FŇĎoldal

Korunk 1929 Március

A ‚ÄěVágy forrásainál‚ÄĚ epilógusa


Krammer Jen√Ķ

 


A Korunk mult évi februári számában ismertettem Montherlant bátor, individualista önvallomását. A „vágyainkra nincs orvosság” hangulata vonult végig Montherlant könyvének minden fejezetén és abban a büszke, öntudatos kinyilatkoztatásban hangzott el gyónása, hogy ez a fájdalom, ez az írás szent és értékes, mert az én fájdalmam, az én írásom. Montherlant most a Nouvelle Revue Fran√ßaise decemberi számában epilógust közöl nagy feltünést keltő könyvéhez. Olyan felfogás, olyan jellem tűnik ezekből a sorokból megint elénk, hogy érdemes megállnunk egy pillanatra és felfigyelnünk. Montherlant egészen szokatlan hangot üt meg, amiképen fejlődése is meglepetést meglepetésre halmoz. Alig jelent meg a „Vágy forrásainál” fájdalmas, hitevesztett szólama, ime a maga izmos és költői szempontból mindig megragadó modorában Montherlant kijelenti, hogy könyvének hangulatán túl van „Átok mindarra, ami nem öröm.” S a Vágy forrásainál epilógusában Montherlant mint bölcs epikureus mond el nekünk a tőle megszokott őszinteséggel mindent, ami lelkében végbemegy. Afrika egy kis szigetére vonult vissza, a Boldogság szigetére és ott olyan öröm, annyi szépség számára az élet, hogy esténkint így kiált: „Bárcsak ne aludnék el!! Bárcsak ne aludnék el! Hisz amit ébren átélek, az olyan szép”. – Dionysosi öröm tölti el szivét -lelkét és új hitvallása így szól: többet ér a boldogság, mint az Igazság keresése. Számára az Abszolutum nem „Isten” (ezt a nem régen oly nagy katholikus Montherlant írja) hanem a reálitás, valami, „amit két puszta kezemmel megragadhatok”. A Vágyat egész más megvilágításban látja, már nem idézi szent Teréz szavát, hogy nincsen reá orvosság, a vágy az, ami bennünket mindig tovább űz, a vágy az, amely kezünkbe adja a lapátot, hogy nekiessünk az előttünk emelkedő földhányásnak, amely útját állja szabad mozgásunknak, s azután hányjuk magunk mögé. Igy vagyunk a vágyaink tárgyával, ha elértük, hátrahagyjuk s ami előttem méreg volt számomra, az mögöttem támasz, talaj lesz. Ne arra törekedjünk, hogy megértsük a világot, a lényeket, a természetet, a művészetet, hanem arra, hogy kiélvezzük, hisz csak így élem át igazán őket.


Montherlant a harmincéveseknek Franciaországban már-már vezető egyénisége lett. Ebben az epilógusában öntudatosan veti el az ilyen beállítás lehetőségét. Ő nem akar senki vezére lenni, ő saját maga. Ezzel kapcsolatban figyelemreméltó meggyőződést hangoztat a művészetről és a művészről. „Van abban nagyság, ha valaki szeretetből alkot. Van abban is, ha büszkeség indítja alkotásra s aztán, miután befejezte, megéri a demiurgos önelégedett mosolyát. De a természet teremtő munkájában tapasztalható nemtörődömség is eltöltheti az alkotó művészt, aki gyötri magát, hogy gyümölcsét létrehozza, de nem szereti az embereket, nem törődik azzal, vajjon őt szeretik és csodálják-e. de még megbecsülésüket se kívánja, a gyűlöletük sem legyezi hiúságát, nem tulajdonít fontosságot se másoknak, se önmagának, se alkotásának, s öröm, szomorúság, vesződtség nélkül szabadítja föl lelkéből időnkint a benső szörnyetegeket és angyalokat, mert erre van teremtve és nem tud egyebet tenni mint ezt, s különben, ha nem szabadulna meg azoktól, azok mérgeznék meg őt. Talán az alkotásnak ez a módja sem nélkülöz minden nagyságot. Mindenesetre ez az én művészetem és másfajtát nem is akarok”.


Mit mondjon az ember Montherlant-ról? Miképen ítéljen róla. írása művészet, a lélekbe kap s sorain érzik az izmos egyéniség lehelete. Határtalan őszinteségében tagadhatatlanul van valami heroikus, merészen szembenéz önmagával s megveti a panaszt. Részvétről hallani sem akar, olyanok férfias kemény sorai, mintha Nietzsche irta volna őket. S valóban Montherlant a mai francia irodalom érdekében erősen kollektiv, szociális irányú köreitől elüt kiemelkedő, de magáramaradó, igen határozott arcélű egyéniségével. Érezzük, hogy kiváló művész rejtőzik benne, de nem tudunk felmelegedni iránta. „Ami a nép nyomorát illeti, az ott nagyon messze volt tőlem” (t.i. a Boldogság szigetén). Valamiképen ugyan ilyen messze marad, ami erősen a kollektiv lélekkel érző szívünktől Montherlant, aki kétségtelenül egyik legérdekesebb alakja napjaink francia irodalmának. (Pozsony)


 


Vissza az oldal tetejére