FŇĎoldal

Korunk 1929 Március

Szlovenszkói grafikon


F√°bry Zolt√°n

 


Tudósítás a szlovenszkói magyar irodalomról: célok és mozgások pillanatnyi rögzitése. Az eredmény: a pontosan megrajzolható lefelé görbült grafikon. Ut a lejtő felé. Vissza a semmihez, ahonnan jöttünk tiz év előtt. Lefelé görbült grafikon: ezt nem én mondom, de olyan valaki, akit mindenki akceptál, aki félhivatalos személy, a szlovenszkói Szépmíves Céhnek, a Kazinczy Társaság Könyvbarátainak titkára, akinek hivatalból inkább hízelegnie kéne, mint ostorozni és pesszimisztikusan stoppolni a helyzetet. Darkó Istvánnak igaza van, amikor meglátja a szlovenszkói irodalom mai helyzetképét emigyen: „A lefelé görbült grafikon”. Az első ágaskodások kora elmúlott, kellett, hogy elmúljon. Az irók megtették a magukét, a naiv lelkek és nagyotakarók, akik még nem ismerik a helyzetet és csak jószándékuk, vagy irodalmi ambíciójuk rózsaszemüvegén nézik a lehetőségeket – még lelkesülnek, még alapítgatnak, még előfizetési íveket gyártanak, itt-ott még egy kivétel apa is akad, aki eladja valamelyik rossz tehenét, vagy lesántult lovát, hogy fia kiadhassa első verseskönyvét. De ahogy voltak, akik már huszonháromban megjósolták az ágaskodások, a lelkesedések összeomlását, ugy ma már majdnem mindenki érzi: ha valami csoda nem történik – meghal az apátlan-anyátlan árva: a „szlovenszkói magyar irodalom”.


Darkó látja a helyzetképet és rezignáltan int: ne vádoljunk senkit. Holott ez a fontos: vádolni, számonkérni, tetemrehívni és akkor a helyzetkép egy árnyalattal beszédesebb lesz, a lefelé görbült grafikonból – lefelé görbített grafikon lesz. Mintha valaki félt volna, mintha valakinek védekezni kellett volna: erőszakkal ott vannak a nyomok, a görbítés nyomai. A legordítóbb vád az „Uj Munka”, a magyar kisebbségi pártok reakciós vezéreinek utasítására történt elvetéltetése, egy folyóirat, az első és egyetlen komoly irodalmi fórum megteremtésének ´erőszakkal való meggátlása és „Képes Hét”-té, semmivé, irodalmi (Márai) álarcba bujtatott, limonádés újidőkké való degradálása. Az irodalmi és horizontális lehetőségek egy tál lencséért, a politikus nagy urak és gyárosok egy kézmozdulatára – kompromisszummá, megalkuvássá törpültek – képes mondain, elegáns családi breviáriummá, lokális világeredménnyé, ahol csak magas lóról beszélnek és fontoskodnak az irástudók, akik nem akarják észrevenni, hogy eredményük nem lényeges, nem etikus, hogy munkájuk az „irástudók árulásának” egyik kis fejezetét jelenti. Ennyit a Képes Hét-ről a szlovenszkói magyar kultura csúcseredményéről! Igen: a Virág itt Szlovenszkón rossz kertész, facér kertész kezébe került, aki nagy melldöngetéssel bizonykodta tiz év előtt, hogy ő felneveli a palántát és aki, amikor más, szebb virág indult élet elé: nem értette, félt, hogy elárulja, hogy nem tudja kezelni, hogy napvilágra kerül a csalás és inkább letörte, elpanamázta, rossz facér kertész módjára a maga egyszeregy mértékéhez idomította. Aki nem szereti a hasonlatokat, annak álljon itt nyiltan a kérdés: ki a hibás, ki a grafikongörbítő? Az író, vagy a közönség? Közelebbről: a szlovenszkói író, vagy a magyar kulturtartalmat sőt u.n. kulturfölényt hordozni hivatott szlovenszkói magyar társadalom? (a még ki nem alakult szlovák kulturával szemben mérhetetlen előnyben voltunk, ma már a szlovákok a fejlődés utolsó fokát is elérték és a „DAV” az európai avant-garde egyik legujabb katonája). Feleletkép álljon itt a cáfolhatatlan megállapítás: a szlovenszkói szervezett magyar társadalomnak egyszerűen nem kellenek az újat hozó útmutató szlovenszkói írók. Következéskép: a két tényező, mint idegen áll egymással szemben; teljes igazsággal: a szlovenszkói író és a szlovenszkói magyar kulturtársadalom ellenséget lát egymásban és nyíltan, vagy titokban, de mindegyik tudatosan küzd a másik ellen. Pillanatnyilag a győztes a szlovenszkói hivatalos és szervezett magyar társadalom (párt, egyletek, kaszinók, református konventek és katholikus legényegyletek), de a vesztes végeredményében mégis csak a szlovenszkói magyar kultura, melyet patentírozott bérlői, kiskirályai kicsit megcsaltak és könyvgyarmattá sülyesztettek. – Szlovenszkó azonban nemcsak könyvgyarmat, de lényegesebben: mentalitásgyarmat. A központi motor: Budapest. Kivételek nem számítanak, az általános mérték, az uralkodó irányzat a. fontos. Ez pedig: művészetben, irodalomban, színházban, minden életnyilvánulásban – antiszociális. A szlovenszkói – párttitkároktól irányított – magyar kulturtársadalom teljes lelkesedéssel a magáévá tette ezt a dzsentris-kispolgári mértéket és ezt élve ássa rendületlenül az itt önállóan és emberiesebben kifejlődött uj európai magyar mentalitás sírját, azt a mentalitást, amit a szlovenszkói magyar irodalom igaz értékei is segítettek életbe lendíteni: a szociális magyar emberirodalmat. A szlovenszkói író (tehát az a hat-nyolc ember, aki a határokon túl is jelenti ezt a fogalmat) életlogikásan ért el az uj emberíró-tipushoz, ahhoz az irodalomhoz, melynek egyetlen mértéke, etikuma: a szociális felelősségérzet; és így kellett, hogy idők multán gyűlölt ellenfele legyen annak a társadalomnak, mely magyar kulturtársadalom cégére alatt gyökeréig – antiszociális. Ugyanakkor, amikor az író elért a fejlődés életvonalához, a szlovenszkói szervezett magyar társadalom, mint pesti mentalitásgyarmat: szolgai alázattál és kényelemmel ült le a szent more pátriós kvaterkaasztalhoz, hogy végül és majdan is saját zsírjába fulladjon. Hogy a mételyezés milyen arányokban terjed, azt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a haladó liberális progresszív társadalom kezd eltűnni, felszívódni. Az a társadalom, mely még a polgári progresszivitást is veszni hagyja, kell hogy ellenséget lásson az íróban. Ez a társadalom nem megmentőjét, szószólóját látja az íróban, de kimondott ellenségét, aki azzal, hogy emberies jövőt akar: veszélyezteti és zavarja a „kulturtársadalom” nyugodt emésztését, a körülbástyázott és kisajátított jelent. Ez a társadalom, ez a szegény gőgös pesti mentalitásgyarmat, minden részvét nélkül éhezni, veszni, küzködni hagyja a szlovenszkói írót, mert hisz így egy ellene tanuskodó leleplező, kellemetlen tényezőtől szabadul meg automatikusan és anélkül, hogy valaki ráfoghatná: te vagy a bűnös, a gyilkos, egyedül te! – Ha így állnak a dolgok, akkor ki csodálkozik, hogy a szlovenszkói író felmentését kéri és benyújtja elbocsáttatási kérvényét. Ha felelősségérzet van benne, csak ezt teheti: a felelősség kérdésében nem kíván osztozkodni azokkal, akik még a felelősségérzet minimális etikumát is megtagadják. Intézzék tovább egyedül az akarnokok, az irodalmárok és fehérasztalú urak, a mai életintézők a szlovenszkói magyar kulturtársadalom sorsát. Az író ebben a sorsintézésben nem vállalhat közösséget, mert látja, hogy a kvaterka jegyében álló magyar kulturmentalitás – sírgödröt ás. Az író az életért van: aki a halált akarja: viselje a következményeket. A szlovenszkói magyar író nem lehet cinkos. Az író tovább akar élni, mert kötelessége – másokért élni. Valahol – Berlinben, Párisban, Marosvásárhelyen, Pécelen vagy Jekaterinburgban, kietlen kávéházakban, tárnákban, gyári kantinokban, tarlókon és utcákon – csak lesznek, akik meghallgatják, ahol szükség van rá, mint egy falat kenyérre, mert életet hoz, valóságot és jövőt egyszerre: az élet feltörő grafikonját. (Stósz)     


 


Vissza az oldal tetejére