Főoldal

Korunk 1929 Február.

Az ó-romániai és erdélyi képzőművészet


Aurel Ciupe

 


Egészséges képzőművészeti életet lehetetlen elképzelni bizonyos szervezetek vagy szervezetszerű lehetőségek nélkül. A történelem folyamán még sohasem érvényesültek festők a megrendelők és vásárlók nélkül s megrendelők és vásárlók sehol sem akadtak egészséges mennyiségben, ha nem volt közízlés és közízlés szabta aktiv kívánalom képek és szobrok után. A festő vagy szobrász sohasem dolgozhat magának. (Hacsak nem egész kivételes esetekben). A festmény és a szobor is valami olyan rendeltetéssel bir, amelyhez okvetlenül szükséges a környező valóság tevékeny érdeklődése. Festmények és szobrok nem készíthetők az „íróasztal fiók számára”. A festmény és a szobor is csak akkor van ha megjelenik az ember környezetében s elfoglalja az ízlés és az idő által kiszabott helyét. Csak ilyen körülmények közt folyik normális termelés s kerekedik a folytonos termelés révén művészi verseny; alakulnak „iskolák”, pró és contra. Izmosodik a műkritika s fejlődik és mozog a közízlés.


Ilyen értelemben persze a mai Erdélyben alig beszélhetünk képzőművészeti életről. Nem beszélhetünk mert az előző tényezőkből bármelyik csak rudimentumaiban van meg, – illetve a normális folytonosság és szervezettség nélkül. Erdély, a képzőművészetek tekintetében is a kezdet kezdetén áll. Erdélyben a képzőművészeti élet is a legjobb esetben szervezés alatt áll, főleg a két kisebbségi arcvonalon. A kisebbségi, magyar és szász művészek még nem illeszkedtek bele teljesen a mai helyzetbe. Bukarest még mindig távol esik tőlük. Bizonyos értelemben még mindig a periphériákon élnek. Pedig ethnikai lés egyéb sajátságaikat ott nem kell feladni. A művészet versenye szabad s csak ahol verseny áll ott lehet beszélni életről.


Holott minden jogosultságuk meg van, hogy éljenek. Van jelenük, az az mai mondanivalójuk és van multjuk, az az gazdag előzményeik, melyek szervessé teszik vállalkozásaikat.


Itt van, illetve itt volt pl. a magyarok Nagybányája. Csupa kellemes és nagy emlék, ha az ember az erdélyi magyar festőművészet lapjai közt motoz. S azonkívül egy igazi szervezet, mely 1906 óta sokáig forrása volt egy történeti erejű mozgalomnak. Nagybánya azonban ma már valójában csak emlék és mult. Szervezeti ereje ugyanúgy megfogyatkozott mint művészi sugárzásnak hatása. Az a művészi meggyőződés, amely életre hívta, ma már a multé. Egykori forradalmisága és ujszerűsége programmatikus célkitűzéseivel egyetemben akademizmussá és sablonná merevedtek. A naturalizmus, a plen-aire s a természet ama mély és átható szeretete, mely egy Bastine Lepage világából szállott fel színesen, ma már nem feladat az időben. Nagybánya egykori célkitüzései, melyek fénykorát és dicsőségét jelzik. ma már alkonyati erények: a hanyatlás erényei. Nagybánya elérte a célját s ezáltal megszünt a programm érvénye is. Befejeződött a mozgalom. A történelem lapja egyet megint fordult. Pedig milyen komoly és szép nevek állnak ezen az oldalon. Hollóssy, Ferenczi, Csók, Réti, Thorma, Iványi-Grünwald, Ziffer és még páran. Ők a nagybányai mozgalom hajtóerői. Ők adják a mozgalom célkitüzéseit és értékeit. Ők a harci-az arató- s részben a feloldást véghez vívő gárda, mert Thorma, Réti és Ziffer kivételével ők egyszersmind azok is, akik ujabb célkitűzéseikkel ki- és túlnőnek Nagybányán.


Nagybánya feloldódásához illetve leszerepléséhez természetesen hozzájárultak egyéb okok is. Bármik is voltak azonban ezek az okok a mai számvetés számára tény, hogy kivénült, harcképtelenné lett, nem diktál és nem vezet. Nagybányának ma nincsenek fiataljai, akik uj szempontok és uj célkitűzések mellett súlyt és értéket jelentenének a mai festőművészeti problematikában. Nagybányán ugyan még ma is van valaminő élet. Ez az élet azonban tele van dilletánssal és kontárral, akik a horizontot nem emelik, hanem sülyesztik.


A régi értelmű Nagybánya tehát nincs. Nincs a régi értelemben. A nagy magyar erdélyi festők, akik legjellemzőbbek napjainkra nem ott élnek. Viszont, ahol élnek onnan alig-alig adnak hírt magukról. Az erdélyi magyar festőművészet tényleg agonizál. Különösen állt ez a helyzetkép jó pár évvel azelőtt, amikor Nagybánya aktái még nem voltak oly nyilvánvalóan lezárva. Azokban a napokban a történeti változás ténye a legelevenebb volt.


Az élet azonban él s főleg élni akar. S ha Nagybánya elhanyatlott az élet képviselői jöttek másfelől. Erdélyi udvarházakból, gimnáziumok rajztermeiből férfiak kerültek elő. Uj munkásai egy uj erdélyi képzőművészetnek. Kiállítás kiállítás után nyílt. Most már teljesen függetlenül Nagybányától. S egy pillanatra úgy látszott, hogy egy valóságos élet kezdődik. Pedig csak konjunktura volt, melyet az uj életre való eszmélés tudata s a zsibárúsokból rekrutálódott alkalmi „műkereskedők” agilitása táplált, akik nagyon jól értettek ahhoz, hogy patrióta jelszavakkal hajtsák fel az érdeklődést s (maga maguk és nem a festő számára) a képek árát. Ezeken az erdélyi kiállításokon sok ijesztő és reménytelen momentumot tapasztalhatott a néző. Viszont ekkor jelentkeztek az uj Erdély mai értékei is, akiket nemcsak a magyar, de a román sajtó is elismeréssel fogadott. Nagy Istvánt pl. olyan román műkritikus mint Lucian Blaga, a román festők legjobbjaival hasonlította össze. S méltán, mert markáns és erőteljes művészete minden elismerést megérdemel. Nagy István művészetét ha jellemezni akarjuk nem lehet semmiféle izmus irányába sorolni. Képeinek belső tartalmával mindig többet nyujt, mint amennyi egy jelszó kategóriájába befér. Legkedvesebb képei kifejező eszközei a pasztell. Kedvelt témái a gyergyói hegyek s e hegyek vidékének parasztja. Erőteljes vonalaiban mindig élet sűrűsödik össze s állandóan egy szubjektív érzés feszül. A vele körülbelül egy időben feltünt s a román műkritikában Walter v. Cisek és Petre Comarnescu által is nagyra tartott Nagy Imre széleskörű tehetsége rézkarcokban, fametszetekben, szénrajzokban és olajfestményekben nyer kifejezést Nagy István szubjektivizmusával szemben ő már inkább racionalista művész, ki a képet elsősorban felületnek tekinti, melyen a természet plasztikai aequivalensét szubjektiv érzéssel és nagy tudással adja vissza. Expresszív színeivel még a legkisebb és a legjelentéktelenebb képeiben is komponál. Más színeket és levegőt jelent Szolnay Sándor, ki a művészi értékek kutatásában s stílusának kialakításában még mindig fáradhatatlan kereső. Szolnay, ki eleinte Cezanne hatása alatt állott, különösen aktjaival ért el szép eredményeket. Ziffer Sándor viszont, a nagybányai veterán, ki a mai erdélyi pikturának is egyik legértékesebb és legegyénibb reprezentánsa, szintetikus forma összefoglalása kompozícióval, melyeket expresszív hatások hangsúlyoznak, tünik ki. Egész más egyéniség a Szatmáron élő Papp Aurél, aki már a háború előtt sokak érdeklődését kötötte le. Társadalmi problémákra érzékenyen reagáló temperamentuma állandóan szociális témák festésére ösztökéli. Mindezekkel a képeivel szuggesztív módon hat, jólehet színei egyhanguak. Akadémikus festési modorában némileg Hegedüs Sándorra emlékeztet.


Szobrász már kevesebb akad a mai erdélyi magyarok közt. Kettőt azonban meg kell említeni: a temesvári Gallas Nándort és a váradi Kara Mihályt. Nagyon jó neve van az építész és grafikus Kós Károlynak, aki kiterjedt kulturájával és széles látókörével nagy szolgálatára lehet még az erdélyi képzőművészetnek.


Érdekes, hogy milyen más képet nyujt az erdélyi szászok művészete. Már az első pillanatban megállapítható: a szászok képző művészete nagyon fejlett. Pedig legértékesebb művészeik a háború előtt inkább külföldön működtek. Talán ennek a külföldi szereplésnek tudható be az a körülmény, hogy a szász festők mind progresszívek, az az uj irányok követői. Tó neve van Németországban és Ausztriában közülük Hans Edel-nek, ki ujabban bibliai tárgyú kompozíciókon dolgozik. Ez akademikus temát azonban modern felfogásban fejezi ki. Bukaresti kiállításai alkalmával a román sajtó oly vezetőegyéniségei mint Nichifor Crainic méltatták művészi értékeit. Mattis-Teutsch szobrász, festő és grafikus hasonlóképpen sokat szerepelt külföldön. Művészi kifejező eszközeinek abstrakt mivoltával a túlvitt expresszionizmus hívei közé tartozik. Elsőrangú rajzoló, portrait és figurális festő Fritz Kimm. S talán még másokat is említhetnénk a szászok közül, így pl. Grete Csaki-Coponyit, de mert célunk nem a teljesség, nézzünk körül az erdélyi román képzőművészek között. Az erdélyi kisebbségi művészek helyzete kétségtelenül nehéz, a háború előtti román művészek helyzete azonban, hogy sorsukat jellemezzem még nehezebb volt. Az Erdélyben született román tehetségek egyrésze akkoriban Budapestre gravitált, ahol a legtöbb esetben elvesztették ethnikai eredetiségüket. Ezért azután azok a művészek, akik ethnikai származásuk sajátos karakterét féltették Bukarestbe vándoroltak ki. (Mint pl. Teodorescu-Sion, Medrea, Jalea és mások). Smigelsky-n kívül, nem említve a fiatalon elhunyt Dumát, ezért igazán erdélyi románt csak a háború utáni fiatal román generációból nevezhetünk meg. Smigelsky különben is talán egyedüli festő reprezentánsa a háború előtti román intellektuel generációnak.


A helyzet azonban véglegesen még ma sem tisztult le. Legfeljebb annyiban, hogy most már kizárólag csak Bukarest vonz. S ez természetes is. Az erdélyi román festő a fővárosban igyekszik elhelyezkedni, ahol érvényesülésére a legtöbb alkalom kínálkozik. Viszont ez a helyzet állandó egyensúlyi zavarokat okoz egy igazán erdélyi román képzőművészeti élet kialakulhatásában. A decentralizáció természetes következményei tehát adva vannak, jó, rossz következményeikkel egyetemben. Ezért azután itt nem is szolgálhatunk olyan gazdag névsorral. Viszont e névsor annál imponálóbb. Az Erdélyben élő román festő művészek között fontos szerepet tölt be Anastas Demian A. Demian nevéhez füződik a modern román illusztráció megteremtése, ugyanakkor azonban a festészet terén is számtalan sikert ér el. Erős stílusérzékével újabban a régi bizantin stílusból egy új kifejezési modort igyekszik kreálni illusztrációiban, mely nagyon gazdag s teli bujkálóornamens fantáziával. Erős dekorativ hatás észlelhető Bogdan Catulle képein is, bár az impresszionizmus befolyása még mindig kisérti. Viszont a tisztán plasztikai értékeket annál intenzivebben keresi minden idegen hatástól mentesen.*) A szobrászok közül nagyon sokat igérő egyéniség és tehetség a fiatal Ladea Romulus, ki archaikusan felfogott reliefjeiben a román mondavilágból meríti témáit erős plasztikai kvalitásokkal...


Az említett román művészeken kívül természetesen még nagyon sokan dolgoznak, az itt felsoroltak azonban azok, akiktől elsősorban várható az erdélyi képzőművészet ethoszának és művészi nívójának a fellendülése. Viszont ez a fellendülés semmikép sem következhet be, ha az értékek hierarchikus kiválasztódása minél előbb meg nem történik. Ehhez pedig szervezettebb együttműködés, komoly szakértő kritika, pallérozottabb ízlés s kiállítási lehetőségek szükségesek.


Mindezek azonban korántsem cikk-végi óhajok, s főként azért nem,mert mindezekhez az előfeltételek meg vannak. Hogy egyebet ne említsünk a művészi képzés és kulturális kiegyenlítődések céljából 1925-ben Kolozsvárt a művészi nevelésben jártas Alexandru Popp vezetése alatt államilag szubvencionált szépművészeti iskolát állítottak fel, melynek közeli államosítását épp legujabban helyezték kilátásba. Ahol ilyen iskola már van ott meg lehetne annak is lehetősége, hogy egyéb szervezetek létesüljenek. Szükség volna pl. több kiállítási lehetőségre. Ó-Románia ebben a tekintetben is fölényben van velünk szemben. Viszont igaz, hogy ami lehetőség ott kínálkozik, az kínálkozik az erdélyinek is. Hogy egyebet ne említsünk Bukarestben évenként három tárlat várja a művészeket. Ezeken a tárlatokon az állam százezrekért vásárol s százezreket oszt ki díjakban. Ezeken a tárlatokon mért nem szerepelnek az erdélyi kisebbségi művészek számosabban? Viszont igaz, hogy önálló kiállitások rendezésére Bukarestben a deplaceálási és kiállítási önköltségek olyan magas összeget tesznek, hogy majd minden művész szívesebben fordítja azt egy külföldi tanulmányút kiadásaira. Egy Erdélyben meginduló képzőművészeti szervezkedésnek ezért épp e ponton kellene benyúlni a kedvezőtlen momentumok sűrűjébe. A szociális helyzet feljavításán túl ennek a szervezkedésnek a művészet minden nemes célkitüzéseit kellene szem előtt tartania. (Kolozsvár)


* Nem hagyhatjuk itt említés nélkül fenti cikk sorainak iróját, Aurel Ciupet, akiről Emil Isac a finom tollú erdélyi román mükritikus a Societate de Maine legutóbbi jubileumi számában egy terjedelmesebb képzőmüvészeti összefoglaló alkalmával többek között a következőket irta: Aurel Ciupe avant-gardeista müvész. A prae-raffaelitizmus hatásától azonban nem szabadul meg ő sem. Ez a befolyás azonban csak muló jelenség nála, mert feledve legelső szerelmét Dante Gabrielle Rosettit figuralista lesz, tájképeiben pedig (hisz Cezanne álmai oly könnyen felejthetők! ) meglepő perspektívák jelennek meg egy olyan eredetiséggel, amely már a bravurhoz közeledik.” (A szerk)


 


Vissza az oldal tetejére