Főoldal

Korunk 1929 Február.

Művészi kritika, vagy osztálykritika?

 


Ami itt következik nem hozzászólás a Pap József könyvkritikájához, amelyet Márai Sándor „Bébi” cíkönyvéről írt, a Korunk januári számában. Semmi okom sincs Márai miatt feljajdulni. A kritikát nem kritizálom. Pap József hivatott bírálatot mondani. Iró. Az alkotás fájdalmas, néha tehetetlen feszítővasa őt is égette. Mindez rendben vart. De a könyvbírálatok, az övé s a többieké, mostanában valahogy kisiklattak. Tisztázandó volna, kiknek is szólnak ezek? Iróiklikkeknek, egymásnak, (a támadó hang sokszor erre mutat) vagy az olvasónak? Ha egymásnak szólnak, magánügy respektálom. De a magánvélemény diszkrét jellege kizárja a nyilvánosságot. Viszont, ha az olvasónak szól, akkor az irányítás, a vezetés, a tájékoztatás munkáját vállalja és ez felelőséggel jár. Nem szabad bizalmatlanságot vetnie. Ezek a könyvbirálatok pedig gyanut keltenek, mert okvetlen úgy érzi az olvasó, hogy itt jelszavak harsognak, amelyek nincsenek a helyükön; tehát visszaélést érez. Azt mondják: „Jó könyv, haszontalan könyv”. Ha jó, miért haszontalan? Mert nem tükrözi eléggé a kort, vagy mert nem agitál, és nem fejleszti a proletár öntudatot? A marxista célkitűzés szempontjából a jelenségek és emberi funkciók egész sorozata lehet hasznos, vagy haszontalan. S ezt a szelekciót szigorú következetességgel meg lehet tenni minden vonalon. Csak éppen a művészettel szemben nem. Mert ugy-e a művészi alkotásoknak van egy külső és egy belső determinánsa. Sinclair,, A Láncz” cíkönyvében kimutatja, hogy a külső determináns a mindenkori uralkodó osztály izlése. Azé az osztályé, amely a művészi termékeket fogyasztja s a művész jól-rosszul megfizeti. Szóval a művész nem független. Ez azonban Sinclair előtt sem volt titok. Az osztályok változnak, a tény nem.


A másik determináns, az alkotás mélyreható és átfogó lényege: az élmény, ami túlmutat az időn és koron, amelyből való. A művész azonban ma, nehéz helyzetben van. Az uraimon lévő polgári osztály fizeti, de kötelességet ró rá és esetleg kötelességet érez a feljövendő proletár osztállyal szemben is. Két hajszálon függ az élete, és mögötte két túlbuzgó kritikus csapat fenyegetőzik. Az egyik a jövő társadalom előkészítői nevében, a másik a jelent konzerválók képviseletében. Művész legyen, igazán kivételesen hivatott és áldott, aki nem veszti el önmagát közben és halhatatlan élményét. Mert ami a ma aktuális célkitűzésének megfelelő és hasznos, holnap talán az elért cél birtokában már túlhaladott, haszontalan és leszerepelt érték lehet.


Az élmény mélyén, amit a művészi alkotás kifejez, van valami, ami nem kapitalista-emberi és nem proletár-emberi, tehát nem osztály-emberi, hanem valami mélységesen, egészen emberi, amely mindenki számára ugyanazt jelenti. Talán az abszolut szép ez; vagy talán az az érzés, amelyben az élet önmagát eszmélt és ünnepli az emberen keresztül. Ami ma nekünk szép, ami pillanatokra igazolja az életet és kiegyenlíti a halált, az szép volt és szép lesz mindig. Utóvégre az elnyomottaknak is azért kell jobb sorshoz jutniok, hogy az emberiség kitörölje szeméből a szegénység füstjét, s kivehesse füléből a közöny vattáját. Hogy élhessék az életet, a mindig szépet, amelyet a művészet is adhat.


Szabad-e, lehet-e az örök emberi lélek spektrumából a művészetből csak egyetlen színt kiválasztani? Kimondhatjuk-e, hogy mától kezdve a szivárvány csak piros legyen, a többi szín meg haszontalan?


Ugy érzem, hogy aki aktiv szocialista akar lenni, az működési körén belül alkalmazhatja tetszés szerint saját szempontjait és mértékeit. Egyszerű dolga van, nem húzzák sokfelé a szétfutó eszmék mágnesei. Magában még azt is gondolhatja,; hogy a zene is haszontalan, ha nem forradalmi induló. Csakhogy akkor vallja be, hogy agitátor és nem művész kritikus. Aki könyvekről, szobrokról, zenéről kimondja a nagy szót, hogy jó, vagy haszontalan, álljon, az Idő fölött. Homályt és zavart ne csináljon. (Dj.)


 


Vissza az oldal tetejére