Főoldal

Korunk 1926 Június

Szlávok a háború után (I.)


Keresztúry Sándor

Az emberiség kétségtelenül az osztályharc periódusába lépett. Azok, akik élve kikerültünk a világháborúból, hatalmas gazdasági és társadalmi átalakulás előestéjén állunk, bátran nevezhetném ezt a változást forradalmi átalakulásnak is, mert jelentőségben felülmúlja a polgári társadalom berendezkedését megelőző „liberális” forradalmat és forradalmi ez az átalakulás akkor is, ha véletlenül nem vérrel és polgárháborúval fogja elérni az egymással szemben álló osztályok és gazdasági erőtényezők kiegyenlitését, hanem okulva az orosz és magyar proletáriátus példájából és követve a parlamentárizmus elterjedésének taktikáját, szép szerével, talán a mai parlament keretein belül lefolytatott harcok koronájaként segiti át az emberiséget a magántulajdon társadalmából a szociális jogok és kötelességek, a kollektivebb társadalmi berendezkedés társadalmába. Ma még igen nehéz volna előre látni és részleteiben megrajzolni ennek a fejlődésnek menetét, annyi azonban máris bizonyos, hogy a proletáriátus maximális forradalmi programmja csődöt mondott és a világháború nyomában annak természetes következményeként kiáradt forradalmi hevület árvize kezd a fokozatos fejlődés medrébe visszaszivárogni. Ez az önkéntes „ellenforradalmi” visszavonulás egyelőre még igen lassu, de megkezdődött és hatása rövid időn belül közvetlenül is érezhető lesz.


A proletáriátus a magántulajdon elvén felépülő társadalmi rend elseprésének és a szó legteljesebb értelmében vett internacionálizmusnak jegyében vette fel a gazdasági és politikai küzdelmet. Háborut üzent a kapitalizmusnak és parlamentnek és nyiltan hirdette, hogy a politikai hatalom kisajátitására törekszik. Az orosz bolsevizmus megmutatta, hogy a politikai hatalom birtoklását és a társadalom gazdasági átszervezésének irányitását a diktatura eszközeivel akarja a maga számára biztositani. Maximálista forradalmi készülődése érezteti hatását. Előre tudom, hogy az illuziókban élő forradalmárok tagadni fogják ennek az állitásnak igazságát, mégis leirom, mert erős meggyőződésem, hogy a két ellentétes világnézeti véglet kiegyenlitődéséhez szükséges előfeltételek kialakulóban vannak és azokat elgáncsolni már se a fejét homokba rejtő „reakciós strucc”, se a minden úton-módon zavarokat áhitozó szélső baloldal nem tudja. A proletáriátus osztályöntudatra ébredésének következményei igenis érezhetők. Vagy nem ennek köszönhető az a lázas buzgalom, mellyel az emberiség siet átértékelni az élet minden terén eddig vallott nézeteit? A magántulajdon sérthetetlenségének dogmájával szemben győzött az állami beavatkozás elve. A parlament alapjai meginogtak, sőt ott, ahol a termelés egyensulyához szükséges politikai kiegyenlitődés ennek keretein belül nem lehetséges, mint például Olaszországban, átmenetileg egyenesen megszünik. A nacionalizmus átfogó, kozmopolita jelszavakkal kacérkodik és a demokrácia kezd lábbadozni a romantikus liberálizmus bárányhimlőjéből és ahelyett, hogy az átalakulás pacifista eszközeivel bibelődne, szembenézni készül a reális helyzettel, hogy felölelve a társadalom összes szociális és gazdasági problémáit, tényleges hidat teremtsen a két világnézeti véglet között. Baloldali ellenzőim azt fogják mondani, hogy „mindez kevés az üdvösséghez", magam is beismerem, hogy ennyi „engedmény”-nyel a jobboldal még nem hárithatja el Európa feje felől a polgárháboru veszedelmét, a jég azonban megtörött és a kezdetnek folytatása következik.


A negyedik rend forradalma először Oroszországban öltött testet és a világ munkásságának jelentékeny része Szovjetoroszországban és a Moszkvában székelő kommunista Internacionáléban látja tényleges vezéreit. A proletáriátus innen várta azt a lendületet, mely „a háborúban póruljárt kapitalizmusnak meg fogja adni a kegyelemdöfést” és az áhitott „nemzetközi béke” előfeltételeit. Oroszországban a negyedik rend véres barikád-harcok árán átvette a politikai hatalmat és megkezdte a kommunista társadalom berendezését. Mint ilyen tagadhatatlanul küldetést teljesit az emberiség történelmében. Ha valamikor, talán évszázadok múlva, a szociálista proletár-társadalom ellen úgy fognak majd harcolni az anarkisták, mint most a proletárok a polgárok ellen, az utókor történetirói borzongva fogják emlegetni a véres pétervári úccai harcokat és az új társadalmi renddel kapcsolatosan úgy gondolnak majd az orosz földre, mint most Franciaországra és Angliára, ha a polgári forradalomról, illetve a parlamentárizmusról esik szó. A proletármozgalmak a történelem közeljövőben lezajló eseményeire kétségtelenül rá fogják nyomni a maguk bélyegét, érthető tehát, ha e kis tanulmányom, melyben a mai világválság egy-két igen jellemző tünetére akarok rámutatni, a bolsevista Oroszország jelenkori és várható jövőbeli szerepét választja kiindulási pontul.


Méltán vehetjük korunk fejlődési irányának megitélésénél alapul az orosz forradalmat. Oroszországban a proletariátus olyan maximális forradalmi rátermettséggel s olyan kedvező körülmények között vette kezébe a politikai hatalmat és kezdte meg az első kommunista állam berendezését, hogy kevés cinizmussal az uj történelmi korszak kisérleti nyúljának nevezhetjük. Sehol talán a forradalmi tömegek nem egyeztethették volna olyan szerencsésen össze a mult hagyományait a világ megváltását igérő jelszóval, mint éppen Oroszországban, ahol a cári diktatura alatt az emberek ezrei szinte patológikus türelemmel mentek Szibériába és haltak mártirhalált a szabadság és felszabadulás jelszavaiért s ahol a még alig kialakulóban levő polgárság is bizonyos l´art pour l´art-szerü forradalmiság lidércnyomása alatt állott s a lázadás „ideológia” volt és „világnézet”. Maga Lenin szögezte le ezt az igazságot 1900-ban, Az orosz szociáldemokrácia problémái c. müvében, mikor az ugynevezett „legális marxisták”-kal szemben hangsulyozta, hogy az orosz proletáriátus átveheti a hatalmat, még mielőtt az orosz kapitalizmus teljes méreteiben kifejlődne és a polgárság intézményesitené a maga gazdasági és politikai uralmát. Ezeken a nyomokon elindulva Zinovjev, egyik róla tartott beszédében igen szépen vezeti le, hogy az orosz proletárforradalom mikép fejlődőtt ki a „narodnik" nemzeti forradalomból1. Oroszországban, ahol az állam még alig középkori abszolutista korszakát élte és a munkások és parasztok széles tömegei nem állottak egy kiforrott, osztályöntudattal politizáló polgársággal szemben, ahol az abszolutista központi (jobban mondva: királyi) hatalom még csak most vivta diványharcát a „kis királyok”-kal, a proletáriátus logikusan gondolhatott az uralom diktatorikus átvételére. A diktatura egyébként is hagyományos orosz kormányforma. Brückner szerint: „A keleti szlávok a szó szigoru értelmében anarkisták. A régi orosz szabadságának minden korlátozását gyülőlte és legkiválóbb vezérét is meggyilkolta, ha attól félt, hogy tulságos hatalomra jutva, elnyomhatja”.2 Hoetsch pedig a következőkép irja le az oroszoknál a jogérzék hiányát: „A jogérzék hiánya annyira benne volt az oroszban, hogy csak erőszakkal lehetett a törvény betartására kényszeriteni. A jogérzék hiányának egyik érdekes példája az a régi korból származó felfogás, amellyel habár már nem általános még ma is találkozunk, hogy a hivatalnokot a hivatal s nem a végzett munka után illeti meg a fizetése. Az orosz régebben (magánérintkezésben még mai is) a hivatalt kormléne-nek, azaz „táplálás”-nak nevezte.3


Számos érvet tudnék még felsorakoztatni bizonyitékul, hogy az orosz proletáriátus a politikai hatalom átvételénél sokkal előnyösebb helyzetben volt, mint a nyugati és középeurópai proletáriátus, mely évtizedek óta kénytelen-kelletlen támogatja a polgári osztály konszolidációját. Ehelyett azonban vizsgáljuk meg közelebbről a közel tizéves orosz forradalom eredményeit. Az orosz bolseviki csoport egy maximális kommunista program alapján sajátitotta ki a politikai hatalmat, köztulajdonba vette a gyári üzemeket, rendeletben szüntette meg a magántulajdon intézményét, a közlekedési eszközöket (vasútat, villamost, postát) dijtalanul a nép rendelkezésére bocsátotta, megszüntette a pénzt, bezárta a bankokat, lerombolta a tőkét, bevezette az általános munkakötelezettséget (munkakényszert), a termelés produktumait állami ellenőrzés mellett osztotta szét a lakosság között és úgy kifelé, mint bent az országban monopolizálta a kereskedelmi forgalmat. A parasztoktól elvette a gabonát és egy részét a városokban szétosztotta, másik részét saját belátása szerint exportálta, hogy a termelés folytonosságát biztositsa, a munkásoktól megvonta a szabad költözködési jogot4 s mindezt abban a meggyőződésben tette, hogy a diktatura elve a társadalom gazdasági épitményeinek átszervezésénél is alkalmazható. Szovjetoroszország politikai vezetői azt gondolták, hogy a földnek magántulajdon alakjában a parasztok között való szétosztása levezeti a földmivelő tömegek felkorbácsolt forradalmi hangulatát, a gabonamonopolium pedig rákényszeriti őket a kommunisztikus gazdálkodásra.


Sulyosan csalódtak. A szovjetkormány csakhamar belátta, hogy a rendeletileg bevezetett társadalmi rendszerben a termelés nem indul meg és a javak szétosztása is elégedetlenséget szül, mely a falvakban és városokban egyaránt terjed. Az ipari munkásság tiltakozott az állami ellenőrzés, a munkakényszer és a szerződésrendszer eltörlése ellen, szabad költözködési jogot és bért követelt, a parasztság pedig a vörös hadsereg rekviráló különitményeit puskatüzzel fogadta s mikor látta, hogy terményeit erőszakkal is elhurcolják, vagy elrejtette buzáját vagy csak annyit vetett, amennyiből saját szükséglete kitelt. Végül is a pénz és a kereskedelmi közvetités megszüntetésére irányuló kormányintézkedéseket Lenin 1921. március 21-én kénytelen volt visszavonni. Trockij az ipari munkásság elégedetlenségének elfojtására még tett egy kisérletet és militarizálta a gyárakat, katonai fegyelemmel kényszeritve munkára a munkásokat, de eredménytelenül. Az orosz kommunisták kénytelenek voltak megalkudni a helyzettel és a gyakorlati politika útjára léptek. Az 1921. március 21-én kiadott kormányrendelet nyiltan bevallotta, hogy a forradalom visszatér a kapitalista termelési rendszerhez: eltörölte a gabonamonopoliumot, bevezette a kapitalista kereskedelmet, visszahozta a pénzt, mint csereeszközt és a szabad gabonaexport bázisét: a banküzletet. A pálfordulásról Lenin igy számolt be: „Azt hiszem, senki nem volt, aki ne látta volna, hogy az ország eddigi gazdasági berendezkedése átmeneti jellegü. Miben állott ez az átmenetiség? Az eddigi berendezkedéssel szemben az uj rendszer a kapitálizmus elemeiből tevődik össze. Ezek az elemek: 1. az ősi paraszt gazdálkodás, mely tulajdonkép természeti gazdálkodás, 2. kis kereskedelem (a kenyérárusitó parasztokkal), 3. a magánkapilalizmus, 4. az államkapitálizmus és 5. a szociálizmus”.5 Két hónappal később, a Népművelődési Egyesület pétervári gyülésén pedig ezeket mondotta: „Elvtársak, nem titkolhatom el előttetek, hogy gazdaságpolitikánk nagy változásokon esik keresztül. Eddig feltételeztük, hogy a régi orosz nemzetgazdaság azonnal áttérhet az állami termelés és a javak kommunisztikus elosztásának rendszerére. Hibát követtünk el, mikor a kommunisztikus termelést és fogyasztást átmenet nélkül akartuk meghonositani. Rövid gyakorlat után beláttuk, hogy elméletünk elhibázott volt, amenynyiben ellentétben állott eredeti meggyőződésünkkel, mely szerint egyelőre a kommunista társadalmi berendezkedésnek, még legalacsonyabb fokát is alig érhetjük el és az állami ellenőrzés bevezetésével csak hosszu és tekervényes úton juthatunk el a mai speciális kapitalista termelési rendszerből a kommunista társadalomba. Nagy vereséget szenvedtünk és megkezdjük a stratégiai visszavonulást. Ha öntudatos kommunisták vagyunk, ezt nem tagadhatjuk, hanem szilárd öntudattal lefektetjük uj gazdaságpolitikánk alapelveit”.6


A Lenin emlitette „új” gazdaságpolitika rövidesen éreztette hatását és nem jelentett egyebet, mint „visszatérést a polgári demokráciához”.7 A posta ismét bevezette a bélyeget, a vasut a jegyrendszert és a kereskedelem szabaddá tételével ujra megjelenik a piacon a gyülölt tőke. Párhuzamosan szükségesnek bizonyul az ipari termelés felszabaditása is. A kommunizmus a gyárak legnagyobb részét nem tudja üzembe hozni. Az uj gazdaságpolitika szellemében Rykov kiadja a jelszót: „Ha a ma tétlenül álló ipari üzemek magánkezekben üzembe hozhatók, át kell adni őket".7 Miljukov pedig a következőket mondja: „Magánvállalkozóknak kell bérbe adnunk azokat az üzemeket, melyeket nem tudunk foglalkoztatni. A sok példa közül csak egyet emlitek. Nagy szükséget szenvedünk cipőben. Az országnak 1700 cipőgyára közül csak 700 dolgozik, a többi áll. Miért ne adjuk ezeket bérbe?”8 Ezek után 1921 julius 10-én megjelenik a történelmi nevezetességü rendelet, mely közli, hogy az állam bányáinak egy részét amerikai tőkeérdekeltségeknek adja bérbe nyolcvan évre. Sőt, hogy az idegen tőkét az országba édesgesse, Lenin a Temps munkatársa előtt a következő nyilatkozatot teszi: „Őszintén beismerjük, hogy fizetnünk kell külföldi adósságaink kamatait és tekintettel arra, hogy nagy pénzhiányban szenvedünk, buzával, petróleummal és olyan nyersanyagokkal fogunk törleszteni, melyek rendelkezésünkre állanak, mindaddig, amig a normális termeléshez visszatérünk. El vagyunk határozva, hogy kellő megegyezés esetén megfelelő bánya- és erdőkoncessziókat adunk az antanthatalmaknak. Egyetlen feltételünk csak az, hogy Szovjetoroszország alapelveit tartsák tiszteletben. Nem szivesen, de abba is beleegyezünk, hogy a régi orosz birodalom bizonyos részeiről lemondjunk az antanthatalmak javára. Az ugyanis a benyomásunk, hogy az angol, japán és amerikai kapitalisták ragaszkodnak ezekhez a területi engedményekhez.” 9


Az orosz szovjetállam gazdasági pálfordulása a politikai életben is éreztette hatását. Belpolitikai téren döntően előtérbe juttatta a parasztságot, amely az ország 150 millió lakosából 140 milliót tesz ki, kifelé pedig letompitotta a régi kardcsörtető hangulatot és követelte a nyugati kapitalista államokkal a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok felvételét. Szovjetoroszország külügyminisztere megjelenik a Génuába összehivott gazdasági világkonferencián és Svédország, Németország, Ausztria, Olaszország, Bulgária, Lengyelország, Törökország és a balti államok egymás után veszik fel a Szovjetekkel a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatot. A kommunizmus visszavonulása minden vonalon megkezdődik és megindul az orosz forradalom nacionalizálódási folyamata. A kormány propagandája előveszi a régi fogalmakat és jelszavakat. Zinovjev a pétervári szovjet egyik gyülésén Leninről tartott beszédében ezt mondja: „A második emigráció idején nehány elvtársammal én is a vezér környezetében éltem. Csak azok az elvtársak tudják megérteni az emigráció szenvedéseit, akik éltek számkivetésben és átélték az anyanyelv utáni nosztalgikus vágyat, melyet akkor érez az ember, mikor éveken át egyetlen orosz szót nem hall.” 10 Mintha egy mai orosz ellenforradalmár sóhajtozna. A szovjetkormány beszünteti a vallásellenes agitációt, megalakitja az ugynevezett „Elő egyház”-at, a paraszti tömegek vallásosságát a forradalom vivmányainak talpkövévé teszi, eddig lenézett „hazá”-ról beszél s ennek köszönhető, hogy mikor a lengyel hadsereg megkezdi ismeretes előnyomulását Oroszország belsejébe, Bruszilov tábornok, a világháboru bukovinai „hőse”, a következő levelet intézte a vörös hadsereg vezérkari főnökéhez: „Pár nap óta gyakran olvastam az ujságokban a lengyelek előnyomulásáról. Ugy látszik, hogy mindazokat a területeket megakarják szállani, amelyek 1772 előtt a lengyel királysághoz tartoztak. Ha igaz ez a föltevés, akkor a kormánynak a lapokból kiolvasható aggodalma érthető és természetes. Ilyen körülmények között helyes volna egy katonákból és más tapasztalt férfiakból álló bizottságot összehivni, amely Oroszország mai helyzetét részletesen megvitatná s az idegen támadás visszaverésének a legjobb és leghatásosabb módját megállapitaná. A szabad Oroszország lehetővé tette, hogy a lengyelek saját földjükön szabad életet éljenek s ugyanezt megköveteljük tőlük is. A lengyeleknek olyan földekre való betörését, melyek kezdettől fogva az orosz nép tulajdonát képezték, kötelességünk fegyverrel is visszaverni.” 11 A felhivásra volt cári tisztek vették át a vörös hadsereg vezetését és visszaverték a lengyeleket. E fegyverszövetséggel azonban a forradalmi kormány a nacionalizmus terén is megpecsételte a koncesszió politikáját.


A paraszti tömegek előnyomulása és a gazdasági és politikai téren tett engedmények egy csapásra megváltoztatták az orosz probléma arculatát. A nyugati kapitalista államok szemében Szovjetoroszország nem jelent veszedelmes forradalmi tűzfészket többé, mely a világot lángbaborulással fenyegeti, hanem piacot, melyért versenyezni kell. A győzedelmes nyugati kapitalizmus még érzi háborus vérveszteségét és miután belátta, hogy a legyőzött államoktól kicsikart hadisarcból Európát nem lehet ujjáépiteni, Oroszország felé tekint, melynek felépitése elsőrendü üzletnek mutatkozik. Kifejlődik egy sajátos kölcsönösségi viszony a nyugati kapitalizmus és a polgári demokrácia irányában eltolódott orosz szocializmus között: a nyugati kapitalista kormányok elismerik a szovjetkormányt, ez pedig nyugaton elhelyezi gabonáját és a vásárolt ipari cikkeket arannyal fizeti. A kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok felvételének ezenkivül még egy fontos következménye az is, hogy az orosz kormány feladta a világforradalom gyors kitöréséhez füzött illuzióit és nyomást gyakorolt az égisze alatt működő kommunista internacionáléra, hogy azokban az országokban, melyek szerződést kötnek vele, szüntesse be a kommunista propagandát. A mult év decemberében emiatt komoly szinezetü konfliktus tört ki Csicserin külügyi népbiztos és a Komintern vezetője: Zinovjev között. A harc kulisszák mögött folyt le és vége az lett, hogy a kormánytámogató Kommunista Pártot átszervezték, a parasztság kitől eddig még a szavazati jogot is megvonták alkotmányosan bekapcsolódott az ország politikai életébe és minden vonalon győzött a reálpolitika szelleme. Rövidesen pedig az európai piacon évek óta először mint szabad versenytárs jelent meg az orosz buza és az Oroszország felé kacsintgató nyugati kapitalizmus biztositékokat kapott, hogy a szovjetkormány minden erejével az alkotmányos állapot visszaállitására törekszik és a védelme alatt elhelyezkedő idegen tőkét nem fenyegeti semmi veszedelem. Az ipari munkásság diktaturája alatt álló szovjetalakulat lassan szabad parasztállammá vedlik át.


Sajnos, ez az átalakulás sokkal távolabb esik az európai közvéleménytől, semhogy részleteit világosan látná és mérlegelné. Szovjet-Oroszország ma már nem dogmaraktár, mely minden nélkülözhető és nélkülözhetetlen anyagi erejét eredménytelen világforradalmi propagandára pazarolja, hanem egy konszolidációra törekvő és a forradalom vivmányait konzerválni akaró államkapitalizmus, melynek az európai polgári államok koncernjében meg vannak a maga külön érdekei és utai. A szovjetkormány régi „kapitalista" recipe szerint kereskedelmi és katonai szerződéseket köt, hatalmas imperiálista külpolitika alapelveit körvonalazza és minden alkalmat megragad, hogy a nyugati kapitalista államok között megbontsa azt a szolidaritást, melyet a világháboru után csak a forradalmi veszedelem tartott össze és a világon olyan politikai erőelhelyezkedést sürget, mely az orosz államkapitalizmus érdekeinek megfelel. A polgárháboru poklából kilábolt orosz társadalomnak békére és gazdasági erőforrásokra van szüksége, hogy talpra álljon és visszatérjen a normális és zavartalan termeléshez. Mit érne a világforradalommal, ha a belső ellentétek és a gazdasági válság sulya alatt önmagától összeroskadna ?


A forradalomnak ilyen nacionalizálódására több példát találunk a világtörténelemben. Általánosan megállapithatjuk, hogy a forradalmi maximálizmus sikere sohasem mérhető asszerint, hogy milyen százalékban sikerült ideig-óráig kisajátitania és kézben tartania a politikai hatalmat, hanem hogy mennyit tudott eszméiből a társadalmi fejlődés dinamikai hajtóerejévé tenni, illetve mennyire értette meg korának gazdasági és társadalmi reform-lehetőségeit. A francia polgári forradalom is osztályalapon állott és szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdetett, tehát dogmatikus internacionalizmust igért és a világ polgárságának szolidaritására támaszkodott az ugyancsak nemzetközi alapon összefogó feudalizmussal szemben ; azt se tagadhatjuk, hogy Franciaországban programmjának nagy részét meg is valósitotta, a világháboru alatt és után mégis a legvérengzőbb imperiálista tulajdonságokat árulta el. Vagyis: idők folyamén felismerte a francia társadalom külön érdekeit, azt mondhatnám nacionalizálódott. Hasonló irányban halad a forradalmi Oroszország. Mikor ezt halljuk, nem szabad elfeledkeznünk, hogy az orosz forradalom világmegváltó ambiciója enélkül is a legnemzetibb moszkovita hagyományokból táplálkozott és a pravoszlávizmusban leli magyarázatát. Az orosz pravoszláv egyház már századok óta elkeseredett harcot viv a Nagy Péter cár által meghonositott nyugati befolyások (vesztleriánizmus) ellen. Bonkáló Sándor igy jellemzi ezt a nyugatellenes szellemet: „A pravoszláv egyház gyűlölettel viseltetik Nyugat és kulturája iránt és elzárta előtte hiveit. Csak az uj korban jött az ország szorosabb érintkezésbe Nyugattal, de az igazi nacionalista orosz ma is megvetéssel néz a „rohadt latin kulturára” s azzal tetszeleg magának, hogy nagy és nemes hivatás vár rá: Európa romlott erkölcseinek az igaz, vagyis právoszláv eszmék által való megjavitása.” 12 Az orosz nagy tömegeknek a polgárháboru idején észlelt nyugat-ellenes hangulata ilyenformán nem az öntudatos proletár gyűlölete volt a nyugati kapitalizmus ellen, hanem a pravoszláv eszmékben nevelkedett orosz ellenszenve a „nyugati" romlottsággal szemben, egy nemzeti tradiciókból származó érzés, amelyet a forradalmi vezetés azonban igen ügyesen és érdekeinek megfelelően marxi nyelvre forditott és önvédelmi harcában felhasznált.


Merész vállalkozás volna jóslatokba bocsátkozni, mégis úgy látom, hogy az orosz forradalom ilyetén nacionalizálódása és az ország vezetésében a parasztság előtérbejutása melegágya egy holnapra megszületendő militarista és imperialista Oroszországnak. A szovjetkormány a régi cári külpolitika nyomába lépett, ami ha közelebbről megtekintjük a problémát természetes folyamatnak látszik. A világháboru nyomában feléledt balti és balkáni államok Oroszországot elvágták Nyugattól. Az orosz paraszt államnak nincs útja nyugat felé, melyen szabadon közlekedhessen és buzáját és más exportküldeményeit eljuttassa az itteni piacokra. Minél inkább konszolidálódik tehát a forradalmi Óroszország földmivelése és ipara és áll vissza termelési egyensulya, annál akutabbá válik a Nyugat felé vivő utak problémája, ennek megoldása nélkül ugyanis a forradalmi vivmányok porbahullanak. Nem adódik más diplomatikus megoldás, mint feléleszteni a cárok régi külpolitikáját és kiadni a jelszót a Balkán, Kisázsia és Konstantinápoly megszervezésére vagy orosz érdekszférába való bevonására. Ez a külpolitikai cél Csicserin magatartásából már kihámozható és szervesen kapcsolódik abba az érdekellentétbe, mely a nyugati kapitalista államok között lépten-nyomon zavarja az együttmüködést és ujabb háboruval fenyegeti Európát. Tekintettel pedig arra, hogy az orosz külpolitika e cél megvalósitását belátható időn belől nem bizhatja a világforradalomra, kénytelen megalkudni a helyzettel, engedni a nacionalista parasztság nyomásának és feleleveniteni a cárok diplomáciájának régi rögeszméjét: a szlávok szolidaritásának gondolatát. S ha megfigyeljük az utóbbi két esztendő eseményeit, látni fogjuk, hogy ennek a szolidaritásnak egyelőre még igen halványan megnyilatkozó jelei máris döntően befolyásolják az uj Európa kialakulását és politikai erőinek elhelyezkedését.


A koncesszió útjára lépett forradalmi Oroszország ezeket a külpolitikai érdekeket félti a Népszövetségtől, azért igyekszik annak működését elgáncsolni. Alább részletesen megvilágitom a szláv szolidaritás jeleit és gazdasági lehetőségeit. Közép- és Keleteurópa szláv népeinek egy nagyvonalu faji platform alapján való együttmüködése nemcsak természetes következménye a világháborúnak, de félig már meg is valósult és ha egyelőre még passziv jellegü is, olyan gazdasági, földrajzi és szociális törvényszerűségek érlelik, hogy pár évtized alatt európai veszedelemmé nőheti ki magát és az amerikai imperializmus és üzleti szellem európai bázisává válva, sarka alá gyüri egész Európát. Minden szempontból véve időszerű tehát a megnagyobbodott és ujonnan alakult szláv államokkal, továbbá Középeurópa és a Balkán jövőjével foglalkozni. De csak az orosz problémán keresztül értjük meg a szlávok és a kisantant háboruutáni ultranacionalizmusát. Csak igy ismerjük meg igazi okát annak, hogy a szovjetkormány miért ragaszkodik olyan görcsösen Besszarábiához, mely a Balkán, illetve Konstantinápoly felé vivő út kulcsa és mig Csehszlovákiában és Jugoszláviában a Moszkvával rokonszenvező politikai és társadalmi csoportok közvetve vagy közvetlenül annyi igyekezettel támogatják az „országló faj” konszolidációját, hogy külön kisebbségi munkáspártok alakitása vált szükségessé, Romániában miért igyekszik állandóan napirenden tartani a kisebbségi kérdést. Csak igy értjük meg a Népszövetség alapelvével valójában ellentétes kisantant utóbbi időben észlelt vajudását is, mely a háboruutáni Középeurópa egyik legjellegzetesebb fekélye, szláv porhintés az európai közvélemény szemébe és egyik legkomolyabb akadálya a Dunamedence konszolidációjának.


A kisantantot az osztrák-magyar monarkia feldarabolása után az a képzelt veszedelem hozta létre, mely állitólag a megkissebbedett Magyarország részéről fenyegette Romániát, Jugoszláviát és Csehszlovákiát. Éle a magyarság ellen irányult s célja volt, hogy a kebelébe tartozó államok egységes fellépését biztositsa arra az esetre, ha Magyarország támadólag lépne fel szomszédai ellen. Ettől a pusztán külpolitikai célkitűzéstől eltekintve, belpolitikai célkitűzései is voltak. A kisantant tempirozta az utódállamokban a kisebbségek életét és „védte” hét éven át Nyugatot a Kelet felől „fenyegető" bolsevizmus ellen. A kettős feladatot a kisantant államai a nemzeti konszolidáció minél gyorsabb megvalósitásával és a csatolt területek lehető legtökéletesebb bekebelezésével vélték elérni. Ennek a koncepciónak köszönhető, hogy Bukarest, Belgrád és Prága éveken át úgyszólván közös program alapján kezelte Erdély, Horvátország és Szlovenszkó autonómista törekvéseit és a kisebbségekkel szemben is egyöntetüen jártak el, közös ideáljuk: háttérbe szoritani lehetőleg a kisebbségeket és megszilárditani a megfogyatkozott Magyarország tőszomszédságában az új központilag kiépitett nemzeti államokat.


Nyilvánvaló, hogy a kisantant létjogosultsága csak addig tart, mig az utódállamokban az országló fajok hegemóniája társadalmi, kulturális, nyelvi és gazdasági téren biztositva nincs és Magyarországon meg nem erősödik egy olyan uralom, mely a kalandos vállalkozásokra hajlamos tömegindulatot levezeti és az ország belpolitikájának gyökereit a hangulatok és érzelmek bizonytalan talajából a józan érdekek humuszába ülteti át. A kisantantnak a legutóbbi időkig nem állott érdekében Magyarország konszolidálódása. A magyar konszolidáció késése ugyanis meghosszabbitotta azt az időt, mely a kebelébe tartozó államoknak nemzeti centralizmusuk kiépitésére rendelkezésre állott. A „nemzeti” konszolidáció szempontjából Csehszlovákia leghátul maradt s ezzel magyarázható, hogy a magyar kérdésben a legtürelmetlenebb magatartást tanusitja. Benes külügyminiszter egyetlen alkalmat sem szalaszt el, mely Magyarországon belpolitikai zavarok keltésére alkalmas. A nemzetközi konferenciákon aknákat helyez a magyar diplomácia útjába s a rendelkezésére álló lapokon és távirati irodákon keresztül Magyarország ellen hangolja az európai közvéleményt. A kisantant eddigi müködéséből megállapitható, hogy különöskép ujabban Románia és Jugoszlávia engedékenyebb a magyar kérdésben, Benesnek azonban különböző kereskedelmi és más gazdasági engedmények fejében mindig sikerült a kisantant külügyminisztereinek konferenciáin saját intranzigens álláspontját győzelemre vinni. Románia például, noha érdekei évek óta Magyarország felé sodorják, kénytelen a magyar kérdésben engedni Benesnek, aki a kisantant-konferenciák összehivása előtt következetesen szóba hozza az orosz szovjetkormány elismerésének kérdését.


A magyar kérdésben ma már a kisantant államai között kiéleződtek az ellentétek. Jugoszlávia, mely a megizmosodott és imperialista húrokat pengető Olaszország személyében igen kellemetlen szomszédra tett szert, Magyarországtól olyan területeket örökölt (Horvátországra célzok), melyeknek elejtésével komoly veszedelmek idején illetékes magyar politikai körök is foglalkoztak. Horvátországot annakidején Szent László és Könyves Kálmán a tengerre való tekintettel, gazdasági kényszerből hóditotta meg és a Dráva és Száva közéhez Magyarország évszázadokon át azért ragaszkodott, mert ennek birtoklása biztositotta számára Fiumét, a magyarság egyetlen tengeri kiútját. Ma, amikor a délszláv állam Laibachig terjed és a régi Ausztriától örökölt területekkel több mint egymillió szlovént kapott, nehéz elképzelni, hogy Magyarország kijusson az Adria-tengerre. Ennek tulajdonitható, hogy voltak és vannak Budapesten politikai árnyalatok, melyek komolyan gondoltak és gondolnak egy délszláv orientációra. Mindezt Jugoszláviában is jól tudják és Belgrádnak egy esetleges túlzó magyarellenes magatartással nem volt érdemes kihivni Olaszország féltékenységét. Romániára nézve igen kellemetlen körülmény, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia kritikus pillanatokban mindig kihangsulyozzák a kisantantban a szláv elem hegemóniáját, sőt egyszerüen nem vesznek tudomást a külön román érdekekről s ezért vélt szükségessé az a közeledés, mely egyrészt Varsó és Bukarest, másrészt Bukarest és Athén között jött létre. Ugyancsak ennek a fonák helyzetnek tudható be az a körülmény is, hogy Duca külügyminiszter a kisantantban tapasztalt elszigeteltségét ellensulyozandó annak idején ismételten javasolta Lengyelország és Görögország felvételét a kisantantba, Jugoszlávia és Csehszlovákia azonban mindannyiszor erélyesen tiltakozott az ellen, hogy a középeurópai hármas szövetség müködését elválasszák a magyar kérdéstől és befolyását más érdekterületeken is érvényesitsék.


Ilyen körülmények között előre látható, hogy abban a pillanatban, mikor a Mussolini vezetése alatt álló olasz imperiálizmus a tettek mezejére lép és diplomáciája tartósan megveti lábát a Balkánon, továbbá, mikor annyira kiélesedik Anglia és Franciaország gazdasági és politikai ellentéte, hogy elkerülhetetlenné és angol érdekké válik Németország felvétele a Népszövetségbe és tehermentesitése Keleten, a kisantat elvesziti aktualitását. Németország ipari termelése az angolok támogatásával Locarnoban a Drang nach Osten jelszavát követve ismét Kelet felé forditotta tekintetét és Franciaország kénytelen volt elismerni és szentesiteni aláirásával ezt a politikát, mert szorongatott helyzetében nem tehetett egyebet. Locarno jelentősége tulajdonkép nem a garancia egyezmény megkötésében, hanem abban a tényben rejlik, hogy itt a sárbatiport németség ismét aktiv tényezője lett az európai politikának. A locarnói garanciaszerződés talán még nem is az álmodott „európai béke” hirnöke, hanem első jele annak, hogy Nyugatnak szüksége van egy határozott irányu német külpolitikára, amely nélkül lehetetlen a tartós európai politikai egyensuly kiépitése. Németország ugyanis népességének állandó szaporodása folytán és központi fekvésénél fogva döntően befolyásolja Európa jövőjét.


Franciaország a locarnoi egyezmény megkötésénél kettős szempontot tartott szem előtt. Mindenek előtt számolnia kellett azzal, hogy Németországban támogassa a konzervativebb politikai árnyalatok konszolidációját, ha nem akarja, hogy a németség a forradalom karjaiba vesse magát; más oldalon viszont, Németország láncainak meglazitása érezhetően közelébb hozta a francia állásponthoz a közép és keleteurópai szláv államokat s különösen Szovjetoroszországot. A locarnói konferencia ezenkivül enyhitette a Riviérával és más politikai és gazdasági külön érdekekkel összefüggő olasz-francia ellentétet. A francia politika tisztában van a németség vitalitásával. A torinoi Gazeta de Popolo hónapokkal ezelőtt megbizhatónak látszó statisztikát közöl Németország rohamos fejlődéséről és komolyan számol a Drang nach Osten politikai ujraéledésével. Az előkelő olasz lap szerint Németország lakosainak száma 1919-ben 59,850.000 volt s ma 62,230.000. Németország 1914-ben 28.000 s miután készletéből a háboru után ötezret átadott a szövetségeseknek 1923-ban már 31.000 mozdonnyal rendelkezett. A háboru befejezésekor a német kereskedelmi flotta ürtartalma 350.000 tonna volt s ma 3,500.000 tonna. A francia diplomácia jól tudja, hogy ez a gyors gyarapodás előbb-utóbb diplomáciai kirobbanáshoz vezet, gondoskodott tehát róla, hogy a lábbadozó németség mérge kelet felé irányúljon és mielőbb összeütközésbe kerüljön Mussolini porosz gőgjével és féltékeny imperializmusával. Az események megmutatták, hogy jól számitott. A Brenner-hágó komédiája megszülte az első német-olasz diplomáciai összecsapást, remélhető azonban, hogy az ellentét hamarosan elsimul, mint azt a Mussolini részéről Németországnak adott elégtétel is sejteti.


A németség a világháboru alatt kiábrándult régi nyugati politikájából. A pángermán mozgalom programjának az a pontja, mely Németországnak a Calais-csatornára való kijutását sürgette, végzetes tévedés és csak arra volt alkalmas, hogy összeütközésbe hozza Belgiummal, Franciaországgal és Angliával. Ma a német közvélemény Rathenau nyomdokain halad és a német ipari termelést piacszerzés céljából Kelet felé s mindenek előtt Oroszországba útalja.13 Franciaország ezt a törekvést akarja a szláv eszme felébresztésével ellensulyozni. A pánszláv eszmét a francia diplomácia már több mint egy évszázad óta ajánlgatja Európának, mint a pángermánizmus leghatásosabb ellenmérgét s hagyományaihoz hiven ma is arra törekszik, hogy Kelet és Középeurópában a szlávok kezére játsza a politikai és gazdasági hegemóniát. Németország láncait meglazitotta, ugyanakkor azonban Keleten utjába állitja a szlávokat s ebben a törekvésében hathatósan támogatja a forradalmi Oroszország nemzeti irányban való eltolódása. Megkötötte a nyugati garancia-szerződést, ujabban pedig a keleteurópai országhatárok „biztósitását” szorgalmazza, hogy egyik garancia-szerződést a másikkal kijátsza, kioldotta a német oroszlán nyakából a koloncot, de ketrecét tartósabb vasanyagból ujjáépiti. A nyugati világesemények logikus következményeként a kisantant kebelében is tehát felszakadó félben vannak az eddig gondosan leplezett ellentétek és közeledik az idő, mikor Középeurópa válsága kikerülhetetlenné válik.


(Befejezése a következő számban.)


 


Megjegyzés


* Minthogy programmunk nem új dogmákat hirdetni a régiek helyett, hanem olvasóink elé adni azt a tény- és eszmeanyagot, amelyből önmaguk felépithetik saját világnézeti egységüket, helyet adunk a szláv nézőpontot érzékeltető Berdjajev tanulmány útán az itt következő kifejezetten szlávellenes, de álláspontját érdekesen védelmező tanulmánynak. A szerző visszatér arra a felfogásra, amely fajok harcát s nem gazdasági és osztályharcot lát Nyugat- és Keleteurópa mai és közeljövőbeli ellentétében és elveti a nagy orosz irók (Tolsztoj, Dosztojevszki) óta Európában általánossá vált felfogást, amely igen sokat vár Nyugateurópa lelki megváltásában a szláv népektől. (A szerkesztő)


 


Jegyzetek


1 Zinowiev: N. Lenin. Bucureşti 1920. Tipografia Brânişteanu


2 Brückner: Geschichte der russischen Literatur. Berlin,


  3 Hoetsch: Russland. Berlin 1913.


  4 Lásd Bauer Otto Neue Orientation in Sowjetrussland, Arbeiter Zeitung-ban 1921. november elején megjelent cikksorozatát.


5 Lenin: Die Vorbedingungen und die Bedeutung der neuen Politik Sowjetrusslands, Leipzig 1921.


6 Idézve az orosz hivatalos után (Rosta-Wien, 1821. november 1.)


7 Russische Korrespondenz, 1921 június.


8 Spectator; Der neue Kurs in der Wirtschaftspolitik Sowjetrusslands, Berlin 1921.


9 Karl Kautsky: Terorism si comunism. Bucureşti, Ed. „Cartea Romanească."


10 Zinowjev id. m.


11 Bonkáló Sándor dr.: Az ukrán nemzet sorsa ez 1919. év után. Magyar kisebbség III, évfolyam 15—16. szám.


12 Bonkáló Sándor dr. A szlávok. Budapest Athenaeum 1915.


13 Lásd Hyppolite Loiseau: Le pangermanisme. (Ce qu´il fut. Ce qu´il est). Paris Payot 1921.


 


 


 


Vissza az oldal tetejére