FŇĎoldal

Korunk 1929 Március

A dollár sajtóhadjárata


F√°bry Zolt√°n

 


A sajtó prostitucióját nálunk a zsaroló ujságíró tipusa jelenti majdnem százszázalékosan, ha pedig már nagyon messze megyünk, akkor legfeljebb a kiadó pénzéhségéig jutunk lel, a szenzációgyárig, a kéjgyilkosságig. Pedig már itt a szenzációgyárnál, a nyomorult szánalmas sajtókuli-munkánál is láthatnánk valamit. Az igyekezetet, a tényt – tál az üzleten – a szisztémát: a közönség figyelmét elterelni, szisztematikusan elnyomni, érdeklődését saját problémái felé eltompítani, elsorvasztani. Többet: az uralkodó osztály védekezését, a pénz sajtóhadjáratát. a sajtó igazi prostitucióját: a vérdíj, a Judáspénz cáfolhatatlan tényét. Aki ezt nem így látja, aki erre még nem gondolt, aki ezt nem hiszi, az olvassa el korunk piszokteregetőjének Upton Sinclair-nek legujabb vádiratát az amerikai sajtóról (Der Sündenlohn – Malik, Berlin). Sinclair minden regénye tényeken alapuló leleplezés: harc a Tőke, harc a Dollár ellen. Uj könyve minden regényénél érdekesebb, hasznosabb és cáfolhatatlanabb, mert pontos adattár, pozitiv vádirat. A könyv nem feltevéseket és agyreflexiókat rögzít, nem gyanúsít, nem gúnyol, nem vitatkozik, egyszerűen tényeket sorol fel. Pontos jegyzőkönyv, pontos vádirat, az európai sajtót is megvilágító dokumentum. A könyv célja megmutatni, hogy az amerikai ujságok semmiféle nyilvános érdeket nem szolgálhatnak, mert egészen és kizárólag privát érdekeket szolgálnak és egyetlen céljuk, hogy a Tőke tiszteletére tanítsák és szoktassák az olvasót. Az amerikai sajtó százszázalékos osztályintézmény. Sinclair definíciójában: „Az amerikai zsurnalizmus az ipari autokrácia egyik eszköze, ellenőrző szerve a politikai demokrácia felé, pontos rendszeres mindennapi propaganda, mely által a népet a nyugalom és tőketisztelet állapotában lehet tartani. Az amerikai sajtó az az ipar, mely a híreket oly módon tálálja az olvasó elé, hogy azok a Tőke privilégiumainak megfeleljenek”. Az eszközök a nyilt prostitució dacára is raffináltak: az amerikai ujságíró az elhallgatás és kifordítás művésze. A cél: egy szociális hírből pont az ellenkezőjét kihozni. Sinclair olyan példákat sorakoztat fel, hogy az ember megdöbbenésében csak nevetni tud, mert annyira brutális és szemérmetlen.


Vagy talán inkább imponáló ez a szisztematikus hazudozás? Az ember ilyenkor megérti, hogy Sacco és Vanzettit mért lehetett a világ tiltakozása közepette legyilkolni. Mert ez az amerikai „Nyilvánosság” érdeke volt, ez a Nyilvánosság pedig nem volt más, mint a Nagy Tőke érdeke és csak a pénztiszteletre idomitott és pénzhajhászásba butult amerikai kispolgár hitte, hogy – Amerika érdeke. De a Hearst lapok mondják, és a többi százszázalékos amerikai lapok, amelyek elsősorban a Dollár uraitól függnek, másodsorban a hirdetőktől. „A hirdetés: legitim korrupció”. És az ujság csak ezköz hirdetések közvetítésére, maga az ujság, a lényeg, tehát a szövegrész – csak töltelék! Az amerikai polgár egy életre való undort markolhat ebből a könyvből, az európai olvasó pedig okulhat. Példa: mért prédikálják a Hearst lapok a Mexikó elleni háborút? Mert Hearstnak Mexikóban van óriási birtoka, egy győztes háború, vagy annexió révén a birtok értéke hihetetlen magasra szökne, viszont ha a mostani mexikói állapotok kiéleződnek, egy győztes forradalom utáni földreform a Hearst birtok értékét nullára sülyesztené. Hogy ez meg ne történhessen, az amerikai polgárt naponta száz és száz ujság doppingolja a „győztes” háborúra. A sajtó háborús uszítása e nélkül az adalék nélkül is érthető. A sajtó a Tőke kezében van, a Tőke pedig a nagy trösztök, a hadiszer-, acél- és municiógyártók kezében. Amikor megtelnek a raktárak: törvényes pontossággal meg kell csinálni az új háborút!


Sinclair könyvének első része: adattár regényeihez. Személyes példák közvetlenségével bizonyítja, hogy vele szemben, hogy harcolt az amerikai sajtó, a Tőke. Ez is mutatja, hogy Sinclair minden regénye: riportázs, igaz adalékok feldolgozása. Mutatja, hogy Sinclair az amerikai Tőke leggyűlöltebb ellenfele. Sinclair a sajtót hírkanálishoz hasonlítja, de mihelyt ebbe a kanálisba egy nem a Tőkének megfelelő hír kerül, akkor az a hírkanális hirtelen áthághatatlan cementfallá merevedik. A harmadik rész: „a sajtó felszabadítása”, a védekezés, a módok praktikus megbeszélése – nem használja ki a vádak az adalékok pozitiv tanulságait. Sinclair látja és bizonyítja az osztályharc tényét az amerikai sajtóprostitucióban. A védekezés módjait azonban nem osztályharcos következeteséggel javasolja Törvényt emleget, hogy az amerikai kongresszus szavazza meg a riporter függetlenségét. Az egész könyv ugyanakkor világosan példázza, hogy ép a riporter hogy ki van szolgáltatva a judáspénz prostituciójának. És a kongresszus, mely a Tőke érdekeit szolgálja, szavazzon a Tőke egyik intézménye ellen?! Néha ez a fáradhatatlan purifikátor hihetetlenül naiv ember lesz... Már közelebb keiül a célhoz, amikor mint védő eszközt a sztrájkot említi, mint az ujságírók, szedők és nyomdamunkások egységének közös frontját a Tőke ellen. Harc a Tőke, a dollár ellen, mely azonban csak akkor lesz érvényes, ha ez az osztályharc az élet minden frontján egyszerre érvényesül, ha ez a harc már most megindul a belső fronton is. Lásd a proletár védekezését és tartalékerő gyűjtését a fali ujságok, az üzemi ujságok formájában, a munkáslevelező intézményben – melyek csirájukban hordozzák egy új társadalom sajtóerkölcsét, egy új társadalom prostitució szükségtelenségét: a Tőke vérdijának és judáspénzének kikerülhetetlen végét. (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére