Főoldal

Korunk 1929 Február.

Az akasztás finom művészete

 


Az akasztás mindenütt a világon, hogy úgymondjam szentesített, általában véve azonban mégis nagyon nyers dolog s ezt „művészetnek” nevezni legalább is kihívó. Elég baj, hogy bünügyi regények és szenzációs ujságcikkek nyomán állandóan lélekzetállító históriákat olvasunk, előszeretettel az akasztásról. A halálraítélteknek egyszerüen ki kell csavarni a nyakát, nem pedig beszélni róluk. Am a világháború hétmillió halottjáról tudomást vettünk s így meg kell érteni az ilyen dolgot is, hogy „művészetről” beszél a hóhér.


Az amerikai, aki az ujságjában mostanában olvasta Mr. Elliot-nak az U.S.A. itéletvégrehajtójának beható tanulmányát „csodálatos, villámszerű” haláláról a reá bizott gyilkosoknak, valószínűleg részvéttel néz az elmaradott Európára, ahol a legtöbb helyen még mindig akasztófát használnak kivégzésekhez, bár Prof. Rota nemrég a Daily Mail-ben embertelen kínzásnak minősítette az elektromos kivégzést is. Ezek szerint tehát a legmodernebb amerikai kivégzés-művészet sem kifogástalan.


„Hanging is the best” mondja az ősi metódusokat kedvelő angol s ezért azután nem csoda, ha az akasztás „művészete” náluk naprólnapra tökéletesebb lesz. Angliában ugyanis emlékeznek egy bizonyos John Lee esetére, akit nem egy hamar ölt meg az akasztás, jóllehet a hóhér három kísérletet tett. A közvélemény akkor ezt az isteni gondviselés befolyásának minősítette. A negyedik vagy ötödik próbálkozásnál azonban mégis sikerült a művelet. Viszont Angliában már voltak olyan akasztási esetek, amikor a kivégzés csak úgy sikerült, hogy az akasztott vállára ugrott valaki, vagy pedig a legdurvább beavatkozással kelleti eltörni a nyakcsigolyát. Az akasztás művészetének monografiája ezek szerint tehát Angliában meglehetősen jogosult.


Az akasztás művészetével egy nem rég megjelent angol könyv foglalkozik, (Handbook on Hanging by Charles Duff) sok hasznos utasítással a csigolyatörés, a kötél általi halál, a fojtogatás, a lefejezés és hasonlókhoz; adatokkal és utasításokkal ellátva hóhérok részére, kiegészítve Mr. Berry kivégző metódusainak ismertetésével s az akasztásra vonatkozó megjegyzéseivel.


A hóhérok zöme tudomásunk szerint zárkozott ember s már gyakran megtörtént, hogy a világ zajától elvonulva öngyilkossággal vetettek véget életüknek. Alkalmilag azonban tapasztalataikat, mint látjuk, átadják a nyilvánosságnak. Charles Duff könyvéből kiderül, hogy a hóhérnak valóságos zseninek kell lenni a maga dolgában s hogy a törvény előírta szabályokon kívül még humánus követelményekre is tekintettel kell lennie. A gyilkos Antonio Sprecage, akit Kanadában 1919-ben akasztottak fel a kötélen még egy óra és 11 percet élt. Nem minden nyakcsigolya egyforma tehát s az alapos testsúly, izom, csontrendszer és az elitélt nyakbőségének megvizsgálásán kívül az itéletvégrehajtónak biztos megitélőképességgel kell birnia embere egész diszpozíciójára vonatkozólag, nehogy a kötelet igen hoszszúra vagy túl rövidre válassza s hogy a kötél meghúzása pontos és szabályszerű legyen. A szabály ugyanis az, hogy az elitélt nyakcsigolyáját el kell törni anélkül, hogy láthatóan vér folyna.,, Az akasztást valósággal az angol erkölcs egységének lehetne nevezni” – jegyzi meg Charles Duff filozófikusan. A könyvben kifejtett ideális akasztás azonban egy hozzáértő orvos megállapítása szerint csak a legritkább esetekben érhető el.


A huroktól való félelem mélyen benne gyökeredzik az angol nép lelkében, ami nem is csoda. Sohasem fogom elfelejtem a publikum felordítását egy előadáson London egyik külvárosi színházában, mikor egy egész ártatlan darab keretében a színpadon az akasztófát felállították és a kivégzést megjátszották. A színház erre az alkalomra egy közismert, de már rég nyugdíjazott ,,Hangman”-t szerződtetett, aki ezért a munkájáért, itt a színpadon több gázsit kapott, mint annak idején, mikor „finom művészetét” eredetiben gyakorolta. (J. H.)


 


Vissza az oldal tetejére