életet úgy szétrombolta, hogy a tanulás éppen úgy, mint a szórakozás még mindig nem tudott helyremenni.


Vizsgákról már egyáltalában nem is beszélnek a skrabok. Mind tudják, hogy ha kell is tanulni, az még sem megy megint olyan hamar. Nikpetos sokat olvas fel nekünk az utóbbi napokban. A lányok gyakran bömbölnek a sarokban.


Opheliát a fekete Szója fogja játszani. Bevégzett dolog. Ma volt a próba. De nem ment. Senki se beszélt lendülettel. Semmi hangulat.


Szinajda Pavlovna azt mondja: „Most aztán tanulni kell. Ez most a legfontosabb. Minden erőlködésünkkel azon kell lennünk, hogy az akadályokat legyőzzük.”


Ebben igaza is van.


* Egy nappal Lenin halála után. (A forditó.)


 


 


 MÁSODIK FÜZET


Február 3. A „Cérnagombolyog” három csoportban ankétet rendezett arról, hogy miért élünk?


Most mindenki nagyon komoly, úgy hogy sok válasz futott be. A legérdekesebbeket leirtam a falról:


Első A) csoport.


1.  Az embernek élnie kell, hogy tanuljon s hogy megismerje azt, amit eddig nem ismert. (Ilyen ostobaság! Vladlen Rjabcev).


2.  Azért élünk, hogy tanuljunk, hogy örüljünk, hogy szenvedjünk s embertársainknak segítsünk. S mennyi ok van még arra, hogy éljünk!


Első B) csoport.


1.  Azért élünk és tanulunk, hogy egy hatalmas, civilizált országot teremtsünk és embertársainknak segítsünk. Tudnunk kell, hogy a sok cseppből lesz a tenger, hogy minden ember egy csepp, aki él, dolgozik, különböző, kisebb-nagyobb dolgokat hoz létre. Ha pedig a csepp semmit sem csinál, akkor tudja meg, hogy szabotálja a tengert. Akkor nincs többé helye a tengerben, el kell tűnnie. Igy kell nekünk is igyekeznünk, hogy elsajátítsuk a szükséges ismereteket, amelyek segítségével Szovjetoroszországot megvédelmezhetjük a burzsoáziával szemben.


2.  Azért élünk, hogy élvezzünk. Azért tanulunk, hogy szabad időnkben civilizált állapotok uralkodjanak. Élvezünk, amikor egy érdekes könyvet olvasunk vagy egy érdekes elbeszélést hallgatunk. Hogyha egy feladattal elkészülünk, szintén örömünk van.


3.  Azért élek, hogy tanuljak és később művelt legyek. Nem akarok műveletlen maradni, mert akkor mindenki csak elnyom.


Második csoport.


1.  Hogy tanuljon, hogy az államnak és részben önmagának is hasznos legyen. Ha önmagamnak semmiképen nem vagyok hasznos, meghalok, anélkül, hogy éltem volna, ezért önmaga számára is hasznosan kell éljen az ember.


2.  Nézetem szerint azért él az ember, hogy éljen.


3.  A szegény ember él, dolgozik s minden idejét arra az egyre használja fel, hogy épen csak megéljen. A gazdag burzsuj, aki nem felvilágosodott, azért él, hogy lehetőleg jól éljen. Az az ember, aki szociális munkát végez, azért teszi, hogy azzal javítsa az életet; ha ebben gyakran maga bele is pusztul, azért a többiek annál jobban fognak élni. Tehát nézetem szerint: az ember azért él, hogy az életet nem önmaga, hanem a többiek számára jobbá tegye. És azért tanulunk mi most, hogy azzal életünk és a többiek élete jobb legyen. Erre adott nekünk példát a nem régen meghalt tanítómesterünk Vladimir Iljics.


4.  Azért kell élni, hogy az ember szükségleteit kielégítse. (Érdekes, ki írhatta ezt? A „Cérnagombolyag” szerkesztője semmi áron se akarja elárulni. Ez a felelet nem egy ember, de egy állat teljes hátramaradottságát árulja él. Rjabcev).


5.   Az élet célja abban áll, hogy biztos jövőt teremtsünk a következő nemzedék számára.


6.  Azért kell élni, hogy fegyverrel a kezünkben megvédjük a Proletáriátus elért eredményeit.


7.  Rendesen azt mondják, hogy az élet célja egy új kultura teremtése a következő nemzedék számára. Ez engem egyáltalában nem elégit ki. Nézetem szerint az élet célja, hogy lehetőleg zavartalanul és nyugodtan eltöltsük, minél kevesebb izgalommal. (Hogy kerül annyi burzsuj az iskolánkba? Vladlen Rjabcev).


Harmadik csoport (a mienk).


1.   Természetesen nem azért, hogy csupán nézzük, hogy harcolnak és győznek a többiek, hanem hogy magunk is harcoljunk és győzzünk.


2.   Hogy senkinek se kelljen számot adnunk. Hogy mindent a saját erőnkből érjünk el. (Ohó! Vladlen Rjabcev).


3.   A „Cérnagombolyag” szerkesztője, aki ezt a kérdést feltette, úgy látszik, örömet talál abban, hogy a filozófia bozótjába kiránduljon. De az is lehet, hogy nagy remegés és reszketés fogta el az emberi élet semmisége, felett. Ha az első eset áll fenn, akkor jó, ha a második, akkor baj van. És pedig a következő okból: „Élünk, hogy éljünk”, ez az egyetlen felelet a feltett kérdésre, bármily különösnek és egyoldaluak lássék is. Az élet minden célja, minden értelme az ember számára magában az életben, az életfolyamatban van. Hogy az élet célját és értelmét megértsük mindenekelőtt az életet kell szeretni, egészen, ahogy mondani szokás, az élet árjába bele kell egészen merülni; csak akkor fogjuk megérteni az élet értelmét fogjuk megérteni, hogy miért élünk. Az élet olyasvalami, ami ellentétben azzal, amit az ember alkot, nem igényel elméletet; aki az élet praxisát megérti, annak világos lesz az élet elmélete is.


Ezt különösen erősen érzi az ember ma, amikor az élet oly mozgalmas, amikor az ember oly könyen belejut a társadalmi munkába és a politikába, amikor mindenki hajlamainak megfelelően kiválaszthat egy területet, amelyben mindig tovább juthat és örülhet, hogy egy elevenné vált, újjászületett elmélet korában él.


Régen, amikor az iskola száraz és unalmas tanárokkal volt tele, a tanulók élete is unalmas volt, csupa semmitevésből a holdat bámulták és a fülemülét hallgatták, régen, amikor az emberi lét céltalansága felől gondolkoztak s oly messze jutottak, hogy az élet minden ízit, minden életétvágyat elvesztettek, a tanulók öngyilkosok lettek s hátrahagytak egy cédulát azzal, hogy „nem érdemes élni”. Ezt jól lehet látni a forradalom előtti kor irodalmában. Olvassátok el Csehov „Unalmas történeteit”, Andrejev „Egy ember életét” s mosolyogni fogtok, kérdezni fogjátok: Hát tényleg voltak valamikor ilyen emberek és ilyen írók, akik ily távol estek az élettől s azt annyira nem értették meg? Bizony, ilyen emberek voltak. Nem éltek, csak elgondolták az életet. Elméletekben akarták az életet megkeresni, s persze nem találták meg. Ezek az emberek aztán rettenetes bukást kellett megérjenek. A mi szegény, leromlott intelligenciánkba tartoztak ... Azért hát, hogy ha a kérdés az élet céljáról pesszimisztikusan van feltéve, akkor egyáltalában nem illik bele mai tevékeny életünkbe, akkor a multba tartozik. Mint egészséges, természetes kérdést azonban fel lehet tenni. Távol legyen tőlem, hogy Tolsztojt idézzem, aki azt állította, hogy az embernek nincs szüksége arra, hogy az élet értelme felől gondolkozzon, mert az ember olyan, mint egy a kocsis által hajtott ló, aki soha se fogja megtudni, hogy a gazdája miért hajtja előre. Ellenkezőleg, hinnünk kell az emberi értelem korlátlanságában. De ha tisztán elméletileg tekintjük is a dolgot, akkor is szükségképpen a való élethez kell tartsuk magunkat; hogy szellemi haladást érjünk el, minden erőnket a tudomány különböző területeire kell központosítanunk s így ismét a gyakorlati életbe visszajutnunk. Aki ezzel nem ért egyet, aki az életet csak saját lelke mélyén keresi, amelynek feneketlenségében hisz és a tevékeny életet megveti, vagy pedig saját semmiségének tudatába gyászol, az ilyen emberre az életinek nincsen szüksége. Az ilyen ember lelke ellaposodik, mert csak az élettel harmoniában lehet mély. Az ilyen ember elmondhatja saját megkönyebbülésére, Dosztojevszki egyik hősének e szavait: „Kérem teljes tisztelettel istennek belépőjegyemet az életbe visszaszolgáltatni”. (Az a véleményem, hogy ezt valamelyik skrab írta. V. Rjabcev).


Február 5. Ma bolondestély volt. Mégis nem éreztem jól magam. Az élet célja felől gondolkoztam. Lina is ott volt. Kérdeztem tőle, hogy miért nem jön az iskolába. Azt felelte: „Semmi közöd hozzá”. Mire én: „Ostoba liba”.


Február 6. Ma Hamlet-próba volt. Oly jól ment, hogy a szívem még most is ugrál az örömtől. Szerjoska Blinov úgy bőgött, mint egy ökör, eszeveszetten száguldott végig a színpadon. Igazi őrült! Aztán a következőt sütötte ki: Mialatt a sírásóval beszél, a. koponyát nem a sírba dobja vissza, hanem ráteszi a sírásóra, hogy ennek is mutassa, hogy milyen őrült. Ezt nagyon szépen csinálta. Amikor vívtunk, én ütöttem ki a kardot a kezéből, nem ő nekem. Igy ment, amig Nikpetos rám nem szólt, hogy hát színdarabot játszunk s Shakespeare után kell igazodnunk. Jut eszembe! Szerjoska, tanult volna meg jól vívni!


A fekete Szójának van ideje, hogy minden felvonás előtt másképpen öltözzön fel. Igazán nem tudja az ember, hogyan csinálja. Azt mondja, hogy az igazi előadáson így kell lenni s ő már most szoktatni akarja magát´ hozzá. Ott, ahol megbolondúl s őrült dalokat énekel, papirvirágokkal díszítette fel magát, forgatja a szemeit s oly halkan énekel, hogy valósággal a hideg futkosott a hátamon. Most sokkal csinosabbnak is látom, mint azelőtt. Ez a sok ruhaváltástól van.


A királynőnek tiz szolgálónője van. A színpadunk azonban kicsi; azért aztán olyan nagy a tolongás, hogy az ember alig tud mozogni. Folytonosan civakodás és verekedés. Egy néhányszor a próbát is meg kellett e miatt szakítani.


(Folytatása a következő számban).


 


Vissza az oldal tetejére