Főoldal

Korunk 1929 Február.

Az irástudók árulása – az irástudók kiárusítása


Nádass József

 


Jegyzetek a Baumgarten-dijhoz


Türelmeseknek kell lennünk és belátóknak, türelmeseknek kell lennünk, fel kell ismernünk a nehézségeket, amelyek a választással járnak. „A választás mindig keserű és gyülöletes” mondta a Baumgarten alapítvány kitünő kurátora Babits Mihály, akit azelőtt csak nagy költő néven ismertünk. „A választás mindig keserű és gyülöletes bizonyára annak is, aki választ, de annak valószínűleg többszörösen, akit nem választanak”. És azokat is, akik – mint a közvélemény (van még ez országban ilyen?) képviselői az Akadémia termében jelen voltak s a kitünő Baumgarten-kurátor beszédét hallották. „Keserű és gyűlöletes ez a választás, mert igazságtalan”, ezzel ment ki a közönség az Akadémiából, ahol Babits oly helyesen beszélt. Olyan helyesen, hogy bizonyosan, ki kételkedne benne? végleg bevonul oda. Megérdemli, annyi bizonyos.


Mi volt a célja a Baumgarten alapítványnak?


Független, a divatos irányokat nem követő, magas színvonalon álló írók munkásságának megkönnyítése. Oly írók mentesítése a mindennapi anyagi gondoktól, akik mindig a maguk útját járták, akik csak az irodalom, a művészet fejlődésével törődve bármily nagy tehetséggel is mégis szükös, nehéz anyagi viszonyok között élnek. Az alapítvány lehetővé teheti így, megszabadítva ilyen művészeket az anyagi gondoktól oly művészi termékek megszületését, amelyek a magyar irodalmat gazdagíthatják s amelyek mindeddig a mindennapi anyagi harcban elvetéltettek.


Mennyiben felelt meg mindennek a Baumgarten alapítvány kurátoriuma? Kik kapták a díjat?


Két három író kivételével csupa olyan, aki nem felel meg ezeknek a kikötéseknek. Évek óta nagy lapvállalatokhoz beevezett írók és kritikusok, konzervatív könyvkiadó évtized óta jólfizetett lektora, az általános tucatízlést pontosan kiszolgáló tárca és regényíró, a szorgalmas műfordító, a jobboldali lapok tüzes kritikusa szóval mindenki, aki ezután a díj után valóban új remekművekkel fogja megajándékozni a magyar irodalmat, aki mind betevő falat nélkül ült havi 500–800 pengő havi fizetéssel, szóval mindenki, akik közül véletlenül kettő magában a díjakat kiosztó bizottságban ült.


És vannak egyéb véletlenek is.


Tisztára véletlen, hogy a díjat kapottak közül kettő a legszélsőbb jobboldali lapok cikkírója, vagy volt, vagy ma is még az, hogy további négy a magyarkodó írók tipikus képviselői. Hogy e mellé a hat mellé Osvát Ernő tiszta nevét és három langyos nevet is odatettek ez nem ment heti őket. Nem mentheti őket és nem mentheti Babits Mihályt az sem, hogy, mint bevezetőbeszédében kijelentette, az alapítványnak, „mint egységesítő erőnek kell jelentkeznie”, egyesítem a magyar kulturát, amelyet „többféle áldatlan szakadás fenyeget”. Valóban Babits Mihály sietve nyujtja kezét jobbfelé, hogy a szakadást betöltse, az író nyugodtan elárulja társainak legnagyobb részét, hogy az őket leghevesebben támadó ellenséggel békét kössön, de miért nem igyekezik Babits balfelé is kezet nyujtani, miért nem gondol Babits Mihály a magyar irodalom balfelé való kiszélesítésére? Mikor például Kassák neve felmerült, sietve adta tudtul valami informált hely, hogy az alapítvány szellemének értelmében „politikai világszemlélet mellé exponált író” nem kaphat a díjból. Vajjon a „Nemzeti Ujság” állandó kritikusánál Farkas Zoltán úrnál erről az elvről mért feledkeztek meg? Vajjon Schöpflin Aladár úr néhány év előtti szélső jobboldalára mért nem emlékeznek, vajjon Harsányi Kálmán fő csak holmi ezer-kétezer rendkívüli segélyt kap) fehérsége nem politikai állásfoglalás? Valóban az istenkáromló Babits tízév előtti „Magyar író 1919-ben” cikke óta sok mindenre el vagyunk már készülve. A pár hónap előtti „írástudók árulása” ujabb ízelítőt adott egy írástudó elpártolásáról és fehérbefordulásáról, de az egykori forradalmár, az Ady mellett lépő költő teljes haláláról a sír végleges bezárulásáról a Baumgarten díj kurátorának döntése győz meg bennünket. Búcsúzzatok el Babits Mihálytól, bucsúzzatok el tőle, egy ismeretlen jár már köztetek. A reakció és sovinizmus embere, akinek rövid beszédében háromszor hallhattatok „durva erőszakkal megcsonkított nemes hazánkról” de egyszer se e szenvedő hazában szenvedő népről, durván elnyomott népről, durván elnyomott irodalomról és a „közöny és inség sivatagának” emlegetése közben megfeledkezett a hatalom erőszakjáról és még néhány egyébről, ami a mai kormányzati rendszer kulturtevékenységét jellemzi. Babits Mihály hallgatott mindenről.


Miről beszélt?


Sok mindenről. Többek között arról, hogy az alapítvány „megérdemli azt a tiszteletet, amivel tisztelték hajdan a Biblia népei a madarakat, eleik a próféták eleségét hordták”.


Milyen csodálatos és szép kép. De a hiba ott van, hogy a Baumgarten madarak önmagukat és barátaikat nevezték ki prófétáknak, hogy kivénült és begyakorolt és illedelmes (lehetőleg nyugdíjas állással) egyházfiakra húzták a próféta ruháját. Mert hisz valaki is Magyarországon abban, hogy Szini Gyula különben nagyon kedves és ötletes tehetsége havi háromszázharminc pengők után uj értékeket fog adni a magyar irodalomnak? Nem gondolja ön Babits Mihály megdöbbentőnek, hogy Erdélyi József csengettyüs, lobogó gatyás, árvalányhajsüveges petőfieskedő lírája díjat kap és a legsötétebb, dúsabb és talán legmélyebb magyar lírikus, a nagybeteg Füst Milán nem kap? Vagy nem gondol arra, hogy Nagy Lajos szenvedő, egész teljes munkássága, izzadó, verekedő, nyomorgó magaútja is érdemel valamit. És mit felel arra, hogy az uj Beniczkyné Bajza Lenkét, vagy ennél egy fokkal jobbat P. Gulácsy Irént, akinek tizenötezres példányszámmal hozza ki könyvét a félponyvás magyar kiadó, betegség címen kétezer pengővel segélyezték, ugyanakkor egy bizonyos Kassák Lajosnak, aki puritánságával és meggyőződése melletti kitartásával rontja naponta életét nem jut pénz, nem, minden nyomora, irodalomtörténeti jelentősége ellenére sem.


De hiszen végig lehelne kérdezni minden pontot.


Meg lehetne kérdezni, hogy az eredetileg 80-100,000 pengőt kitevő jövedelemből mért osztanak fel csak 40,000-t? Még ha akárkinek is adják a pénzeket, sem Elek Arthur, se Schöpflin Aladár, se Kárpáti Aurél, se Farkas Zoltán, sem a többiek nem hagyják ott rendes polgári exisztenciájukat havi háromszáz pengőkért. Talán havi ötszáz függetleníti őket valamelyest és tényleges nyereséget hozhatna a magyar művészetnek. Vagy adtak volna akkor tizenkettőnek négyezres díjakat, hogy kevesebb emberrel történjen igazságtalanság. Mindezt lehetett volna, de a Baumgarten igazgatóság tartalékol. Mire e részvénytársasági cselekedet? Vagy arra a bizonyos emelet ráépítésre van inkább szükség, mint a magyar írók felsegélyezésére, vagy pedig tényleg igaz, amit csak úgy suttognak és amiről az „Illetékes Hely” nem nyilatkozik, hogy egy kis Nobeldíjat évi 12,000 pengőt tesznek félre a legjobb magyar író. tehát véletlenül Babits Mihály részére. Akárhogy is, az írók kiárusítása jó kezekben nyugszik. Szomorú mindaz, ami a Baumgarten alapítvány körül történt és történik. Baumgarten Ferenc alapítványát az uj magyar írók, az Európával kontaktust tartó kritikusok felsegítésére adta. Akiknek kezében a kiválasztás nyugszik és akik közül mint legdöntőbb szó és mint a tegnapi irodalmi forradalom vezéralakja elsősorban leginkább felelős az eredményért, azok és az elárulták az alapító szellemét és el saját eddigi harcuknak szellemét. Nem mondjuk azt, hogy mindazok, akik a díjakat kapták érdemetlenek erre. De ha figyelembe visszük azokat, akik közül a kiválasztás megtörtént úgy hozzánemértést vagy elfogultságot kell a. díj odaitélőiről, elsősorban Babits Mihályról feltételeznünk. Tudjuk, hogy nehéz ötven ember közül tizet kiválogatni, de aki Harsányi Kálmán és Révész Béla, (hogy a számtalan példa közül még egyet felhozzunk) közül Harsányi Kálmán válassza az nem ért az irodalomhoz, nem olvasta a Baumgarten hagyaték kikötéseit és nem azonos, nem, tagadom, nem lehet azonos azzal a Babits Mihállyal, akit mi ismertünk.


A magyar irodalom szégyene, gyásza és szomorúsága az a döntés, amit 1929 január 18-án a Magyar Tudományos Akadémia,, Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány” emlékünnepén felolvastak. Mindazok a szempontok, amelyekről Babits beszélt a tehetség, az irodalmi érdem, az emberiesség, (erkölcsi és anyagi értelemben), az egyéni út szempontja, mind, mind más, egész más névsor összeállítását követelte, volna. Ez a döntés, ez a névsor valóban beillet volna a reakciós Akadémia, a konzervatív Kisfaludy Társaság vagy bármely más mohos, elsorvadt, nyíltan élettől elzárt testület döntésének, de egy testület, amelyben a Nyugat szerkesztői és főmunkatársai ülnek!


Elszomorító!


Az irodalom kettészakadása megmaradt. Csak az történt, hogy Babitsék átlépték a szakadékot és hozzáálltak azokhoz, akik ellen elejétől kezdve küzdöttek, akik azelőtt jobboldalon állottak, tőlük jobboldalon. Az ölelkezés megtörtént. Még egy két hét és Babits Mihály József főherceg ő császári és királyi fenségével együtt bevonul a Kisfaludy Társaságba. Tiszteletreméltó társaság, gratulálunk cinnek kurátor Ur! Emlékszik még:


„Ha szétszakad ajkam akkor is...!”


Hol van az a Babits, aki ezt irta! (Budapest).


 


Vissza az oldal tetejére