Főoldal

Korunk 1929 Február.

Vihar Ázsia felett

 


Miután az orosz forradalmi film meghódította és kihasználta témáiul Oroszországot, most elindult elfoglalni a távolabbi szovjet köztársaságokat. A vihar Ázsia fölött című filmben a film szerzője. Pudowkin elmegy a legtávolabbi Keletre, felvevő gépe elé sodorva Mongolia forradalmasítását az Anglia, Amerika és Japán segítségével támogatott Kolcsak ellen. Míg Pudowkin eddigi két fő munkájában, az Anyában és Pétervár utolsó napjaiban szinte kizárólag politikai tömeg-történést mutatott be, ebben az új filmjében az a csodálatos, hogy a technikailag és fotografiailag grandiózusan megoldott politikai népmozgalommal egyidejűleg egy szabályszerű, szélesen vezetett intrikát és gazdag kulturális tanulságokat tartalmazó képeket szőtt. Az élesen váltakozó ilynemű képek sora azt célozza, hogy a polgári és katonai emberek világának szövevényeit polemikus értelemben fedje föl.


Az ismeretlen Mongóliáról való ismeretterjesztő detailok s az ott lakó ismeretlen néptörzsek lélektani és fiziognómiai leleplezése ebből az orosz filmből több szeretetet és békülékenységet enged kiáradni, mint az eddigiek. Ha ezeket az idegen, velünk azonban mégis rokon mongol arcokat először látjuk vásznon nagyban, világosan és sokszerűen megjelenni a legharsogóbb nevetéstől a merev elzárkozás legkisebb átmenetéig, akkor az embertársaink iránt való szeretet forrósága önti el szívünket. Ezeket a széles mongol arcokat mindenütt a puszták és a hegyek messzi horizontális vonalai keretezik akár apró kunyhóikban, akár állataik közt a vásárokon vagy a legijesztőbb tartományok kalandjai közt jelennek meg. Ezek az arcok jelennek meg a tábor tüzek körül s a láma vallás titkos kultuszának táncai közt azt eddig szigorúan zárt templomok félhomályaiban...


S mindezeket keresztül kasul szövi az intrika. A puszták egyik lakója, aki egy ezüstrókát akar eladni, a hegyek forradalmárai közé menekül, majd elfogják, lelövik, s mind a nagy Dsingiszkán állítólagos utódját ismét talpraállítják Mongólia királyaként, mig azután ő maga, kigyógyulva a rengeteg ellenmondásból, ami körülveszi, barbár ős erejének ősi ösztöneire ismerve népi társainak élére. áll. Ez a szövevény eltérőleg az orosz filmek megszokott tárgyiasságától nagyon sok kolportázsszerű feszültséget tartalmaz, sőt még operaszerűséget is (mint például akkor, amikor a hős Sámsonként összerombolja a királyi palotát); nagyon bőbeszédű (mint például a fehér hadsereg ábrázolásában); nagyon sok alkalmat nyujt azonban ahhoz, hogy a néző I n s k i ni n o w o t, ezt a pompás mongol színészt csodálja, amint ez barátságos hanyagsággal a világ történésébe lép s az idegen frakkban, mint egy Gólem bambán ide-oda dobog, hogy végül az örjöngő vadságot szabadítsa föl magával. Végül az intrika, az ismeretterjesztő s a politikai tömegtörténés elemei egy eddig filmben még nem látott gyorsaságú mozgás finaléjába futnak össze. Ebben a fináléban az a hallatlan, hogy ezt a furiózót hallani véli az ember, miután szinte, avagy alig látható valami tárgyias az egészben. A vihar Ázsia fölött piszkot, követ, füvet, falevelet, fákat, fegyvereket és emberi testeket fog össze és röpít és örvényeltet tova a mongol lovasok ezreinek dobogó rohamában. Sem a színház, sem a festészet, de még a zene sem képes ily tomboló tempót érzékelhetővé tenni. Az idei szezonnak minden filme a feledésig elhalványúl Pudowkin e mesterműve mögött. (K. P.)


 


Vissza az oldal tetejére