Főoldal

Korunk 1926 Június

A nemek relativitása

     Már hozzászoktunk ahoz, hogy naponként arra ébredjünk, hogy megint egy megszokott régi fogalmunkat oldotta fel mindent elrelativizáló tudományunk. Ugy hogy nem is fogunk már nagyon meglepődni, ha azt olvassuk, hogy a nemek közötti különbség nem minőségbeli, tehát nem abszolut, hanem csak mennyiségi, azaz relativ. Annál kevésbé fogjuk ezt nagy fejcsóválgatásokkal fogadni, mivel alapjában véve ez az újnak látszó állitás megegyezik régi érzésünkkel: mert bármilyen ellentét legyen is a nemek között, úgy nálunk embereknél, mint az alacsonyabbrendü állatoknál, bármily nagy legyen is az elkülönböződés s az ezen alapuló nemi vonzás és nemi harc, mégis mindig meg van bennünk egy homályos érzés, amely azt mondja, hogy férfi vagy nő, him vagy nőstény, mégis egy fából vagyunk faragva. Az az oldalborda história a bibliában már ennek az igazságnak homályos sejtelmére vall.


Mégis egészen a legutóbbi időkig tudományos komolysággal nem esett szó a nemek egységéről. Mikor vagy harminc évvel ezelőtt Magnus Hirschfeld le merte irni, hogy nő és férfi között számos „átmeneti fokozat” van s a homoszexuálisok ilyen átmeneti lények, csak ellenségeskedést és üldöztetést aratott s Weininger-nek is csak gúnyos mosolygásba volt része, amikor kb. ugyanez időben hires és hirhedt könyvében a következőket irta a nemek viszonyáról: Minden emberben keverten vannak férfi és női sajátságok ; az arány, amelyben az egyes egyéneknél a férfi és női sajátságok keverednek, mindenkinél különböző; a szerelem mindig úgy hozza össze az embereket, hogy együtt egy teljes férfit és teljes nőt tegyenek ki ; az „egész” férfi az „egész” nőt szereti, a férfias nő a nőies férfit.


Ma már ezek az állitások nem meglepőek. Különösen nem a legutóbbi évek élettani kutatásainak eredményei után, amelyek sok új dologra tanitottak meg a szaporodás, a termékenyités és a nemiség felől.


Szorosan összefügg a szaporodás és a nemiség kérdésével (hiszen a szaporodás a továbbélés egy módja) a halál problémája. Sokat vitatott kérdés, hogy az egyszerü élőlények (baktériumok, protozoák), amelyek osztódás útján szaporodnak, fiziológiailag hallhatatlanok-e, vagyis csak akkor pusztulnak-e el, ha külső erőszak éri őket ?


Megfigyelték, hogy a legprimitivebb élőlényeknél is, ha mér ennyi és ennyiszer osztódtak, egyesülés útján való szaporodás iktatódik be, vagyis hogy két ilyen élőlény vagy kettőnek részei egyesülnek s csak ennek produktumából keletkeznek osztódás útján új utódok. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a felfrissitésnek vagy a megfiatalitásnak a megtermékenyités, azaz két egyén vagy két egyén részeinek egyesülése nélkülözhetetlen előfeltétele s ha ez nem történik meg, az élőlény elpusztul aggkori gyöngeségben. M. Hartmann, a Kaiser Wilhelm-Institut biológiai intézetének vezetője ezzel szemben évtizedeken keresztül folytatott kisérleteivel kimutatta, hogy az egysejtü véglények nem ismerik a „természetes" halált. Egy protozoa-fajt tenyésztett oly módon, hogy a megtermékenyités teljességgel ki volt zárva s tisztén osztódás által 2400 nemzedéket tenyésztett ki.


Ezek szerint tehát az egysejtü élőlények fiziológiailag hallhatatlanok. Honnan jött akkor a halál a világba? A többsejtüség által, a soksejtű élőlények kifejlődése által. Mert a többsejtű lények csirasejtjeinek osztódásánál a csiraplazma, amely a szaporodást szolgálja, csak egy részsejtbe megy át s a további osztódásoknál egy néhány sejtben, a csirasejtekben marad, míg a többiek más feladatot kapnak, a táplálkozást, a mozgást, stb. A csirasejt azonban a legbonyolultabb soksejtű lényeknél is „hallhatatlan", hiszen belőle lesznek a következő nemzedékek csirasejtjei. A csirasejt az élő kötelék, amely az egyéneket elődeikkel és utódaikkal összekapcsolja. „A halandó test csak a mulandó takaró a csiraplazma körül, ruha, amelyet ez magára ölt, hogy a létérti küzdelemben jobban megállja helyét, amely azonban a természetes bomlás martaléka lesz, mihelyt a csiraplazma érett szaporodósejtek alakjában kibujik belőle, hogy új ruhát öltsön magára”, irja Waldemár Schleip.


A halál tehát a soksejtüséggel, illetőleg a funkciók megoszlásával kezdődik, azzal, hogy a szaporodási funkciót végző és az örök életet hordó sejtek elkülönülnek a többitől. A nemiséggel együtt születik meg a halál.


De miben áll hát tulajdonképen a nemiség? Hartmann megkisérli megadni kisérletei alapján felépitett elméletében a nemiség oksági magyarázatát. Munkája a nemiség relativitásáról az utóbbi évek legértékesebb teljesitményeihez tartozik e téren.


 Számos, részben saját maga végzett, részben mások által tett megfigyelésből Hartmann arra a következtetésre jut, hogy minden nemi sejt, sőt általában minden élő sejt biszexuális, kétnemü és rendelkezik az összes nő- és férfi képességekkel. A sejt nő- vagy férfi hajlandósága túlsulyra azáltal jut, hogy egyik képesség előnyben részesül, ill. nagyobb mennyiségben van jelen, míg a másikat gátolja valami, ill. kisebb mennyiségben van jelen. Az egyik vagy a másik tényező túlsulyrakerülése által lesz egy sejt him- vagy nőnemü egy másik sejthez viszonyitva, amelyben az ellenkező tényező került túlsulyra. A him és nő nemisejtek tehát nem abszolut, feltétlen nők vagy férfiak, hanem csak relative s amellett megőrzik biszexuális jellegüket is. Hartmann szerint a nemi különbségnél csak mennyiségi különbségekről van szó a két nemi tényező arányában, azaz a nemi különbség csak mennyiségi különbséget jelent. E felfogás alapján Hartmann azt állitja, hogy az alacsonyabb fejlődési fokon álló szervezetek között nemcsak két nem van, hanem több nemi fokozat is lehetséges.


Erre ujabban bizonyitékokat is sikerült szereznie. A nápolyi német élettani állomáson egy kis barna alga nemi viselkedését tette megfigyelés tárgyává. Ez a barna alga azokhoz a legalacsonyabb rendű szervezetekhez tartozik, amelyeknek nemi sejtjei külsejük után nem különböztethetők szét him és nőstényekre. Mindegyik alga kis első- és hátsó ostorkával ellátott nemi sejteket választ le, amelyek egymás között morfológiailag egyformák (isogameták). Hogy azonban ezek az isogameták fiziológiailag különböznek, ez a barna algánál már abból is kitünik, hogy csak azok a gametak kerülnek egymással nemi egyesülésbe, amelyek különböző növényről származnak s a viselkedése is a különböző gametáknak olyan, hogy egyeseket minden további nélkül nőstényeknek, másokat pedig himeknek nevezhetünk. Ha különböző gametakat hozunk össze, úgy egyesek, amelyeket épen ezért nőstényeknek tekinthetünk, csakhamar elveszitik mozgékonyságukat s megtelepednek a fenéken, míg ellenben a többiek teljesen úgy viselkednek, mint a him nemi sejtek, körülrajzék nagy tömegekben a nősténysejteket, amíg végre egy him nemi sejt egyesül a szilárdan ülő nősténnyel. A nemi elkülönböződés tehát látszólag egész határozottan meg van. A gameták közelebbi vizsgálata azonban igen érdekes eredményekre vezetett. Kitünt ugyanis, hogy a gameták nemiségüket illetőleg nem mind egyenértéküek, hanem ellenkezőleg, lényeges különbség van közöttük. Például ha nőstényként viselkedő gametákat a másik nemmel szemben való reakciójuk foka szerint egymással összehasonlitunk, azt fogjuk találni, hogy vannak közöttük erősen, kevésbé erősen, gyengén nőstények. Ugyanigy a him gameták között is. De ez még nem elég. Ha aztán ilyen „gyenge himeket" Hartmann összehozott „erős himekkel", kitünt, hogy ezek a „hasonnemüek" nemi vonzást gyakorolnak egymásra s pedig a gyengén him gameták úgy viselkednek most, mint a nőstények. Ugyanigy a nőstények is. A gyengén nőstények erősen nőstényekkel szemben him gametákként viselkednek.


Ezekből a rendkivül érdekes kisérletekből pedig az következik, hogy a barna algánál a him és nőstény gameták között nincs elvi különbség, hanem, hogy mindegyik sejtben egyszerre adva vannak úgy a himség, mint a nősténység előfeltételei. A különbség him és nőstény között tehát csak relativ: az egyének sem nem teljesen himek, sem nem teljesen nőstények. Az hogy két egyén között támad-e nemi vonzalom, az nem közöttük fenálló kvalitativ, hanem csak kvantitativ különbségektől függ.


Hartmann eredményei megegyeznek R. Goldschmid-nak a pillangók interszexualitására vonatkozó vizsgálataival, akinek sikerült egy bizonyos lepkefajnál egy egész sorozatát kitermelni az átmeneti fokozatoknak nőstény és him között. Bridges amerikai biologus még tovább ment s kimutatta, hogy a Drosophila légynél nemcsak átmeneti fokozatokat lehet kitermelni him és nőstény között, hanem a sorozatot folytatni lehet a másik két végén is s elő lehet állitani „túlhimeket" és „túlnőstényeket" is, olyan egyedeket, amelyek a normálisnál nagyobb mértékben rendelkeznek a férfias és nőies tulajdonságokkal.


Bizonyos állatfajok, például a békák és tyukfélék egy tartalék nemi miriggyel rendelkeznek, amelyik még egyik irányban sincs specializálva. Ujabban sikerült ezeknél az állatoknál a tartalék mirigyet női csiramiriggyé kifejleszteni egyedül azáltal, hogy a gátló elemet, azaz a him csiramirigyet eltávolitották. Ugy, hogy normális fiatal kakasok, sőt kifejlett him békák átváltoztak tojásrakó nőstényekké.


Alacsonyabbrendü szervezeteknél, különösen némely növényfajtánál pedig elégséges bizonyos külső feltételeket (pl. hőmérsékletet) megváltoztatni, hogy egy kifejlett egyén nemi jellege megváltozzék.


Mindezek csak megerősitik Hartmann konkluzióját s igazolják Magnus Hirschfeld és Weininger intuitiv meglátását, hogy a nemiség nem abszolut, hanem csak relativ, fokozati különbséget jelent, amelynek a két szélsőség között átmeneti fokozatai is lehetnek.                                  


z.


 


Vissza az oldal tetejére