Főoldal

Korunk 1929 Február.

Világpolitikai problémák

 


Németország külpolitikája és az angol világpolitika


Az európai politika talán legfontosabb eseménye az elmúlt esztendőben Anglia szembefordulása volt az olasz imperializmussal. Az angol-francia flottaegyezmény lett a szemfödele a barátságnak, mely sokáig tengelye volt az európai reakciós diplomaciának és az angol-olasz blokk átadta helyét az új antantnak, Franciaország és Anglia szövetségének Szovjetoroszország és Németország ellen.


Az angol-francia flottaegyezményben nem a „flottaegyezmény” a fontos, hanem az, hogy az angol kormány íly határozottan és messzemenően levonta a konzekvenciáit annak, hogy Franciaország támogatása fontosabb számára a Szovjetunió elleni politikai és gazdasági hadjáratában, mint az olaszoké. A fasciszták számára tragikus lehetett az a kíméletlenség, mellyel az angol kormány véget vetett annak az illuziónak, hogy Olaszország diplomáciai támogatására tathat. Nagyzási hóbortot nem gyógyítottak még erőszakosabban, az angol-francia egyezmény paragrafusainál, melyek lehetővé teszik, hogy Franciaország egész tengeri és légi flottáját szükség esetén Olaszország ellen összpontosíthassa. De akik megértették, hogy a világpolitikában nem Olaszországról és nem Franciaországról van szó, azok előtt nem volt meglepetés az, hogy mint kihasznált embert és kényelmetlen bajkeverőt taszította el magától Chamberlain livornoi barátját, miután már megszűntek azok az okok, amik miatt egy ideig szüksége volt Angliának Olaszország diplomáciai támogatására és mikor az olasz imperializmus már csak ártott az angol reakció külpolitikai törekvéseinek. (Mint azt a „Korunk” múlt évi szeptemberi számának cikke Anglia és fascizmus külpolitikájáról részletesen tárgyalja).


Az angol-francia szövetség a locarnoi gondolat vagy a locarnoi hazugság dicstelen kimúlása is egyuttal. A polgári lapok, melyek kezdettől fogva félrevezették olvasóközönségüket, nem tudják megmagyarázni, mi az oka, hogy, mint egy híres magyar publicista írja, az angol kormány erősebben támogatja a francia követeléseket Németországgal szemben, mint azt akár a francia mérsékeltek kivánnák. A magyar újságíró nem tudja másképp megmagyarázni ezt, mint a „háborus szellem” sajnálatos feltámadásával. Csak nem mondhatja el a budapesti kispolgárnak, hogy miről is van szó tulajdonképpen, amikor éveken keresztül az ellenkezőjét írta. A M. Braint galambleikéről szóló megható és érzelmes történetek után nem állhat elő azzal, hogy nem az a baj, hogy Németország és volt ellenségei között nem múlt még el a világháború gyűlőlete, hanem ott a hiba a derék és békeszerető angol reakciósok és francia „radikálisok” szemében, hogy Németország nagyon is békés. Németország nem váltotta be azokat a reményeket, miket az antanthatalmak a Locarno-politikához fűztek. Nem szakított Oroszországgal. Minden kötelezettségét kifogástalanul teljesítette, csak azt nem, amit nem vállalt ugyan, de amit mégis leginkább várták el tőle. De a lavirozás eddig követett politikáját nem lehet folytatni. A Foreigne Office elveszítette már a türelmét. Németország oly fronttal találja magát egyszerre szemben, mely levetkőzött minden képmutatást és elfelejtette, hogy valaha Macdonald- és Herriot-kormányok is voltak és genfi jegyzőkönyv és Locarno és Thoiry... Az angol kormány kiszolgáltatta Németországot a francia nacionalistáknak. Ezzel a német külpolitika is uj fázisba lépett. Az angol-francia egységfronttal szemben Németország nem ingadozhat tovább, kénytelen visszatérni a tiszta rapallói csapásra. Egyes jelekből biztosan következtethetünk arra, hogy a német és az orosz kormányok már világosan látják a jövő évek erőteljesebb együttműködésének útját és taktikáját. A szövetségesek kormányai a világháború befejezésekor azonnal felismerték azt a veszedelmet, amit Németország és az orosz bolsevikiek összefogása jelentene az antant győzelmi gyümölcseinek nyugodt élvezetére. Ennek ellenére sem tartották szükségesnek, hogy Németország iránt kíméletesebb bánásmódot tanusítsanak, mert az orosz szovjet leverésére és megfullasztására tett intézkedéseiket elegendőknek látták. A versaillesi béke megkötésekor nem hitte senki a nyugati államférfiak közül, hogy a bolsevikiek győzelmesen kerülnek ki a polgárháborúból és kibírják a blokádot is. De a beavatkozás politikájának csődje után sem volt Oroszország abban a helyzetben, hogy a németeknek aktiv segítségére lehetett volna. A polgárháborút követte az éhínség és az orosz orientáció külpolitikája csak akkor válhatott realitássá Németországban, midőn az uj orosz gazdaságpolitika eredményei kibontakozni látszottak és a szovjetrendszert mint stabil államformát fogadta el lassanként Európa. És még a rapallói szerződés megkötésének idején is, 1922 tavaszán, a gazdasági leromlás oly állapotában volt Oroszország, hogy a német-orosz blokk csak mint a jövő évek fenyegető lehetősége döbbentette meg a világ Genuában konferenciázó diktátorait. Mert a rapallói paktum nem eredményezhetett pillanatnyilag semmi közvetlen előnyt Németországnak. A porban hevert akikor a tudósok és a katonatisztek birodalma és tetszés szerinti játékszere volt a győztesek szipolyozó önzésének. Ekkor jutottak a német külpolitika intézői arra a felismerésre, hogy Németország csak a szovjettel együtt emelkedhet, hogy Németországnak érdekében áll az orosz bolsevizmus erősödése. A lefegyverezett, körülzárt németség tehetetlen, ha nincs mögötte a komor aláfestés: Szovjetoroszország minden nemzeti elkeseredettséget és elnyomatást a társadalmi forradalom érdekében kiaknázni tudó céltudatossága. Kétségtelen, hogy Németország számára más lehetőség nem volt és a német külpolitikusoknak aránylag könnyü volt akkor túltenni magukat osztályérzelmeiken, mikor az antant polgársága tudni sem akart osztályszolidaritásról irányukban. Mégis, Rathenau és Maltzan báró felismerése, a mai német külpolitika alapelve, a politika művészetének oly zseniális teljesítményei közé tartozik, mint például a N E P elgondolása, vagy Austin Chamberlain néhány hallatlan ravaszsággal keresztülvitt akciója. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy e férfiak, akik Brockdorff-Rantzau gróffal, a terv gyakorlati megvalósítójával együtt, halálukig kitartottak felismerésük helyessége mellett, oly haditervért exponálták magukat, melyet csak a jövő igazolhatott. Rathenaut meg is ölték érte. Pedig látszólag nem volt érdemes a vállalt kockázatra az uj orientáció. Alig félévre Rathenau halála után Poincaré Szenegáljai elindultak a Rajna mellől és a Ruhr vidék, a német ipar középpontja, elszakadt az anyatesttől, melynek éltető szive volt.


Németország ekkor a gazdasági összeomlás olyan állapotába jutott, hogy a franciák komolyan remélhették, hogy kedvenc tervük, a német egység megbontása sikerül. A bajor szeparatista törekvések azonosak voltak a francia reakció érdekeivel. Németországot a polgárháború tüze kezdte ölelgetni de a felujuló szociális forradalom már nem hagyhatta közömbösen Angliát. Németország körül volt véve, mint 1919-ben is, de Szovjetoroszország az 1923–24. évben az ujjáépítés és ujjászervezés terén oly váratlan lendülettel döbbentette meg mindazokat, akik a szovjetrendszerről nem szívesen tételeztek fel ennyi életképességet, hogy a német-orosz veszedelem időszerű lett. Németországot el kell szakítani a szovjettől, tehát engedményeket kell tenni neki. Ebben az időben már kezdtek kibontakozni a megváltozott orosz külpolitika alapvonalai is. 1923 nyarán Joffe, Oroszország akkori kinai követe, találkozik Szun-Jat-Szennel Shangaiban és megállapodnak, hogy a sárga nemzeti mozgalmat egyesítik a munkások és parasztok vörös mozgalmával. Az ázsiai népek lázadásának gondolata megremegteti Angliát. Sarolea, az edinburghi egyetem tanára Oroszországba megy és hazaérkezve félreveri a harangokat könyvében Nagybritánnia uj veszedelméről, mely sokkal nagyobb, mint amekkorát a német imperializmus jelentett Angliára. Az angol közvélemény kíméletet követel Németországgal szemben és a nyugati kormányok magatartásában uj kurzus kezdődik. Németország kisajtolásának politikáját felváltja a békés megegyezés jelszava. Megszületik a Dawes-tervezet. Csak nem engedhetik meg, hogy Németországban a társadalmi rend nem kívánatos formákat vegyen fel, amikor Oroszország a hirtelen fellendülés állapotába jutott és Ázsiában viharfelhők gyülekeznek? Anglia pacifista lett. A rapallói politika győzött. Németország fokozatosan elfoglalta régi helyét a nagyhatalmak között. Lefegyverezettsége ellenére nagy erő, mert az egyetlen nagyhatalom, mely Oroszország szövetségese. Ha tekintetbe vesszük, hogy jelentéktelen kis államok mily eredményeket értek el a Szovjetunió létezésének kihasználásával, akkor megértjük Németországnak, Európa közepének és a világ legcivilizáltabb államának óriási fontosságát. Németország nélkül nincs polgári egységfront a Szovjet ellen. Németország gazdasági támogatása nélkül Oroszország sem konszolidálódhatott volna. Midőn a munkáspárt bukása után ujból uralomra jutottak a konzervatívok, az angol kormány megkezdte tervszerű munkáját a Szovjetunió izolálására. A bolseviki propaganda fokozása volt a válasz erre. A Locarno-paktum idején már komoly eredményekkel jár az oroszok kinai tevékenysége. Néhány hónapra rá pedig elindul a kantoni hadsereg, megszállja Hankaut és az angol külpolitika már nem várhatott tovább. Oroszország gazdasági elszigetelését ugyan nem tudja keresztül erőszakolni Anglia, legalább is nem oly mértékben, mint szükségesnek hirdették. De, ha az 1927. év angol külpolitikáját vizsgáljuk, el kell ismernünk, hogy az angol kormány nagyjában és egészében, legalább is ideiglenesen megnyerte a játszmát. És ezt egy ember ügyességének köszönheti az angol polgárság.


Austin Chamberlain kinai politikájától nem tagadhatjuk meg csodálatunkat. Ha a diplomáciánál, a huncutságok tudományánál értékitéletet használhatunk, akkor az angol külügyminiszter teljesítménye őszinte méltatást érdemel. Megértjük azt a ragaszkodást és hálát, mellyel személye iránt Baldwin és a konzervatív párt viseltetik. Néhány nappal Csang-Kai-Csek államcsinyje előtt Chamberlain bejelentette az alsóházban, hogy Kínában nagyszabásu fordulat készül. Az angoloknak tehát sikerült megbontaniuk a kinai nacionalista front egységét. Elérték, hogy a Kuomintang zászló az ellenforradalom jelvénye lett, melyet ma már a mandzsu urak is nyugodtan kitüzhetnek.


Egyidejüen kinai beavatkozásával, Chamberlain nagyszabásu szovjetellenes akciót kezdett. Az angolorosz szakítás látszólag nem sok értelmü kierőszakolásáról ma, majd két esztendő után, látjuk, hogy oly ügyesen kiszámított lépés volt, mely az ő szempontjából teljes sikerrel járt. A szakításról a világon mindenütt úgy írtak, mint az akció első lépéséről. „A szovjet aknamunkáját már nem szabad tovább türni”. Oroszország védelemre készült. A háborúból természetesen nem lett semmi. Mi volt tehát Anglia célja, amit kétség kívül el is ért? Ennek a háborús hangulatnak felidézése. Háborús feszültséget kellett teremteni Szovjetoroszország európai határai mentén, hogy ezzel lekösse az oroszokat, és megakadályozza, hogy Ázsiában ők is beavatkozhassanak az eseményekbe. Ekkor Oroszországot a megalázások sora érte Kinában. A pekingi követség megrohanását is türnie kellett, mert Ázsiában az angol-japán antant ellen és egyidejűen Európában is nem mert háborút kockáztatni. És az angoloknak nyilvánvalóan nem is volt egyéb céljuk. Az angol kormány úgy látszik még Oroszországot is megtévesztette szándékai tekintetében. E mellett semmiséggé törpül az a mesteri és majdnem hihetetlenül hangzó teljesítmény is, hogy Mussolinit, a politika művészét és Machiavelliről írt értekezése alapján díszdoktorát a szó szoros értelmében az orránál fogva vezette két éven át. Az angololasz barátság oly nagy volt, hogy Olaszország volt az egyetlen szerződéses hatalom, mely fenntartás nélkül támogatta Angliát Kinában. Angliának ekkor szüksége volt Olaszországra. Ma pedig, mint megvetésre méltó csúnya eszközt, milyet az ember csak kényszerűségből vesz igénybe, vetette el magától Chamberlain az ellenszenves és nevetséges fasciszta nagyzási hóbortot.


A szovjetelleni gazdasági háborúban, a pénzügyi blokád érdekében ma Franciaország támogatására van szüksége Angliának. Ezért ma Franciaország játsza a primhegedűt a kontinensen, a győztesek között. Anglia ezt a szerepet mindig rábízza egyik szövetségesére. Ez tegnap Olaszország volt, ma Franciaország. De nem szabad, hogy ez megtévesszen valakit. Azért Anglia parancsol. „Az egész világ angol érdekszféra”.


Franciaországnak is. érdeke a Szovjet gyengítése. Németországgal mindig aszerint kell bánni, hogy --milyen a helyzet Oroszországban. A gyarmati kérdésben és a kommunizmussal szemben is azonosak a francia és angol polgárság érdekei, de más különös ok is késztette Franciaországot, hogy megrendezze Angliával együttesen a tavaly őszi nagy Le Rond kampányt a szovjet ellen. Az orosz kormánynak azt a sikerét, hogy az angol-francia hitelblokádot Amerikában áttörte, ellensulyozni kellett azzal, hogy az amerikai tőkések előtt befektetéseiket veszélyeztetettnek tüntetik fel. Oroszország gyengesége a legjobb alkalom arra, hogy Németországot bevonják a szovjetelleni egységfrontba. Esedékes lett volna ezenkívül még a Dawesterv revíziója. Az angol kormány régi nagyvonalú politikájához híven gazdasági engedményekre hajlandó, mint a kispolgárok lapjai irták: „bizonyos politikai ellens zolgáltatásokért”. Ezeket a „bizonyos” ellenszolgáltatásokat a német kormány megtagadta, Ez okozza ma azt a különös helyzetet, hogy például Chamberlain, a külügyminiszter merevebben és elutasítóbban áll szemben Németországgal, mint Churchill angol pénzügyminiszter, egyébként semmivel sem kisebb reakcionárius, aki azonban Németország fizetési képességeire nagyobb tekintettel van.


Németországtól tehát nyilt állásfoglalást követeltek. A német kormány nem folytathatja tovább eddigi lavirozását, mit az elmult években, Locarno bódulatában kissé tulzásba is vitt. Németország határozatlan magatartása egyik oka, hogy Chamberlain nagy manővere sikerült. Hiszen éppen az is hozzátartozott e nagyszerű diplomata terveihez, hogy Németország önbizalmát növelje és a német külpolitika mintha tényleg elvesztette volna ezekben az időkben néha szemmértékét saját jelentőségét illetőleg.


Ma a német kormány ismét látja, hogy külpolitikájának egyedül biztos útja: Oroszország erősítése. Béna Németország, ha nem segit az oroszoknak abban, hogy felépítsék gazdaságukat, amihez Oroszországnak külföldi tőkére van szüksége.


A német-orosz blokk ismét egységes. A napokban tető alá hozott revíziója és kiegészítése a németorosz szerződésnek uj alapokra helyezi és bensőbbé teszi a kapcsolatot a két birodalom között. A két kormány szándékai és törekvései teljesen egyeznek. Németország csak akkor indíthat uj hadjáratot a versaillesi béke diktátumai ellen, ha Oroszország kilábol gazdasági nehézségeiből. Ehhez békére van szüksége és a német és orosz külpolitika a legnagyobb mértékben békésnek mondható. A Kellog-paktum aláírása és az orosz kormány ajánlata, hogy szomszédaival külön is hajlandó a maga részéről semlegességi szerződést kötni, bizonyítékok amellett, hogy az orosz kormány nem táplál háborús szándékokat. A Lengyelországnak tett ajánlat után nehéz lesz a szovjetimperializmust hangoztatni. Oroszország békeszeretete teljesen megfelel a német kormány intencióinak és a német sajtó megelégedéssel fogadta Oroszország akcióját. A német külpolitika új fázisa is hosszú lejáratú váltó. De úgy látszik, Németország biztos a sikerében, legalább is oly mértékben, amennyire biztos az, hogy Oroszország leküzdi az átmeneti korszak gazdasági nehézségeit. És a német kormány hajlandó megismételni a játszmát: Ha a Szovjetunió ujra megerősödik, akkor eljön az ideje, hogy Anglia megint engedményekre kényszeríti Franciaországot. Franciaország tündöklése, mesterségesen növesztett befolyása mulandóságra van ítélve, ha Szovjetoroszország megerősödésével a szociális küzdelmek kiujulnak majd a gyarmatokon és egyebütt. Mikor majd nagyobb érdekek forognak kockán, mint a versaillesi békeszerződés, az lesz Németország nagy korszaka.


Az eseményeknek ilyen alakulása nem maradhatott hatástalanul Magyarországra sem. Magyarország külpolitikája alapjában véve az angol orientáció és ennek keretén belül a magyar kormány mindig arra a nagyhatalomra támaszkodik, mellyel Anglia éppen a barátságot tartja. Ez volt a lényege az olasz orientációnak és szükségszerüen akkor lett vége is ennek, amikor kiderült, hogy Anglia nem támogatja Olaszország terjeszkedési törekvéseit. Azóta Franciaország felé orientálódik a magyar kormány, de egyre erősödnek azok a hangok Magyarországon, melyek szerint teljesen szakitania kell a kormánynak a mai antant-orientációval, mert hiába igaz az, hogy Anglia a világ legerősebb konzervatív hatalmassága, ha Anglia nem foglalhat állást Magyarország mellett többi szovjetellenes szövetségesével szemben. Magyarországnak tehát máshol kell keresni barátait. Ki lehet a szövetséges? A legtöbben belátják már, hogy Olaszország nem, mert a győzők érdekközössége minden nézeteltérés ellenére is az antanthoz füzi őt. A magyar külpolitika célja a békerevizió, de ezt egyedül nem vívhatja ki. Világos, hogy a minden oldalról, haderőkkel, paktumokkal körülbástyázott statusquon csak azt üthet rést, ha Németországnak sikerül kierőszakolni legreálisabb és megalapozottabb törekvését, az Anschluss megengedését. Ebben az esetben az egész békemű összeomlana. Ezért Magyarország diplomáciai szövetségese nem lehet más, csak Németország és Oroszország.


Érdekes, hogy ezt a nézetet éppen a jobboldali legexponáltabb nacionalista ujság képviseli Magyarországon, a „Magyarság”. A mult év folyamán többször kifejtette a Magyarság ennek a politikának elméletét, mely lényegében az, hogy Magyarországnak és a német államoknak egymással és a Szovjetunióval kötött szövetsége annyira veszélyeztetné a békét, hogy ezért a győztes nagyhatalmak elérkezettnek látnák a békerevizió idejét. Magyarország magatartása ugyanis kilátástalanná tenne minden antibolsevista egységfront törekvést és ezért nagyon megerősítené Oroszország nemzetközi, befolyását. Ez nem lehet érdeke Angliának és a magyar nacionalisták azt kívánják, hogy a német külpolitika mintájára a magyar kormány is Anglia bolsevikellenes érdekeit tegye külpolitikájának alapjává. (Budapest) Horner Miklós


 


Vissza az oldal tetejére