Kerek egy esztendő telt el azóta, hogy Móricz Zsigmond Uri Muri cimű regénye megjelent. Most már távol és szabadon, az első benyomások mohón kapott szusgeszciójától, higgadt tárgyilagossággal ítélhetők meg Móricz Zsigmond regényének távlatai. Ez az írás ezeknek a távlatoknak felrajzolására tesz kísérletet.

Még soha nem állította Móricz a maga mondanivalóját ennyire művészi tudatossággal a magyar tragédia perspektívájába, mint az Uri-muriban. Lehet, hogy van Móricznak ennél jobban megkonstruált, szerencsésebb művészettel megírt regénye, de annyira, mint az Uri muriban, nem világított még rá egyetlen regényében sem a magyar tragédia gyökereire. Minden előző regénye úgy tünik most fel előttem, mint közelítő lépés az Uri-murihoz; olyas előgyakorlat, mint mikor a cigány köszörüli a hegedüjét az egyetlen nagy és szép nóta elé. Az Uri-muri problematikájában főleg két előző nagy regényének a problematikája sűrűdik és fonódik egybe: a Sáraranyé és a Kivilágos kivirradtig é.

 

Móricz regényeinek a problematikáját tévesen keresik és állapítják meg a kritikusai, mikor ráfogják az íróra, hogy a nagyrahivatott ember kallóddásait mutogatja a hozzá nem méltó környezetben. Móricz a magyar tragédiát mélyebben fogja meg, mint ebben a sekélyességében. Mintahogyan a magyar tragédia tényleg mélyebben gyökerezik ennél. Nem a környezet, vagy általában külső adottságok és szerencsétlen történelmi körülmények azok az igazi okok, amelyekből a magyar tragédiák fakadnak. Sokkal inkább úgy áll a dolog, hogy már ezek a kedvezőtlen külső körülmények is csak eredményei az igazi és mély tragédiának.

Mi a magyar tragédia lényege?

A faj szerencsétlen lelki meghatározottsága. Olyan tényező, amely Trianonnál, Mohácsnál és Mohinál is előbb és régebben eredt forrása a tragédiának. Amit magával hozott ez a nép még az Isten színe elől s amit ott hord magában és magával, a világnak bármely ege alá és külső adottságok közé állítja is Végzete.

Napjaink nagy magyar géniuszai, akiknek irásaiban a fáj lelke ősi tisztaságában szólal meg, egyértelműen ezt az igazságot dokumentálják műveikkel. Ezt bizonyítja, – az író akart tendenciája ellenére is – még a Szabó Dezső Segítsége is, amelynek lapjairól a germán veszedelem lidércénél is komorabban és félelmesebben acsarog felénk az igazi magyar tragédia: teremtő szellemeinknek belső meghatározottsága: nyugtalan, tépett, beteg és szertelen mivolta, nagy képtelensége az életre és harcra. Jellemző erre a modern magyar regény irodalomra, hogy nem fáj neki az, amit a 100%-os nemzetiszínűség napi politikája ma a legfájdalmasabbnak és a legnagyobb nemzeti szerencsétlenségnek itél. A rosszhiszeműség könnyen illethetné ezt az irodalmat avval az otromba váddal, hogy közömbös a nemzet fájdalmával szemben és nem érdekli a nagy történelmi katasztrófa. De ez a vád csak felületes és igaztalan itélkezés eredménye lehetne. A valóság az, hogy éppen a nagy nemzeti katasztrófa fájdalma sarkantyúzza a nemzet géniuszait arra, hogy keressék a mélyen fekvő okot, ami a sorozatos csapások elsődleges forrása. És a lélek ösztöne egyértelműen odahajtja őket, hogy írásaikkal aláhúzzák és történelmi leckévé tegyék nemzetük számára a régi magyar költő bölcseségét:

Nem tenger, nem egyéb helyhezet alkotá a nagy népeket és nagy birodalmakat: minden nép, ha javát ismeri, nagy, szabad s boldog minden időn, helyen.

Móricz új regénye – mintha csak szándékosság volna ez benne, pedig csak a művészi megismerés ösztöne – a béke „boldog” éveibe, a millenáris esztendő idejébe kalauzol vissza bennünket, hogy elénk tárhassa az igazi magyar tragédiát. Mert mindegy, hogy mely kor keretei között rajzoljuk ezt a tragédiát, amit magyar tragédiának kell nevezni: lehet a mohácsi vés;: idejéből, de éppúgy lehet a millenáris esztendő békés, büszke és ragyogó napjaiból és boldog bőségéből.

(A „Kivilágos kivirradtig”-ban szintén visszament az író a témáért a háború előtti időbe. Mintahogyan az utóbbi időben általában regénytémáért visszajár a multba. Mert értsük meg: ugyanaz az egy mozdulat az, amellyel ezeknek a regényeinek a tárgyát kereste azzal, amellyel a Tündérkert, vagy a Légy jó mindhalálig regények világát életre emelte. Nagy tévedés és igaztalan gyanusítás Szabó Dezső részéről Móriczczal szemben, az a vád, hogy Móricz az Uri-muri féle regényeket üzleti számításból, előre megfontolt szándékkal írja. Ilyen előre megfontolt szándékkal lehet politikát, pamflett irodalmat és játékot űzni, de művészetet csinálni – nem. Ugy a Kivilágos kivirradtig, mint az Uri-muri minden lapjáról a megélés fájdalmas és szent szépsége ragyog felénk. A hosszú évek alatt, amik e regények témájának leszüretelése óta elteltek, asszúvá érett az író lelkében e magyar tragédiák bora).

2.

Tragédiánk magyarázatát fajtánk szerencsétlen lelki összetételében kell hát keresnünk, amelynek legfőbb jellemzője a szertelenség. Évekkel ezelőtt egy tanulmánysorozatot írtam az egyik utódállambeli lapba „Magyar torzók” címen. Ebből a tanulmányból idézem most az alábbi részleteket:

A magyar lélek két egymást pusztító képesség vérbőségével van megáldvaverve: a szertelen érzelmességgel és a szintén szertelen értelmeséggel. Ugy tudja odaadni magát örömnek, bánatnak, szeretetnek és gyülöletnek, minthogyha nem is ő birna azzal a páratlanul fényes és okos értelemmel .Másrészt éppoly túlsággal használja marcona eszét is. Félelmes értelme megmozdul és agyon gázol a lelkében minden szépséget és érzelmi finomságot. Szentimentálizmus és sivár cinizmus; ez az a két véglet, amelyek között a magyar lélek örökké hányódik. S ez a szertelen lélek azután könnyű prédája a Sors minden játékának és szeszélyének. Körülötte Európa jólidomított, szeres népei és ő abba fog belepusztulni itt közöttük, hogy tékozló és szertelen. Mintahogyan a soraiból nőtt uralkodó osztálya már szépen bele is pusztult az uraságába az újkor szabadverseny demokráciája alatt, amelyben a magyar keleti, tunya, álmatag és szertelen lelkével nem tudott elhelyezkedni és megmaradni.

Nézd meg a magyar férfi szerelmi életét, mennyire betege tud lenni a szerelmének. Mennyire ki tudja szolgáltatni magát a szerelem démoni erőinek és ostobaságainak, miközben áldozatul vet oda e Molochnak fontos egyéni és közérdekeket. Vagy a lelkének másik túlsága szerint, hogyan öl ki magából minden érzést és sivár cinizmussal, kiábrándultan, fontos erkölcsi és esztétikai érzések letarolása mellett hogyan bonyolítja le szexuális életét, vagy köti meg házasságát.

Figyeld meg ambiciói szertelenségét, amellyel délibáb hős lesz, aki végül azt sem tudja elérni és megépíteni magából, amire tényleg hivatott és képes volna .Aki azután csalódásaiban és keserű irigységében képes még el is gáncsolni ugyanazon törekvéseket, amik az ő legszentebb álmainak tárgyát képezték. Vagy a másik véglet szerint duzzogva vonul el a közpályáról és keserű daccal kiöl magából minden jótörekvést s elevenen temeti el magát a sívó magyar homokba. A „magyar fakírok” hosszú sora sajátos és szomorú példái az emberi ostobaságnak.

Vagy nézd meg a mulatságát. Kinek juthat eszébe másnak, mint magyar úrnak az izetlen és esztelen ötlet: lóháton állítani be kávéházba, vendéglőbe s ott általános riadalom közepette vagyontjelentő kárt idézni elő?

És minek szóljak politikai vállalkozásai szertelenségéről, amelyből a magyar történelem szomorú drámáinak egész sora fakadt...!

3.

Turi Dani, Matolcsy Miklós, Báthory Gábor, a Kivilágos kivirradtig és a Uri-muri hősei egyaránt komor megtestesítői és bizonyító példatára ezeknek az igazságoknak. A bőképességű magyar férfi lelkek szép sora vonul fel itt előttünk, akiket elsősorban nem a külső kedvezőtlen körülmények tipornak le és tesznek tragikus hősökké, hanem a saját belső meghatározottságaik; akik saját bőségük zsirjába fulnak bele, saját tüzükben égnek el; akiket szertelenségeik tépnek darabba. A józan, a szeres és életrevaló fajt – mind élesebb öntudattal – a zsidó képviseli velük szemben. Móricz regényeiben (a Tündérkertben a régi erdélyi világ zsidai: a szászok).

Az Uri-murinak van egy kitünő fejezete, amelyben Móricz egy beszélgetést ír le. ami Szakmáry Zoltán, a regény főhőse és Lefkovits, a zsidó kereskedő között folyik le. Lefkovits, az okos és higgadt ember, a szeres faj bölcsességével oktatja ki Szakmáry Zoltánt a nőkérdésről:

– „Én nagyon szeretem a nőt... Egy női boka van nekem olyan fontos, mint bármi a világon. S a feleség, az egy külön kérdés. Az egy szent dolog. Az a templom. Az az oltár. A család. A gyerekek. Kell az; én imádom a. gyermekeimet, de ez egyáltalán sohasem korlátozott abban, hogy a női nemtől várható jó és szép dolgoktól elvonjam magam... Csak, azt nem helyeselném, ha Ön azt a ragyogó kis teremtést túlbecsülné... A nőre áldozni kell, de áldozatot hozni érte, túlságos áldozatot nem szabad. Kivéve a feleséget. Az más...”

Szakiráry Zoltán, aki szintén szereti a feleségét, dúlt lélekkel, nagy bánatban és a belső békétlenség vallásos áhítatával – de viszont azt a ragyogó kis teremtést is tényleg túlbecsüli, nagyon-nagyon becsüli, bolondja, rabja, őrültje, annak – hanyat dől a fotelben és úgy válaszolja Lefkovitsnak:

– „Az én esetem más, kedves Lefkovits úr. Mert én egy más fajhoz tartozom. Nekem a szerelem szenvedély és egyetlen. Nekem csak egy nő kell s ha abban a nőben csalódom, az végzetes.

Ez az egyik példa.

A másik, az ellenkező túlság, a Csörgheö Csuli esete. A Csörgheőé, akinek nincsenek lelkiismereti furdalásai, nincs végzetes szenvedélye a szerelemben, csak józan, cinikus esze és szépségek nélkül való élete s aki szintén nem ismeri a Lefkovits-féle receptet.

Ime az egyik magyar nyavalya: a nőkérdés, a szerelem elintézetlen problémája. Nincs a világnak még egy népe, amelynek vezérlő szellemei annyit küzködnének ezzel a problémával, amelyiknek annyira fájna ez a seb, amelyik olyan mélyen látna bele a nagy szakadékba, amit a férfi és nő közé vágott a teremtés, mint a magyar.

Egy Madách, egy Ady, egy Karinthy, egy Móricz birkóznak vele (páratlan dokumentumai a világirodalomnak!) és még mindig nem jutottak benne túl a régi magyar bölcseségen, amit a nóta fejez ki: Igy se volt jó, úgy se volt jó sehogyan sem volt az jó... Szabó Dezső vádja e ponton is igaztalan Móriczczal szemben. Móriczon kívül senki nem rajzolta még olyan művészettel, ilyen tragikus éleslátással a magyar férfi szerelmi küzdelmeit, különösen a Túri Dani és Szakmáry Zoltán, lényegében azonos, szerelmi eseteiben. (Legkevésbbé pedig Szabó Dezső, aki számára alig több és nagyobb probléma a nő, mint például a kacsapecsenye vacsorának a kérdése).

Vagy: nézd meg a mulatságát...!

Az izetlen és iromba tréfák, a nyers és szertelen mulatozások hosszú sora az Urimuri! Aki folytatásban olvasta ezt a regényt, az művészietlen túlzásnak érezhette a szakadatlan halmozásokat és ez bánthatta, bosszanthatta, felháboríthatta. Azonban a regény perspektívájába állítva mindez művészi szépséget és tragikus értelmet nyer.

Egy vérbő és zabolátlan életenergia veszkődik itt m a g á v a l, keresi a maga kifejeződésének formáit, önállítását, életstílusát és – nem találja. Évszázadok óta nem birja megtalálni. Mert csak a t ú l s á g formái és keretei felelnének meg neki, de mikor az európai civilizáció és kultura keretei nem alkalmasak ennek a túlságnak, ennek a szertelenségnek a hordozására, befogadására és konzerválására! Mert a lélek túlsága nem művészetteremtő, nem kultura termelő elv. Túlzott érzelmiség, túlzott értelmiség a szélső végletek, amelyek között ez a szerencsétlen magyar lélek hányódik. Szentimentálizmus és cinizmus, ez a két lelki túlzás, amelyek közül egyik sem kulturát teremtő attitüd. Innen a magyar teremtő kedv meddősége, vagy korai ellankadása; innen a magyar torzó végzetesen halmozódó sokasága.

Ime; ott vau a magyarnak a szélesen terülő alföldije s nem tud vele semmi okosat kezdeni: csak szeretni, becézni, mint a kedvesét és kinozni, mint ahogyan szintén a kedvest szokás. Ott vannak az egymásra rothadó gyümölcsei (Lekenczey könyvvigéc váltig erősítgeti, hogy egész Európát el lehetne látni belőlük; mondja, miután előbb már hatezer holdnak a nyakára hágott); az állatai, a hűséges cselédsége, munkásai; ott a pénze, a saját szép és eszes esze, a bő energiája, a nagyságos indulatai és nem tud belőlük kulturát és civilizációt teremteni.

Mit tesz hát? Azt, amit minden más kamasz, akit kibomló energiái taszítgatnak ujjongástól a kétségbeesésig; a lelkes nekibuzdulásoktól az ernyedt lekókadásokig s aki dühödt keserűséggel veszi észre, hogyha civilizációs keretek, s az emberi élet beosztásai egyáltalán nem kedveznek az ő legszentebb álmainak és akarásainak s végül is felelőtlen könnyelműséggel, úri gőggel gyeplőt elvetve engedi szabadjára indulatai paripáit s úgy élvezi vétkes, halálos gyönyörben a vadult iram minden félelmes és veszejtő szépségét és kockázatát.

Igy megy ez szerelemben és egyéb más féktelenségre alkalmas viszonylatban mindaddig, amig kiki birja lélekkel és pénzzel.

Szakmáry Zoltán már sem pénzzel, sem lélekkel nem birja tovább: sziven lövi hát magát.

– És csak ez; csak ennyi a magyar élet? – veti fel a haragos kérdést Szabó Dezső Móriczzal szemben. Vagy ez csak annyit képvisel a magyar életből, mint a vatikáni WC. a Vatikánból?

Hála Istennek, ennél tényleg több a magyar élet. Móricz csak a magyar tragédiát rajzolja és nem az egyetemes magyar életet. De ez a tragédia a magyar életnek mégis lényegesebb, alapvetőbb és jellemzőbb alkotórésze, mint ama vatikani WC. Móricz is tud arról, hogy a Báthory Gáborok mellett szerencsés lelki szintézisű Bethlen Gáborai is voltak a magyar életnek. Azt meg egyenesen éppen Szabó Dezsőnek kell megjegyeznie, hogy a magyar élet megszervezésében és fentartásában éppen azoknak a szerencsésebb lelki összetételű, idegen fajtáknak van némi érdemük, akiknek a túlzott eluralkodása ellen egyébként jogosan és időszerűen emeli fel ma a szavát.

És az is bizonyos, hogy utóvégre még a legszertelenebb lelkiségű magyar szellemeink is termeltek kulturát magukból. De hajh, hány olyan teremtő szellemet produkált már a századok során zsíros talajunk, amelyik neki se indult a kilátástalan küzdelemnek! És hány olyat, amelyik megállt a teremtés fele útján és csak torzót hagyott maga után. Katona József elhallgatása, Arany János nagy szünetei, Madách egykönyvüsége, Arany László programszerű visszavonulása, a megőrült és öngyilkos zsenik nagy sora csak nálunk képzelhető el ilyen magas kvóta szerint. És azok közül is, akik végig szolgálnak egy egész emberi életet kulturalkotásban, még azok közül is hány érték kallódik el végeredményben amiatt, mert egy egész élet szakadatlan birkózása sem volt elégséges arra, hogy eljuttassa őket a művészi kifejezés egyetlen lehetséges formájához. A magyar művelődéstörténet tulajdonképpen nem egyéb, mint a kifejezésért vívott soktekintetben meddő küzdelem története. Ezeréves kulturánk dacára esetlenül, parasztos maznasággal állunk itt Európában, idegen, ellesett, úri gesztusokat ügyetlenkedve ki magunkból.

4.

Móricz Zsigmondnak, a gondolkodónak, kedves témája mostanában az új magyar ifjúság, amelynek más: józan, okos és reális szelleméről cikkeket ír és előadásokat tart.

Az az érzésem, hogy Móricz a gondolkozó e kérdésben nem teljesen őszinte Móriczczal, a művésszel szemben.

A magyar jövő kérdése valóban azon a tényezőn fordul meg, hogy a magyarság körül és között Európa jólidomított, szeres népei sorakoznak és ő abba pusztul bele, hogy köztük tékozló és szertelen. Konkréte arról van szó, hogy a kultúra, vagy a civilizáció mellett döntsön-e a magyarság. Ha civilizáción azt a szervezett hatalmat és erőrendszert értjük, amellyel legyőzzük a természetet és rendben tartjuk a világot és az emberi életet; kulturán pedig a belső világunk ápolását, intim, mély és meleg örömeit és érzelmi áradásait,

Móricz, a művész ebben a vonatkozásban ilyeneket mond, illetve mondat regénye hőseivel:

„– Hát szabad ezeket, szabad ezt a világot megváltoztatni? Sarkaiból kifordítani? ...Éljenek, kacagjanak, egyenek, igyanak, ölelgessék egymást, szaporodjanak...”

„–Fütyülök én erre az egész kulturára (a technikai kulturát: a civilizációt érti) ha én a pusztai emberekkel, egy-egy gulyással össze ülhetek s megérezhetem azt a tiszta, harmónikus lelket, aki bennük lakik...”

Móricz, a gondolkodó viszont mintha inkább a civilizáció pártján volna, mikor az új magyar ifjúság más: reális, józan és számító szellemét dicséri,

A helyzet tényleg az, hogy m a ellensúlynak igen jól jön az a szeres civilizálódási folyamat, amelynek az útjára a magyarságot mai politikai és gazdasági viszonyai valóban rá is kényszerítették s amely egészséges féke lehet szenvedélye szertelenségeinek. De itt, ezen a ponton számolni kell a magyarság másik szertelenségével, már tudnillik, amire a józanság irányában szintén hajlamos. Félteni kell nagy, sok, szép, nemes, szines indulatait ettől a józanodási folyamattól.

A magyar lélek teljes megváltását tulajdonképpen csak egy olyan tág és szabad civilizációs keret megtalálása és megteremtése hozhatná meg, amelyek között belső szép, keleti kulturájából nem kallódnék el semmi s e m.

Vajjon meg fogja-e találni és teremteni?

5.

És itt jutunk el a legfontosabb ponthoz.

A magyar nyavalyák évezredes forrása az, hogy a magyar vallásnélkül való nép. Nem az egyháziasságát vonom kétségbe, nem a külsőleges vallásgyakorlatok hiányáról beszélek, hanem egy átfogó, jellegzetesen magyar állásfoglalás hiányáról az élet és világ legmélyebb kérdéseivel szemben; beszélek a magyar néplélek folyton késlekedő metafizikai kielégüléséről. Mert csak egy mély, metafizikai megrendelés és reveláció juttathatná el a magyar népet olyan kultura és civilizáció megteremtéséhez, amely temperamentumának megfelelne s amelynek keretei, között szélesen hömpölygő indulatai elférnének.

És mert ez a magyar filozófia még nem fakadt fel a nemzet lelkéből: ezért céltalan, stílustalan és szertelen az élete. Ezért keres energiái levezetésére indulatai széles kibontására méltatlan terrénumokat. Ezért vesz bele az esztelen szerelembe és innen fakad duhaj mulatozása is.

Igen. Mert értsük meg, hogy a mulatság az egyetlen vallásos gyakorlata ennek a vallástalan népnek. Ugy értem, hogy a pogánynak maradt magyar tovább viszi a századok során az ősi vallásos kultuszt: a magnum áldomás gyakorlatát, ami egykor istentisztelete volt. És kétségtelen, hogy a mulatság az egyetlen életforma, amelyben ez a szertelen magyar lélek tökéletesen ki tud jönni, mert a mulatságban minden szertelen lelki érdeke kielégül:

Álmodik buja keleti fantáziájával; határtalanná tágul előtte az álmok szines világa: hőssé lesz, aki nagy dolgokat visz véghez – szájjal. Itt élheti ki érzelmeit a maguk szertelenségében és szélsőségében: sirása nyomban átváltódik kacagássá, lobogó kedve üszkös bánattá. Itt kapja meg a lélek azt a bódulatát, amely feloldja a szemérmesség gátlásait, mellyel a magyar férfi szégyelli az érzelmeit férfi társa előtt. De itt ellágyul és kibeszéli legbelsőbb titkait is. Itt tud egyszerre káromkodni és imádkozni.

 Gyöngéd, főleg a nővel szemben s ugyanakkor duhaj, erőszakos és kegyetlen főleg a versenytárssal. De itt kap ördögi ösztönzéseket arra is, hogy megkínozza még azt is, akit szeret, hogy azután, látva a szenvedést, amit okozott, még jobban tudjon szeretni. Mulatni nem tud a világnak egyetlen¹ nációja sem úgy, mint a magyar s amit tud, azt is tőle tanulta el. De hát hogy is ne, mikor a magyart maguk az istenek tanították erre a mulatságra. Vallás ez: vallása a vallás nélkül való népnek.

Móricz az Uri muriban csak ennyit mond erről és mégis milyen, sokat: „ ... A korcsma volt ez. Ahol az emberek mindig megtalálták, már akik keresték, a vigasztalást a barátságot és a feledést”. Ha nem irná oda, hogy a korcsmáról van szó, azt hihetné az ember, hogy a templomról beszél.

Az Uri-muri talán az első és egyetlen regénye Móricznak, amelyben) a haragos és prófétai irások után végre szerető odaadással érti meg faját s részvéttel fedezi fel tragédiáját. Az Ady szerelmes vallomását fajtája iránt Móricz ezzel az irásával juttatta először kifejezésre, illetve ismételte meg:

Be szép ilyen végzetes néppel ugyanaznak tudni magunkat.