FŇĎoldal

Korunk 1929 Január

Az ó-romániai és erdélyi képzőművészet


Aurel Ciupe

 


Az erdélyi közvéleményt lapokban, folyóiratokban az elmult tiz év alatt számos társadalmi és kulturális kérdés foglalkoztatta – az új politikai helyzetre való tekintettel. Ebbe a vonalba tartozó irodalmi kérdések például meglehetős gyakran. Aránylag nagyon ritkán foglalkozott azonban ez a közvélemény az autochton képzőművészet kérdéseivel, akár erdélyi, akár pedig ó-romániai megnyilvánulásait véve e jelenségnek. Művészek és írók közt, azaz „egymás közt” fel-fel vetődött ugyan a tehetséges emberi szellem e megnyilvánulásainak erdélyi probléma köre is. Jelennek és jelentek meg kritikák, tanulmányok hébe-hóba az Erdélyben élő népek, többségiek és kisebbségiek sajtótermékeiben. Az erdélyi képzőművészetnek állandó fóruma azonban nincs. Az érdeklődésnek ez az iránya mintha hiányozna, – annyira szórványos. Az erdélyi festő vagy szobrász, legyen román, szász vagy magyar – a közönség előtt egyedül áll. Nincs szervezett képzőművészeti élet s így hiányzik az egészséges képzőművészeti élethez szükséges vérkeringés is. Hiányzik a természetes tempójú kitermelés életfeltétele s ezzel együtt hiányzanak a művészi érvényesülés ama lehetőségei, melyekkel pedig az igazi művész Nagyrománia és Erdély felvevő képességén belül joggal rendelkezhetne. Az erdélyi és tegyük hozzá (eléggé nagy mértékben!) az ó-romániai képzőművészet is – szervezetlen. Különösen Erdélyben, ahol valójában még a tudatos számontartás és leszámolás is hiányzik az adott helyzetről. És ez áll a többségiekre és kisebbségiekre, azzal a különbséggel, hogy a kisebbségiek az új életkeretek közt még mindig nem találták meg a maguk elhelyezkedését.


Már pedig ez a tünet meglehetősen meglepő. Hisz a festő érvényesülését és kifejezését nem kötik olyan határok, mint az íróét. A szín és a forma nemzeteken felüli. Szupranacionális. A szín és a forma mindenkihez beszél. Hogy azután az erdélyi kisebbségi festők és szobrászok még mindig nem találtak arra az útra, melyen a többségiekkel együtt a Művészet egyetemes célkitűzéseiért haladniok kell, annak sok egyéb ide nem tartozó okon kivül valószínűleg az is magyarázata, hogy az erdélyi kisebbségi festők és szobrászok csak lassan ismerik fel mennyire téves az a felfogás, mintha Ó-Romániában nem volna, avagy csak egész primitiv fokon – képzőművészeti élet, amibe tehát nem is fontos a bekapcsolódás s e bekapcsolódás révén az észszerű életfeltételek kiharcolása s a művészi együttműködés. Igaz ugyan, hogy az ó-romániai festők és szobrászok sem siettek az erdélyieket megismerni... Nagy lassan azonban már történik valami. Az idei bukaresti nagy tárlaton már több kisebbségi művész szerepelt, mint eddig. Sőt egy (Gallas Nándor) díjat is nyert. Ş jövőre talán még többen sorompóba lépnek. A helyzet tehát tisztul. Ennek a reményében talán nem árt, ha seregszemlét tartunk az ó-romániai képzőművészet mai állása felett, mielőtt, egy más alkalommal, egy tényleg észszerűnek nevezhető művészetmozgalmi kérdés lehetőségével, illetve tervezetével foglalkoznánk ...


I.


A kép teljességéhez persze hozzátartozik a mult is, – különösen az ó-romániai, – mely nagyon tekintélyes, hisz a XIX. század második felétől datálódik, amikor Cuza-Voda államférfía, Kogalniceanu 1860-ban megalapította a jaşii képzőművészeti akadémiát. Ennek a főiskolának egymás után következő vezetői, mint Panaiteanu Baltazare, Asachi György, Constantin Stachi festőművészek, Tronescu szobrász és a portrairól és történelmi tárgyú képeiről ismert Popovici György, mind egy-egy becsült és fémjelzett értéke az ó romániai képzőművészetnek. Nevükhöz egymásra következő stílusok és festőgenerációk nevelése fűződik.


Mindezek azonban nem elszigetelten neveltek és hatottak, mert 1864-ben, a bukaresti egyetem felállításával egyidőben vetik meg az alapját a bukaresti szépművészeti főiskolának, ahol a mult században különösen Teodor Aman (ki a magyar Barabáshoz hasonló szellem és talentum), Stanescu és Mirea (akit viszont hasonlattal élve a románok Benczurjának nevezhetünk) érdemelnek említést.


A XIX. század legnagyobb jelentőségű román festői azonban nem az előbbiek, hanem Grigorescu, Andreescu és Luchián, akik az újkori román festészetnek a tulajdonképeni pillérjei. Az első igazi román művészeti forradalom is e három névhez fűződik. Ők azok, akik szakítanak az előbbiek tradicionális történelmi-kompozíció festésével és kimennek az életbe, sőt a nép közé s a hagyományos „téma” festést a népiélekhez simuló problematikával cserélik fel. Grigorescu, Andreescu és Luchian nem nevezhetők egymás közt a szó legszorosabb értelmében kortársaknak. Életkorukat illetőleg nevük említése sorrendjében következnek egymás után. Hármuk közül Grigorescu a legöregebb. Valójában azonban mindhárman egyidejűleg működtek stílustörténeti szempontból s ami a legfontosabb: művészetüknek egy közös nagy élmény volt a forrása: a barbizoniak. Technikai tudásukat, ízlésüket és festő-világuk alapelemeinek kiképzését valamennyien ott nyerték. A barbizoniak felfogását és princípiumait azonban románná tették működésükben. S ezt a momentumot annál inkább tartozunk kiemelni, mert mindhármuk forradalmi és átalakító befolyása kortársaikra s az utána következő festőgenerációkra elhatározó. Ami viszont egyenkint illeti őket: Grigorescu (1888–1907) tulajdonképpen szentkép festéssel kezdte. Talentuma eredetisége azonban hamarosan túlcsapott e stílus megszokott formanyelvén. A korában divatos és tradicionális aszketikus bizantin stílussal szakít s szentjeit emberibb s kevésbé misztikus formákba öltözteti. Ezekkel a képeivel oly nagy sikere van, hogy Fontaineblauba küldik, ahol szoros barátságot köt Millet-vel. Résztvesz közös kiállításon a barbizoniakkal. Egy képét (a „Virág a virágok közt” ciműt) III. Napoleon megvásárolta a Tuilleriák számára. Franciaországi útja után következik Grigorescu igazi termékenysége és föllendülése. Ó-Románia vidékei és a román nép földművelő élete jelennek meg vásznain. A ó-romániai rusztikus élet. teljes szépségében és variábilitásával vele vonul be a román festő-kulturába! Festői probléma kezelésére viszont az a jellemző, hogy mindig megtalálja azokhoz a legszubtilisabb plasztikai megoldást. Impresszionisztikus színei világosak és finom átmenetekkel variáltak. Rózsás, opálos tónusai nagyon jellegzetesek. Tényleg a legnagyobb tehetség s valóban csupa művészi finomság! Nagyszerű színeit kellemesen harmonizáló széles ecset-kezelés vezeti. Mély érzése s a természet költészetére érzékenyen reagáló finom lelke pompás talentumát még inkább kiemelik.


A triász másik tagja: Andreescu (1852–1884) jóval fiatalabb és kevesebbet is él. Tüdőbajos. S ennek a nyomai észlelhetők művészetén is. Csupa gyengéd kép és melankólikus hangulat. Ő is Párisban fejezi be tanulmányait s ö is zseniális a tájképben.


Luchian (1869–1916) mindhármuk közül a legplasztikusabb. Sőt tisztán plasztikai elemekkel fejezi ki magát. Ezért főereje a szín. A „témának” a legaktívabb ellensége. Helyenként még a hangulatot is, mint „literáris elemet”, figyelmen kívül hagyja vagy kerüli. Erőteljes színeinek hevét mindig a színhatások kontrasztjára építi. Ezért hat ma oly erősen a mai fiatalokra. Bizonyos értelemben tehát ő már túl halad az impresszionista formanyelven a tárgy és jelenségformák erős kihangsulyozásával. A román képzőművészeti kritika nem alaptalanul tartja a legjobb román koloristának. Grigorescu, Andreescu és Luchian mellett még számos nevet sorolhatna fel egy részletesebb ismertetés a háború előtti idők román művészei közül, pl. Stefan Popescu festő- és Paciurea szobrászművészt. Tájékoztatóul azonban elég ennyi: eltekintve attól, hogy a háború előtti kor román festőművészeiének valójában e három festő a hajtóereje. Az ö működésük volt a leghatásosabb úgy a kortárs festőkre, mint a műértőkre s így közösen a román ízlés fejlődésére. Az ö termésük a mai román festészet fundamentuma, mely még mindig televény humusz további kisérletek, szárnyalások és eredmények felé...


A háború esztendei az ó-romániai festészet számára talán még kedvezőtlenebbek voltak, mint egyebütt. Főleg a művészet iránti érdeklődés csappant ezekben az években. A háború után azonban itt is a fiatalabbak és korosabbak egész csapata állott sorompóba egy-egy jelentősebb művész köré csoportosulva, új jelszavakkal és új törekvésekkel, melyek azonban nem mindig estek a nyugati kisérletek és „izmusok” irányvonalába. Mert az ó-romániai művészek mindig bizonyos fentartással fogadták a nyugati szélsőséges experimentumokat. Főleg a kipróbált eredmény érdekelte őket. Annak a széles skálájú festői problematikának tehát, melyet mindenütt Európában felvetett és kitermelt az idő, itt is meg vannak a reprezentánsai a naturalizmustól kezdve egészen az absztrakt imaginációig. Egyéb országok művészeteivel abban a tekintetben is meg van a rokonság, hogy itt is szerepelnek „öregebbek”, az az olyanok e törekvések sodrában, akik már a háború előtt is jelentékenyen szerepeltek. A csupán tájékozódni akaró olvasót most nem terhelem sok névvel. Csak párat említek, mint: Patraşcu-t, Bunecsu-t, Iser-t és az egész fiatal Ghiaţa-t, akik sok egyében kivül Dobrudzsa sajátos természeti tájait fedezték fel s tették egy időre divatossá. Ebből a generációból kétségtelenül a móc származású Teodorescu Sion-t kell leginkább kiemelni, aki a legjobb román kompotlisták egyike. Kompozícióiban erősen freskószerű monumentalitásra törekszik s ennek megfelelően erőteljes és markáns egyéniség, mint a fajtája. Idegen hatás nála fedezhető fel a legkevesebb. Eredeti román egyénisége a régi bizantin művészet szféráiban gyökeredzik; azonban ezt is egy hamisítatlan eredetiséggel hozza felszínre. Ressu, Toniţa, Sirato, Steriadi, Dumitrescu, Strâmbu, Han, Storck, Medrea és Jalea hasonlóképp mindannyian érett művészek, akik jórészt a posztimpresszionizmus egy-egy elhajlásának reprezentánsai. Természetesen vannak még náluk fiatalabbak is: a harmincévesek, mint Papatriandafil, Catargi, Soroceanu, Kessner, Rodica Maniu festők, Onofrei és Baraschi szobrászok, akiknek az érdeklődése már kizárólag a forma és a kompozició felé fordul.


Az ó-romániai képzőművészetnek tehát, mint a fentiekben adott vonásokból kiderül teljes a folytonossága, úgy művészet-szociológiai mint stilus-történeti szempontból, mert hiszen e művészek kifejlődését egy mindinkább fejlődő és szélesbedő vásárló réteg táplálta, amelyben természetesen vezető helyet foglalnak el a bojárosztályból rekrutálódó mecénások és műgyűjtők, akik közül Calinderu és Simu, most már nemzeti vagyonná lett gyűjteményei a legnevezetesebbek, azok mellett a múzeális jellegű intézmények mellett, melyek részben egyének, részben pedig a román állam áldozatkészségéből keletkeztek; mint például az állami képtár és Glyptotheka, a Grigorescu, a Theodor Aman és Th. Stelian-féle gyűjtemény. Igaz ugyan, hogy ezek egy része még mindig rendezés alatt áll, s a közönség részéről nem közelíthető meg, az egészséges képzőművészeti élet kifejlődéséhez illetve teljesebbé válásához azonban jó bázisok. A mai Románia vezető férfiainak kötelessége ezen a téren is megtenni az elhatározó lépéseket. Mert bizony, s ezt kötelességünk megállapítani, ez az élet még mindig nem a legegészségesebb. Mert ha a mult század dereka óta egymás után következő román festőnemzedékek mellett párhuzamosan ki is fejlődött a román izlés s ezzel karöltve egy erős műkritikai irodalom, melynek olyan reprezentánsai vannak, mint az erdélyi magyar intellektuellek előtt is jól ismert Lucian Blaga és Emil Isac s az ó-romániai Adrian Maniu, Oscar Walter Cisek, Petre Comarnescu, Tache Soroceanu, Neniţescu és Toniţa, – a lassan fejlődő román intellektuális képvásárló réteg mellett a képzőművészetet az állani nem támogatja olyan mértékben, mint amennyire szükséges volna. A háború befejezése óta például, hogy egyebet ne mondjunk, a román művészek csak kétszer jelenhettek meg kollektive külföldi internacionális tárlaton, 1924-ben és 1925-ben a velencei, illetve párisi kiállításokon s bár a nemzetközi sajtó előtt jól szerepeltek, a költségek kímélése s egyéb a zsűriben uralkodó hivatalos felfogások miatt nem szerepeltek még sem olyan számban és mértékben, mint amennyi megillethette volna őket. Viszont nemzetközi fórumok előtt annál többet szerepelnek azok a román művészek, akik állandóan külföldön, főleg Franciaországban élnek, mint az absztrakt kifejezési eszközökkel, gömb és henger felületekkel dolgozó Bracuşi, akinek a megnyilatkozásának minden mozzanatát figyelemmel kiséri a nemzetközi tárlatkritika. Hasonlóan jól ismerik odakint a „fiatal”, hetvenéves neoimpresszionista Palladyt és az orientális tárgyú és nagyon keresett Isert, aki dobrudzsai motívumaival hosszú ideig szenzációja volt a párisi képvásárló világnak. Mindezek tehát arra mutatnak, hogy Ó-Románia ember-reservoirja bőven és áldásosan termi a tehetségeket, csak épp a művészetpolitikai szervezésnek s a képplaszirozás feltételeinek kellene kedvezőbbekké válni. Több szervezeti megmozdulásnak, csoportosulásnak és társulásnak kellene működnie, – annál is inkább, mert a nyugati képzőművészeti csoportosulásokhoz hasonló megmozdulások nem kötik és nem kötötték nagy mértékben az erőket. Ezért történhetett, hogy a mult század utolsó évtizedeinek majdnem minden számottevő művésze egy csoportnak, a „Tinerinea” csoportnak a tagja, mely évente egyszer állított ki és bizonyos értelemben és mértékben a hivatalos tárlatot jelentette, mely utóbbi, a Salonul Official csak nem rég létesült. A háború folyamán viszont egy másik csoportosulás, az „Arta româna” emelkedett jelentőségre. Az „Arta româna” nevéhez fűződik a háborus idők utáni nagy kiállítás megrendezése is, jórészt fiatalok részvételével. S ha már megemlítettük e két fontos művészi tömörülést, említsük még meg a „Grupul celor patru“-t, a Négyek csoportját, amelynek a tagjai Toniţa, Dumitrescu és Sirato festők és a szobrász Han. Természetesen ma minden tekintetben a Salonul Oficial kezében van a vezetés, mely így most az értékek kiválasztásának lehetőségét a legjobban biztosítja.


Egy ilyen sommás ismertetés persze nem lehet teljes az építő-és népművészet megemlítése nélkül. A román építőművészet és népművészet viszont, de különösen az utóbbi olyan gazdag, hogy még hozzávetőleges ismertetésébe is csak egy más tanulmány bocsájtkozhat. Ezért azután itt nem tehetünk egyebet, mint felhívni rá a figyelmet egy nagyon rövid utalással a lényegre, mely pusztán annak a konkrétizálásában áll, hogy kül- és belföldi esztéták, műtörténészek, de a műértő közvélemény előtt is a legnagyobb becsben áll a román népi, helyesebben mondva a román paraszt művészete. Ez a népi művészet termékeiben magába foglalja a rusztikus élet minden kellékeit s így ugyanolyan mértékben tartalmaznak fafaragást, textil szövést, ház- és templomépítést, mint keramikát.


Röviden és seregszemleszerűen ez van Ó-Romániában. De mi van, illetve mi volt Erdélyben? Mik azok a tünetek és mennyit érnek, amelyek fölé az ó-romániai képzőművészeti élet vérkeringésébe illeszkedve egészséges művészeti élet szervezhető erdélyi földön? Erről a kérdésről azonban a következő számban. (Kolozsvár)


* Itt következő ismertetés szerzője Aurel Ciupe, a kolozsvári képzőművészeti főiskola, a Şcoala de Arte Frumoase tanára, ki lekötelező szívességgel bocsájtotta rendelkezésünkre román nyelven írt tanulmányát.


 


Vissza az oldal tetejére