A mult hónap ele jén a Temesváron Banatul címmel magyar, román és német nyelven megindúlt folyóiratban Dr. C. Grofsorean, volt polgármester cikket ir Marxtól a nemzeti eszméig cim alatt a szociálista nemzetközi törekvések pálfordulásáról és fejtegetései során gúnyos kérdőjelek kíséretében tér át a Károlyi-forradalomra és Jászi Oszkár 1918-as szereplésére.

Grofsorean említett cikkét érdekes alkalomból irta meg. Chiroi László volt barátja, aki ezóta elköltözött az élők sorából, kevéssel halála előtt szemére vetette, hogy akkor, mikor a régi Magyarországon az erdélyi románság szellemi vezérei egy vonalban harcoltak a magyar demokráciával Tisza István gróf reakciós uralma ellen, ő is a történelmi materiálizmus elveinek alapján állott, azóta azonban „behódolt a nemzeti eszmének” és cserben hagyta régi elvbarátait. Grofsorean a Banatul hasábjain megjelent cikkében válaszol halott barátjának kérdésére. Magyarázkodása annál érdekesebb a magyar olvasó közönségre nézve, mert a román közéletben ma nagyon sok olyan ember visz döntő szerepet, kik egykor a budapesti Galilei-kör leglelkesebb híveinek vallották magukat és a megváltozott körülmények között nem sok nemzeti türelemről tesznek tanuságot.

Grofsorean abból az alapgondolatból indul ki, hogy a nemzeti eszme ujjáébredésének korát éljük és sorok mögött azt állitja hogy a marxizmusból természetesen folyó internacionálizmus szintén behódolt a nemzeti gondolatnak. A nemzetköziség csődjét látja megnyilatkozni abban a tényben, hogy a nemzetközi érzésekből táplálkozó munkásság egyetlen lépést sem tett a világháboru megakadályozására, mely a nemzeti és faji gyülölet legjellegzetesebb korszakát nyitotta meg az emberiség történelmében. Tagadja, hogy a világháboru pusztán gazdasági okokra vezethető vissza és állítja, hogy az sok tekintetben az ideológiák tusája és főcélja az osztrák-magyar monarchia területén élt nemzetiségek felszabadítása volt. „Más kérdés — mondja — hogy a tegnapi nemzetiségi kérdésből megszületett az utódállamok kisebbségi problémája”.

Sorra veszi azokat a forradalmi kísérleteket, melyek a marxizmus alapján akarták megoldani Európa függő kérdéseit és megállapítja, hogy az internacionálizmus jelszavával operáló különböző forradalmi csoportok egészen polgárságaik neveltjeinek bizonyullak és uralmuk elődeik legtipikusabb hibáit örökölte. „Ezzel magyarázhatjuk meg — irja cikkében — az 1918-es magyar szociológia magatartását és Jászi Oszkár csodálatos igyekezetét, mely odairányult, hogy az összes hozzáférhető intellektuális erőket mozgósítsa Magyarország területi integritásának védelmére. Az a Jászi, — irja tovább — aki évtizedeken át hirdette a történelmi materiálizmust, sőt a marxizmust is, a Magyarországot fenyegető veszedelem idején elfeledte multját, régi tudományos elveit s a demokráciáról és a népek összrendel. kezesi jogáról is megfeledkezett. S miért történt a multnak ez az elárulása? Azért, mert a tudós lelkében győzőtt az atavisztikus ösztön: a nemzeti eszme.

Fejtegetéseit igy folytatja: „Említést kell tennem Jászi Oszkár tudományos érveiről is, melyekkel az aradi találkozáson és a balázsfalvi gyülés ideje alatt meg akarta győzni a Nemzeti Párt vezetőit, hogy fogadják el Erdély autonómiájának gondolatát a régi Magyarország határai között, hangsulyozva, hogy az ókirálysággal való egyesülés magasabb gazdasági és kulturális rendszerekkel biró területet fog alacsonyabbrendü állami organizmushoz csatolni, ami nem felel meg sem a demokrácia alapelveinek sem a csatolandó területek érdekeinek. Pro memento ez komoly érvnek látszanék. A helyzet azonban alapjában másként áll. A régi Magyarország két égtelenül fejlettebb volt, mint az Ókirályság és Szerbia és pedig azért, mert 200 esztendővel előbb szabadult meg a török uralom alól, mint a román és szerb nép. Ezt a történelmi különbözést azonban épen Európa érdekében ki kell egyenlíteni, egyébként állandó veszélyként fenyegetni fogja a kontinens egészséges vérkeringését. Itt nyilatkozik meg a világháboru második oka: az európai kultura kiegyensúlyozása, mert az sem felelt meg a demokrácia érdekeinek, hogy egyes államok más közösségek terhére fejlődjenek. És ha igaza van annak a bécsi politikusnak, aki azt állította, hogy egész Európa balkánizálódott, akkor ez a természetes fejlődés következménye, mert megengedhetetlen, hogy egyazon kontinens keleti és nyugati részén élő kulturák között olyan nagy különbség legyen és ha Nyugateurópa nem gondoskodott arról, hogy a Balkánt idejekorán kulturális téren maga mellé emelje a ´Balkan szállította le a nyugati kulturát a maga nivójára. Ez a világalkotó alapelvnek, az állandó egyensúlynak következménye.”

Mindenesetre különös okoskodás, amely másképpen mint érzelmi alapon nem is képzelhető. De valahogyan meg kell okolni a politikai helyzet változásával járó elvi változásokat s a történetfilozófiai konstrukciók erre igen széles teret engednek. De Európa történelmi szükségszerüségből folyó elbalkánizálódásának elmélete ép oly erőltetett, mint amilyen egyoldalu és igazságtalan az októberi kormány nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontjának kritikája. (Csegőd)