Főoldal

Korunk 1929 Március

Kosztya Rjabcev naplója


Nikolaj Ognyev

 


Egy tizenötéves fiú feljegyzései


                                                                                                   (3)


Ezzel elment. Azután utánna ment Jelnikitka, majd elódalgott a szégyenlős Almakfis s a többi skrabok is utánna. Csak Nikpetos maradt s olyan némán ült, mint egy hal. A fiúk egy ideig hallgattak, azután ismét nagy lárma kerekedett. Serjoska öklével az asztalra ütött s mondta:


– Nekem az a véleményem, hogy az elnökök és a hasonló kacatok csupán előítéletek. Nagyon jól kész lehet az ember minden elnök nélkül. Azt javaslom tehát, hogy csak azok a tanulók maradjanak itt, kik az önkormányzatnak azt a formáját, mely a mi iskolánkba szokásos, nem ismerik el. Azután pedig megtanácskozzuk, hogy mit kell tennünk. A többieknek pedig az javaslom, menjenek el. Ugyan ez áll a tanítókra is.


Nikpetos azonnal felállt és elment. A kótyonfittyek közül is elment egynehány. A lányok közül a fekete Szója és Lina tüntetőleg tüstént elhagyták a termet. A többiek visszamaradtak és megalapították a „Szövetséget”. A Szövetség elhatározta, hogy az „Önkormányzatot” nem ismeri el és saját határozatokat dolgoz ki, melyeknek mindenki engedelmeskedni tartozik. Az üdvözlési kötelezettséget s a tanítók megjelenése alkalmával való felállást eltörlik. A laboratóriumba, az auditóriumba, a terembe mindenki ugy jöhet be ahogy akar, kalappal vagy kalap nélkül a fején. A továbbiakban pedig azok szerint a határozatok szerint kell viselkedni, melyeknek kidolgozásával Serjoska Blinowot és még párat bizott meg a Szövetség.


Most nagyon mulatságosnak találom az életet. Különben pedig már én se vagyok tagja a tanulókomitének.


December 5. Most két pártunk van: az „Iskola” és a „Szövetség”.


Kiderült különben, hogy meglehetős sokan tartanak a skrabokkal. Ma az „Iskola” tagjainak volt egy általános gyűlése új tanuló-komité választás miatt. A gyűlésen résztvett az iskola fele. Nekünk, a „Szövetségeseknek” szintén volt gyűlésünk, amelyen elfogadtuk a „Szövetség” határozatait. Ezek szerint a határozatok szerint senki sincs egy másiknak alárendelve, csak önfegyelem van. Mind azokat a butaságokat, mint például az üdvözlési kötelezettség, – eltöröltük; ezzel szemben azonban minden tag tartozik figyelemmel lenni a viselkedésére. Igy például nem szabad lármázni az előadások ideje alatt. A skrabokhoz és az „Iskola” tagjaihoz való viszony képviseletével mint a „külső ügyek komiszárját” Serjoska Blinowot bíztuk meg.


Egyszersmind megbiztuk Serjoskát azzal is, hogy vigye keresztül a skraboknál Aljoska Csikinnek a hajléktalanok gyüjtőhelyéről az iskolába való szállítását. Ezután meetinget hívtunk össze és beszédeket tartottunk.


Serjoska a meeting alatt félre vont és azt mondta menjek el Nikpetoshoz, aki engem nagyon szeret és kérdezzem meg tőle, vajjon mit gondol ő s a többi skrab a „Szövetségről” Természetesen beleegyeztem. Csak azt nem értem, hogy mi köze ehhez a skrabok véleményének; a skrabok egy önálló valami és mi is egy teljesen más valami vagyunk. Elmentem tehát Nikpetoshoz. Nikpetos a következőket mondta:


    Nagyon érdekesnek tartom a kísérletet. Véleményem szerint azon ban hamarosan megfognak győződni afelől, hogy fegyelem nélkül lehetet len élni.


Én azt válaszoltam, hogy hiszen mi bevezettük az önfegyelmet.


    Az önfegyelem, – mondotta Nikpetos – kétélű dolog. Egyrészről nagyon jó lehet, mert minden erőszakot kiküszöböl, másrészről viszont nehezebb keresztül vinni, mint a külső fegyelmet. Mert gondolja csak meg: állandóan önmagunk felett őrködni, nehogy valami hibát kövessünk el! Ebből nagyon hamarosan elég az embernek.


Azután megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye Sinaidának ebben az ügyben.


    Nagyon lebecsülik maguk Sinaidát, – válaszolta Nikpetos. – Maguk azt hiszik, hogy Sinaida az iskolában az erőszak pártján áll és így ellensége minden tanulónak. Ez azonban egyáltalán nem áll. Mindannyiukat szereti s ha kényszerítve van arra, hogy a fegyelmet fentartsa, ez csak azért történik, mert nagy felelősége van. A „szövetséget” illetőleg csupán arra törekszik, hogy ne zavarja magukat. „Cselekvésük értelmetlenségéről majd ők maguk fognak meggyőződni”, – mondotta nekem.


Mindezeket tovább adtam Serjoskának. Serjoska meghallgatott, de nem szólt semmit. Előadás után először én kisértem haza Silfidát, azután pedig ő engem. Utközben a szövetségről beszéltünk. Silfida annak a véleményének adott kifejezést, hogy nem hisz a szövetség hosszú életében, barátságból azonban velünk tart. Általában nagyon elevennek találja így az életet.


Én is arról beszéltem, hogy milyen mulatságos most az életünk, Búcsúzóul még kezet is fogtunk, amit pedig különben nem szoktunk csinálni.


December 6. Kívülről úgy látszik, hogy minden rendben van. A skrabok úgy tesznek, mintha a “Szövetség” egyáltalán nem létezne, mi pedig mintha a skrabok nem léteznének. Miután a „Szövetség” elhatározta, hogy egyáltalán nem üldözi az „Iskola” tagjait nem is törődünk velük, annál is inkább, mert a legnagyobb részük csupa poronty; ami pedig a nagyokat illeti, azok meg ép elvileg gondolkodnak máskép´, mint mi.


Teljes gőzzel a penzumon dolgozom, hogy a téli szünidő alkalmával szabad legyek. A Nikpetos számára szolgáló novemberi penzummal elkészültem. Számomra a legnehezebb dolgok a matematika és a természetrajz,


December 7. Ma Vanjka Petuhow nem volt az iskolában. Elmentem a lakására. Kiderült, hogy a hajléktalanok megverték, abban a hiszemben, hogy ő volt az, aki feljelentette őket, aminek következtében azután razziáztak náluk. Egyszersmind elvették tőle a cigaretta standját. Most gyárba akar menni, annál is inkább, mert mostanában több ifjukorit vesznek föl, mint azelőtt. Megkérdeztem tőle:


– Mi lesz a tanulással?


Azt válaszolta, hogy az ifjukorúak naponta csak hat órát dolgoznak s mindenféle kedvezményben részesülnek a tanulást illetőleg. Odahaza náluk mindenki sír: szinte ő az egyedüli kenyérkereső. Nekem nagyon rosszul esett mindez: különösen amikor elmentem.


December 8. Amidőn ma keresztül mentem a termen, ép akkor tört ki váratlanul az ütközet az „Iskola” tagjai és a „Szövetség” között. Az iskola tagjai Wolodjka Schmercet elgáncsolták, A mieink tüstént segítségére siettek és kézitusa keletkezett. Természetesen csak tréfából az egész. Váratlanul azonban megjelent a hosszá Sinaida s mint egy bolond elkezdett kiabálni: „Abbahagyni! Abbahagyni!” Természetesen mi beszüntettük a dolgot. Ő azonban most tört ki csak igazán. Azt kiabálta, hogy uccává tesszük az iskolát, s hogy az ilyen ellenségeskedés egyenesen hallatlan. A mi „önfegyelmünk” ime kimutatja a fogafehérét! Én nem bírtam ki ezt a beszédet és kijelentettem, hogy az önfegyelemnek mindehhez semmi köze. Mi csupán tréfából kavarogtunk s egyáltalán nem komolyan ütöttük egymást. Sinaida azonban nem engedett kibeszélni s kijelentette, hogy erről még tárgyalni fog velem az iskola szovjetben.


Majd meglátom, mi fog történni. Az októberi matematikai penzumot végre elintéztem. Most már nincs olyan sok dolgom. Teljes gőzzel dolgozom.


December 10. Ma nagyon vígan voltunk. A nagy szünet alatt lefutottunk, mi, a „Szövetség” az udvarra és futballoztunk. A hideg nem túlságosan erős, a hó jól le van taposva, úgyhogy jól lehetett játszani. Az „Iskola” irigykedve nézett bennünket, mert szabályzatuk szerint a futball tavaszig tilos nekik, legalább is az iskolaudvaron. A játékok, amelyeket testkultura végett tanulunk, meg van engedve, a futball azonban nincsen, mert mint a hosszú Sinaida véli „hátrányosan befolyásolja a tanulást”.


A szünet bevégződött. Mi azonban nyugodtan tovább játszottunk. Kár, hogy olyan korán besötétedik, mert különben tovább is játszottunk volna. Én a jobb csatár vagyok .Előbb a lányok is velünk játszottak; mihelyt azonban elég fiú volt túladtunk rajtuk.


December 11. Tegnapelőtt látták a fekete Szóját és G. Linát, amikor kijöttek a templomból és tegnap sejtűlés volt, amelyen elhatároztuk, hogy fokozni fogjuk a vallásellenes propagandát. Ezért bementem a természetrajzi laboratóriumba, amikor ez jó tele volt s azt kérdeztem Jelnikitkától:


 Jelena Nikitisna, magyarázza meg nekem, hogy állunk az Istennel. Van Isten vagy nincs?


Már mondtam önnek egyszer Rjabcew: az egyik számára van Isten, a másik számára nincs. Ez mindenkinek a magánügye.


Mit szól hozzá a természettudomány? Az ő számára van-e vagy nincs?


A természettudomány nem foglalkozik vallási kérdésekkel.


Igy hát visszavonultam anélkül, hogy valamit végeztem volna. De még eljön az ideje, hogy Jelnikitkát kényszeríteni fogom színvallásra. Éppen a folyosón mentem keresztül, amikor hirtelen a fekete Szója utánam fut és „megállj”-t kiállt:


Megálltam. Előre hajolt, begörbült háttal, s úgy suttogta felém:


Gyűlöllek. Egyáltalában nem is tartalak embernek. Mégis sajnállak. Még egyszer nagyon meg fogod bánni. Még egyszer megbűnhődöl érte.


Ki büntetne meg?


 


Majd megtudod. A jó szellemek elhagytak téged. Nevettem, hogy a hasam megfájdult belé.


Nesze ajándékba jó szellemeidnek!


S jót húztam a hátára. Sistergett, mint egy lokomotív s már nem is volt ott. Természetesen nem futottam utána; nem birom ki, egyszerűen nem birom ki a szagát. Templom szaga van, meg nagyböjti olajszaga.


December 12. Ma búcsut kellett vennem kedves pajtásomtól Vanjka Petuhovtól. Ma volt itt utoljára. Megy a gyárba. Akartam neki mindenfélét mesélni iskola ügyeinkről, de látszott, hogy már nem érdekli. Kék foltjai és karcolásai meggyógyultak. Mostantól kezdve huszonhárom rubelt és hatvan köpeket kap.


    Többet a cigarettán sem keresek meg, – mondta.


Nagyon fáj nekem, hogy Vanjka elmegy. Először is jó pajtás, amilyen kevés van, másodszor okos és jó fiú. Ugy hiszem a barátság egy fiúval mégis más, mint egy leánnyal, még ha olyan okos is mint Szilva. Az igaz, hogy Szilvával nagyon sok mindenről beszélhetek, de még se mindenről, mert sokat még sem ért meg. A lányok például futballt se tudnak jól játszani, akármennyire erölködnek is. Aztán mindjárt bőgnek... Egészben véve akárhogy is vesszük, az igazi barátságnak velük igen sok akadálya van. Mily erős ellenben a barátság egy fiúval! Vanjka miatt igazán búsulok... Persze fogunk találkozni ezután is, de ez már nem ugyanaz.


December 13. Ma a „Szövetség” miatt ujabb krach volt. Szilfida vizsgázott Almakfisnél novemberre. Megbuktatta, bár Szilfida, amint mondja, minden kérdésre megfelelt és az összes tételeket bebizonyította. Azt mondta neki:


    Azért buktat meg, mert benne vagyok a „Szövetség”-ben.


Almakfis erre megvadult, „ostoba libának” nevezte Szilfidát és kikergette a laboratóriumból. Az egész csoportunk fel volt háborodva. Küldöttséget menesztettünk a hosszú Szinaidához, azzal a követeléssel, hogy Almakfis kérjen bocsánatot Szilfidától. Én is benne voltam a küldöttségben. Amikor a tanári szobába léptünk, Almakfis is ott volt. Követelésünkre azt mondta:


     Jó, bocsánatot kérek. Túlságosan fel voltam izgatva. De előbb Dubinina kérjen tőlem bocsánatot, amiért nem tárgyilagos eljárást tételezett fel rólam.


Azt mondtam:


– Nem tudom, hogy tárgyilagosan járt-e. el, vagy sem, de azt az egész iskola tudja, hogy ön Dubininát ki nem állhatja és üldözi.


Erre aztán Almakfis egészen magán kívül volt. El kezdett kiabálni, hogy én egy szemtelen, faragatlan fickó vagyok, hogy ha engem el nem távolítanak, akkor ő hagyja) el az iskolát, mert így nincs lehetősége arra, hogy nyugodtan tanítani lehessen. Levágta a könyvet az asztalra és kirohant. A hosszú Szinaida ott tartott a tanáriban s prédikált. Azt akarta nekem bebizonyítani, hogy ha, ez tovább is így megy, akkor igazán nem lehet tanulni, hogy a „Szövetség” bennünket tényleg túlzásokba visz, amik azután elfelejtetik velünk legfontosabb és egyetlen célunkat a tanulást. Azt feleltem neki. hogy igaza van, hogy azonban nem csak mi, hanem1 a skrabok is elfelejtenek valamit, nevezetesen azt, hogy mi éppen olyan emberek vagyunk mint ők, csak valamivel fiatalabbak és talán kevésbé tapasztaltak mint ők. Nem lehet, hogy bennünket például „gyermeknek” vagy „ostoba libának” vagy „szemtelen, faragatlan fickónak” nevezzenek. Az mindig újból összeütközésekhez, kell hogy vezessen. Nagyjából azután megállapodtunk abban, hogy másnap bocsánatot kérek Almakfistól és igyekszem erre rávenni Szilfidát is.


A sejtűlésben elhatároztuk, hogy azt javasoljuk a skraboknak és a „Szövetségnek”, hogy küldjenek ki egy békéltető bizottságot az eset likvidálására. Serjoska Blinov tiltakozott, mikor azonban a központi iskolaigazgatóság képviselője azt kérdezte tőle, hogy azt akarja-e, hogy az iskola két pártra szakadjon, hallgatott.


December 14. A békéltetőbizottság a sejt képviselőinek nevében elhatározta a köszönési kötelezettség és a felállás eltörlését. A tanulóbizottság jogai kiterjeszetnek; így például olyan ügyekben, amelyek csak tanulókat illetnek, kizárólag a tanulóbizottság fog dönteni. A skrabok és az iskolatanács csak olyan dolgokban határoznak, amelyek a tanulókat és a skrabokat közösen érintik. Szabad futballozni.


A „Szövetség” megszünt.


December 16. Azt gondoltam, az egész ügy befejezést nyer. A skrabok azonban hirtelen egy konferencián elhatározták, hogy minden egyes tanulóról jellemrajzot fognak készíteni. Én az enyémet nemcsak, hogy olvastam, hanem le is másoltam:


„Rjabcev Kosztya, tizenöt éves. Általános fejlettsége korához képest kétségtelenül meg nem felelő. A tanulás nehezére esik. Óriási önbizalom. Nagy lelkesedéssel fog a szociális munkához, de nagyon hamar lehül. Az átmeneti kor és a nemi érettség közeledése nagy nehézségeket okoz neki. Ösztönei uralkodnak rajta és heves temperamentuma miatt egész közvetlenül nyilatkoznak meg. Rendkívül durva, szemtelen és goromba. Szenzórikus és motórikus centrumainak rendkívűlien intenzív munkája beteges és túlzott egocentrizmust fejlesztenek ki benne. Értelmileg még nem tisztázódott viszonya az eljövendő felnőtt élethez. Gondolkodásának sok anyagot nyujt és arra kényszeríti, hogy ösztönei lebirásán dolgozzék. Ez a munka nála folyamatban van s már kitermelt, néhány, bár még kifelé kevéssé látható eredményt. Tipikus serdülő fid Stanley Hall meghatározása szerint”.


Ki ez a Stanley Hall? Biztosan ez is valami burzsuj, talán még rosszabb, mint Dalton... Oda mentem Nikpetoshoz, hogy megkérdezzem, mi az az egocentrizmus. Azt felelte, hogy ugyanaz, mint az egoizmus, csakhogy még rosszabb. Igy hát egoista vagyok. Én azt hiszem, hogy egyáltalán nem vagyok egoista, dehát a skrabokat nem lehet meggyőzni. Nem is fontos. Például azt irják, hogy a tanulás nehezemre esik. Ez talán igaz. Miért nem irják azonban oda, hogy mi ennek az oka. Mindez a Dalton következménye. Dalton előtt a tanulás nem esett nekem sem nehezebben, mint a többieknek. Tavaly például nem tanultam rosszabbul, se jobban mint a többiek s még olvasni is volt időm. Most a Dalton miatt semmire se jut időm. Szilvát hasonlóképpen jellemezték. Beszéltem vele a dologról, ő is azt gondolja, hogy mindennek a Dalton az oka.


December 18. Ma általános öröm. Aljoska Csikint a gyüjtőhelyről az iskolába hozták. Sokáig hurráztunk s a vállunkon hordoztuk végig. Azután a tanulóbizottság űlést tartott. Elhatározta, hogy én és Serjoska Blinov elvisszük az apjához s lefolytatjuk a tárgyalásokat. Aljoska nagyon sovány és sápadt és egész idő alatt hallgatott. Valószínűleg se az elárvultaknái, se a gyüjtőhelyen nem volt valami jó dolga. Iskola után elvittük az apjához. Amikor oda értünk, az öreg egész józanon ült és az árral bajlódott egy csizma körül; az anyja pedig varrt. Amikor észrevette Aljoskát elkezdett ordítani. Serjoska azt mondta az öregnek:


    Csikin polgártárs, vissza hoztuk a fiát. Az iskola kezeskedik azért, hogy tanulni fog és jól fogja viselni magát. De az iskola azt kívánja öntől, hogy ne üsse többé.


Csikin apja letette az árt és azt mondta:


Nincs jogotok ahhoz, hogy beleavatkozzatok az én életembe. Ha akarom agyonütöm s ha akarom életbe hagyom. A ti iskolátokban kezdett lopni. Ti tanítottátok meg rá.


A mi iskolánkban senkit se tanítanak meg lopni, – felete Serjoska. Bár Aljoska hibát követett el, de ezután nem fog ez megtörténni. Jegyezze meg magának Csikin polgártárs, ha csak a kis ujjával hozzá nyúl a fiához, az egész iskolával gyülik meg a baja s azonkívül bíróság elé is kerül.


Amikor kijöttünk egy ideig szándékosan állva maradtunk az ablak alatt. Láttuk, hogy az anyja enni ad Aljoskának. Az apja pedig egész nyugodtan beszélt hozzá. Meg voltunk elégedve és haza mentünk.


December 19. Amint ma az iskolába vagyok, találkozom az utcán G. Linával. Hozzám jött és azt mondta:


Utoljára kérdezem tőled: akarsz velem beszélni, vagy sem?


Utoljára felelem neked: éppen annyit, mint minden más lánnyal.


Elkotródott. Ilyen ostoba liba! Soha az életben még ilyet nem kérdezett tőlem s most egyszerre neki: „utoljára!” Ő maga huzódott el tőlem s most egyszerre beszéljek vele! Biztosan a fekete Szója áll a dolog mögött. Igazán, vannak lányok, akik egész egyszerűen bolondok. Amikor az iskolába értem mind bent ültek a laboratóriumokban és magoltak. Legnagyobb részük a decemberi penzummal épp oly kevéssé van készen mint én s több mint a fele még az októberit se végezte el teljesen. Összehívtam néhány fiút, bementünk az öltözőbe, cigarettáztunk és megtárgyaltunk egy tervet.


December 21. S ha reggel ötig fenn kell is üljek, akkor is leirom részletesen, hogy történt.


A dolog úgy áll, hogy már tegnapelőtt elhatároztuk, hogy végzünk a Daltonnal: tegnap pedig csaknem egész nap erre készültünk. Ma amikor iskolatársaink megérkeztek az iskolába, az összes falakon plakátokat és cédulákat találtak:


„Le a Daltonnal!”


„Pokolba a burzsuj Daltonnal!”


Természetesen mind nagyon örültek a dolognak. Mindjárt a zongorához mentünk s begyakoroltuk az új dalt:


Fel a harcra, testvér Ne uralkodjék tovább, Le, le, le Az átkozott Daltonnal!


Amikor a skrabok jöttek, már ezzel a dallal fogadtuk őket. Bementek a laboratóriumokba, mintha semmit se vennének észre; de senkise jelentkezett a decemberi vizsgára, noha egynéhányan készen voltak. Ehelyett mindnyájan az udvarra futottunk. Itt már készen állott egy szalmabábú, fején egy rongyos kalappal. A bábú nyakába plakát lógott: „Ez lord Dalton”. A bábút felállítottuk az udvar közepén, hogy jól lehessen látni az ablakokból, aztán körültáncoltuk s a Carmagnolet énekeltük. Aztán meggyujtottuk a szalmabábút. Az iskolaőr oda futott, de amikor látta, hogy nincs veszély, velünk őrült ő is. A bábú lobogva égett, sok szikrával és sercegve. Ekkor megint egy ujabb dalt énekeltünk:


Te burzsuj, te átkozott lord El veled, örökre el!


Igy énekelve vonultunk be az iskolába. Ott vártak már ránk a skrabok s Sinaida kérdezte, hogy akarunk-e nagygyűlést tartam, vagy pedig olyan lelkiállapotba vagyunk, hogy jobb ha haza megyünk. A kicsik ugyan a hazamenés mellett voltak, mi azonban gyűlést akartunk. Igy hát a nagygyűléshez csengettek.


A gyűlés előtt bementem az öltözőbe. Egyszerre látom, hogy a folyosón egy cédula fekszik. Felemelem és olvasom:


Tudjátok meg mindnyájan, hogy mi ketten lányok nem akarunk tovább élni. És az oka az, hogy bennünket mindenki bánt és gyötör. Azonkívül egyikünk közülünk, amily gyorsan csak lehet a másvilágra akar jutni, a másik pedig szerencsétlen szerelem miatt akar meghalni. Megbocsájtunk mnidenkinek. Kérjük temessenek el bennünket egyházilag. A mai reggelim legyen a Rjabcev Kosztyáé. Neki is megbocsátok. Aki ezt a cédulát megtalálja ne mutassa meg senkinek. Együtt temessenek el, egy koporsóba. Ha öngyilkosokat nem lehet egyházi szertartás szerint temetni, úgy temessenek el egyszerűen, de mondjanak el felettünk egy halotti misét. Isten veletek!


 


U.I. Halott testünket megtaláljátok a fizikai laboratóriumban.


G. Lina és T. Szója.


Alaposan megijedtem s rohantam vissza a terembe. S a falon még egy gombostűvel felerősített cédulát vettem észre:


„Isten veletek mindnyájatokkal, szülők, iskolatársak, az egész iskola. Isten veletek. Testünket megtaláljátok a fizikai laboratóriumban. Lina és Szója”.


Berontottam a terembe. A gyűlés éppen megkezdődött. Kiáltottam:


    Gyorsan a fizikai laboratóriumba! A lányok megakarják magukat ölni! Talán még nem késő!


Mindenki felugrott helyéről s rohant a fizikába a skrabok, a tanulók. Én elsőnek rontottam be, de... senki se volt bent. Átkutattuk az összes szekrényeket és könyvespolcokat, hogy talán ott rejtőztek el. Egyszerre aztán valaki kiáltott az auditóriumból:


    Itt vannak! Mind a ketten!


Természetesen mindenki az auditóriumba szaladt és tényleg ott vannak és mind a kettő életben. Egészen hátul ültek, a padok mögött, teljesen elázva könnyeikben. Előhúztuk őket s csak ekkor engedett ki a torkom. Csak most vettem észre, hogy mialatt kerestük őket, a torkom állandóan össze volt szorulva, mintha fojtogatnának.


Linát és Szóját a tanáriba vezették. Baldrian cseppeket kaptak. A skrabok és a fiúk engem vettek körül s mind azt kérdezték, hogy jöttem rá a dologra. Természetesen megmutattam mind a két cédulát s elmeséltem, hogy találtam őket. Azt mondja Sinaida:


   Utálatos dolog. A cédulákat szándékosan helyezték el. Nem is akartak öngyilkosok lenni, csak érdekessé akarták tenni magukat. El kell távolítani őket az iskolából.


Amint ezt hallottam, megkönnyebbedet a szívem s észrevettem, hogy egy társamnak sincs szándékában, hogy Szinaidának ellentmondjon. Aztán jött Nikpetos a tanáriból s közölte, hogy kikérdezte őket, hogyan akarták tulajdonképpen megölni magukat. Széngázzal akarták magukat megmérgezni. Bezárták a szellőztetőket és kinyitották a laboratóriumba a kályhát s leültek. Tényleg a laboratóriumba lehetett egy kis füstszagot érezni.


  Miért mentek akkor ki a fizikai laboratóriumból? – kérdezte Szinaida.


  Megijedtek, – mondta Nikpetos mosolyogva s mindenki nevetésbe tört ki. Azt mondta Szinaida Pavlovna:


  Egy igazi öngyilkos nem helyez el cédulát, címmel a folyosón, se gombostűvel nem tűzi a falra!


A fiúk mind igazat adtak neki.


    Az egész hát nem egyéb, mint színjáték. Nagyon jól tudták, hogy még mielőtt megmérgeződnének, valaki fog a laboratóriumba jönni. El kell hivatni a szülőket.


Almakfis felállott és így vélte:


    Filozófiai szempontból azt kell mondanom: mennyiségileg a kor túlhajtása, minőségileg túl a jó és rossz határán.


Legalább ezerszer hallottam ezt már tőle. Ugy pergeti le mint egy gramofon.


Nikpetos felemelte a kezét és azt mondta:


    Hallgassatok meg fiúk. Mi az új szabad iskolát építjük. Olvastátok és hallottátok, hogy az iskola régebben egész más volt, mint most. Bizonyos, hogy ennek az új iskolának a felépítése, mint minden új dolog, sok nehézségbe ütközik. Ti ma a Dalion rendszer ellen lázadtok. Nem tetszik nektek a munkának ez a módja. Hát inkább nádpálca mellett akartok tanulni, mint a régi iskolában? Azt akarjátok, hogy erőszakkal nyissák meg agyatokat a világosságnak? Természetesen a Dalton szerint nehéz a tanulás. Az is lehet, hogy a Dalton rendszer kiépítésében mi tanárok sok hibát ejtettünk, de ezek a hibák kijavíthatók. Tévedés nélkül nincs munka. Az új iskola nem oly nyugodt mederben növekszik és fejlődik ki, mint szeretné az ember, hanem viharokon keresztül, mindenféle ellenállás dacára. Együttesen majd legyőzzük egymásután mindezeket az ellenállásokat. A két leány újabb akadályt akar utunkba fektetni. De ostobaságból tették s igazatok van ha megakartok nekik bocsájtani. Nem is vártam volna mást tőletek, új friss emberektől, akik a forradalomban, egy új, de viharos korban nőttetek fel. Az igazgatónő, Szinaida Pavlovna ugy látszik nem hajlandó megbocsátani a leányoknak. Én csatlakozom a ti kéréseitekhez: azt hiszem nincs szükség rá, hogy a szülőket elhívjuk s mindenekelőtt nem szükséges, hogy a lányokat kizárjuk az iskolából. Én azt hiszem fiúk, hogy tudjuk majd őket úgy befolyásolni, hogy feladják az öngyilkosság gondolatát s velünk együtt eljussanak arra a belátásra, hogy az új szabad iskolában nem lehet sötét gondolatoknak, kétségbeesésnek és öngyilkosságoknak helye ... Igy hát Szinaida Pavlovna, tanárok és tanulók együtt kérjük önt, bocsásson meg Linának és Szójának.


Szinaida Pavlovna akart valamit válaszolni; de mi már el kezdtünk bömbölni:


    Bocsásson meg nekik! Meg fognak változni! Bocsásson meg! Bocsásson meg!


Ugy, hogy Szinaidának be kellett fogni a füleit.


Várt amig kibömböltük magunkat, akkor felemelte a kezét s azt mondta:


    A leányokat ki kell zárni az iskolából. Azt hiszem, hogy a népoktatási ügyosztály is így fog vélekedni. Részemről mégis hajlandó volnék nem tulajdonítani nagy fontosságot a dolognak, sőt kezeskedem is a két leányért a hatóságokkal szemben, ha az iskola hajlandó volna egy kis feltételt elfogadni.


Figyelni kezdtünk.


Mily feltételt?


A feltétel – mondotta Szinaida Pavlovna, – hogy tudatosabb megértéssel viseltettek a Dalton rendszerrel szemben s nem szabotáljátok többé ostoba csínyekkel. Mert ismerjétek el, hogy a mai csínyetek egészen ostoba volt. Legjobb esetben a Dalton rendszer nehézségét igazoljátok ilyen dolgokkal, de semmiképpen sem a céltalanságát. Azután ha az ember valamit be akar bizonyítani, akkor azt értelmes módon csinálja. Szalmabábú elégetése azonban semmit se bizonyit. Ez tehát az én feltételem.


Mindnyájan hallgattunk. Nikpetos szólt:


   Nos hát. A feltétel egészen jól elfogadható. Mindenesetre jó lesz ha egyszer kibeszéljük magunkat értelmesen a Dalion rendszerről. Hogy már eddig nem tettük ezt meg, annak oka mindenféle nehézség és időhiánya. Tehát hogy állunk? Bele mentek?


Körülnéztem. Mind fölemelték a kezüket. Igy hát én is felemeltem, erősen akaratom ellenére.


Ebben az esetben – mondta Szinaida – megbocsátok Ninának és Szójának s elintézem a dolgot az ügyosztállyal.


Éljen! – dörgött minden oldalról, hogy a füleink zúgtak belé. Éljen Nikpetos, éljen!


S feldobtuk Nikpetost magasra a levegőbe.


(Folytatás a következő számban)


 


Vissza az oldal tetejére