Most, amikor szerte Kelet-Európában divatban van a paraszt, ideje lenne végre átrevideálni mindazt a hamis pátoszt, szentimentalizmust, eltúlzott állati ösztön lénnyé kormozást, amit az utóbbi ötven év irodalma, szociológiája a parasztra kent. A városi ember még mindig valami idegenkedő, kicsit orrfintorgató öleléssel „imádja” a parasztot, talán éppen úgy, mint a természetet és nem tud egyikükkel sem mit elkezdeni. A városinak még mindig exotikum a paraszt, a falu és ép´ ez a három lépés távolságig való barátkozás az oka, hogy alig akad ma hang, mely megtudná éreztetni azt a hatalmas változást, melyet minden falu parasztja önmagában és az újabb generációkban végigélt.

Kicsit tamás vagyok abban is, hogy a paraszt a háború előtt fedte-e akár az adomázó, akár a rabiátus hősi póluson irodalmi portréit. Már a háború előtt is levetette ősi kosztümjeit, vasuton járt, telefonált, hosszú három évig az aszfaltot koptatta, a templomba nagyrészt csak kaszinózott, városi dalokat énekelt és egyre jobban szégyelte magán azt, ami hagyományos és sallangos. Mi téveszthette meg akkor a paraszt akkori úgynevezett „hivatott” ismerőit? A jóindulatúja, bár jórészt közelről ismerte a parasztot, iskolás korában elkerült hazulról, a kedves emlékek vagy a gyerek fantázia felnagyolta sexuális élmények gőzén át tekintett vissza, objektívabb emlékeit az olvasmányok megzavarták éppúgy, mint a tájszólás, meg a paraszti öltözék, a paraszti szag. A jóindulatúak kis csoportjának az a kis hányada, aki felnőtt korában is falun élt, hivatalos funkciókat végzett, ezek előtt a paraszt ritkán nyilatkozik meg őszintén: a pap előtt szégyenít kiegyensúlyozott sexualitását, a tanítót vagy a gyerekkorból tekintély komplexum, vagy ép az ellenkezője akadályozza meg, hogy megtudja közelíteni falujabelieit (minden paraszt egy kicsit gyerek). A szolgabíró, jegyző, csendőr, földbirtokos egy ellenséges világ kiküldöttei, akik akármilyen szeretettel is közelednek hozzá csak nagyon kivételesen ritka esetben közelíthetik meg. De a legjobb indulatú intellektüel is öntudatlanul mindig szemben áll a paraszttal, osztályhelyzetük külömböző potenciája nyilt érdekellentéteik kell, hogy széttaszítsák még a legőszintébb közeledést is. Súlyosabb bűn terheli azokat, akiket osztályhelyzetük felismerése a paraszt képét osztályérdekeiknek legmegfelelőbb pózba állította: olyanná alakította a paraszt irodalmi típusát, mely a vexir képek mintájára kívánatra alázatos volt vagy gőgös, lovagias vagy vérengző, vendégszerető vagy magábazárkozott, hűséges cseléd vagy ravasz ellenség, kisfiusan szerelmes vagy állatian erotikus. Ahogy épp kellett: Kifelé az előnyös póz, bent a faluban a csendőrszurony. A paraszt szentimentális irodalmi portréja jó fegyver volt a város radikalizmusa ellen, a brutális paraszt elgondolás jó cégér a politikai jogfosztásoknak: a nyílt cenzusos választójognak, a cselédtörvénynek és annak a rengeteg negatívumnak, mellyel tulajdonképpen az utóbbi ötven háború előtti évben a paraszt érdekében semmi sem történt.

Ma nem csak divatban van a paraszt, de a legtöbb Keleteurópai államban politikai faktor is. Az általános választójog miatt nagy tömegei tulajdonképpen abszolut többséget biztosítanának minden parlamentben. A háború után fegyver volt a kezében és kifosztott, kizsákmányolt, elvérzett tömegeit a beígért földreformok és politikai jogok maszlagával kellett leszerelni. A paraszt, ha tényleg egyebet alig ért el, de legalább felkeltette a hatalmi tényezők érdeklődését. Ügyesebbje, hangosabbja földet kapott és osztályának nagyobbrészt a salakja, a városiak élénk derültségére, bekerült a parlamentekbe. És ahol sem földet, sem politikai jogokat nem kapott, ott divatba jött, ő lett a fajfentartó elem, üzletes politikai jelszavak legszebb szóvirága. De nem az elnyert politikai jogok, nem a szerencsésebbek pár hold földje, nem a szép szólamú frázisok változtatták meg, segítették elő fejlődését, hanem önmaga. És ne higyjünk lelkiismeretünk háborgását elcsitító civilizációs koldus-morzsáinkban sem: az iskola egyetlen érdeme, hogy megtanította olvasni, de ami olvasni valót adott az fantáziájában, emberségében elnyomorította, jól szabott erkölcseiben megrontotta, kisemmizte. A gazdasági segélyek, oktatások elkésett filléres adományok, melyekkel a nemzeti vagyonok milliós sebeit palástoljuk csak. Az új demokráciák hivatalnokai a régi bürokráciák maradványa és a hivatal legnagyobbrészt csak külsőséges formáiban változott.

A paraszt mégis fejlődött, mégis változott az idők folyamán. Mert a leghazugabb mondás a paraszt szó mellé ragasztott konzervatív jelző. A paraszt a legforradalmibb akarással szívja magába ha anyagi tehetsége engedi a civilizáció számára készült, neki megfelelő eredményeit és teszi ezt a maximális gyorsasággal, amit a falu tempója megenged neki. A városi kispolgár vagy falusi kisgazda, városi vagy falusi proletár között csak annyi a külömbség, hogy az egyik városban lakik, a másik falun. A falu különleges levegőjét kell előbb megértenie annak, aki a parasztot meg akarja ismerni.

A falusi életnek két jellegzetessége van, az egyik szinte metafizikai a másik helyzeti. A falu közelebb van a természethez, mint a város, lakóinak foglalkozását a mezőgazdaságot a természet elementumai szinte kényükre kedvükre szabályozzák, „isten” kezét minden nap érzi a gazda és állandó, mondhatni metafizikai kontaktusban van vele. Hideget, meleget, havat, szélt, napsütést „vihart nem tudja úgy elkerülni, mint a városi, kulturája szóhagyomány-kultura és így mese-anyagba burkolt, meg nem értett rejtélyek babonáitól terhes, kulturája szó-kultura, ami annyit jelent, hogy a paraszt szavai nem koptak el a köznapi használattól, rajtuk van még az igézet illata. Lehetőségei lezártak, munkája, öröme gondja csak egy lehet: a föld. A természet nap-nap  melletti megnyilvánulásai fatális törvényszerűséggel peregnek le előtte, vetés, aratás, születés, halál. Ez a falu tempója, az évszakok rendje, amiből ha nagynehezen ki is lehet szakadni, de visszatérni hozzá nem lehet. A falu helyzeti jellegzetességei természetesen vagy csodálatosan ép ilyenek: az útai rosszak, legjobb esetben csiga-lassuságú vicinálisok mellett fekszik, sáros vagy hófúvásos nehézségek akasztják városba készülő alkalmatosságát. Messzi kilométerek választják el egyiket a másiktól és minden falu más fajta: az egyikben jó a föld, a másikban rossz, az egyikben van nagybirtok, a másikban nincs, az egyik luteránus, a másik katolikus ... A falu apró egység, az osztályok kényszerűen nagyon közel laknak egymáshoz: a kapitalista nagygazda, a kispolgár törpebirtokos, a proletár zsellér vagy kommenciós. A posta nehezen és ritkán közelíti meg: jobban ki van réve az uzsorás lehetőségeinek. A munka tempója szaggatott, egyszer feszülésig menő, máskor ökör lépést járó. A város mozgalmasságát semmilyen civilizáció a falura ki nem plántálhatja: a traktor maximális sebessége öt kilométer, az autóé százon felül megy. A faluban mindenki külön házban lakik, ami már elzárkózás a városi tömegházak mellett, individuálisabb életet enged, mint a bérkaszárnya. A falusi alaptulajdona ingatlan, a városié ingó.

És ha van külömbség a városi és falusi között, ezek miatt van, de a species mondom mindig ugyanaz marad: kapitalista, kispolgár, proletár.

A paraszt mégis segítségre szorul, mert a falu megteremtette bár az emberi civilizáció kezdeteit, az ősgazdálkodást, az ipar legkezdetlegesebb formáit, amikor mindenki a maga szabója, susztere, kovácsa, de a civilizációt vagy kulturát tovább lendíteni képtelen. Képtelen, mert primitív szükségleteit szerény anyagi tehetsége, szétszórtsága miatt maga kénytelen fedezni. És az, aki az emberi fejlődés harcosa kénytelen is a paraszt hóna alá nyúlni, mert ha nem teszi igényesebbé, megakasztja a város fejlődését is: a falu a legnagyobb fogyasztó, a falu a legszélsőségesebb politikai tömeg.

A paraszt eddigi fejlődését minden segítség nélkül csinálta végig, ruházatban, kosztban, italban, olvasmányban, higiéniában, gazdálkodásban és szokásokban. Levetette kosztümjeit, mert rájött, hogy munkájában akadályozzák, a népviseletet már vasárnapi, farsangi cifraságnak tartja, a régi babonás eredetű szokások egyre jobban pusztulnak, inkább tréfás mulatságnak számítanak, a pálinka helyet sört iszik és a faluban nem nagyobb az italosok percentje, mint a városban, utálja a „szájaíze szerint” készült ujságot, röpiratot, könyvet, nem hisz neki. Politikai napilapokat olvas, tiszta politikai meggyőződései vannak, ha nem is harcol értük késhegyig, mert nem tartja fontosnak a politikát, nem hiszi, hogy politikai úton segíteni lehet a sorsán. Gazdálkodása egyre észszerűbb, gyakran használ műtrágyát, ha egyoldalúan is, vetésforgói is felszabadultak a telekrendszer kényszerült bornírt forgóitól, vetőmagját gyakran cseréli, újonnan épült istállói aránylag higénikusak, az új házak pincések, levegősek, ablakuk meglehetős, gazdagabbja két szobában lakik, betegségében egyre gyakrabban fordul orvoshoz. A fejlődés ilyen optimista képe persze relatív, a régebbi viszonyokhoz mért, a falu fiatalsága nehéz harcot vív az öregek ellen, akik, mert a föld nagyrészt a övék természetes kerékkötői a fiataloknak. De nemcsak az öregek, hanem az asszony is, a babonás templomjárók, bábaasszony tudományát tisztelő, várost ritkán látó asszony sereg tartja féken az akarnokoskodó fiatal parasztot. És mert a régi szokásoknak rengeteg tapasztalatbeli igazság az alapja, a paraszt nehezen szokja meg, hogy az egyik hagyomány helyes, a másik helytelen. A falu tuberkulózis és nemi betegség percentje itt-ott túl szárnyalja a városi arányokat, a gyermekhalálozás statisztikailag bizonyítottan általánosságban nagyobb, mint a városi. A paraszt rengeteg improduktiv munkát végez, sző, fon, háziipart csinál, amellyel még a legminimálisabb napibéreket sem keresi meg, (a háziipar híveinek figyelmébe!) gyermekei táplálásához nem ért, a régebbi szalmafedeles kunyhók egészségtelen levegőjében öten-hatan alusznak egy apró szobában, rossz munkaeszközöket használ, állatait helytelenül eteti stb. stb.

A mult kisértései ellen kell segítségére lenni a parasztnak és ha a kapitalizmus sokban, sőt a leglényegesebben, az anyagi előfeltételeiben meg is akasztja a további fejlődés lehetőségeit, egy-két kötelességét ma sem mulaszthatja el az, aki a falu parasztja között él: a felvilágosító munkát és a hagyományok rombolását. De aki ezt a munkát magára akarja vállalni, nem szabad, hogy elfelejtse: nem a paraszt „szájaíze” szerint, hanem a maga és a paraszt teljes emberi méltóságának tudatával kell beszélnie, agitálnia.