Főoldal

Korunk 1926 Június

Fr. Picco — Francia és olasz szimbolizmus.

         A szimbolizmuson már régen túl vagyunk s ma már közvetlenebb valóságot követelünk meg a költőtől is. Mégis: a mult is bennünk él még, legalább is a harmincon túliakban s nevezzék bár kérődzésnek az uj fiatalok, mégis élvezzük még Baudelairet és Verlainet és a többieket.


 Talán csak rossz szokás, lehet. De tényleg úgy van, hogy még hozzánk tartoznak s ha  nem is elégitenek ki, enyhitést nyujtanak. S különös zamata van, ha a régiek közül egy ujat fedezünk fel. Rajta érezzük meg, hogy tényleg túl vagyunk a szimbolizmuson.


A Nuova Antologia-ban Francesco Picco idézi fel a nagy szimbolisták szellemét. Kicsit iskolásan, kicsit akadémikusan párhuzamot von a nagy Verlaine és az olaszok nagy szimbolistája, Pascoli között.


Verlaine verseinek páratlan szuggesztiv hatásán kivül erénye az őszinteség, amelyet utánzói stilisztikai fogásokkal és köznapi szeszélyes ötletekkel tetteit tönkre. Verlainet közvetlensége veleszületett nyiltszivűsége a primitiv „pauvre petit” Francois Villon utódjává vagy szellemi dédunokájává teszi, ha ezt a „dédunokaságot” a folytonos fejlődés elért állomásának gondoljuk. Tulságosan érzékeny s mint Baudelaire, ez életben szenzuális, a művészetben szimbolista. A szerelem összes hangnemeit játsza, a tisztát, az aljast, a szűzies extázist és az érzékek féktelen játékát s mindez átfonva lágyan melankolikus költészetében a kifejezhetetlen lankadtság gyengéd színeivel. Az egész életet énekeli mieden teremtményével, mindent egyforma elragadtatással. Ideálista, aki azonban szerette az életet élvezni és bár mélyre sülyedt, szellemét makulátlanul megőrizte. „Verlaine a modern Villon”, irja Gaston Paris: „aki ismerte az aljasságot, a nyomort és felváltva szerette Margot és Szűz Máriát. De, mint Villon, minden bűne közepette is megőrizte a költészet ritka virágát”.


Pascoli a „Fiucska" inkább lirai, mint kritikus prózájában beszél saját költészetéről. Összehasonlitja magát a „fanciullino"-val, aki „fél a sötétben, mert a sötétben látja vagy látni véli azt, amit a világosságon álmodik vagy álmodni hisz s soha nem látott dolgokra emlékszik. A sötétben az állatok, fák, kövek, felhők, csillagok beszélnek hozzá: az árnyék képekkel és az ég istenekkel lesz tele; sir, mert a dolgok futnak érzékelésünk és tudatunk elől ...” Mi más a francia poéták szimbolizmusa is, mint felfedezni a dolgokban a hasonlóságokat, a legszellemibb vonatkozásokat? Pascoli „Fiacskája” a homokszemekben álom-kastélyt lát, átalakítja a valóságot vagy széttör egy játékot, hogy megtalálja benne az ismeretlen lelket. Pascoli az örök gyermek. Mindent csodálkozva lát. E tekintetben Baudelairevel rokonlelkü.


Verlaine és Pascoli költészetének közös elemei: a gyermeki lélek, a jóság és emberi fájdalom megnyilatkozása, ami az egyéni fájdalomból fakadt. Misztikus köd vonja be az egészet s az álom átlátszósága, amely az élet képeinek szimbolikus formát ad.


 Pascoli melankoliája sötétebb. A halál szárnya, amely megérintette lelkét, örökös árnyékot vetett életére:


„Engedd, hogy szivem belsejébe nézzek,


Engedd, hogy múltamban éljek.”


*


Igen, mult, de amely még kisért bennünk s fokozza lelkünk diszharmoniáját, amelybe a jövő már elültette uj csiráit.      


 


B. K. I.


 


 


Vissza az oldal tetejére