Főoldal

Korunk 1926 Június

Meier-Graefe. I. — Dosztojevszki a költő

     


Meier Graefe, akinek különösen a képzőművészeti birálat terén nem egy felette maradandó művet köszönhetünk, ezuttal sajátos stilúsművészetével és különleges szempontjaival, az egyetemes irodalom nagy rejtélyéhez, Dosztojevszkihez közeledett. Ma már Dosztojevszkinek oly hatalmas irodalma van, mint akár Goethenek, Shakespearenak vagy Dantenak. Rendkivüli euvrejét megvilágitották világnézeti, pszichoanalitikai, vallásfejlődési, filozofiai, klinikai és más szempontokból is. Amióta a Dosztojevszki-hagyatékot megtalálták, husz uj kötet nyujt bepillantást az ismeretlen Dosztojevszki mühelytitkaiba és e művek közül bizonyára a legnagyobb feltünést Dosztojevszki feleségének emlékiratai keltették. Hogy csak a német Dosztojevszki irodalmat említsük, Nötzel, Stefan Zweig, Otto Kaus jelentettek meg a közelmultban Dosztojevszkiről könyveket, nem is szólva a contemporain európai irodalomról, amelyben egy Berdjajev, Mereskovszki, Gorkij, Serge Perszky valósággal ujjá költötték Dosztojevszki munkásságának szintézisét. Kíváncsian nyul az ember hát Meier Graefe több mint ötszáz oldalas nagy műve után (J. Meier Graefe: Dostojewski, der Dichter. Berlin: Ernst Rowohlt-Verlag 1926): vajjon mi ujat tud még nyujtani az olvasónak az annyi változatban feldolgozott témáról ?


Meier Graefe Dosztojevszkit, az alkotó zsenit mutatja be nekünk. Művének öt fejezete Dosztojevszki helyét igyekszik megkeresni ez európai szellemiség történetében. A nagy orosz hatásának titkát kutatja és megállapítja, hogy ma Dosztojevszkinek egész Európában olyan hatása van, mint annak idején Goethe Wertherjének: együtt zokogott vele egész Európa. Talán a Dosztojevszki pszichologiája az, ami e lenyügözhetetlen tömeghatást előidézte? Bizonyos, hogy Nietzschenek ismert kijelentése — Pszichologiát egyedül Dosztojevszkitől tanultam — általánosítható. Talán nem is túloz szerzőnk, amikor azt állitja, hogy „Dosztojevszki egy könyve, sőt egy-egy művének néhány fejezete lélekbuvárlat tekintetében magasabb, mint az egész európai regényirodalom Diderot óta.”


Pedig Dosztojevszki regényeinek a fizikai történésekben visszatükröződő magva azonos a rémregények ötleteivel. Nem is szólva a Bün és bünhödésről, a Sihederben a feszültség egy filmtrükk alig elviselhető valószinütlensége, egy hírhedt levél, amelyről folytonosan csak beszélnek, de sohasem szolgáltatnak ki. Ilyen a Karamasoffok központi témája is. A többi regényekben, a Félkegyelmüben, a Démonokban gyilkolnak és a vér patakokban ömlik, nem is a kulisszák mögött, hanem a rivaldák tejes megvilágitásában. És mégis különös varázslat ! A vér elveszitette gőzét, nem mintha nem volna a cselekménynek lényeges rekvizituma, sőt: e regények piramisának vagy alapja vagy csucshegye, amely magnetikusan magára kényszeriti az olvasó figyelmét. Dosztojevszki regényeiben a durva brutálitások immateriálizálódnak, mert mint minden igen nagy művésznél a külső történésekkel egyidejűleg egy belső, párhuzamosan fejlődő történés is szalad.


Meier Graefe ezt a következőképen magyarázza: A hatás három egymásra következő cselekményre oszlik. Előszőr egy detektivregény brutális feszültsége, amelyet a legnagyobb raffinementtel a végsőkig élez ki ; azután a történetnek titokzatosan intim kapcsolata létünk látens részeivel, amelyet hirtelen megmozgat és elkinoz ; végül a feszültség feloldása egy magasabb és boldogítóbb felismerésben. Dosztojevszki legbensőbb célkitüzése tehát etikus és nem esztétikai, de nem ez a különbség közte és a többi nagy irók között. Dosztojevszki minden eszméje morális alkalmakból szárnyal a költészet magasságaiba, nem pedig a költészetből a morálba.


Dosztojevszki formája. Ez is sokat, nagyon sokat foglalkoztatja a kritikusokat. Amikor Vogué a nyolcvanas évek végén az orosz regényről irott művében Dosztojevszkit a francia irodalomban előszőr nevezte meg, bocsánatot kért olvasóitól, hogy egy ily ködös, bizonytalan szerzővel áll elő, akinek kétséges pályafutása a Raskolnikoffal befejezettnek látszik. Sem a németek, sem a franciák nem birják el ezt a formát, amelyben a forma épen ugy változik és alakul, ahogyan a morális törekvés megkivánja. A gall szellem alapjában véve visszautasitja Dosztojevszki homályosságát, amely a Fauszt második részére emlékeztet. A Nyetocska Neswenova cimü fragmentumban Dosztojevszki egy árvalánnyal kapcsolatosan a nevelési módszerekről beszél. A jóságos francia nevelőnő a klasszikus módszerekhez hiven mindent ügyesen elrendez és beoszt, sem sokat, sem keveset nem kiván növendékeitől, akinek értelmét lépésről lépésre óhajtja fejleszteni. De a gyermek nevelőanyja, egy orosz nő egyszerre akarja elárasztani tudással, mire a gyermek teljesen összezavarodik. A francia nevelőnő diadalmasan mosolyog. A módszer azonban nem igazolja a nevelőnőt, mert a gyermek mégis csak anyjával tud tanulni. Mint két barátnő együtt ugy tanulnak és az agyanazt hiszi sokszor, hogy már ő tanul a gyermektől. Uj tanitók jönnek. Mindegyik előadja a maga penzumát, de a valódi tanulás csak akkor kezdődik, amikor a magiszterek elmennek és az érett asszony és kis lánya tovább elmélkednek a dolgok felett. Ez a módszer, ahogyan az árva megtanulja, amit egy kis lánynak meg kell tanulni, nyugati szemszögből megitélve teljesen pedagógiaellenes, de egyetlen helyes módszer Oroszország és az oroszok számára. Itt a rendetlenség organikus valami. „Mit ér a városok és községek ismerete, ha nincs meg nekem hozzá a világ? ! Mit ér az europai költészet kristálytiszta felépitése, ha az emberiség sötét sokvonalusága kivül marad?”


Dosztojevszki formaköltészete egyaránt különbözik az antik világ stilushagyományaitól, de a romantikusok irómodorától is. Dosztojevszki Shakespearéről irván szemére veti, hogy felületes és tehetsége nem ismeri a művészi rend feltételeit. És ez a legjellemzőbb Dosztojevszkire! A forma és a rendnélküli orosz ezek után kétségtelenül egészen mást ért rend és forma alatt, mint például egy Voltaire, vagy Shakespeare. Dosztojevszki „rendetlensége" nem egyéb, mint szokatlan kifejezése az uj rendnek. Dosztojevszki, aki egy uj emberiségnek hozta létre formáját, természetesen az egész világgal szemben az ő irói módszerét tartotta egyedül lehetségesnek.


Érdekesek Meier Graefe megjegyzései Dosztojevszki oroszságáról. Dosztojevszki épp oly mértékben reprezentálja Oroszországot, mint Homérosz Görögországot vagy mint Dante Itáliát. Jellemző, hogy Dosztojevszki sohasem foglalkozott természet leirásokkal és egyetlen regényében sem jelenik meg az orosz paraszt, noha manapság igazi „Heimatsliteratura" alatt rendszerint csak azt értik, ha az iró felcsap túristának, szünet nélkül vidéke szépségeit zengi és a parasztot idealizálja.


Dosztojevszki a maga különös irói modorával jóformán teljesen egyedül áll. Az oroszok között egyedül Gogollal tart némi atyafiságot. Dosztojevszki az akkor népieskedő irodalom számára kitalálta a „földbirtokosi" jelzőt. De Gogol sohasem vonható e kalap alá. Dosztojevszki kiméletlen harcot folytat irótársai és igy legelső sorban Turgenjev ellen. A kortársak közül egyedül Balsacot és George San-dot értékelte. Meier Graefe szép meghatározása szerint Dosztojevszki azt irta meg, amit Balsac elfelejtett és amit Balsac megirt, ő azt a sorok között helyezte el. Ami Flauberthez való viszonyét illeti, Dosztojevszki mindig teljesen ellentétes koncepcióból indul ki, de az ellentétek vonzzák egymást és e két szellem pszichologiailag is gyakran érintkezik.


Meier Graefe, a mükritikus, szereti a képzőművészeti összehasonlitásokat. Szerinte Dosztojevszki módszerében, világnézetében, zsenijében legjobban Rembrandthoz hasonlit és Dosztojevszki a tizenkilencedik század irodalmában ugyanazt csinálta meg, amit Rembrandt a maga idejében a festészetben.


Dosztojevszki irói egyéniségét saját élete, a nők, házassága, a szibériai fogság, a katorga, a zsurnalizmus tették olyanná, amilyen. Szerzőnk az analizis finom eszközeivel mutat rá a külső körülmények befolyásoló hatásaira és szivesen állapitjuk meg, hogy kritikai módszerei harmoniába tudnak hozni sok olyasmit, ami az olvasó előtt sokáig ellentmondónak látszik.


A mű nagyrészét Dosztojevszki egymás után következő műveinek a mélységig ható jellemzése teszi ki. Általában azt tartják, hogy Dosztojevszki alkotó zsenije három művében, a Raskolnyikoffban, a Félkegyelmüben és a Karamasoff testvérekben éri el tetőpontját. Meier Graefe e szokásos megállapitással szemben öt főművet emel ki, az emlitetteken kivül a Démonokat és a Sihedert. De Dosztojevszkit már akkor felfedezték, amikor a Szegény emberek könyve megjelent. Nekrassoff és Grigorovics, Oroszország két igen hires kritikusa egy éjszaka alatt elolvasta e könyvet és Bjelinkij, aki az orosz kritikai irodalmat a legmagasabb tökélyre emelte, magán kivül volt és orditotta, hogy ez a Dosztojevszki maga sem tudja, hogy milyen nagy dolgot irt.


Egy korábbi könyve a Kis hős előszói vitte be az orosz irodalomba a gyermeket. A „Hasonmás" már más oldalról mutatja be Dosztojevszkit: megjelenik a vizionárius. Ujabb meglepetések ! Dosztojevszki humoros iró lesz a Nagybácsi álmában és a Stepancsikovo lakósaiban. Ez utóbbi az első valódi regénye. És akkor a kritikusok szerint „hallatlan visszaesés" következik be. A „Megalázottak és megszomoritottak" nem tetszett és általános felfogás szerint Dosztojevszkit megölte a Wremjánál végzett óriási hirlapirómunka. Végre megjelenik a Raszkolnyikoff, tizenkét évvel a szibériai fogságból való elbocsáttatása után.


 Ha vannak filozofiai kapcsolatai, itt már nem a kedvenc Schillerrel van, hanem Nietzschével. E regény első tipusa Dosztojevszki sajátságos „regénydrámáinak". A Félkegyelmü már a legmélyebb Dosztojevszki érintkezés Krisztussal, Meier Graefe e monumentális regényt szellemes analizissel öt felvonásra osztja be és kimutatja a sorsszerü cselekmény tragédiaszerüségét.


Mi jöhet a Félkegyelmü után? Dosztojevszki azonnal az iróasztalához ül, hogy egy „óriás" regényt irjon az ateizmusról. A vázlatok el is készülnek, ehelyett azonban az Örök férj születik meg, majd a harmadik nagyszabásu könyve készül el, a politikai témáju Démonok. A Démonok után három évi szünet. Kijön a pszichoanalizis szempontjából oly rendkivüli módon tanulmányozható nagy mű, a Siheder, amely a fiunak az apához való lelki viszonyát tárgyalja. És végül Dosztojevszki korszakalkotó munkásságénak betetőzéseképen a leggigászibb mű, a világirodalom egyik unikuma, a Karamasoff testvérek. Dosztojevszki még folytatni akarta ezt a regényt is és az ide vonatkozó vállatok meg is vannak Dosztojevszki irodalmi hagyatékában. 1880-ban küldte el a Karamasoff utolsó iveit az „Orosz hirnök" szerkesztőségébe és alig egy fél év mulva meghalt.


E szűkre szabott ismertetésből, melynek nem célja, hogy a kevés idővel rendelkező olvasó számára pótolja Meier Graefe könyvének elolvasását, sőt ellenkezőleg: az érdeklődést épen ezáltal akarja felkeltetni, nem tűnhetik ki eléggé, hogy minő értékes munkát végzett az a kritikus, aki több művészet szintétikus elméleti tudásán keresztül nyult Dosztojevszki szinte példátlanul komplikált irói egyéniségéhez. E mű tökéletes imaginárius arcképét nyujtja Dosztojevszkinek, a költőnek, művein keresztűl és végig vezet bennünket a belső fejlődés szakaszain, hogy lépésről-lépésre megsejthessük a zseni inkább spirális, siklórepüléssel le-leszálló, de mégis elérhetetlen zenitre érkező szárnyalását.      


 


 (L. E.)


Vissza az oldal tetejére