(3)

A marosvásárhelyi ipari munkásság husz évvel ezelőtt sem élt valami rózsás viszonyok között. Akkor is siváran, egyhangú robotban, lélekölő kenyérgondok közt, reménytelenül folyt le a proletár élete. Ámde a munkásnyomor távolról sem volt olyan nagymérvű, mint manapság s a végső inségnek olyan tragikus esetei, mint amilyeneket itt felsorakoztattunk, csak egészen kivételesen fordultak elő. A munkásság nagy része akkor is egészségtelen lakásokban lakott, tulhosszú munkaidő mellett elég alacsonyak voltak a munkabérek. Mindezzel szemben azonban ritka volt a munkanélküliség s a csekély munkabérből is kitelt a legszükségesebb élelem. Braun Róbert tanulmányából kitűnik, hogy 1908-ban a marosvásárhelyi ipari munkások és a kisiparosok életstandardje között nem volt valami nagy különbség. Braun R. cikkében, melyről pedig megjelenésekor azt irták, hogy tulzottan sötét szinekkel ecseteli a munkásság sorsát ilyen megállapításokat találunk. (A ritkítások tőlem valók.)

„Egy nős munkás élete nem nehezebb, ha ugyan nem könynyebb, mint egy nőtlené” I. m. 516 old.

„A csecsemőt természetesen anyja maga szoptatja, nagy ritkán, kivételesen fordul elő, hogy az anya a magáé mellett még egy idegen gyermeket szoptat”.

„Ha egy munkás lánya férjhez megy a hozomány csakis a házi felszerelésre vonatkozik, melyet mindkét fél szülei szoktak összeadni. A szülőknek készpénzük ritkán van s ezért alig lehet szó készpénzbeli hozományról, legfeljebb az első nehány évben támogatják pénzzel az ifju párt”. I. m. 516 old.

„A lakásoknak csak 30%-ához tartozik kert, melyben ha nagyobb tengeri, ha kisebb vetemény terem, de a virág ritkán hiányzik belőle”.

„Mindössze 86 lakásban (33%) nem találtam virágot. E hiány oka vagy a végső szegénység, vagy hogy a lakásban nem él meg a virág”.

És így tovább. A legtöbb mai munkás szemében bizonyára úgy tűnik fel mindez, mint a megszépítő messzeség illuziója, mint egy boldog aranykor leírása.

A mai munkásság nyomorának legfőbb oka kétségkívül a munkanélküliség. Nyilvánvaló, hogy ha a marosvásárhelyi ipari munkásság egész éven át munkaalkalomhoz juthatna, helyzete még a mai munkabérek mellett is egészen tűrhető volna. Sajnos, a nagyarányu munkanélküliség, a kapitalisztikus gazdasági rendszernek eme, még normális viszonyok közt is szükségszerű jelensége, egyre nagyobb nyomorba sülyeszti a proletáriátust.

Felvételünk adatai szerint 1927-ben 200 munkás közül

0–10 hetet dolgozott..................................... 22 (11%)

10–20 „                          „        ..................... 34 (17%)

20–30 „                          ,.......................... ....52 (26%)

30–40 „                          „                              42 (21%)

40–52 „                          „        ..................... 50 (25%)

Eszerint tehát a munkásságnak több, mint fele (54%) az év nagyobbik részét munka és kereset nélkül töltötte. Hozzávetőleges számítás szerint a munkanélküliségnek ugyanez az aránya mutatkozik az összmunkásságnál is.

1908.-ban 865 ipari munkás élt Marosvásárhelyen, kik közül 450 (52%) volt szakszervezeti tag. Ma az összmunkásság száma kb. 2200, ebből csak 480 (22%) szervezett munkás.* Jelenleg a munkanélküliek száma mintegy 800, vagyis az összmunkásság 36.5%-a, Ha minden munkanélkülire 3 családtagot, illetve 3 olyan személyt számítunk, akit a munkás keresményéből eltart, közel két és félezer olyan személy él ma Marosvásárhelyen kinek hónapok óta nincs biztosítva a mindennapi száraz kenyere sem.

Nous avons tous assez de force pour supporter les maux d´ autrui, írja egy helyütt La Rochfoucauld. Valóban csodálatos, hogy mily óriási lelkierővel rendelkeznek az emberek – mikor a mások szenvedéseinek elviseléséről van szó. Csak aki a munkanélküliség kérdésével közelről foglalkozik s bejárja a munkásnegyedek nyomortanyáit, az érti. meg, mennyire igaz a nagy francia író mondása. Miből él az a rengeteg sok ember, kinek hónapokon át nincs semmi keresete, hogyan gondoskodik a maga és családja legelemibb szükségleteiről, miből, mivel táplálkozik, ruházkodik, miből fizet lakást, fűtést – mindezzel ma senki sem törődik. Az a nehány millió lei, amit a kormány munkanélküliek segélye cimén évente kiutal, csak tessék-lássék politika, abszolute nem tekinthető komoly akciónak. Ebből az államsegélyből 1928. évben a marosvásárhelyi munkanélküliek egy banit sem kaptak. Nagyváradnak, hol jó néhány ezerre rúg a munkanélküliek száma, 200.000 leit utalt ki a kormány s ebből egy-egy munkanélküli munkásra 40 deka szalonna és 5 kiló kenyér jutott. A szervezett munkások ezt az alamizsnát nem is vették igénybe. (V.ö. „A szervezett munkások visszautasították a segélyt” c. cikk Nagyváradi Napló 1929. febr. 2. sz.)

A polgári társadalom is a legteljesebb közönnyel viseltetik a munkásság sorsa iránt. Ha valamely munkásjóléti intézmény javára gyüjtés indul meg, kereskedők, bankárok, inteliektuellek részéről gyakran hangoztatott kifogás a hozzájárulás megtagadására, hogy félnek attól, nehogy hatósági üldöztetéseknek tegyék ki magukat a munkásságnak még karitatív támogatása miatt is. (Nem egy eset, pld. az Internationale Arbeiterhilfe mozgalomban résztvevők ellen lefolytatott hadbírósági eljárás, indokolttá is tette ezt a kifogást).

A munkások tehát ínséges helyzetükben sehonnan sem várhatnak támogatást, – minden tekintetben egymás segítségére vannak utalva. És épen ez a magárahagyottság fejlesztette ki bennük az áldozatkészségnek, az odaadásnak, a szolidaritásnak olyan fokát, mely a polgárság szemében majdnem érthetetlen.

A munkanélküliek támogatásáról kizárólag a szakszervezetek gondoskodnak. A kerületi szaktanács nyilvántartja az összes munkanélkülieket s azokat kivétel nélkül segélyben részesíti. 1927-ben, mikor a munkanélküliség nagyobb arányokat kezdett ölteni s a szakszervezet pénztára már kiürült, a munkások elhatározták, hogy heti keresetükből 2 órai munkabérüket a munkanélküliek segítségére fordítják. Ily módon azután jelentékeny összeg gyült össze. Egy asztalossegéd pld. aki 30 lei órabér mellett dolgozott, heti 60 leit, havonta 240 leit, évente 2880 leit juttatott önként munkástársainak. A munkanélküliek száma azonban egyre növekedett s később még ezekből az összegekből sem jutott több, mint 50–60 lei heti segély egy-egy munkásnak. Erre a munkások még nagyobb áldozatra határozták el magukat. A munkanélküliség leküzdésére a legegyszerűbb mód a munkaidő leszállítása. Minthogy a munkaadók hallani sem akartak arról, hogy ilyen módon segítsenek a munkásválságon, a munkások maguk szállították le munkaidejüket s elhatározták, hogy ezentul szombati napokon egyáltalában nem dolgoznak s ezáltal arra kényszerítik munkaadóikat, hogy legalább a hét egy napján munkanélküli munkásokkal dolgoztassanak. Mit jelentett ez az újabb áldozat a munkások szempontjából? Egy asztalossegéd, aki már a fentiek szerint is feláldozott évi keresményéből 2880 leit, most 52 napi elmaradt munkájának jövedelmét áldozza fel, ami egy hét alatt 240 leit, egy év alatt pedig 12.480 leit tesz ki. Akadt tehát olyan munkás, aki évi 15.360 leit áldozott fel önként munkástársai javára, oly összeget, melyből 2–3 hónapon át meg tud élni családjával együtt.

Ilyen hihetetlenül nagy áldozatkészségre hiába keresünk példát a polgári társadalomban. Ekkora önmegtagadásra csak az a munkás képes, kinek lelkében a vallási fanatizmushoz hasonló intenzitással él a szolidaritás érzése. Általában azt tapasztaltuk, hogy a munkásság egyrészét különösen a fiatalabb generációt olyan széttéphetetlenül erős, az egyéni érdeket és egyéni érvényesülési törekvést annyira háttérbe szorító közösségi érzés hatja át, amilyen talán csak az őskeresztények szektáiban uralkodhatott. A nyomorgó munkásság körében nap-nap után találkozunk az önfeláldozásnak és szolidaritásnak megható példáival. Ime, egy jellemző eset: Tamás Ferenc kőmüves már 1908-ban is Marosvásárhelyen dolgozott s Braun Róbert akkori felvételi ivein is szerepel .Akkor fiatal kömüvessegéd volt, keresett napi 5.80 koronát s egyszobából és konyhából álló lakásában Braun R. a következő könyveket találta: Petőfi Sándor költeményei, a Biblia és Vas Gereben összes munkái, amiket részletre vásárolt. Ez a Tamás Ferenc azután megnősült, hat gyermek apja lett s a háború óta állandóan küzdött a nyomorral és a munkanélküliséggel .1927. évben egyáltalában nem jutott munkához s a legnagyobb nélkülözések közt tengette életét. Mult év elején, a végsőkig fokozódott elkeseredése s többször említette munkástársai előtt, hogy nincs más megoldás számára, mint az önkéntes halál. Napokon át járt fel ezzel a gondolattal a szakszervezet helyiségébe, mig egyszer egy pénteki napon felakasztotta magát. Bucsulevelében pedig azt írta a pártvezetőségnek, hogy azért választotta öngyilkossága napjául a pénteki napot, hogy temetése vasárnapra essék s ágy a temetésen való megjelenéssel ne veszítsenek munkástársai egy órai munkaidőt sem, mert arra az egy órai munkaidőre is szükségük van a munkanélküli, hozzája hasonló sorban sinylődő munkásoknak ...

A marosvásárhelyi ipari munkások nemcsak a munkanélküliekről, hanem elaggott munkástársaik támogatásáról is maguk gondoskodnak. Évtizedek óta gyüjtik a pénzt a munkások rokkant alapjuk javára. Ma már jelentékeny tőkéje és saját ingatlana is van ennek az alapnak .A marosvásárhelyi Munkás Otthon nehány évvel ezelőtt egy emeletes házat vásárolt s ehhez a rokkant alap 140.000 lejjel járult hozzá s így az ingatlannak 40%-ig tulajdonosává vált. Ez az ingatlan ma kb. 2 millió lejt ér. A rokkant alapból állandóan 15–20 munkás élvez nyugdijat. Havi 750 lei segélyt kapnak a rokkant munkások, csekély összeg, de sok magasrangot viselt magyar rokkant állami tisztviselő nyugdija még ennél is kevesebb s százával akadnak olyan volt magyar állami tisztviselők, kik még ennyivel is beérnék.

Munkanélküliekről és elaggott munkásokról való gondoskodás fejlettebb nyugati államokban az állami szociálpolitika feladatát képezi. Nálunk a szakszervezetek pártolják a munkások anyagi erejét messze túlhaladó áldozatos munkával a hiányzó szociális intézményeket. Ezek a sokat üldözött munkásszervezetek nagyobb mértékben biztosítják a társadalom békéjét és rendjét mint egyéb intézmények, mert a maguk segítő munkájával levezetik a végső nyomor kirobbanásait...

III.

Husz évvel ezelőtt a marosvásárhelyi ipari munkás sok tekintetben közelebb állt a kispolgárhoz, mint a nagyipari üzemekben dolgozó „telivér” proletárhoz. Igaz, munkásnyomor akkor is volt, – a munkások egyrésze egészségtelen odukban lakott, rongyokban járt, – javarészük hosszú munkaidő alatt alig kereste meg a legszükségesebbre valót, hiányosan táplálkozott, gyakran éhezett is. És mégis azt mondhatjuk, az akkori munkásság szokásaiban, erkölcseiben, világnézetében, hedonikájában inkább kispolgári színezetű volt. Nemcsak az újonnan beözönlött munkásokra áll ez, kik még nem vesztették el minden kapcsolatukat a faluval, de kispolgári jellege volt a benszülött városi munkásságnak is. Az akkori munkás, ha keveset is keresett, biztosnak érezte maga alatt a talajt, nem félt a holnaptól. Lakhelyét, alkalmazását állandó jellegűnek tekintette s aszerint rendezte be életét. Minden törekvése arra irányult, s nemcsak reménye, de lehetősége is volt rá, hogy önállósíthassa magát, hogy magáénak mondhasson egy kis kertes házat, egy kis földet, vagy önállóan üzhessen valami kisipari foglalkozást vagy kereskedést .Amelyik munkásnak beteljesült ez a vágya s önálló egzisztenciát alapíthatott, rendszerint megtagadott minden közösséget volt társaival s nem egyszer előfordult, hogy az ilyen „arrivé” munkás, mint munkaadó még kiméletlenebbül uzsorázta ki alkalmazottai munkaerejét, mint más régi iparos, vagy vállalkozó. Természetesen adódtak kivételek is, de rendszerint igy történt. Ha az ipari munkásnak nem sikerült magát kiküzdenie a proletársorsból igen sok esetben gyermekeiben élte ki feltörekvési vágyát s ezért fiugyermekét erején felül iskoláztatta.

Általában, az akkori munkás világnézete individualista volt, egyéni utakon kereste érvényesülését. A jobban kereső munkások majdnem minden tekintetben olyan életmódot folytattak, mint a kispolgárok. „A középosztályhoz viszonyítva – állapítja meg Braun Róbert – a munkásosztály szórakozását, nem mondhatni, hogy a kettő között lényeges volna a különbség”. Vagy: „A szervezett munkás rangján alulinak tartja a pálinkamérések látogatását, helyette inkább a kávéházakat és vendéglőket keresi fel”. (I.m. 527 old.).

Két évtized alatt nagy változáson ment keresztül az ipari munkásság .Háború, forradalmak, gazdasági krízisek mély nyomokat hagytak a proletár psychében. Ötödféléves háború pokoli szenvedések sorozatát, gazdasági krízisek munkanélküliséget, éhséget és nyomort, – forradalmak régi illuziók szétfoszlását, új hitek keletkezését jelentették a munkásság számára. A háborús évek alatt a munkás elvesztette mindazt a keveset is, ami az előtti időkben szegényes, de biztos létalapját képezte. Hosszu évek alatt megszerzett kis lakóházát támasz nélkül maradt felesége eladta vagy súlyos adóssággal terhelte meg. Lerongyolódva, felörlődött idegrendszerrel tért haza a munkás a háboruból s itthon ujabb szenvedés, a munkanélküliség kálváriája várt rá. Húsz évvel ezelőtt hosszabb volt a munkaidő s még az akkori viszonyokhoz képest is kevés a munkabér, – most, ha munkához jutott rövidebb munkaidő alatt ideig-óráig többet keresett, de máról holnapra jött a leépítés s kenyér nélkül maradt a család.

Ma fokozottabb mértékben érzi a munkás, hogy rá van utalva munkástársai szolidaritására, mint régen. Munkanélküliség, politikai üldözés esetén senki másra nem számíthat, csak azok támogatására, kikkel sorsközösségben él. Húsz évvel ezelőtt nagyobb volt a szakszervezeti tagok arányszáma, – az összmunkásság több, mint fele volt tagja a szakszervezetnek, – ma az összmunkásságnak csak mintegy 22%-a szervezett munkás, de ma mégis több a mozgalom harcos katonája, A háború utáni évek szörnyű megpróbáltatásai megfosztották a munkásságot attól a régi illuziójától, hogy valaha is kikerülhet a proletársorsból. Ma már tisztában van azzal, hogy izoláltan, egyéni erőfeszítéssel nincs módjában helyzetén javítani s csak a tömeghez tartozás, a tömegben való felolvadás által nyer jelentőséget céltalan élete. Felvételi ivünkön arra a kérdésre, hogy „mi a legfőbb kívánsága?”, a megkérdezett munkásoknak csak 18%-a, adott olyan választ, mely kizárólag az illető munkás egyéni sorsára vonatkozik, a feleletek 82%-ából az tűnik ki, hogy a munkások tulnyomó nagy többsége csak a társadalom külső rendjének megváltoztatásától várja sorsa jobbrafordulását. A kollektivitás új szelleme egyre intenzivebben hatja át a munkások lelkületét s csak a munkások érzik át igazán Auguste Comte teoriájának igazságát, hogy az egyén csak absztrakció s igazi léte csak a Társadalomnak van.

Húsz évvel ezelőtt reformokat kívánt a munkásság, választójogot, munkásjóléti intézményeket stb., – ma a társadalmi és gazdasági élet gyökeres átalakítását kívánja. Két évtizeddel ezelőtt elégedetlen volt a mindenkori kormánnyal, adórendszerrel, állami intézményekkel, munkásbiztosító pénztárral, – ma elégedetlen az egész kapitalista társadalmi berendezkedéssel.

Aki megismeri életüket, szenvedésüket, nyomorukat, az megérti ezt az elégedetlenséget. Valóban, krisztusi önmegtagadást tételez fel a munkásokról az, aki azt kívánja, hogy elégedettek legyenek azzal a társadalmi, és gazdasági renddel, mely a maihoz hasonló életlehetőséget nyujt számukra.

* A szakszervezeti tagok arányszámának ez a csökkenése részben a munkás szervezetek politikai üldözésére, részben arra a körülményre vezethető vissza, hogy a munkások legtöbbje oly keveset keres, hogy még a szakszervezeti járulékok fizetésére sem képes.