FŇĎoldal

Korunk 1929 Március

A hadvezér álma


Alfred Polgar

 


A hadvezér kiterülve, sápadtan feküdt, mint az, aki a becsület mezején esett el.


A hadvezér azonban a díványán feküdt s csak lelkileg volt megsebesülve.


Igen! ha követték volna huszonöt évvel ezelőtt az akkori hadügyminisztert s törvénybe iktatták volna a nemzési és szülési kötelezettséget! Akkor az a rongyos két millió ember most nem hiányzana az ellenséges ágyúk torkának a betöméséhez.


Most azonban az ellenfél táborában már útban volt a futár, zsebében a döntő fontosságú kibékülésre hivó levéllel, mely a mindenkit meggyőző béke- és ember-szeretet argumentumaival érvel. Már u.i. nincs semmi muníció és élelem.


A hadvezér egy hosszú pipából, mely a dohányhiányra való tekintettel porrátört babérlevelekkel volt megtöltve, füstkarikákat eregetett. A füstkarikák a hadvezér feje körül kerengtek és oszlottak el.


A hadvezér búskomor tépelődésbe sülyedt. A hadvezetők céhére nagyon kilátások nélküli idő alkonyodott. Igy érezhették magukat a hóhérok, amikor leépítették a halálos itélkezéseket, avagy az éjjeliőrök, a kísértetek és a lámpagyujtogatók, amidőn egy új, a föld javára szolgáló rendszer a napvilág permanenciáját nyilatkoztatta ki.


Az a világ, amely inkább a vizifecskendő, mint a lángszóró jegyében áll, kevés barátságos elemet tartalmazott a hadvezér számára.


A hadvezér tekintete a fali gobelinre esett, amely azt ábrázolta, amint a lángpallósú angyal Ádámot és Évát a paradicsomból kiűzi. Milyen különös – gondolta keserűen a generális – hogy nem Ádám és Éva űzték ki az angyalt! S fejét a szenderitő vánkosba rejtette, amelynek kék selymére vörös szinekben egy huszonnégy centiméteres Mörser volt hímezve...


Ám váratlanul egy éles szemüvegű férfi toppant eléje. Széles szakála hullámokban ömlött el a mellén.


A férfi szólt:


  A nevem..., ez azonban nem tartozik a dologhoz. A...-i egyetem rendes tanára vagyok... de ez se tartozik a dologhoz. Irodalomtörténész vagyok. Speciális munkaterületem: a virágénekek...


  Nem. mondhatnám, hogy a virágénekekre volnék hangolva – mondotta a hadvezér.


  Én sem – beszélt tovább a szakái. A háború kezdete óta gondolataimat különben is másra irányítottam. Egyáltalán nem lett volna kifogásom az ellen ha a régi kéziratokat a fegyverek fojtásához szükséges papírrá dolgozzák fel. A végső győzelem.


 – Ne beszéljünk erről! Álom volt! Már készen vagyunk. Futárunk a békeajánlattal már az ellenséges táborba van.


  De kérem...


  Semmi kérem! A megértés, az igazságosság és a demokrácia mellett vagyok és ellenére minden olyan győzelemnek, mely az erőszakon épül. Nem gyöngeségből vagy ellenséges nyomás befolyására, nem, igen tisztelt uraim a sajtó részéről, hanem minden erőszakos béke erkölcstelenségétől való mély meggyőződéstől áthatva határoztuk el... O, bocsásson meg uram, egy pillanatra az volt az érzésem, hogy ujságírók előtt beszélek...


A professzor a hadvezér mellére ült, pápaszeme üvegei megnőttek és úgy ragyogtak mint a fényszórók. Felemelte a mutatóujját s ez a mutatóujj olyan hosszú volt, mint egy lovas katona lándzsája.


  Tábornok ur, feltaláltam egy gépet, amely száz kilométer messzire, tiz kilométer széles szórással halálos gázport lövel s amely egy olyan nagy körben, amelynek mindegyik átlója tiz kilométer, minden élőt egy szempillantás alatt elpusztít.


  Nem! – kiáltotta a hadvezér.


  De igen! – kiáltotta a professzor s a köpenyét mint Mefistó Faust köré, a hadvezér válla köré kerítette s magasba szálltak s a levegőn keresztül elvitorláztak. Egy nyílt mezőn ereszkedtek le, ahol egy Mörserhez hasonló ércből készült alkotmány ásított szájával a levegőbe. Melléje egy telefonkészülék volt szerelve. A professzor megcsavart egy fogantyút és elengedte, a fogantyú zizegve kerengett gyorsan a helyére s a csőböl tompa zajjal egy világoszöld felhő emelkedett ki az ég felé lebegve.


Szinte pontosan ebben a pillanatban csengett a telefon:


      Hallja, tábornok ur – mondta a professzor – ez a segédem.


A hadvezér hallotta:


–- Itt az elfogott szökevények gyüjtőállomása beszél, száz kilométerre az ön álláspontjától. Az összes bennülők ebben a pillanatban haltak meg az új messzehordó méreg-ágyú hatásától. Diadal és győzelem!


      Ember! – ordított a hadvezér – miért nem jött két nappal előbb?... Most azonban még mindig nem késő! !


S már a szállásán volt és egyik táviratot a másik után diktálta.


„Az ellenséges táborban tartózkodó futár azonnal feltartóztatandó!”


„A parlamentet azonnal fel kell oszlatni! A gyanus képviselőket őrizetbe kell venni”.


„A reform igéreteket tüstént hatálytalanítani! A cenzura megszigorítandó”.


„Felszólítás a néphez és a hadsereghez, hogy a háború kettőzött energiával folytatódik!”


„Megfelelő kormánynyilatkozat által a legélesebben visszautasítandó a béke gondolata!”


„Uj hadicélok proklamálása, és pedig, követeljük...” – Ezt a táviratot azonban a hadvezér még visszatartotta. Attól félt, hogy a sietségben talán megfeledkezik valamiről.


„A kormány vezető lapja tüstént szüntesse be szelid hangját. Háború, győzelem, kitartás!”


Ez a távirat azonban szükségtelen volt, mert a vezető ujság, hála ragyogó információinak, az új hadigépről már tudomással birt s saját esti lapjában tüstént megírta: „A nép a győzelmet akarja. A nép tódul a zászlók alá. A nép örömmel áldozza fel legutolsó csepp vérét. A nép megveti mindazokat, akik a békére uszítanak”. És a hadvezér látta magát, amint az előkészülő békebizottság tanácskozó termébe lép és kardjával fenyegetően az asztalra csap, úgy, hogy a tintatartók ide-oda ugrálnak, a politikusok pedig remegve a székek alá bújnak.


És már lovagolt, paripáját sarkanytyúzva az új messzehordó, méreggázt vető batteriák arcvonala előtt és kiáltotta:


      Jó reggelt, fiúk, most azután eltapossuk őket! ...


*


...Kegyelmes ur, – jelentette a szolga – az ujságírók.


A hadvezér a ragyogó álomcsúcsról váratlanul ismét a valóság sötét mélyébe zuhanva nézett a lángpallósú angyalra, aki az első embereket a paradicsomból kiűzte. Most áttudta érezni, hogy milyen nehéz lehetett azoknak a szíve körül...


Az ujságírók közé lépett, s minden egyesnek – elvégre egy katona mégse lehet szégyenlős – megszorította a kezét és így szólt:


       A megértés, az igazságosság és a demokrácia mellett vagyok, és ellenére minden olyan győzelemnek, amely az erőszakon épül. Nem gyöngeségből vagy ellenséges nyomás befolyására, nem, igen tisztelt uraim a sajtó részéről, hanem a vérontás felett való isszonyattól és emberszeretetből kifolyólag határoztuk el, hogy...


(Fordította Szentgyörgyi Anna)


 


Vissza az oldal tetejére