FŇĎoldal

Korunk 1929 Március

A hű szerető!


Reményik Zsigmond

 


I.


...abban a késő esti órában amikor az országútak kereszteződésénél felállított nagy garázsban üldögéltem meghitten elbeszélgetve és eltréfálva hatalmas soffőr barátaimmal, letakart autók és csontvázszerű motorkerékpárok között, a hosszú napok óta tartó eső éppen elállt, és fölénk borult az ég a csillagok millióival! a közeli vámházakban hangosan énekeltek a vámőrök, néhány vonat robogott el a mélyben hidakon, éppen szombat este volt, ekkor a féllábú benzinkútkezelő, szemüveges és igen vig fickó ahogy mellettem megállt, vállamra tette kezét és így szólt:


– hallod-e Doorn Albert, még mielőtt ismertünk volna téged, máris tudomást szereztünk különös körülmények folytán a te létezésedről! bevallom, hired mindég előtted járt utaidon! voltak jó napjaid és voltak rossz napjaid nyilván! tegnap is, abban a csuda esőben két nő kérdezősködött utánad, a vámházaknál, a vámőröknél, talán valami nagy nagy útra készülsz? egy sovány fekete nő és egy öreg öreg asszony!


– én mindég úton vagyok, mondottam nedves szakállamat szárítgatva zsebkendőmben


– én mindég úton vagyok! hogy vannak akik követik utaimat és érdeklődnek kalandos sorsom után, azon ne csodálkozz jó öreg barátom! te is megérted ezt, ha van anyád és ha van szeretőd! külömben biztositalak, hogy mindenki mástól akár fel is fordulhatunk, csavaroghatunk és kóborolhatunk, és szem elől akár el is veszhetünk! ez minden amit erről a dologról neked mondhatok!


Megkínált olcsó dohányából, cigarettát csavartam, és már ment is a kúthoz ahonnan hangosan kiabáltak utána nyugtalanul tülkölve szerteszét és kutatva utána vakitó reflektorukkal!


2.


Később mi is daloltunk, de ahogy italunk és dohányunk is elfogyott, elszéledtünk mindannyian gépeinkkel és motorainkkal szerteszét! anyámra gondoltam és különös különös szeretőmre, Marikára! és amint sebes gépemmel átrohantam a külvárosokon, számtalan sötét nőket láttam az utak szélén a fák alatt, akikben őt sejtettem mindannyiban!


Ekkor a széles országúton reflektorom fényében elvonultak előttem elhagyott szeretőim, megbecstelenített és megbántott kedveseim, elhunyt szeretőm és halott kis lányom, letelepedtek szanaszét az útak szélire egy végtelen sorban!


Már azt hittem hogy talán sokat ittam a vámházak mentén és a garázsban, de ekkor kiválva a ködből felém tartott jó és kedves szeretőm, Marika, és megállt előttem megnövekedve lámpám fényében az úton!


– egybegyültünk ma itt mindannyian Doorn Albert, akiket szerettél, anyád sem hiányzik, elhalt szeretőd sem hiányzik és halott kislányod sem! és én sem hiányzok közülök, aki leghűbb szeretőd voltam, vagyok és leszek! ha elpusztulsz Doorn Albert, gondoltál-e rá, hogy valaki megőrizze majd emlékedet? kivülem, anyádon kívül és megbántott szeretőiden kívül, valaki!


     – ne beszélj bolondokat,


dadogtam, dadogtam


– ne beszélj bolondokat! hiába is jársz utánam, bevallom már unom ostoba fecsegéseidet, kellemetlen prédikálásaidat, sem az utakon sötét éjszakában nem nyughatom tőled! mert már oda is követsz! menj el az utamból, és keress magadnak egy másik szeretőt!


Ekkor ő a felszakadt ködben csodálatosan megnőve, magábaroskadva és fuldoklón zokogva távolodott! és távolodtak, elvesztek és köddé foszlottak szét mindannyian! ekkor vettem észre hogy egy magános úton heverek gépemmel, egy félrehányt kőrakás fölött, szanaszét zöldelő dombok pihentek a hajnalban, és egy közeli kis erdőből ekkor fáradtan, mint aki messzi utakon követett már, szegény anyám közeledett felém!


– igaztalan, és igen igen méltánytalan vagy fiam! én mégis oly közel érzem magamat hozzád, és minden szeretődhöz! hidd el, valamennyien elhagyatottak vagyunk, és igen igen társtalanok! engedd meg hogy megáldjalak és feloldozzalak, és megcsókoljam mégegyszer fájó és tébolyodott homlokodat, utóljára!


3.


Amint nehezen és szédült fejjel felemelkedtem újból, már esteledett! elvánszorogtam néhány lépést egy hidig, ahol újból egyberogytam! torkom mérhetetlenül forró volt, és hangos kiáltások helyett csupán nyöszörögni voltam képes! egy kóbor kutya közeledett felém, megnyalta kezem, és szemében valami csodálatos kifejezéssel nézett rám! ruhám meglehetősen nagy cafatokban lógott rajtam, és több helyen érzéketlenül véreztem!


Csodálatos látomásaim akkor már teljesen eltüntek! ujra ereszkedni kezdett le a köd, dideregtem és a hideg lelt! borotválatlan voltam és bajuszom egészen átnedvesedett! kocsik zörögtek a távolban, más utakon, és távolodva! tovább vánszorogtam érzéketlen tagjaimmal egy sáros karóra támaszkodva, és nemsokára az út kanyarulatánál megpillantottam a vámházak kivilágitott ablakait a ködben!


– Marika, Marika! – dadogtam elfulva, kegyetlen bukdácsolásomban, tovasodródva a falak mentén, mindenütt megfordultak utánam, egy vakember nekem jött az utcák kereszteződésénél,


– rettenetes! – gondoltam,


– megtisztálkodom és kimegyek a Városmajorba ahol annyit szerettem, a tóban megmosom véres tagjaimat, és nyilván meggyógyulok nagy nagy utam előtt, amit már oly régen tervezek ismeretlen földek és tengerek felé!


4.


Nyilván egy borbélyüzlet volt ahová betértem, a félig elhagyatott kőrutak megdermedt forgatagában, kifestett és szépen megnyirt babákkal a kirakatban, és két fényesrepucolt rézkoronggal a kapu fölött! különösképpen az egész üzlet fel volt díszitve virágokkal és színes lampionokkal, egyik sarokban zenekar játszott körülállva bámészkodó és kiöltözött öregektől és illatos borbélylegényektől! a tulajdonos, egy nagybajuszos öreg öreg ember ekkor már közeledett felém, szelid és bocsánatkérő hangon megszólalva:


 – szíves elnézéséért esedezem uram!


mondotta, két érdemrenddel a mellén


– szíves elnézéséért esedezem, hogy nem állhatok ma este a szolgálatára! csodálatos nagy örömnek és az isteni gondviselés különös megnyilvánulásának tanuja ma az én házam! nagymamámnak kisbabája született, egy erőteljes egészséges kis fickó, akinek a születését, amint látja igyekezünk külsőleg is megünnepelni! ellenben ha nincs kifogása ellene uram, bátorkodom önt meghívni szerény mulatságunkra, ha jelenlétével társaságunkat megtisztelné!


Ám hirtelen megfordult, mert hangos gyermeksirásra lettünk figyelmesek valamennyien! a zenészek is elnémultak, és ekkor a kitárult ajtóban megjelent a dada, karján egy kopasz kis csescsemővel, akinek csodálatosképpen nagy vörös szakálla és hosszú bajusza volt! és a kitárult ajtó mögött a mélyben látni lehetett a nagymamát, elnyulva és fehéren akár egy halott!


5.


Ekkor a mester borotválni kezdte a csecsemőt, én már az utakon vánszorogtam, tájékozatlanul fel és leszállva a villamosokról, és megállapodva egyen, amely kivilágítva rohant a völgyek felé! itt a majornál leszálltam, ujból ereszkedett lefelé a köd, a majorságban nagy nagy tehenek bőgnek, és vad kutyák ugatják a ködök fölött magasan úszó holdat! keresem a tavat, keresem! egy repülőgép vonul hangos berregéssel a város felé, a repülőtér irányában, kivilágítva! és láthatatlanul hangos károgással varjak, és vadludak elnyujtott és fájdalmas lármájukkal!


Szanaszét vánszorgok a fák között, vissza akarok futni összetört gépemhez, régi asszonyaimhoz, megbántott szeretőimhez, hangosan kiáltozom egyik másik nevét! egészen egyedül vagyok, a fák égig nőnek de csodálatosképpen átváltoznak sovány, hosszú és szomorú asszonyokká! az alacsony bokrok kis csecsemőkké, akik között világosan látom igen sok a halott! a távolban áll messze messze tőlem első és feledhetetlen szeretőm, elérhetetlen magasságokban halott kedvesem karjaiban tartva kislányomat, és valaki fogja a kezem, fogja a kezem, megnézem, hát Marika az, térdreborulva előttem amint hangos felcsuklásokkal zokog, átölelve térdeimet, most az anyám tart az ölében, de hiába keresem, hogy hol van a hold” hol van a hold, a tehenek bőgnek, vad kutyák ugatnak, és mindenek fölött hangos károgással szállnak a varjak, láthatatlanul!


6.


Ebben a csodálatos és tragikus estében és a rákövetkező hajnalban még a következő események játszódtak le az itt hosszan elhuzódó sötét sétányokon és magában a majorságban is! a korai piacokra tejjel és vajjal megrakodva siető asszonyok az árkok mentén egy férfire bukkantak, akinek csodálatosképpen összetört tagjaiból még mindég szivárgott a vér! az asszonyok hangos sikoltozásokkal felverték az utakat, ekkor a mélyből kiemelkedve a ködből egy csapat férfi közeledett feléjük fáklyákkal és lobogó lámpásokkal, kőtörők és folyami hajósok mindannyian! – és ugyanekkor csodálatosan megnőve egy nő futott az utakon át a majorság irányából, rettentő sikoltozásokkal, és amint a holttesthez ért, ott egy tragikus ráeszméléssel egyberogyott! de utána felkelt, megtévelyedve és a némaság tébolyával szemeiben, és egy megrekedt dadogással így:


– ha segítenétek és behoznátok ide a közeli majorba, ott adnék nektek pálinkát, és a halott is fedél alá jutna! hideg van, és rettentően sötét, sötét! világítsátok lámpásaitokkal! – a hajósok felkapták vállukra a halottat és megindultak a majorság felé! a nagy kutyák vadul ugattak és a tehenek bőgtek valami különös ösztönnel! Marika amint beért a majorba, kitárt egy rozoga ajtót a mélyben, és felemelt lámpással kezében, félelmetes tébolyában roskadozva:


– ez az én házam, most már adjátok ide! – és felkarolta a halottat, roskadozó lábakkal eltűnt vele a kapu mögött! majd újból megjelent, és egy marék aprópénzt vetett a hajósoknak, pálinkára! a kutyák mind odasereglettek, megugatták a hajósokat, akik egybetömörültek, és leültek egy hosszú kőkerítés alá, hogy ott hajnalig várakozzanak!


7.


Ekkor Marika magára öltötte legszebb ruháját, Doorn Albert ágyát megvetette és levetkőztette a halottat! kitárta az ablakokat is, és meggyujtott két szál gyertyát, az ágy fejétől távolabb! bezárta lakásának ajtaját, eltorlaszolta, volt egy régi gramofonja, és felhúzta azt! kinn a hajósok felfigyeltek, és közelebb huzódtak a házhoz!


A lármára és vad kutyák ugatására a majorosok is kikeltek ágyaikból, és házuk elé csoportosultak! nagy nagy köd heverte be az utakat! ekkor egy csapat asszony sötét ruhákban mintha a mélységből emelkedtek volna elő, egy sápadt kislánynyal elől, előbukkant a ködből, ott megálltak, és egyikük, egy barna barna asszony így szólt:


– itt egy halott van, ugye egy halott!


a hajósok már osztozkodtak a pénzen, felfigyeltek, és némán mutattak a kis ház felé! nagy csoportban mindenfelől emberek verődtek egybe, ekkor a város felől megszólalt egy harang a mélybén!


Marika befektette az ágyba a halottat, ő maga imádkozott, majd odaállt Doorn Albert mellé és így szólt:


– itt vagy


Doorn Albert, mellettem vagy, az enyém vagy! minden régi asszonyaid idesereglettek, hogy tőlem téged elraboljanak, de ne félj! micsoda élet ez én régi régi szeretőm! ismersz-e már? látod-e hűségemet, szerelmemet, forró és tébolyult könnyeimet, e két égő gyertyaszál világánál! még ma van talán aki téged elsirat, de mi lesz emlékeddel, ha régi asszonyaiddal együtt én is más majorokba költözöm!


– hiszel-e már nekem?


sikoltotta rettentő fájdalomban


– hiszel-e már nekem? ez az éjszaka a miénk Doorn Albert! ebben az éjszakában nem sietsz, nem kapod magadra tépett ruháidat, és nem veted messzire forró szenvedélyünk fáklyáit, hogy hajnalra egyedül hagyjál! ma két hü és fájdalmas tébolyult, tébolyult szeretők vagyunk, véres csókjainkkal és vad vad ölelkezéseinkkel! enyém vagy, enyém vagy! – és letépte magáról ruháit, és bevetette magát az ágyba a halott mellé! és tébolyodottan sikoltozott a két rettentő gyertya világánál!


8.


Kinn a hajósok és majorosok nagy csoportokba verődtek, kissé távolabb állottak a régi régi szomorú szeretők, a kutyák és barmok bőgtek, hajnalodott! ekkor hosszú időn át rettentő sikoltozásokat lehetett hallani a kivilágított ház felől, a hajósok megrohanták a házat, hogy feltörjék annak ajtaját! de tehetetlenül estek onnan vissza, most az ablakhoz sereglettek, elrémült dadogásukkal!


Ez a borzalmas sikoltozás mindaddig tartott, mig fel nem kelt keleten a nap! a régi szeretők eltüntek a felszálló ködben, a barmokat kicsapták a majorság udvarára, és ebben a félhomályban a feltárult kapuban, amint Marika megjelent, csodálatosan megnyúlva és megnyugodva, gyönyörű szépségében, egy magárakapott köntösben kilépett az udvarra roskadozó lábaival


– szája még nedves volt a csókoktól, válla megsebezve és szemei alatt ólmos holdak függtek! tébolyult szemeit felvetette a nap felé, és rekedt, rekedt hangon így dadogott:


– hű szerető voltam, szenvedélyes és vad szerető! most már elnémulhatok, sikolyaim megszűnhetnek, és megindulhatok hosszú utamon! soha többé, soha többé! kielégíttettem, megnyugodtam és megtermékenyíttettem! az úr átka és rettentő büntetése legyen velünk még haló porainkban is! ámen! (Dormánd)


 


Vissza az oldal tetejére