Főoldal

Korunk 1926 Június

Integrállények ( I. )


Radóné Kempner Magda


Előszó


Késő őszi délután ezüstös derüje mosolygott le ránk a nyárfa nyugtalan leveleiről és az őszirózsák békés, merev szirmairól.


A gondosan ápolt kert egyik magányos, sátoros diófája tövében ültünk ketten öreg barátommal. Ismét pár sugaras, meleg órát töltöttem vele együtt, ismét megbámulhattam hervadó szép fejét, gyönyörködhettem gondolatainak, ötleteinek csillámos ragyogásában.


A nap bucsuzó sugarai visszasütöttek a laboratorium ablakára, mint két parázsos boszorkányszem tüzesedtek ki felénk a magányos, sárga házból; olykor olykor keményen koppant a földre egy érett dió.


Furcsa volt elgondolnom: ezt az emberi itt velem szemben, ezt a nagyszerü természetbuvárt, ezt a jóságos bájos öregurat tartják bolondnak és embergyülölőnek. Igaz, hogy nem érintkezik senki idegennel, kivéve engem. Itt dolgozik a lombikjai, műszerei és virágai között és csak én vagyok bejáratos hozzá a hét egy-két délutánján.


Véletlenül ismerkedtünk meg. Valami apró baleset ért a kertje közelében, a kerités egyik éles, kiálló szöglete felhasitotta kissé a karomat. Ő történetesen a kertben nyesegette cserjéit, észrevett és behivott. Gondosan bekötötte a sebemet, majd leültetett és beszélgetni kezdtünk. Emlékszem, eleinte rendkivül figyelemmel nézte az arcomat, követte a gesztusaimat, aztán meghivott magához máskorra is. Fizikokemikus voltam én is, mint ő, érdekelt a munkája és igy örömmel igértem be a látogatásomat.


Azóta sokszor kerestem fel. Tudtam róla, hogy kissé hóbortosnak tartják. Fiatalkorában egyszer nyomtalanul eltünt néhány hétre; amikor felbukkant, lehetetlen fantasztikus kalandról kezdett regélni és egészen megvadult, mert nem hittek neki. Lassanként valósággal nevetséges figurává vált, de később elhallgatott, visszavonult műszerei és virágai közé. Idővel remeteségében a misztikum köde tapadt alakjához.


Én nem hittem az elmezavarában. Világos fejü tudóst, józaneszü, bájos, jóságos öregurat ismertem meg benne. Sehogysem tudtam föltenni azt róla, amit mindenki rebesgetett.


Bizalmasa lettem, de egy dologról azért még sem beszélt soha; nem mondta meg, mi volt az, ami remetévé tette.


Engem pedig nagyon izgatott a rejtély. Mig most, ezen a délutánon egyszerre, váratlanul előhozta. Beszélt, beszélt, a szeme földöntuli fényben ragyogott; én pedig hallgattam, feszült várakozással áhitatosan. Mikor a végére ért, már bealkonyult. Különös kábulatban ültem.


Hittem neki!


És most azt mondotta: gyere velem.


Gyere velem: én megmutatom neked a bizonyitékomat. Az egyetlent, amit onnan, az intregrállények birodalmából elhoztam. Ami Téged is, mást is azonnal kézzelfoghatóan meggyőz, hogy amit eddig neked elmondtam való igaz.


Előttem ment be a laboratoriumba. Felgyujtotta a villanyt. Ott állott a páncélszekrény előtt.


Levette nyakáról az acélkulcsot, kicsit sápadtan forgatta meg a zárban.


Reszketve, megilletődve álltam ott és vártam.


A kulcs most egyett csattant, az ajtó kinyilt.


A következő pillanatban szegény öreg barátom szivéhez kapott és hangtalanul összerogyott.


Rémülten térdeltem le mellé. Megállapitottam, hogy halott.


Felkeltem és a szekrénybe néztem.


Üres volt.


A bizonyiték eltünt.


Vagy nem is volt ott talán soha?!


* * *


A temetés után eleget tettem utolsó kivánságának. Átkutattam a páncélszekrényt. Sehol semmi. Nem tudom, ellopták-e tőle a bizonyitékot és szegény efölötti rémületében halt meg hirtelen! Lehetséges.


Annál is inkább, mert amit tudományos kutatásairól mondott nekem, az maradék nélkül igaznak bizonyult. Ott voltak az iróasztalán jegyzetei, kisérleti jegyzőkönyvei. Megvolt minden kisérleti eszköze. A feljegyzéseket ellenőriztem, átrendeztem, a kisérleteken ujra végigmentem, egyezett minden.


Elbámultam; ez az ember a világ legnagyobb tudósa volt.


Akkor aztán megtettem a jelentéseimet. A tudóstársaságok, egyetemek mindent megvizsgáltak és elfogadtak.


Most készülünk nyilvánosságra hozni mindezt.


Valósággal tudományos forradalmat fog jelenteni.


* * *


Egy téli este pedig leültem és emlékezetből megirtam azt, amit barátom az utolsó délutánon nekem elbeszélt. Azt hiszem: ez volt mégis az ő életének igazi tartalma és munkásságának kulcsa. Különben győződjenek meg róla Önök.


Ha valahol hézagos kissé az előadás, bocsássanak meg érte; mentségemül szolgál, hogy irásban nem maradt rám semmi a tárgyról, mindent emlékezetből állitottam össze.


* * *


Most pedig átadom a szót neki.


 


I.


A békeszakasz


2015-öt irtunk Kr. u.


A háborus hullám elmult. A békeszakasz kezdetén voltunk.


Az emberiség egyik fele szabályszerüen levágta az emberiség másik felét.


Tiz nap alatt. Record ! Az előbbi háboru még egy évig tartott.


És voltak sebesültek! Most nem; csak halott.


Megkezdődölt ujra a differenciálódás. Pihentünk.


A zene utolérhetetlen finomságig magasztosult. A lélek saját redőit bujta.


Egy halk finomság extázisba hozott.


A kéjgyilkos lelkét millió kés boncolta.


Akkoriban járvány volt az öngyilkosság.


A hullámhiradó gyakran közölte búcsúzó ifjak és lányok utolsó üdvözletét.


Élelmes ügynökök új, eredeti halálnemeket hirdettek szines reflektorokkal az utcán.


Virágba, csókba, borba, mézbe, tüzbe, vizbe, vérbe keverték a mérget, előbb másnak, majd maguknak.


Az eltüntet nem keresték. A temetésen zene szólt, a tor tobzódássá terpeszkedett.


A megcsapolt föld testéből csurgott a vér.


A halál lerészegedett.


Ez volt a béke.


És mégis, minden pupillában ott bujkált a halálfélelem.


De a vér nem vallotta be az észnek, hogy remeg.


Az élet azt hazudta önmagának, hogy nem birja tovább.


A fekete köd rászállott az én mellemre is; miért?!


Fiatal voltam; a fogam erős, csattogó.


Ha körmöm húsomba vájtam, piros vér csordult utána. Másnapra begyógyult.


De bárhová léptem is, viasz és ujra viasz. Puha, befogadó, néma, alattomos. Kegyetlen, konok ragacs. Hinár.


A semmi legalább tömött, biztos, teljes.


A Nincsen.


Én


Már én is készen voltam.


Csupán egy hideg sugár futott végig a hátamon. A szájam szélén egy rángás.


Brr.,. Készen voltam.


Betelt. De mi?!


Mindegy. Ez ma őszinte nálam: belülről. Az életem edénye most telt csordultig.


De én előbb még magasra emelem!


Nem olyan olcsón! Ravasz ügynökök és rádiójelentések pókhálós csapdájába, nem olyan sután, kibillent egyensullyal, mint a csorba csupor. Nem én!


Én még ezzel is próbálok valamit. Utoljára.


Talán egy uj halált. Vagy egy új életet. Vagy egy feleletet. Mindegy. Ismertem a régi legendákat, a világot, a vért, a sejteket, az ösztönt. A hitet, a tudást.


Ahol a legmélyebb minden, oda ugrom.


De nem bután: felkészülten! Fulladni, éhen, szomjan halni nem akarok.


Nem én!


Búcsú


Kristálytükörbe néztem. Szivalaku, piros kehelyből ittam egy csöpp forrásvizet. Eldúdoltam a legszebb dalt. Felcsaptam kedvenc könyvemet. Jó. A hullámfeladót és felvevőt zsebembe dugtam. Hátha... nem hiszem ugyan.


Még egy buvársisakot. Oxigénfejlesztő. Villanyzseblámpa. Pár műszer. Igy: Mehetsz.


Szobámat kivilágitottam. A virágok lobogtak, a tükrök izzottak, a lámpák diadalmaskodtak. Bezártam az ajtót. A kulcsot messze hajitottam.


Kész.


Az utcán megálltam egy kirakat előtt. Könyvek és újra könyvek.


„A zene, mint narkotikum. A szinek orgiája. A köd lemondása. Az öngyilkosság új módszerei. Felmagasztosulás. Az ölés, mint szépség. A hóhér esztétikája. A háború, mint gyógyszer. A jövő háborúja. Háború és öngyilkosság. Szerelem a halál segitőtársa. Szerelem a sirig. A szellem anyagiassága. Az anyag szellemiessége. Az anyag és szellem dualizmusa.”


És igy tovább.


Csömör.


A hirdetőoszlopokon egy zöld plakát kiabált. Friss folt. Odanéztem.


„A Csöndes Folyó partján ma éjjel villi tánc.” Megrándultam.


„A szellemi mulatóban."


Ja vagy úgy ! Szeánsz.


Tovább.


Mikor a városból kiértem, egy kutya jött mellettem. Megszagolt. Csaholt.


Végigsimítottam.


Nem néztem vissza. Miért? ! Most igazán és végleg: miért? !


A Csöndes Folyó


Gondolat nélkül, nesztelen léptem a lágy fűvön. Soká.


Félnapi járóföldet hagytam magam mögött. Esteledett.


Nagy tisztaság ragyogott a szemem elé. Ezüst pára hidalt fel a holdig.


A víz küldte.


Széles, lassu, mély méltóságos.


A Csöndes Folyó.


Partjára ültem. A hold guzsba kötötte a lábom.


Azt tartották: aki valaha ennek a néma, rejtelmes, áldásos, lassu víznek a mélyére nézett, az látta a tükrében önmagát, egészen, igazán. Sorsát, értékét, hitét, jövőjét, életét. De csak egy villanásig. Es azt a pillanatot ki kell lesni jól.


És erre vártam.


Zöld taláron ezüst szalag. Holdfonála, rét virága, illatárja. Húsz év parázsos varázsa. Itt az éj.


Sötét a lég, mint a Nincsen. Fehér a hold, mint a Volna. Kék a víz, mint a Való.


Fekete henger az éjjel.


Reszketek.


Lehajolok a víz fölé. Csönd. Most ... most belé veszek tekintetemmel a mélybe.


Fodortalan, lassu, mély, tiszta hullám. Szédülök.


És lenn, a mérhetetlen tiszta mélyben az én szemem, az én arcom, az én pillanatom. Nem tudom, mit láttam. A hab már újra fodros.


De ha ez a sorsom, ez nem a Halál.


Nem a Halál.


A parton


A zöld gyepen aludtam reggelig.


A hajnal beléfújt havasi kürtjébe. A napherold hirdette az élet harcát.


Nyugodt voltam.


Most menjünk sorsom elé.


Mindig a folyó mentén.


A zöld vetés szélén egy fürj borzongott. Szemben kis pásztorlányka szaladt.


Hess !


A libák repülést mimeltek. A gyermek nevetett. Haja szertezilált. Megsimítottam. Nevetett. Szaladt.


Könnyü vagyok.


Könnyü, könnyü vagyok. Visz a folyó, a sodrás, az élet, a halál. Úszó komp mély vízen ... no lém !


Most pillantottam meg az úszó szigetet.


* * *


Ideje volt. Előttem meredeztek a Vörös Sziklák.


A Vörös Sziklák


A Csöndes Folyó, csak lenn a sikságon csöndes és csodatáró. Ott legendákat szórtak a vizébe, mint sziromfüzért.


Egészen addig, míg a Vörös Sziklákhoz nem ért.


Mert itt már a Rém volt.


Itt már az átok volt, a fúró, a szeszély. Az érthetetlen, fékezhetetlen vadság.


A halálszárnyú Végzet


A hullámos vetés, csillagos mezők közepéből parancsoló nagyszerüséggel türemlenek fel a Vörös Sziklák.


Hatalmas lángnyelvekként csapnak ki a termő televényből. Döbbenetes hosszú, cikcakkos hegylánc. Oly hirtelen vész el, mint ahogy felbukkant.


Fű nem lepi, erdő nem borítja, állat elkerüli. Meztelen.


Pedig nem is forrong.


A hótömeg, ha alázuhan róla, kénszagú.


Babona takarja, ember elkerüli. Azt tartják, istenátok. Hogy aki légkörébe jút, a gyilkos kipárolgástól megvadul, megőrül.


Hogy talán a sziklák mélye maga a pokol.


És oda nem jutni elevenen.


Csak egy élő volt a halálfalak közt: a Csöndes Folyó.


De az is megváltozott!


Ahogy leért: összeszűkült, csetlett, botlott. Forrt, bőgött, vonaglott.


Sistergett, viháncolt. Marcangolt, küzdött, tapogatódzott. Szinét változtatta.


Míg aztán végleg beléveszett a sziklaboltba, a mélybe.


Győzött? ! Legyőzték? ! Egy biztos: nem jött elő onnan többé soha.


De ha a Vörös Sziklák rejtélye megoldható; csak egy útja van. Ott, ahol a víz is próbálkozott.


Ezt éreztem én. És így, ebben akartam meghalni.


Vagy élni ?!


A Csöndes Folyó nem mondott halált.


Így gondoltam most; amikor a szivárványos páraeső előtt megpillantottam az úszó szigetet.


 


Az úszó sziget


Kicsinyke volt; gyepes föld. Ott rezgett a berzenkedő víz


hátán.


Zöld fű, oroszlánszáj rajta ; ahogy a partról leszakadt.


Ez lesz az én bárkám !


Egy pillanat. Vízbe ugrom, elérem. Egy darabka letört — de én rajta vagyok.


Mellettem egy elsodort galy úszik. Ritka a Csöndes Folyón. De ez már a Halál torka. Jó lesz dorongnak.


Kihalászom.


Jókor.


Egy hullám a hátára vesz. A szigetem megbillen. Közepére ugrom. Ideje !


Egy lökés a rögtönzött kormányruddal. Egy billenés, kavarodás, valami csattan. Zúg, dördül, harsan, csapódik . . . Benn vagyok!


A sziklák ölében. A halálbástyák közt. A rohanó árban. A biztos halálban.


Legalább én akkor azt hittem.


 


A Vörös Sziklák között


Most megszólalt mögöttem egy madár.


Majd azt hittem: bennem,


Ott lenn lappang a fűben. Fél? Dehogy.


Kezembe vettem. Hagyta. Szivemhez vittem ; reszketett.


Magasra tartom a kezemben. Repülj ! Egy fekete pont.


Elég vagyok magamnak, a halálnak.


Még nem. Még kikerültem ezt a szirtet. Ott, azt az örvényt. Ezt a zátonyt.


Új szirt. Új örvény. Új zátony.


Fejem zug, zakatol. A vérem vöröslik a szemem előtt vagy talán a sziklák?!


Örvénylik, zúg, szakad.


Forgok, csapódom, ugrok.


Küzdök.


És nem kérdezem, hogy: miért? !


 


A Sziklák alatt


Sötétedik.


Nem este. Nem felhő. Nem köd.


Boltozódik össze a szikla.


Most!


Fejemre a sisakot. Oxigénfejlesztőt. Feküdni!


Éjjel.


A legszörnyübb és legmagányosabb.


Ez a pokol.


Nem, ez a nyugalom ; a béke.


A víz utja simább. Mérges gáz nincs. Nem billenünk.


Szédülök ! Pedig nem félek.


Vagy persze ! Zuhanunk.


Itt most történik valami velem.


Mégis csak a víz az úr. A szövetséges. A Csöndes Folyó ! Ez jó nekem.


Nem tudom még ugyan, miért és hogyan.


Most valami felhasitotta a lábam. Szikla, szellemkard, cápafog?


Csigavér. A víz majd kimossa.


Zuhanunk. Lejjebb és beljebb. Ez olyan, mint a csönd. Ez az egyhangu mozgás.


Elalszom.


A föld alatt, a kő alatt, a víz alatt.


Az élet alatt


Most valami szörnyü csapódott a mellemhez; szikla vagy a döbbenet?!


Most valami dübörgés: a víz vagy a vérem?!


Most rettentően fáj ; az élet vagy a halál?!


Most megtorpantunk. Én és a sziget.


Most, most bajt csináltunk. Érzem, hogy itt minden másképpen szokott történni.


Jó ez vagy rossz? ! Vagy ez a semmi?!


A szigetet elhagytam: vízben vagyok.


A búvársisak őriz.


A víz torlódik, emel.


Most megszakad valami, zuhanunk.


Vízben. Fejjel lefelé.


Ezt még tudom.


És hogy nem érzek semmit.


 

Eszmélet

Fáj.


Fáj ! Érzed, te semmi ott a föld alatt, a kő alatt, a viz alatt: fáj.


Ébredj !


Egy kicsit, egy egész kicsit. Most már csak szeliden ringat valami rejtélyes erő. Már nem morzsolnak, zúznak, apritanak.


De a karom fáj. Felemelem.


Mi pattant bennem, körülöttem ?! Én? ! Ugyan !


Hiszen nincs is erőm.


Meghaltam, meghalok.


De hol a víz? ! Most fekszem. És a fekvőhelyem kemény.


Körülöttem ...Ugy érzem ... csak szikla.


Levetem a harangot. Levegő.


Sötétség.


Hol vagyok? ! Barlangban ?!


Ez lesz a Vég.


Ez kellett ?!


Lea !



II.


Az integrállények országában


Ébredés


Nem tudom, hogy meddig feküdhettem ott sötétben a parton. Különben is ; ami majd ezután jön, abból teljesen kikapcsolhatjuk az időt, mert azt odalenn ugyan nem ismerik.


De ne vágjunk elébe az eseményeknek.


Ujabb kábultságomból valami különös bizsergés ébresztett fel. Mintha hangyák csiklandoznák a bőröm vagy apró, kis villamos ütések futkároznának rajtam. Csodálatos módon azonnal eszméletre keltem, tudtam, hogy mi történt velem, sejtettem, hogy mi vár rám ... ez az uj dolog pedig nem nyugtalanitott, csak kiváncsi voltam megtudni, hogy mi az.


Meg akartam mozdulni. Így sebesülten nehéz lesz. Egyszerre legkisebb erőfeszítésre olyat pattanok, mint a lapda és szép csöndesen visszaereszkedem.


Ördögbe is!


És most valami rettenetes történt. Valami, ami megfagyasztotta ereimben a vért, szivemben a bátorságot, ami szükülővé tett, mint a félénk ebet: az, hogy egy furcsa, próbálkozó, morajos visszhang visszadörmögte nekem:


Ördögbe is !


Jó, jó, hiszen ez így semmi: visszhang. De ismeretlen mélyen a föld alatt, vörös sziklák gyomrában, a pokol tornácán valami hang, valami olyan, mintha nem is a falaktól jönne vissza, hanem a közelemből ... ez mégis csak döbbenetes !


Hozzá még ez a második meglepetés. Egyik volt a felpattanás, azóta moccanni sem merek. De a visszhangot még megpróbálom. Hátha csak hallucinálok és ez már az őrület hirnöke ... no szép ! Ezt ugyan nem akartam, ezért kár volt ilyen mélyre leszállani. De hiszen még tudok számolni, azt az improprius integrált ma is megtudnám oldani, amint a vizsgán. De hiszen akkor; no.


Csigavér !


És a szörnyü visszhang most másodszor lassan, vigyázva, tagoltan, durván, de ugy, mintha mellőlem jönne, visszamondta nekem:


Csigavér !


Verejték ült ki a homlokomon. De rögtön felragyogott valami bennem: a lámpa ! Hogyan is felejthettem el. Felgyújtom, akkor otthon vagyok. Körülnézek, körüljárok. De óvatosan mozogjak, mert különben egyet pattanok megint mint az előbb anélkül, hogy tudnám, miért ?! Itt a lámpa ; szerencsére ép, müködik. Gyér sugára megnyugtató otthoniassággal csapódik le előmbe. Szemem káprázik még az előbbi sötéttől. De mindjárt!... Hanem most .. .


Ma sem tudom, hogy birtam ki akkor elevenen. Pillanatra mint a reflektor, vakító lila fény szikrázott fel előttem, nappali világosságba borítva mindent, egy óriás teret, árnyakat, rejtélyeket, egy előttem levő ... Dehogy is gondoltam át én ennyi mindent. Elájultam a borzalomtól. Megállapítható, hogy az utóbbi időben kissé tul gyakran veszítettem el az eszméletemet. De türelem: a következőkben már edzettebben fogtam neki a dolognak és amint kiderült, a félelemre éppenséggel nem volt semmi okom.


Ismerkedés


Emberi számítás szerint sokáig feküdhettem eszméletlenül. Ezt onnan gyanítottam, hogy midőn magamhoz tértem, frissnek, acélosnak éreztem magam, mint valami hosszú alvás után. Lassanként újra tudatára ébredtem helyzetemnek, ami félelmetes volta mellett elég sok sajátságosan érdekes vonást tartalmazott. Nyugodtan kezdtem gondolkozni és elhatároztam, bármilyen szokatlan, sőt szörnyü dolog történne is velem, egykedvüen fogadom és igyekszem a rejtélyeket megfejteni.


Ez az elhatározásom kivételes erőt kölcsönzött testemnek, lelkemnek. Mozdulni egyelőre nem mertem ...habár ...hol is vagyok tulajdonképen? ! Minden valószinüség szerint mélyen a föld gyomrában egy hatalmas barlang belsejében, mellettem csobog a csöndes folyónak az az ága, amelyik idehozott. De hiszen akkor itt, közelebb lévén a föld szivéhez, a gravitációs erő érezhetőleg kisebb kell, hogy legyen, mint a föld felszinén ... itt más a gravitációs mező, más, nagyobb hatást idéz elő, ugyanazon erő, ami fönt alig elégséges a kezem megmozdítására ... ilyenformán az előbbi két sajátságos, akaratlan nekilendülésem teljességgel meg van magyarázva. Valószinüleg az elsőnek köszönhetem egyelőre az életemet. Ugyanis a sziklához csapódva, a fájdalom egy csöpp erőt kölcsönzött az aléltnak, megmozdultam és így kilendültem a partra. Nagyszerü, eddig eljutottunk ! Csak óvatosan alkalmazkodjunk az új gravitációs mezőhöz, mert az bizony még sok meglepetéssel szolgálhat, lévén az egész világképünk ennek a függvénye. Azért csak vigyázva. A fejem lassan felemelem .. .


Hopp !


Ezután észvesztő gyorsasággal követték egymást az események. A fejemet erős, határozatlan villamos ütés érte, erre reflexmozgással felpattantam, hogy elugorjak és már belé is röpültem a vízbe, éreztem a hűvösségét, csobogását, már-már elsodor ... amikor egy hatalmas idegen erő érzem, hogy felkap, ölébe vesz mondom, világosan éreztem, hogy ez már nem az én erőm hatványozott teljesítménye, ezt nem én csinálom ...aztán egyszer csak megint ott pihenek valahol a sziklán. A fejem még szédül egy kicsit, de azért valójában tetszik a dolog.


Itt valami müködik: Véletlen csak? ! Nem valószínű, mert igen céltudatosan mentett meg az előbb egy embert engem. Ha pedig élőlények ... nem hinném, hogy emberek vagy állatok, az előbbi felvillanásnál látott árnyak nem vallottak arra, sem a jóság, amivel engem, a betolakodót fogadnak. Mindenesetre, ha élőlények, akkor barátságosak. Mert hiszen elég régóta vagyok tehetetlenül a hatalmukban hogy mennyire a hatalmukban, azt az előbb szerencsésen éreztem. Vagy más céljuk volna velem?! Kinozni, gyötörni?!


Még nem olyan régen hagytam el akkor az emberek világát, azért villanhatott fel az agyamban az utóbbi badar, tisztára emberi gondolat.


De bármitől származik is ez az ismeretlen erő, meg kell ismernem.


Eközben valami zugást hallottam messziről, majd odébb egy kósza villanás ...mit sem láttam mellette, de azt jelentette, hogy a barlang terjedelmesebb, mintsem hittem volna ... és hogy mindenütt betölti valami élet. De annál jobb ... akkor talán én is gyökeret verhetek itt ; megtalálom létfeltételeimet.


Folyamodjunk újra a lámpához; de most már megerősítettem a lelkemet; ha a lámpám fénye újra úgy megsokszorozódik mint az előbb, nem ijedek meg, hanem nézek rendületlenül, nézek kitartóan és gondolkodom, cselekszem, alkalmazkodom.


Megtörtént !


Pillanat mulva a lámpám fényéhez hasonló, sárgás fénykéve ragyogta be a teret, ahol tartózkodom. Nem kapkodtam, nem rémüldöztem, hanem elszántan néztem magam elé, oda, ahonnan a visszhang és az ismeretlen erő látszottak jönni. A szemem káprázott kissé, de annyit rögtön kivehettem, hogy ez a fény nem az én lámpácskám világának megerősitése; attól teljesen különálló, velem szemben álló fényforrásból jön, valami sajátságos mozdulatlan sziklaképződményről ... hát ezt néztem én élőlénynek ... ismeretlen elektromos, légköri tünemények játszódnak le itt körülöttem, ebbe kevertem bele életet, szándékot, célt, jóakaratot ... lehetőségeket !


Felkacagtam. Kicsit csalódottan, kicsit keserün, kicsit önmagamat biztatón. De a visszhang nem felelt. Pedig akart biz az felelni! Recsegett, ropogott ott valami, de az inkább hasonlitott egy kerék csikorgásához, a víz csobogásához, a szél zugásához, mint emberi kacagáshoz. Most még jobban kacagtam!


Van hát valami, amit jobban tudok Nálad én a nevető állat, az Ember! Van már valami, ami itt is csak az enyém, épp ugy mint a sirásom, mert most már biztosra veszem, hogy ahoz se értesz! Ebben hát mégis különb vagyok és utólérhetetlen, én, érző, nyomorult, nevető, siró teremtmény. A kacagásom, zokogásom enyém és csak az enyém.


Hogy örültem ennek, milyen büszke voltam erre én akkor. Emberi érdem, emberi bűn ... valamikép többnek lenni, mint az, ami körülöttünk van, természet, állat, más ember, isten... minden jó is ebből fakadt, ámde minden rossz is ... minden, ami emberi. És én ott, halottmélyen eltemetve, mindentől elszakitva mindent elhajitva, halálravárón csak kacagtam egyre. Mikor egyszerre a szembenálló sziklaképződmény kicsit elfordult.


Akkor aztán csakugyan elkezdtem sirni.


A szikla megállt.


Igenis, hogy megállt. Mert nem képzelődtem. Mert ugy volt, hogy megállt. Mert meg akart állni. Mert az mégis valami gondolkozó lény volt. És most ujra próbálkozott. A sirás sem ment neki. Recsegett, ropogott, csikordult ... de nem sirt


Én sem!


Nem voltam egyedül. Volt valami velem, mellettem. Ellenség vagy barát; erő vagy élőlény. Mindenesetre valóság. Lehetőség.


Vigyázzunk!


A testem merevvé feszült a nagy várakozásban. És egy rebbenő mozdulatommal véletlenül lenyomtam a lámpám gombját.


Elaludt.


A másik fény is megszünt.


Mi ez?!


Utánzás, hóbort, macskaegér játék?! Vagy felelet talán?!


Nekem ez az utóbbi gondolat volt az egyetlen menekülésem. Ebbe kellett belekapaszkodnom, akár igaz, akár csalóka.


Felelni, kapcsolatot keresni azzal az értelmes erővel vagy lénnyel.


Megpróbáljuk.


Felgyujtottam a lámpát. Ő is felgyujtotta.


Eloltottam.


Ő is.


Ujra felkattintom. Fény. Felkiáltok: Föld! Tompán, de egész


sikerülten kong utánam: Föld.


No várj, majd én segitek, a, b, c, d...


És lassan, tagoltan elmondattam vele az abécét, aztán könnyen ejthető szavakat.


Ment, mindig jobban. Ez halad!


De mi?!


Mit bánom én, csak értsük egymást: itt a koporsóban, a pokolban minden társ jó.


Most egy eszmém támadt.


Kipróbálom az intelligentiádat, pajtás!


Felgyujtottam a villanyt és azt mondtam: igen.


Ő utánam.


Eloltottam és azt mondtam: nem.


Ő is.


Ezt így egymásután tizszer, türelmesen.


Sötét volt éppen. És én, anélkül, hogy a lámpám felgyujtanám, azt mondtam ujra: igen!


Világosság!


Megértett.


Döbbenetes, ujjongó, diadalmas pillanat volt ez! Kapcsolat a mindenséggel, elérése a lehetetlennek, a végső diadal. Pedig akkor még nem is tudtam, mennyire diadal. Ez az ötletem, ez a felvillanásom, ez az intuitiv felismerésem mentett meg és tette lehetővé, hogy végigéljek olyan csodálatos kalandokat, amiket ember előttem soha! Ez tette lehetővé, hogy ujra visszatérjek az emberek közé és leéljem az életemet mostanáig, késő öregkorig, amikor ... de jobb, ha visszatérünk.


Attól már nem kellett félnem, hogy mi lesz, ha a lámpám eleme kiég; lámpásom van, ameddig akarom, olcsó és utólérhetetlenül tökéletes; barátom is, legalább is jóakaróm ... nézzünk most már egy csöppet körül. Mindeddig, az idegfeszitő szellemi párviadalban nem mozditottam el tekintetemet az előttem nyugvó alakról: most hirtelen elhatározással óvatosan oldalt pillantottam, hanem aztán ... egy jól kiszámitott ugrás... sikerült! és én egészen bele kerültem barátom árnyékéba. Ezt akartam ... mert amit láttam, a végtelen tér, szikláival, szikláihoz hasonló, egyformaalaku mozgó, nyugvó árnyakkal, olyan furcsa benyomást tett rám, hogy biz én szégyen ide, szégyen oda, vélt pártfogom oldalához csatlakoztam.


Tehát már biztam benne!


Most azután jól megnéztem őt is.


Az integrállények


Képzeljünk el magunknak egy, az embernél körülbelül kétszerte magasabb, kúpalaku képződményt, amely csúcsával fölfelé áll; de két helyen bevágódás, homoru gyürü van rajta, ami a pörgettyühöz teszi kissé hasonlatossá. Minden oldalról teljesen szimmetrikus. Egy sikban, a közepén, kiálló golyóalakú részecskéi vannak; feljebb egy másik vízszintes sikban csúcsok állnak ki belőle. Mindez egyanyagu és egyszinü; egységes. Feltünő rajta a csodálatos erőteljes, magabizó nyugalom. Anyaga látszólag olyan mint a szikláé, amelyen feküdtem. Ennyit figyeltem meg rajta először.


Mint később kiderült, igen helyesen.


Az összes többi társai ilyenek voltak.


Integrállényeknek neveztem el őket.


Majd azt is megmondom: miért.


 Uj veszélyben


De mégsem voltam tul minden veszélyen. Sőt talán most következett el a legnehezebb perc.


Azt éreztem, hogy valami a fejemre üt; testem halálos zsibbadás lepi meg; erőm fogy, öntudatom homályosul; és ez nem ájulás!


Minden testi és lelki erőmet összeszedve, kétségbeesetten, életemért küzdve, utolsó reménysugárként, utolsó lehetőségként felbuggyan belőlem keményen, fájdalmasan:


Nem!


Nem, nem, nem, nem jól esik, ez engem elpusztit, ez nekem a halál, te lény itt mellettem, ha társam vagy, segiteni akarsz, most érts meg, most igazán, most vigyázz!!


Nem! Dörög a visszhang.


És az ütés megszünt. Élek. És ugy érzem, hogy az előbbi megpróbáltatás nem jön többé vissza soha. Nem is volt szándékolt. Csak véletlen. Idejövök én, meztelen bőrü, nyomorult földi ember, védtelenül, tehetetlenül, kiszolgáltatva az elemeknek; vigyázz rám te tökéletes, te megbizható drága barát, te jó, vigyázz rám és én akkor erős leszek.


Valahogy ezt gondoltam össze-vissza, rendszertelenül, boldogan. De nem mondtam ki, nehogy megzavarjam vele a másikat. Vigyázni kell a megismerésre nagyon. De hogy hálámat mégis kifejezzem vagy csak állati ösztönösséggel, további védelmet esdeklőn, gyáván, szeretettel nyujtom felé a két karom. Már már elérem az egyik golyós csápot... mikor hirtelen, döbbenetes váratlansággal szakad rám a szó:


Nem!


Annyi időm még volt, hogy visszakapjam a kezem, mint a kigyócsipett.


Nem!


Ez nem lesz jó nekem, ez az érintkezés és a másik ezt már tudja, hogy mi a jó nekem. Én még nem. Csak ha késő. Ő már látja, hogy ez hasonló lenne az előbbi ütéshez vagy rosszabb. 0 már használja a tagadás, tiltás jelét, hogy:


Nem!


Köszönöm. Ez mégis kibuggyant belőlem. Meg egy könnycsepp. Megértette vajjon?!


Elmélkedések


Így ment ez mindig egy lépéssel tovább.


Ismerkedtünk. Barátkoztunk.


Két hétre való élelmem volt. Egyelőre ez. nem aggasztott. Két hét! Egy örökkévalóság.


Víz volt bőségesen.


A levegő langyos, inkább meleg. De nem forró. Hogy lehet ez, lenn, mélyen a föld gyomrában?! Egyelőre ezt nem értettem. Mozgásaimat már tudom nagyjából irányitani. Csak a mértéket kell eltalálnom jót, amellyel lefokozom az erőfeszitésemet.


A társam, az ismeretlen társam oltalmaz. Nemcsak akkor, ha figyelmeztetem; magától is.


Néha cikáznak elénk más integrállények. Kissé félek tőlük. Közelebb huzódom, azt mondom: félek. Többször történik ez. Érzem, hogy a társam figyel. Végre egyszer azt mondja: nem.


Ezt nekem mondta, nem a többi integrállényeknek. Ez csak azt jelentheti: ne félj!


Miért ne, hisz a többi nem ismer, nem tud rólam! Mindegy. Nem fogok félni.


És csakugyan elsiklanak mellettem. Egy sem törődik velem. De nem is bánt egy sem.


Így jó.


Vizsgálódom; körülnézek. Messziről semmi lényegeset felfedezni nem tudok.


Nem szabad megállanunk ezen a ponton: igen, nem, köszönöm, félek. Az élelmem elfogy, a jövő mégis bizonytalan. Két hét. Addig előbbre kell jutnunk. De hogyan? Ismerkedjünk tovább. Ez az egyetlen út.


Azon sokat töprengtem eleinte: az integrállény nem láthat engem: nem láthat a szónak abban az értelmében, ahogyan én látom őt magam előtt; nincs szeme vagy ami csak ehhez hasonló volna. Különben is ők sötétben élnek, a világosságuk cikázó, pillanatnyi. Ő éppen ugy megóvott engem sötétben, mint világosban.


Nem neki kell a fény, hanem nekem! Értem termeli, az én igenlésemre. De mégis lát vagy érez engem, az nyilvánvaló, minden cselekvése ezt mutatja. Minden mozdulata ökonomikus, öntudatos. Bizonyára benne más a látás szerve és képzete, mint bennem; de talán még tökéletesebb.


Ebben azután megnyugodtam. És igazam volt. Mindketten tudtuk már, hogy hangok utján kell közlekednünk. Ő nem hallhatta a hangom ... de valami felfogó készüléke kellett, hogy legyen ... hátha átalakitja a hanghullámot előbb más energiává, hogy felfoghassa... Vagy ezzel is úgy lennénk, mint a fénnyel?


Ha én nyugszom, ő is pihen. Nagyszerü, tökéletes nyugalommal. Alszik? Nem. Azt soha. Legalább is mindenre és azonnal reagál. De amikor csak lehet: pihen.


Érez?


Nem tudom, Azt hiszem, nem. Akkor nem lehetne ilyen nyugodt.


Gondolkodik?


Nem tudom. Talán.


Cselekszik?!


Igen, igen, igen! És pedig céltudatosan.


Akar?


Ugy látszik, még pedig mindig a jót. Azt, ami föntart.


Vonzalomból? Nem hinném.


Kisérletezzünk tovább.


Táplálkozás


Elhatároztam, hogy egy kis szemlét fogok tartani az engem magába fogadó mindenségen. Egész bátran nevezhetem így számomra a mindenséget jelentette, egy zárt rendszert, amiből nem törhetek ki, amibe bele kell simulnom, mint gyermeknek anyja karjaiba. Emlékeim voltak ugyan de az események gyors pergése és ütésszerü szokatlansága nem engedte, hogy felidézzem őket. Csak eleinte, a nagyobb rémülések, megdöbbenések idején suhant át a homlokon egy simitás mintha anyám keze egy forróság mintha Lea testének tüze... de lehet az is, hogy egy légáramlat csapott meg... az is lehet.


Pedig légáramlat ebben a csöndben még sincs. A levegő nem mozog észrevehetően... és ez ad valami kibirhatatlan, tikkadt fülledtséget a tüdőmnek. Ez de majd csak megsegit a víz ! Persze a vizet kár elhagynom vagy megtanitom előbb rá a társamat, hogy ez nekem kell, ide visszatérjünk. Ha azt mondom: víz, akkor gyerünk. Lehet ugyan, hogy másutt is bukkanunk forrásra de ez bizonytalan.


Óvatosan a víz fölé hajoltam óvatosan, mondom, hogy belé ne csöppenjek. Egyuttal azonban kiakartam próbálni Őrangyalom gondosságát, hogy vajjon elcsippent-e a víz mellől, amikor közel érzi a veszélyt. Mozdulatlan maradt nem mondhatom, hogy figyelt látszólag mit sem törődött velem, csak világitott rendületlenül. Ej no, tőled ugyan bepottyanhatnék a hullámok közé gondoltam dühösen, de mindjárt megnyugodtam ; az integrállény ugylátszik nem fél, nem fél és nem kapkod neki a tudatában van az, ami velem történik és amelyik pillanatban okvetlenül szükséges de csakis akkor, kiránt a csávából. És csak is így jó ez nekem, mert ha merő óvatosságból nem engedne a víz fölé hajolni, tantalusként elepekedhetnék a szomjuságtól. Így aztán vígan fürösztöttem tikkadt fejem és párolgó testem a drága vízsugárban ... majd egy keveset elfogyasztva az utravaló sonkászsemlékből, kibékült lélekkel szürcsöltem a langyos és mégis űditő forrásvizet. No de...


Az történt, hogy az integrállény valósággal nyugtalannak látszott... most először. Minden oldalról megfordult körülöttem, megvilágitott...bizserget ujra a bőröm ... ez bizony kisérletezik. Valamit nem ért. Talán a sonkászsemlét... vagy hogy éhes lenne? ! Erős próbája volt ez a szeretetemnek és az önfeláldozásomnak. Lehet, hogy csak hizelkedés okából ugyan ... de egy darab elsőrangu sonkászsemlét fájó szivvel és tétova kezekkel felé nyújtottam . . .


Eszembe jutott...talán egy egész nappal meghosszabbitaná ez az életemet. Mindegy mégis odakinálom. No de most ...hát persze nem nyul érte, nem kap utána. Mivel is kapna...Nincs keze. És hogyan enné meg? ! Nincs szája. És hogy emésztené meg? ! Nincs gyomra. Persze én csacsi ! Az integrállény megkövülten nyugszik velem szemben. Hiszen, ez nem eszik és nem iszik !


Éppen ezt csodálta nálam... Villan fel bennem, hogy én növényi és állati lények részecskéit hasonitom át a véremmé, testemmé, lelkemmé, hogy éljek, mozogjak, gondolkozzam. Hát biz ez furcsa is lehet egy integrállénynek. Hanem akkor az a lény, még sem lény, hanem gép ! Valami pompás gép, eszköz, műszer, amit kiváló emberfölötti intelligentiáju és kulturáju lények alkottak meg a maguk mulatságára, védelmére, továbbfejlesztésére. Valami nagyszabásu gépkultura fejlődhetett ki ezen a különös területen, ahol az emberfölötti emberek vagy mit tudom én, milyen lények hirnököt és közvetítőt küldtek hozzám, akit bátorságban magukhoz méltónak éreztek és most teljesen elfogadhatóvá akarnak tenni. Egy gépinstruktorom akadt tehát, aki tökéletesebb minden földi pedagógusnál, aki tanitva, maga is tanul. És már dagadozott a keblem a büszkeségtől, ahogy erre a különös államra gondoltam és hogy megnyerem a szövetséget az én földi népcsoportom számára és ez a végleges diadal lesz, végső leszámolás és hogy én leszek a világ leghiresebb embere, a leggyőztesebb hadvezér.


Mindez, egy pár szemrebbenés alatt. Perccel, órával, rég nem mértem az időt. És nem gondoltam arra, hogyha igy is lesz, ezek a lények bajosan adnak segitő kezet ilyen véres akcióhoz, mert hogy igen-igen szelideknek látszanak.


Dicséretemre legyen mondva, nem sokáig időztem én sem ennél a fenhéjázó gondolatnál ...Rögtön utána eszembe villant a felfedezés kulturális jelentősége, a tudóstársaságok, a fogadtatásom, előadásaim, amikben földalatti utamat vázolom, kitüntetés im . .


Vagy ugy!


Egyelőre meg kell keresnem azokat a lényeket, fel kell kutatnom az ismeretlent. De ahogy ez az integrállény itt áll és rámbámul ... valójában nem áll és nem bámul, hanem nyugszik és magában tart...igen, ez a legjobb kifejezés ...nem figyel, hanem magában tart...akkor ez a szolgálatkész tiszteletreméltó lámpás minden nyugalma, szimmetriája és egyszerü, feltétlenül anyagias megalkotottsága mellett sem hat gépnek. Nem, a leghatározottabban nem érzik gépszerünek. És ez a furcsa.


Tessék, elábrándoztam! Ez legalább is tized vajaszsömlényi időt jelent az életemből. Ilyenek vagyunk mi emberek. Játékosak, pazarlók, irracionálisak és igen, igen beképzeltek. Már jólesett hinnem, hogy ezeken a drága, okos, segitő, nélkülözhetetlen valamiken kivül és felül léteznek itt hozzám hasonló lények, akik azokat kihasználják, gyülölni és harcolni tudnak ...gyarlók és zsarnokok, mint jó magam, mondjuk csak egy szemernyivel okosabbak. Jobb lesz, ha ehelyett megtanitom barátomat arra, hogy ez a víz én vagyok. Jobban mondva én a víz nélkül nem vagyok. Hogy a víz nekem igen. Igen, igen, igen !


Szürcsöltem tehát egy kortyot és azt mondtam: víz. Ujra. És aztán azt mondtam: igen.


Megtanulta. Utánam mondta. De vajjon érti is? Azonnal meglátjuk. Pár lépéssel, jobban mondva szökéssel távoztam tőle és majd onnan visszavezettetem magam.


Megtörtént.


Baj van ! Nem jön utánam.


Intek neki. Semmi eredmény.


Beleizzadok ez ujabb nehézségbe. Hozzá nem érhetek, hát hogy húzzam magammal.


Még tovább megyek. Nem, nem, ez már sok. Inkább vissza biztos menedékbe.


De ujra megpróbálkozom. Megállok. Azt mondom. Igen. Megindult. Ha igenlek, azt teszi, amit én.


Meg van a kulcs tehát.


Most már együtt szökdelünk. Illetve ő lassan lebeg mellettem. Jaj a víz ! Már nem is látom. Persze, mögöttünk sötét van. Most próbáljuk ki.


Víz: igen.


Ez nagyon öntudatos és bátor volt. Megfordulunk és már repülünk vissza.


Brávó !


Ujra itt vagyunk. De kissé nehezen tájékozódom. Pedig azt mégis tudnom kell, hogy honnan szálltam le! Ki tudja, hátha egyszer ...


Mégsem birtam elfojtani egy halk sóhajt.


A lejárathoz odaállitottam Buddha irásait. Kedvenc könyvem. Most is magammal hoztam. De vajjon nem eszik meg az egerek? Egy ceruzát is odaszúrtam mellé. Így meg van a jel.


Most már indulhatunk.


 


(Folytatása a következő számban)


 


 


 


Vissza az oldal tetejére