Főoldal

Korunk 1929 Február.

Luxemburg Róza emlékezete


Gaál Gábor

 


Tíz évvel ezelött a berlini Hotel Eden előtt, ahol különben maharadzsák, filmsztárok, s a vas, a szövet és az olaj királyai laknak, porosz tisztek és katonák verték agyon... Azután egy autóba gyömöszölték, mely a jegesen sikló Landwehr-Kanalhoz futott s ott a szenynyes árba dobták... Igy végezte az a föld patkányainak karmai közt, aki a jobb csillagokért harcolt... Az időben azonban nem vész el semmi. Az emberiség örök formái s a formákat betöltő kötelességek őrzik. Róza Luxemburg a középkorban Szent Teréz lett volna, vagy Szent Katalin, mert a lélek sohasem változik, csak a föladatok fogalmazása. A feladatok viszont egyértelműen örökkévalók.


Róza Luxemburgról most felesleges a teoretikus nyelvén beszélni. Ezen a tíz éves fordulón jó megint elővenni azokat a leveleket, melyeket a német novemberi forradalmat megelőző börtöne napjaiból írt barátainak. S ezekben a levelekben is jó azokat a hangokat hallani, amelyek oly intenzive utalnak a megváltozhatatlan lélek kötelességeire.


Ezekben a levelekben feladatokról alig van szó. Pedig egész élete egyetlen nagy feladat vállalása volt. A feladat azonban annyira betöltötte, hogy már nem volt neve ennek a lelki tartalomnak. Egy vágy és egy sors volt ez az asszony. A kettő persze nem ugyanaz. „Néha az az érzésem” írja Róza Luxemburg „hogy nem vagyok valódi ember, hanem emberi alakban élő madár. Bensőleg inkább egy kis kertben, vagy a mezőkön füvek és dongók között van a helyem, mint egy pártgyűlésen. Magának nyugodtan elmondhatom ezt”, Liebknecht Károly feleségének írja e leveleket „Maga nem gyanít mindjárt a szocializmus ellen való árulást és tudja, hogy remélhetőleg mindamellett a helyemen halok meg: uccai harcban, vagy a fegyházban”. Csak a szentek látták ilyen véglegesen önmagukat és rendeltetésüket és csak a szentekben volt a lélek vágya és a lélek sorsa között ilyen távolság: madárnak lenni és uccai harcokban halni meg.


A levelekben mindig a benső emberről van szó s egy kegyes bensőségről ; panasz alig akad s ami van, az az emberről szól és a háborúról s az állatkínzó kocsisról. Különben tele vannak madárdallal e börtöni levelek, két éven és négy hónapon keresztül tova lengő fehér felhőkkel, s az egész börtönön túli természetvilággal. Szent és heroina Luxemburg; botanizál a börtönben s az öröm és a remény mindenek fölött valóságáról szillogizál szabadon levő, szabad életnek örvendezhető barátnéjának. Mintha egy különös formája a szerelemnek küldené az üzeneteket Sonján keresztül...


...Hallgatta-e valaki az Acta Sanctorumban vagy a Legenda Aureában a szentek látomásos hallomásait. Ime, olvassa Luxemburg Rózától. (A szín: börtön, sötét éjszaka s még bizonytalan hosszú évek a szabadulás). „A legmélyebb éji sötét szép és puha, mint a bársony: csak helyesen kell nézni, és a nedves homok csikorgásában az őrszem nehéz lábnyoma alatt az élet dalol”. Ez és más részletek ezekből a levelekből az európai forradalmak legendái közé tartoznak. Most még közel vagyunk. Mindenki figyeljen oda. Ilyen személyiségekből nőtt ki valamikor a mennyei szentek serege. Ma hová soroljuk őket?... (Kolozsvár)


 


Vissza az oldal tetejére