Korunk 1926 Május

Raymond Duncan


Austerveil Anna

Az emberek azt mondják, hogy „bolond.” És miért? Mert volt bátorsága egy ideált teremteni magának és azt igyekszik megvalósítani. Mert nem olyan, mint ők, mért nem úgy él mint ők és ez mind nagy bűn az emberek szemében.


Mezítláb, szandálban és görög tunikában jár, hosszu hajat visel és vegetáriánus. Ehhez még a ruhalepleit maga szövi és nemcsak saját használatra, de üzlete is van a Faubourg St. Honoré-n, ahol ilyen kézzel szőtt anyagokat, vásznat, selymet stb., el is ad. Hát kell-e ennél több bizonyíték!? Ezenkívül évente kb. nyolcszor fellép az iskolájával és táncaiból szintén kétségtelenül látszik így mondták nekem hogy nem épelméjü. Most a napokban adta az idei saison utolsó táncestélyét, így volt alkalmam „bolondságait” közelről láthatni.


Az elején ő maga mondott egy pár bevezető szót: igyekszik, folytatta többek közt, a danse pure-t is megközelíteni, nagyon jól tudva, hogy a közönségnek nem mindig tetszenek az elvei, de ők próféták és a magok, amiket most elvetnek, talán csak később fognak virágot hajtani.


À danse pure-re nem igen találok egy megfelelő magyar szót: talán úgy írhatnám körül, hogy tánc, ami sohasem szolgál eszközül rajta kívül álló, maga a tánc lényegéhez idegen eszme vagy cselekvés kifejezésére, hanem mindig csak „tánc” marad, amiben nincs más gondolat, mint a mozgás gondolata a térben. De ha ez megvalósítható, úgy kielégítő is volna, hisz a „tánc”-nak mindig nagy hatalma volt. Sok esztetikus, köztük Norden szerint a tánc az anyasejt, amelyből két művészet is fakadt: a zene és a költészet. A régebbi korokban mindketten a tánc szolgálatában állottak és mintegy kísérő szerepet töltöttek be mellette. Már most szükségszerűen királynőjük a tánc, ritmusát, ritmusformáit magukévá tették: e szerint a zenei és költői ritmus nem más, mint mozdulat-ritmus. És például a költészetben a versrim, az alliterátio hasonló táncmozdulatok utánzásából keletkezett.


Duncan táncai azonban, jóllehet a zenét teljesen nélkülözik és a kosztümök és a szcenirozás segítségét is csak minimálisan veszik igénybe, a danse pure problémáját még sem oldották meg (nem tudom, hogy ez egyáltalán megoldható-e.) Sőt! Nem is annyira táncok ezek, mint drámai jelenetek. Eupalinos l´Architecte, Prometheus crucifié, La Tentation de St. Antoine, Les sept contre Thebes et Antigone voltak többek közt táncaik megnevezései (tehát egyik sem danse pure!): mindegyik külön-külön egy kis mestermű, hatalmas drámai tetőponttal. Csodálatos, hogy Raymond Duncan (mert minden táncot ő komponál!) egyes jeleneteket milyen plasztikusan világít meg, a lényeg zseniális stilizálásával. És stilizálni sokkal nehezebb, mint valamit nyersen, tényleges alakjában visszaadni! Eupalinos l´Architechte-ben például a négy szereplő hátán kockával és kezében kalapáccsal jön a színpadra: az egész jelenet koncepciója, valamint összes mozdulataik a kalapács és kocka szimbolumából folynak. Duncan eszméje a következő: a Görög Templomot a föld mélyéből kalapáccsal megszerzett kőkockákból építik; a munkás szerepe az építé szetben is a kalapács a mozgás és a kocka a súly szimbolumából tevődik össze: a kocka - a súly adja az izmokat, a kalapács a mozgás a mozdulatokat. Kocka és kalapács tehát mint kettős szimbolum!


A főhősökön kivül, akár csak a görög tragédiákban, nagy szerepe van a kórusnak is. A kórus nem passzív kísérője a történteknek, de tömegesen interpretálja a főhős érzelmi világát, sőt az egész dráma alapszínezetét hűen visszatükrözteti. Raymond Duncan-on kivül a négy főszereplő: Robert, Maurice, Beatrice és Aia; a kórusban a jobbak: Manya, Diana, René, Plaudy stb. Egy egész kolóniát alkotnak és mondhatni családi életet élnek együtt: egyformán ruházkodnak, étkeznek vagyis jobban mondva „éheznek” (mind fájóan sovány!) és együtt „szenvednek” az eszméért. A jövő generáció is képviselve van: kis gyerekek szintén szerepelnek a színpadon, ezek a jövőben valószínüleg még fanatikusabbak lesznek, tekintve, hogy kezdettől fogva ilyen légkörben nevelkednek fel.


Fő kifejezési eszközük a két kar. Leginkább két karjukkal „táncolnak”, a lábaknak minimális és a testnek csak alárendelt szerep jut. Pedig így sok művészi lehetőségtől fosztják meg magukat! Nem tudom, hogy ez tudatos-e náluk? Remélem, hogy igen, mert ha tudatlanság, úgy bűn, míg ha „elv” ám legyen! (Ép így lehetne a zenenélküli tánc értékéről is vitatkozni.) Az, hogy a karok dominálnak és mintegy független életet élnek, valami finom naivságot kölcsönöz táncaiknak, amelyek néha bájosan archaikusak. A régi egyiptomi, sőt görög vázák alakjai is főleg kéz és karmozdulataikkal kötnek le, a testük még többé-kevésbé mozdulatlan. A Duncanek úgy Raymond, mint nővére Isadora művészi inspirációja pedig bevallottan görög befolyás alatt született meg. De „Remonter dans le passé, c´est modifier le passé, et cela nous paraît contradictoire” _ mondja Emile Meyerson: Identité et réalitéjában. És vajjon nem áll ez itt is?


Raymond Duncan azonban erős egyéniségű ember, aki kétségtelenül teremtő erővel bír és ép ezért bármit is csinál, az mind érdekes. De a mester nem lehelheti lelkét, csak a vele kongeniális tanítványokba _ mindig vannak, akik örökké amateur-ök maradnak. Így itt is! De ettől a néha-néha érezhető amateurösködéstől eltekintve, maga a Duncanizmus sem elégíti ki az embert. Valami hiányzik belőle! Mintha az egésznek még fejlődnie kellene, hogy komplex egészet alkosson: így ezen a fokon kissé egyoldalú, minden nagy tulajdonsága mellett kissé „unalmas”.


De sok, igazán új gondolattal találkoztam ezen az előadáson és ha Raymond Duncan eredeti, egyéni formába is öltözteti eszméit joga van hozzá, hisz az ő tulajdonai ezek. Hála Isten, a gondolatoknak még nincs törvénykönyvük, ahol meg volna határozva, hogy csak ilyen és ilyen alakban szabad kifejezésüket adni. Aimez les hommes dans les différences ! Ezt a szép „krisztusi” mondást nem rég hallottam valahol és erre gondoltam egész idő alatt. Milyen nehéz is ez! De az embereknek ezt kellene megszívlelniük és akkor nem nevetnének valakin, mert más, mint ők.


Raymond Duncan erősen reménykedik, hogy előbb-utóbb elismerésre fog találni. Sikere szerintem valószínübb volna, ha nem párisiakat, nem franciákat kellene meggyőznie. A francia nagyon szkeptikus és ha az ember jól ismeri őket, észreveszi, hogy egyáltalán nem emotiv nemzet, nehéz megindítani, hacsak nem politikai úton. De Raymond Duncan bízik rendíthetetlenül és nem csodálkozom túlságosan, ha egyesek mosolyognak, mikor hitvallását ilyen mondásokban teszi papírra: Jusqu´à ce que la pastorale ne domine l´esprit de la ville, jusqu´à ce que le son de la flute ne résonne dans les rues, et que les passants ne parlent en poètes, je ne cesserai, 0 mes maîtres, de présenter le rêve pastoral aux Parisiens. Viszont a Duncan érdeklődők, köztük én is, csak örvendhetnek ennek, mert így valószínüleg lesz még alkalmunk egy néhányszor figyelemmel kísérhetni ezen érdekes ember művészi megnyilvánulásait és - reméljük ! - belső fejlődését is. (Páris)


Vissza az oldal tetejére | |