Főoldal

Korunk 1929 Február.

A trónja vesztett filozófia

 


A filozófiának minden időben legelőkelőbb feladatai közé tartozott a saját maga tárgya meghatározása s ezzel együtt érvényességi körének megállapítása, továbbá pedig a saját története. Természetesen ez a két problémakör a legszorosabb összefüggésben van egymással, a filozófia rendszeres történetéből nagyon sokszerű vonatkozás adódik mindig magára a filozófia tárgyára.


Rendszeres filozófia történet! Igen, de ilyesmit még nem irtak soha. Ha a filozófia történetek eddig megirt számtalan köteteiben lapozunk, még akkor is áll ez az állítás valamennyire: valamennyi ugyanis azzal az előfeltevéssel készült, hogy a filozófia története, mint tudomány és mint világnézet magának a filozófiának a törvényszerűségéből levezethető s hogy ennek következtében ez is tisztára filozófiai probléma. Más szavakkal: a filozófia alakulására más szférák hatásai semmiféleképp se folynak be. A filozófia valamennyi történés számára magába zárt képződmény, mely monarchaként önmaga szabja ki törvényeit. Mindazokat a kísérleteket, amelyek a filozófiát valamely kor összéletének életkörülményeitől való függésében ábrázolták, a szakszerű filozófusok az „irodalmárok” szemérmetlen túlkapásaként visszautasították.


Közben azonban a filozófusok között dúlt tovább a vita a filozófia tárgya s a filozófia feladatköre felől. Ehhez a kérdéshez foglalt most állást Edmund Husserl a jelenkor legerősebb filozófiai talentuma a „Logos”-ban. Husserl gondolatmenetét abban foglalja össze, hogy elmult már az az idő, amidőn a filozófia világnézetet adhat, s amikor a jelenségek totalitása felett megkísérelheti az urrálevést. A filozófiának ma meg kell elégednie azzal, hogy maga is egzakt tudomány legyen; alaptudománya a többi tudományoknak. Nagyon jellemző, hogy Husserl ebben az elvi jellegű értekezésében egy szóval sem beszél arról, hogy a filozófia miért tudott s főként miért kellett, hogy világnézet legyen Platon, Descartes, Spinoza és Kant idejében s hogy ezzel szemben a mai időben miért veszett el ép ez a legfontosabb feladata. Mondom Husserl-nál egy szó sincs erről, sőt: még csak nem is lehet szó. Mert ha s ez áll Husserlre is ha a filozófia története tisztán filozófia probléma, akkor elveszítette azt a kívüle álló archimedesi pontot, ahonnan megitélhető, vajjon a filozófia a külömböző korokban miért állott külömböző feladatok előtt.


Mi tehát ezt kérdezzük: miért detronizálta a filozófia maga magát, miért nem nyujt világnézetet s a szisztematikus kísérletek ebben az irányban az első pillantásra miért tünnek tüstént gyenge epigonteljesítményeknek? Mert a filozófia nem lebeg autonome a felhők fölött, hanem a filozófia is a pillanatnyi életszituáció tükröződése. A filozófia krízise nem egyéb, mint általában a kultura krízise. Ezért nem szabad a filozófusokhoz menni, ha az ember valamit tudni akar a filozófia krízise felől, mert tőlük az ember mindig csak a valóságos krizis reflektált lenyomatát kapja meg. Mi nagyon jól tudjuk, hogy a kapitalisztikus termelési rend mindinkább erősödő előretörésében erős életellenes mechanikus erők lépnek föl. Mit tesz azonban erre a filozófia? Az értékek mindinkább erősödő atrophiájára és az élet mindinkább erősödő atrophiájára az „Élet” eszme egy hipertrophiájával válaszol. Ha az ember a valóságban mindinkább elveszti emberi mivoltát, akkor megszületik az Übermensch. Az „Élet”, melyet a szakadékok egyre jobban fenyegetnek, lábujjhegyre áll. A filozófia hypostazálja magát, a csillagokba csimpaszkodik és azt hiszi, hogy ezáltal képes az életellenes erők legyőzésére. A görögség korában ugyanúgy, mint a középkorban, Indiában ugyanúgy, mint Kínában lehetetlen volt egy életfilozófia. S ezért csak egy további bizonyíték az eszme túlhangsúlyozására, ha az organikus fogalmát ugyanúgy, mint a vitalitásét s a közösség fogalmát ugyanúgy, mint a vegetativét, vagyis fogalmakat, melyek a valóságban mindinkább talajukat vesztik, a filozófiában oly különös hangsúllyal szerepelhetnek.


A kapitalisztikus termelés következtében egy rendkívül erős racionalizálódás következett be, nemcsak a termelés, hanem az összes életmódok területén is. A ráció, mint olyan üli a diadalát. De mit csinál a filozófia? Ugy ahogy a tényleges életbontó erők játékára az „Élet” eszme aláhúzott hangsulyozásával válaszol, ugyanúgy a mind nagyobb területeket elhódító racionális gondolkozásmódra az intuíció (Bergson) filozófiájával s a lényeg szemlélettel (Husserl és Scheler) válaszol. S ha ezen a földön a harmadik dimmenzióbelí kemény harcok már nagyon kiélezettek, akkor a filozófia a negyedik dimenzióval, a mithosszal, az okkultizmussal és Steinerrel válaszol. Igy azután úgy a napjainkbeli divatos, mint iskolafilozófiát, az egész mai filozófiát a realitás elől való menekülés jelenségének kell tekinteni. A divatos filozófiák ezt meg is állapítják az iskolás filozófiákról. Ez azonban áll őróluk is. Mert hiszen mi más volna, mint menekülés az ha Scheler nagy könyvében a Kant-fél-e etika etikáját, amely csak „formális” tartalmilag egy értéktáblával kiegészíteni próbálja és ennek az értéktáblának az élére olyan értékeket állit, amelyek a feudális korban, vagyis a kapitalizmust megelőző termelési rendben állottak az élén? Avagy nem menekülés az, ha Heinrich Ricke rt ismert könyvében a Természettudományi Fogalomképzés Határai-ban koordinált rendszerként állapítja meg azokat az érvényes kulturaértékeket, amelyek szerint a történésznek a jelenségek sokaságából a lényeges elemeket kiválasztania kell, anélkül, hogy egy szóval is érintené, hogy hisz épp ebben a korban lett kérdéses vajjon vannak-e érvényes kulturaértékek?


A filozófia ma krízisen megy keresztül; ezt a krízist azonban nem a filozófia fogja legyőzni. Ez a krízis a realitásban végbemenő krízis lenyomata. A filozófia krízisét csak a realitásban lefolyó krízis legyőzése oldja meg.


 


Vissza az oldal tetejére