Főoldal

Korunk 1926 Június

K.O. Scheider — Euvitialista biologia.


Elekes Miklós

 


 


      Ma amikor oly általánossá biologia vált az a felfogás, hogy a kultura egy organizmus, mely keletkezik, kifejlődik és meghal, különösen érdekes a biologus véleménye erről a kérdésről, mivel ő hivatásából folyólag épen az organizmussal, annak sorsával, alakulásával, létfeltételeivel foglalkozik. Ebből a szempontból tekintve, Schneider könyve (Euvitalistische Biologie zur Grundlegung der Kultur. München: I. F. Bergmann 1926.) külön helyet foglal el eredetiségével és azzal az optimizmussal, mely ha a tudományos objektivitás rovására megy is, nagyon megkapó ma a katasztrófaelőérzetek és pesszimizmus korában.


Schneider élesen elválasztja egymástól a természetet és az életet. Az előbbiben energiák szerepelnek, melyek állandóak és egyensulyra törekszenek. Az élet azonban valami, ettől elvileg különböző. Lényege a Telos, a cél, az anyagcsere, mely jellemzője az életnek, lelki aktus, az élet öntudat s mindkettőnek magva valami szándék. Az életanyag (Lebenssubstanz) hordozója egy elemi, teologiás össztönnek, egy világot átalakitó törekvésnek. Ezen törekvésnek a hangsulyozottságát fejezi ki a név: teleovitalizmus vagy euvitalizmus. Feltünik mindjárt a jelentős különbség, ami Schneider tana és a monizmus között van. Az utóbbi az egész világot mint energia halmazt fogja fel, melyben az élet maga is bennfoglaltatik, mint annak egyik megnyilvánulási formája, de szoros kapcsolatát a többi energiákkal mindig megtartja s résztvesz abban az energia-egyensulyi állapotban, melyet entropiának neveznek. A monizmus semmi okot sem lát fennforogni arra, hogy az életet különválassza a természettől, sőt úgy látja, hogy ez az elkülönités által érthetetlenné válik. Az euvitalizmus ezzel ellentétben szakit az élet és természet egységének gondolatával, mindazt, amit a monizmus, az energetika állit, azt csak az élettelenre, az anorganikusra nézve tartja érvényesnek, az életet olyan tulajdonságokkal ruházza fel, melyek az élettelen anyagban hiányoznak. Az euvitalizmus tagadja az ősnemzés lehetőségét, azt tehát, hogy élettelen anyagból élő lehet, amivel az élet keletkezését igyekeztek magyarázni,


 Az életnek jellemző vonása a fejlődés. A fejlődés egyéni és fajfejlődés. Az előbbi tart az egyén keletkezésétől annak haláláig, az utóbbi végigvezet az egysejtű lénytől az emberig. Az élő egyrészről szaporodik, melynek az egysejtütől a növényen és állaton keresztül az emberig a legkülönbözőbb formái vannak, de mindegyiket jellemzi, hogy egyetlen sejt a csirasejt rendelkezik azzal a különös képességgel, hogy a szaporodást fenntartsa. A halálban az élőlénynek csak az a része pusztul el, amelyet Schneider „munkaanyag"-nak nevez, a csirasejt által az élőlény halhatatlanná válik, mert minden qualitását, formai kiképződését tovább viszi az utódba. De a szigoruan zárt alakon kivül, mely az elő lények egyes csoportjait jellemzi s amely által az utód olyan lesz részleteiben, felépitésében, mint az előd, tartalmazza még az élő azt a képességet, melyet Schneider öntudatnak, céltudatosságnak nevez. Ez a fejlődésre, az összetettebbre, magasabbrendüre való törekvés. Ez a feltevés uj megvilágitásba helyezi a fajfejlődés fogalmát. Darwin, Lamarck fogalmazásában az élő lényen kivül keresendő a fejlődés oka. Az életkörülmények megváltozása magával hozza az élet megváltozását, kényszeriti alkalmazkodásra; a kiválasztódás abban az értelemben történik, hogy az alkalmazkodni tudó egyed életben marad, az erre képtelen elpusztul. A fejlődés ilyen formán tehát a véletlentől függ, az élő csak passziv szerepet játszik benne. Az euvitalizmus elismeri az életfeltételek változásának jelentőségét, de hozzáteszi, hogy a fejlődés irányát az a bizonyos céltudatosság szabja meg, ami épen az élet értelme: a Telos. Az alacsonyabbrendü lény egy magasabb-rendű, összetettebb felé törekszik, benne van ez az ösztön, mely az emberben végül teljesen öntudatossá válik. Nála jut teljes erővel kifejezésre a Természet megváltoztatására való törekvés. Az állatoknak ösztönélete is mutat olyan jelenségeket, melyek az ember öntudati tényeivel egyenranguak. Egyes vándormadarak bámulatos tájékozó képessége, mely nemcsak az öregekben van meg, hanem a fiatal állatokban is, melyek az öregek nélkül is oda találnak arra a helyre, ahol az öregek laktak, egy darázsfajta mely egy hernyóba rakja petéit oly módon, hogy egyetlen szúrással pontosan megbénitja a hernyó főidegcentrumát, mind arra mutatnak, hogy átöröklődnek élmények, melyek a külvilágban vannak adva. Mondhatni a külvilág átörökithető s benne az utód az elődje élményét úgy használja fel, mintha saját tapasztalata volna. A fejlődés képessége — mondja Schneider — a céltudatosság azonban nincsen meg az élők valamennyi fajtájában. Az alacsonyabb rendü fejlődése során átadja a magasabbrendünek, amiből következik, hogy mindig a legmagasabbrendü a hordozója ennek a képességnek. Az alatta levők zárt és változhatatlan egységet képeznek, melyektől fejlődés, lényegesebb átalakulás nem várható, minden fejlődési energia az emberbe koncentrálódott, ő a hordozója annak az öntudatnak, amely a fejlődési cél, a Telos felé visz. Ennek a fejlődési öntudatnak élményé válása az az alap, melyből az uj kultura ki fog nőni. „Gyanitom, hogy ez egy lépés lesz a mechanikus kulturától az organikushoz. Nem a természet és szellem fognak az emberi öntudat centrumában állani, hanem a szubjektum mint az egymást kölcsönösen átszövő hordozója a természetnek és szellemnek. Más szóval: a férfi és női szubsztáncia viszonya!"


Ha van is sok problematikus és tulságosan elvont Schneider elméletében, könyve érdekes és igen tanulságos képe egy modern és spiritualisztikusan orientált biologusnak, akinek problémái már nem is természettudományosak, hanem filozofiaiak.


 


(Kolozsvár)              Elekes Miklós


 


 


Vissza az oldal tetejére