FÅ‘oldal

Korunk 1926 Április

DIZZY (II.)


A. Guidony

VII. Hogyan lett Dizzy főnők                        (2.)


Urak, mondotta Robur mérnök a Hearn-vállalatok négy vezérigazgatójának, a megboldogult Hearn úr bizalmával tüntetett ki és több ízben megbeszélte velem jövendő örökösének sorsát. Az ország leghíresebb ügyvédeit kértük fel tanácskozásokra, amelyeken volt szerencsém nekem is részt venni. Minden a legapróbb részletekig körvonalazva lett.


Nem ismeretlen Önök előtt, hogy a megboldogult az emberi lélek erkölcsi sajátosságait illetőleg nem mutatott túlságos nagy optimizmust. Gyakran mondotta : alapfeltevésem, hogy minden ember gazember. Rajta áll, hogy az ellentétét bebizonyitsa. Ha bebizonyította, annál nagyobb lesz az örömöm. Ezt helyesebbnek vélem, mintsem az embereket angyaloknak tartani és naponta csalódni. Ha már két csalódás között választani kell, úgy jobb szeretem a pozitív csalódásokat.


Nem tagadhatják Önök, hogy ezen álláspont üzletszerű józansága a megboldogult magasfoku üzleti képességeiről tesz bizonyságot.


E belétásnak megfelelőlen (kérem ezt éppen olyan üzletszerűen felfogni) mérlegeltük egy esetleges merényletnek lehetőségét is, amely az örökség mielőbbi felosztása érdekében Dizzy értékes életét ki akarná oltani. Érett megfontolás után azonban ez valószínűtlennek látszik, legalább is a Hearn-vállalatok központi igazgatóságának tagjai részéről. Mert hogy ily lépésre határozzák el magukat, előbb kommunistákká kellene lenniök. Mert kérem, ne feledjék el : Dizzy halála után a megboldogult vállalatainak minden alkalmazottja egyforma joggal és részesedéssel örököse a hearni vagyonkomplexumnak. Ami azt jelenti, hogy ha Dizzy meghal amitől Isten őrizzen a mai igazgatóságnak éppen annyi valószínűsége van arra, hogy újra megválasszák, mint az északi sarknak, hogy tropikus fürdőhellyé változzék. Ennélfogva a megboldogult Mister Hearn és tanácsadói mindenben kételkedhettek, amiben csak akartak, kivéve az igazgatóság kétségkívüli lojalitásában. Nem a Dizzy érdeke, hanem a saját érdekük kívánja, hogy úgy vigyázzanak Dizzy egészségére, mint szemük fényére.


Fölöslegesnek tartom hangsúlyozni, Önök maguktól is tudják, hogy a bíróság döntése óía vállalataink munkásai nagyon elégedetlenek. Valószínű, hogy ez esetben külföldi eredetű ártalmas propagandával állunk szemben. A lelkiismeretlen agitátorok semmi fáradságot sem kiméinek, hogy országunk társadalmi intézményeit munkásaink szemében kompromittálják és rossz színben tüntessék fel azokat a kiváló személyiségeket, akik az amerikai ipari szövetség jólétének legfőbb támaszai.


És nem kevésbé nyilvánvaló, hogy a mai helyzet ezen agitációnak nem kis mértékben könnyű sikert biztosit. A hires olajbotrány idején, amely egy negyedszázad előtt játszódott le, éppen ilyen módon ásták alá az agitátorok rendszeres aknamunkával államunk alapjait, elnökünk és kabinetjének bemocskolásával. Például Coolidge elnökben hallgatagságát kifogásolták és azt igyekeztek bizonyítani, hogy nem minden siketnéma feltétlenül nagyon okos. Derby tengerészeti miniszter ügyének megítélésében is úgy vélekedtek, hogy csak panamista vagy mafla lehet az, aki aláír, anélkül hogy átolvasna, egy szerződést, amely sok millió értékű köztulajdont magánkézbe bocsát át. S az egyik, mint a másik esetben egyformán képtelennek bizonyult az illető, hogy egy országot kormányozzon. Különösen Daugherty igazságügyi miniszternek mentek neki és egész sereg szégyenletes visszaéléssel, megvesztegethetőségtől kezdve egészen alkoholos italok gondatlan felhasználásáig menő vádakkal illették. És készek lettek volna, hogy ingyen lakást és ellátást utaltassanak ki neki Amerika egyik javítóintézetében. Sőt készek voltak arra, hogy egy alkoholcsempész-banda vezérének elfogadják, de határozottan tiltakoztak az ellen, hogy országunk főpecsétőrének elismerjék,


Érdemes még az ilyen felforgató elemek politikai lelkiismeretlenségéről tovább beszélni ? Számukra a társadalmi rend igazi értelme nem az anyagi lehetőségek egyformaságában, hanem az anyagi egyformaság lehetőségében áll. Ezen egyformaság lehetősége még nem jelenti azt, hogy általános alapelvvé tétessék.


Remélem, megbocsátják ezt a történelmi visszapillantást, amelyre szükségem volt az összehasonlítás végett. Azóta a helyzet meglehetősen kiélesedett, mert sajnos, a tömegek alkalmazkodási képességének is meg vannak a határai. A tömegek mulathatnak, ha az elnök helyén egy sakkfigurát, egy jó bolondot látnak, akinek háta mögött fel lehet fedezni az idegen kezet, amely az engedelmes pojácát rángatja ; a tömegek megrökönyödhetnek, ha egy tolvaj, egy megvásárolható fajankó vagy egy részeges fickó tölti be az igazság őrének posztját ; ugyanezek a tömegek elszörnyüködhetnek (de türelmük pohara sohasem csordul ki), ha látják, hogy az egész kormánygépezet lábtól fejéig meg van mérgezve hazafias álszenteskedés, naponként megismétlődő kis és nagy korrupció és morális prostitúció által, amelyben benne van mindenki, az ország első emberétől kezdve a legutolsó rendőrig. De mindez nem akadályozza meg őket abban, hogy teljes torokból ordítsák a nemzeti himnuszt és krokodilkönnyeket hullassanak a nemzeti szinek lobogtatására.


Ilyen az emberi természet. Mindent meg fog bocsátani, mert azok is mégis csak emberek, ha minden emberi hibájuk meg is van.


Dizzy sokkal nehezebb helyzetben van. Dizzy, akinek becsületessége minden kétely felett áll és akinek önzetlenségét legjobban Thomas Hearn története bizonyítja. Dizzy, akinek ajka még soha alkoholt nem érintett, Dizzy, országunk egyetlen abszolút becsületes lénye sokkal nehezebb helyzetben van.


Mert mert Dizzy szamár. S ezt nem akarják neki az emberek megbocsátani. Nem mintha ostobább volna, mint ők. Egyáltalában ki találta azt ki és ki bizonyította be, hogy a szamarak volnának a legostobább állatok?


Nem, nem ezt nem bocsátják meg neki, hanem azt, hogy Dizzy más, mint ők.


Ha az amerikai törvényhozók a kínaiaknak nem tudják megbocsátani sárga színüket, ha az amerikai fajvédők a szintén amerikai mulattokat hetediziglen felkutatják és kinyomozzék, hogyan bocsátanak meg a munkások Dizzynek farkát és buján nőtt szőrözetét? Ami munkásainkat illeti, bár a mi értelmünkben egyáltalán nem patrióták, mégis emberi méltóságukon alulinak találják, hogy egy kimondott szamár alatt dolgozzanak. És Tomas Hearn végrendeletét a kapitalista világrend legtökéletesebb kifejezésének tartják. Azt hiszik, hogy ilyen végrendelet csak a tulajdonviszonyok mai rendje mellett lehetséges. Munkásaink nincsenek oly mértékben, mint mi magunk, az üzleti spekuláció által befolyásolva s mint mindig a forradalmárok, fantaszták vagyis készek arra, hogy az uj társadalmi rend nevében egyéni érdekeiket feláldozzák.


Uraim, előkészítem Önöket arra, hogy a végrendelet által előállott helyzetet csak a legnagyobb körültekintés és a legteljesebb egyetértés által tarthatjuk és ehhez csak egyetlenegy utunk van. Ez az út pedig az, hogy Önöknek minden válaszfalat, amely Dizzy, a Hearn-vállalatok mostani főnöke és Önök .maguk között, mint kétlábú teremtmények között fennáll, eltörölnek. Önöknek Uraim Dizzy tekintélyét elérhetetlen magasságba kell emelni. Ha Tutenkhamen idejében tisztelhették a fehér bikát, ha az ó-testamentum zsidói imádhatták az aranyborjut, miért ne ismerhetnék el Önök az Arany Szamár tekintélyét ?


Elismerem, hogy a kezdet nem lesz könnyű. De semmi sem lehetetlen. Üzletemberek még soha sem jöttek zavarba, hogy kiutat találjanak és Önök, Uraim, üzletemberek !


Igy beszélt Robur mérnök, Thomas Hearn végrendeletének telyhatalmu végrehajtója.


A Hearn-vállalatok négy vezérigazgatója egy ideig mély hallgatásba merült. Majd a legidősebb, Mister Steven Ross (egy sovány, ráncos arc, gólyanyakon, mint aki krumplit nyelt) csak ennyit mondott :


Igyekezni fogunk, Mister Robur.


Több szó nem esett, az igazgatók hazamentek.


VIII. Hogyan lett Dizzy gentleman, hogyan kötött üzleteket, hogyan evett articsókát, stb.


Mister Steven Ross hunyorított szemeivel és megvizsgálta töltőtollának aranyhegyét, hogy nincs-e rajta szálacska. Miután megnyugtatta magát, akkurátosan rácsavarta a tetejét, bedugta a tollat oldalzsebébe és megszólalt :


Tényleg arról akar Ön engem meggyőzni, hogy nem akadnak emberek, akik az inasi és magántitkári állásokat főnökünk mellett betölteni vállalnák? Mister Wingl, ez teljesen lehetetlen.


Mister Wingl, akihez a főnök szavait intézte, egyetértése jeléül az emberformát öltött patkány összes tisztelettudásával hajolt meg. Mert az volt Mister Wingl, dacára annak, hogy a hearni alkalmazottak ranglétráján a reklámfőnök posztját töltötte be.


  Sajnos, igy van. Csak a legalacsonyabb állásokat voltam képes betölteni, a magántitkári állásra senki sem jelentkezett és Maître d´hotelnek pedig egy valóságos paralitikus vénség, egy teljesen ruinait ember, egy bizonyos O´Hara jelentkezett csak.


  Vegye föl, ha csak ideiglenesen is, meg kell törni a jeget.


  Helyes, fel fogom venni.


Mit gondol, honnan jön ez az ellenállás ? Mister Wingl szorongva sandított az igazgatóra.


  Mert én nem tudom, (szünet) talán félnek. Talán azt hiszik, hogy a szolgálat a főnök mellett túlságosan felelősségteljes és nagy gyakorlatot igényel.


  Wingl, ne beszéljen ostobaságokat. így csak fajankók vagy bolondok beszélnek. Nincs a világon még egy olyan könnyű állás, amely jobban volna fizetve.


Mister Wingl sóhajtott.


        Például a magánlevelezés. Milyen nyelven kell hogy történjék ? Már beszéltem Mister Woodstokkal, akit a polinéziai nyelvészet elsőrangú szakértőjének tartanak és kértem, hogy ajánlja egyik hallgatóját. De vonakodott. A leghatározottabban vonakodott.


Hát ez meg mi ? — szakította félbe Mister Ross szigorúan. Ön valamit nem mond végig.


Mister Wingl megszégyenülten hajtotta le fejét és lassan, kifejezések után keresgélve válaszolt, miközben a legnagyobb igyekezettel nézett az iróa-ztal kulcslyukába.


  Sértve érezte magát. Mister Woodstock kérésemben hivatásának becsmérlését látta. Azt állította, hogy csak teljes tudatlanságom magyarázza meg, hogy ...


  Hogy... ?


  Hogy azt hittem, Woodstock professzor tanítványai jobban megértik főnökünket, mint mi.


Az Ön Woodstockja, bár professzor, mégis csak egy ostoba fráter. S e szavaknál Mister Ross dühösen fordult meg irodaszékén.


  Kérem, vegye figyelembe, hogy senki sem kíván lehetetlent. Amit mi a személyzettől kívánunk, az önfegyelem, a képesség magukon uralkodni, komolyság.. , és tisztelet, igen, tisztelet mindenekelőtt. Meg kell éríeniök, kivel van dolguk.


  De éppen ezt nem értik meg mondotta Mister Wingl szomorúan.


Az ördögbe is, majd megtanítjuk őket megérteni. És Mister Ross öklével az asztalra csapott.


  Csináljon, amit akar, de állítsa össze a szolgaszemélyzetet. Legyen vörös, fekete, barna, sárga, de holnap reggelig a szolgaszemélyzet össze legyen állítva és fogadja fel ezt az O´Harát.


  Jó, megteszem, ami megtehető,


És Mister Wingl megtett minden tőle telhetőt. A főudvarmestere lett a villának, amelyben régebben Thomas Hearn lakott, most pedig Dizzy szállásoltatott el, Mister O´Hara.


Ugyanaz, emlékeznek még rá, ugyanaz az O´Hara, aki egykor az acéltröszt egy fiatal mérnökének hiúságát úgy megsértette és állandóan akadályozta feltörekvésében. Amikor az acéltröszt Thomas Hearn kezeibe került, legelőször O´Harát dobta ki.


Ebben az időben O´Hara már jóval túl volt az ötvenen. Összes vagyona az acéltröszt részvényeibe volt fektetve. De Mister Hearn mindig nagy elővigyázattal dolgozott és ezért az acéltrösztöt előbb megbuktatta és aztán vásárolta meg. S e2ek után O´Hara mehetett állást keresni, ahelyett, hogy idejét golfjátékkal töltötte volna.


Az amerikai ipari szövetség szent hagyományai szerint az olyan emberek, akik öreg napjaikban elölről kénytelenek kezdeni, csak a szegényházba valók. Különösen, ha olyan emberek, mint Tomas Hearn, adták ki nekik az útlevelet. Egyideig O´Hara egy demokratikus Boss kifutója és egy dé´i város párttitkára volt. De a zsebei üresek maradtak és a végén O´Hara leitta magát ír főnökével együtt. Azután utcai meetingeket organizált és a kíváncsi bámészkodóknak „emésztő szerveink univerzális fertőtlenitő szerét” árusította. Majd a szegényház kórházába került és csak leghatározottabb ígéretre, hogy többé nem iszik, bocsátották el. O´Hara az összes szentekre megesküdött és belépett az üdv hadseregébe, hogy mértékletességet prédikáljon. De az első kísértésnek áldozatul esett és az első alkalommal elkergették. A legkomolyabban mérlegelte, mi volna jobb : a vízbe ugrani vagy magát felakasztani. Akkor botlott Mister Wingl hirdetésébe :



KERESTETNEK alkalmazottak: magántitkári, levelezői, főudvarmesteri, komornyik, istállómester, lakáj és főszakácsi állásokra. Elsőosztályu állások, kevés munka, jó fizetések. „Megkeresések RADIOPOLIS, THOMAS HEARN A. G. Wingl cimre.


O´Hara azonnal megértette, hogy miről van szó. Összeharapta fogait és beküldte kérvényét. Az öngyilkosjelölt utolsó szalmaszála volt ez.


Mister Wingl hosszasan és kimerítően kifejtette az összegyűjtött személyzet előtt, hogy szolgálatukat éppen ugy kell végezniök, mintha nem Dizzy, hanem Thomas Hearn volna a főnökük. Vagyis :


Dizzy az étteremben fog étkezni és pedig elődje helyén.


Dizzy-nek a jó társaság legszigorúbb tradicióinak előírása szerint kell öltözködnie.


Dizzy étrendje szükségképpen vegetáriánus lesz ugyan, de úgy a főszakácsnak, mint a főpohárnoknak a legnagyobb körültekintéssel kell eljárnia a konyhában, épp úgy, mint a felszolgálásnál.


O´Hara sokáig gondolkodott, hogy miként tegyen eleget a neki jutott szerepnek. Két ellentétes érzés küzdött benne: Tajtékzó tiltakozás és az aggodalom, hogy helyét elveszti. Azt hitte, hogy már mindent jól meggondolt és kiszámított. De amikor Dizzy istállójából áthurcolkodott a Thomas Hearn-villába, amikor a szabók Dizzyt elsőizben egy speciálisan rászabott kifogástalan szmokingba és fehér kemény ingmellbe öltöztették és amikor az összegyűjtött személyzet a jó Dizzyt az étterembe kisérte, akkor megértette O´Hara, hogy nem lesz képes eleget tenni feladatának. De rendkívüli látványosság is volt ez.


Az asztalon négy teríték, a Hearn-vállalatok négy vezérigazgatója pedig mereven és feszesen áll széke mögött, mintha botot nyelt volna, várván a főnököt.


A négy vezérigazgató komolyan és ünnepélyesen nézett, mintha magatartásukkal az egész személyzetnek tudtul akarták volna adni, mily mély tiszteletet és hódolatot éreznek Dizzy iránt.


Ami pedig Dizzyt magát illeti, ő semmit sem értett az egészből. Hajnalban, éppen amikor az első kakasszóra felfigyelt és hosszú füleit kéjesen oldalra fektette és a megszokott módon ajkaival a jó illatos fü után nyúlt, akkor jöttek érte. És nem hagyták, hogy evéshez jusson. Ehelyett Isten tudja, hová vezették, noha Dizzy pontosan tudta, hogy a séta ideje később van. Körülbelül, amikor a nap a felső istállóablakokon átsüt be. (Mert Dizzy isiállójának két ablaksora volt.)


Dizzy-nek igen nagy fáradságába került, hogy a Hearn-villa márvány lépcsőjén felkapaszkodjék. Patái megsiklottak és meghajoltak, mint síkos utcán a divathölgyek francia sarkai.


Határozottan kellemetlen kezdett volt.


A folytatás azonban még rosszabb. Amikor Dizzy érezte, hogy a cipész külön számára előállitott lakkcipőket huz patáira, elhagyta türelme. Megpróbálta, hogy az egyetlen még szabad patájával oldalba rúgja a susztert. De semmi sem segített. Egy más valaki pedig a nyakánál foglalatoskodott, egy fehér gyürüt próbált ráilleszteni és a gyürüt fekete nyakkendővel összehúzni.


És Dizzy agyában fölébredt az emlékezés azokra a távoli és kellemetlen napokra, amikor még befogva és megnyergelve Silas farmján dolgozott.


Az azonban még rosszabb volt, mint a csizma. Mert végre is gondolta Dizzy a cipő csak egyike azoknak a megfoghatatlan különleges dolgoknak, amelyek az emberi természet sajátosságait képezik és amelyek őt, Dizzyt már gyakran bámulatba ejtették.


De ez már merénylet volt szabadsága ellen. Mert Dizzy közben megszokta a nyugalomba vonult tőkepénzes békés és gondtalan életéi. Ez volt az oka, hogy Dizzy hangos i-ázást hallatott s a jelenlevők rémületére a gallérral és nyakkendővel foglalatoskodó lakájnak teljes erejéből felütötte állát a fejével.


Gallér, nyakkendő és két kiütött fog hullott a földre.


A szolgát azonnal orvoshoz küldték, szigorúan megparancsolva, hogy hallgasson. Két aranyfogat kapott és 500 dollár kártérítést. A szolgának nagyon tetszett az ügy, Dizzy ellenben halálosan szerencsétlennek érezte magát. Nehéz megmondani, hogy hol hagyta Dizzy ezekben a napokban klasszikus önfejüségét. Valószínűleg túlságosan meg volt zavarodva, hogy mindenre reagálni tudjon. Ugy hogy a felöltöztetés procedúrája egyébként zavartalanul és békésen folyt le.


Bátortalanul és félénken tipegett Dizzy az étterembe. Belépésénél határozottan méltóságos kifejezés ült arcán és a benyomás, amelyet meggondolt, komolyan kifejező mozdulatai tettek, határozottan kedvező volt. Egy kívülálló szemlélő tulajdonképen egy vidéki egyetem régésztanárának tarthatta volna, aki egy tudós-kongresszusra a fővárosba jött és a kollégák nagy tömege előtt kissé megzavarodott.


Mister Steven Rossnak átfutott agyán a gondolat, hogy tulajdonképpen mily kevés kell ahhoz, hogy egy szamárt emberré tegyünk, feltéve, hogy meg van hozzá a pénzünk.


És ezt a kedvező benyomást semmi sem zavarta volna meg, ha nem jön közbs O´Hara tapintatlansága.


O´Hara azon fáradozott, hogy a főnököt leültesse székébe, de nem tudta, hogy fogjon hozzá. (Elfelejtette kigondolni előre.) És a főnököt farkánál fogva húzta lefele.


De ez már aztán tul sok volt Dizzynek.


Két első lábával az asztalnak támaszkodott és teljes erejéből, anélkül, hogy vizsgálta volna, kinek van igaza és kinek nincs, mindkét hátsó lábéval a levegőbe rúgott.


Puft ! Röpültek a kristálypoharak, a virágvázák, az antik ezüstkészlet, a tányérok, a meisseni csészék a földre. O´Hara és egy inas már előbb odakerült.


Amikor O´Hara lassan feltápászkodott, a bifsztek-szószt arcáról letörölte és a vizet nadrágjáról lerázta, az első amit megpillantott, Mister Steven Ross mérges tekintete volt.


Ön nem felel meg, mehet.


O´Hara ment és felakasztotta magát.


Az újságok semmit sem irtak az ügyről.


Dizzy mégis lassan hozzászokott mindenhez. Rájött, hogy az emberek még önfejűbbek, mint ő. Két hét múlva mér Thomas Hearn ágyában aludt, rendesen végezte reggeli sétáját, evett articsókát és spárgát. Naponta kétszer átöltözött és szorgalmasan látogatta a vezérigazgatósági üléseket.


A templomba ugyan nem ment Dizzy, ellenben képviselőjét rendszeresen elküldte. Ezzel szemben Merrick tiszteletes gyakan meglátogatta Dizzyt és e látogatások után a következőkben foglalta össze benyomásait :


  Legyenek meggyőződve róla, hogy egyházközségünk tagjai sokat tanulhatnának Dizzytől.


Mister Rossnak tökéletesen igaza volt. A legfontosabb volt a jeget megtörni. O´Hara felsülése után az álláskeresők tömegesen jelentkeztek. Mister Wingl válogathatott tetszése szerint és nagy gonddal csinálta is ezt, mival most már össze kellett állítani a végleges személyzetet. Ha Mister Wingl az első napokban arról kellett panaszkodjon, hogy a személyzet sokszínűsége az előkelőség rovására megy, most már szó sem volt többé erről. A sárga szolgákat egészen eltávolították sa feketéket is csak a konyhában és az istállóban tűrték meg. Az összes többi helyeket fehér szolgákkal töltötték be, sőt Mister Winglnek szerencséje volt és sikerült beállítania egy egész sereg munkanélküli francia risztokratát, akik Parisból jöttek és igen hamar leégtek. Főudvarmesterré Montmorency herceg egy egyenes leszármazottja neveztetett ki és a levelezés vezetésével Talleyrand egy utóda bízatott meg. Erre a szerzeményére különösen büszke volt Mister Wingl. Talleyrand volt, mondotta, a francia diplomácia apja és a francia diplomaták, mindenki tudja, nagyszerű stiliszták.


Az uj szolgaszemélyzet valóban elsőrangú volt. S mily könnyűséggel élte be magát új szerepébe 1 Az évszázados régi megszokás : emelt fővel lakájszolgálatot teljesíteni nagy senkik körül, rendkívüli segítségére volt Talleyrand és Montmorency utódainak szolgálatukban Dizzy mellett. A méltóság és ünnepélyesség, amellyel ezt végezték, az alacsonyabb rangú alkalmazottakat, különösen a fekete soffőröket rendkívül mulattatta. Merrick tiszteletes egy nap, amikor éppen útban volt, hogy Dizzynél rendes heti látogatását tegye, a következő beszélgetést hallgatta ki a garázsnál:


  Láttatok már ilyen ostobákat. Ez a külföldi herceg, ez a Montmorency bejön a dolgozó szobába és hangosan jelenti, mintha az angol király ülne előtte : „Sir, Mister Steven Ross kéri, hogy fogadja.” És várja, hogy 0 feleljen. Természetes, hogy „ö” hallgat. S aztán ez a csaló Montmorency úgy tesz, mintha hallott volna valamit, megfordul és azt mondja az igazgatónak:


Mister Ross, a Főnök kész fogadni Önt.


Mondom nektek, lehetetlen végignézni, hogy az ember ne pukkadjon a nevetéstől.


így beszélt Rufus Johnson, a soffőr, egy semmirekellő kártyás, de kitűnő sofför, akit azért fogadtak fel, mert tényleg nagyszerűen értett a géphez.


De rövid idő múlva a Dizzyvel szemben kikényszeritett mesterséges tisztelet átváltozott valóságos, őszinte tiszteletté. Először aggodalomból, amellyel a hely elvesztésének veszélye járt. Majd konkurenciából, később megszokásból, még később, mert mindenki kivétel nélkül azt tette. Ügy, hogy nemsokára az ország összes magas tisztviselői, az összes pénzfejedelmek, bankárok, ujságmágnások, papok és katonatisztek, egyszóval az ország egész elitje arra a következtetésre jutott, hogy:


2.       1. Dizzy tökéletesen a helyén van. Dizzy fényesen eleget tesz kötelességeinek.


3.       Dizzy gazdagsága, gazdasági és társadalmi kiváltságai jól megérdemeltek és teljesen jogosak.


Ezen általános felfogással szemben a kevéssé befolyásos és még kevesebb számú radikálisok véleménye állott csak. Ezek agitációjának hatása azonban nem igen terjedt túl a gyárak falain.


IX. Dizzy, mint hangadó tényező


A vezérigazgatósági üléseken Dizzy elődeihez méltó pontossággal jelent meg. Egy gyakorlott idomító csakhamar megtanította Dizzyt „európaiasan” ülni székében.


A vezérigazgatók hamarosan hozzászoktak új főnökükhöz, sőt ami több, naponként ujabb és ujabb kvalitásokat fedeztek fel Dizzy jellemében, összehasonlítva őt a megboldogult Thomas Hearnnal.


A vezérek megállapodtak abban, hogy az összehasonlifás Dizzy javára üt ki a következő pontokban :


1.      A jellem nagyobb kiegyenlítettsége.


2.      Mások véleményének meghallgatása.


3.  Engedékenység.


Viszont úgy találták, hogy ugyanekkor semmit nem maradt Thomas Hearn mögött:


1.      Hidegvérüségben.


2.      Rezerváltságban.


Dizzy tényleg hallgatag volt, de hallgatása aranyat ért. Ritkán avatkozott bele igazgatói civakodásaiba, mégis a győztes párt mindig tudott ezer jelet is t-.ilálni arra, hogy Dizzy a többség pártján van.


Mint ismeretes, a többségnek mindig igaza van.


S csakhamar Dizzy a csalhatatlan pénzügyi kapacitás hirében állott.


Hétről-hétre öles cikkekben számoltak be a lapok D zzy új vállalatairól és spekulációiról, amelyek mindig beváltak és óriási hasznot hoztak.


Dizzy állandóan játszott a börzén, anélkül, hogy egyszer is veszített volna.


Egy szép reggel pedig Mister Wingl olyan tervvel lepte meg Mister Steven Rosst, hogy annak tátva-nyitva maradt a szája. Mister Wingl nem kevesebbet javasolt, mint egy hetilap kiadását, amely minden számában Dizzy politikai és pénzügyi-közgazdasági nézeteit hozná vezércikkek formájában.


Nézze, Mister Ross — magyarázta Mister Wingl tervét főnökünk véleménye e fontos kérdésekben oly nagy jelentőségű, hogy mi azt nem hallgathatjuk el. Ahhoz túl előkelő az a pozíció, amelyet főnökünk hazánk pénzmágnásai sorában elfoglal. Az ország minden polgárának joga van ahhoz, hogy érdeklődjön főnökünknek a politikai helyzetről alkotott véleménye iránt.


Mister Ross megfordult székében s üres szemekkel meredt rá Mister Winglre.


Hogy akarja ezt megcsinálni, nyögte ki végre nagy nehezen uralkodva magán.


Hangtalan elasztikus léptekkel közeledett Mister Wingl a vezérigazgatóhoz s a fülébe súgott valamit.


All right — mondotta Mister Steven Ross — indítsa meg a dolgot.


 S nemsokára egy új kiadvány gazdagította az amerikai sajtót a következő cim alatt: „Radiopolis Independent”, ami kb. annyit jelent: a „Radiopolosi Független”.


Ez a „független” Dizzy volt.


Cikkeit az első oldalon hozta az uj lap. Szó volt azokban minden lehetséges dologról s óriási olvasottságról s pontos tájékozottságról tettek bizonyságot az összes politikai gazdasági kérdésekben.


Ezen cikkek után itélve Dizzy ilágnézete enyhén konzervatív volt s azon a meggyőződésen és azon a bizonyosságon nyugodott, hogy minden, ami az üzletre jó, pozitiv, mindaz ellenben, ami az üzletnek árt, felesleges és erkölcstelen. A magánvállalkozás és a magántulajdon szent elvei természetesen alappilléreit képezték e világnézetnek. Viszont egyik leitmotivjuk volt az egészséges hazafias optimizmus. Minden a helyén van, ha nem is az egész világon, de legalább is „Isten e kedvenc országában.”


Csak ritkán lehetett Dizzy cikkeiben bosszúságot vagy politikai kihívást találni. Többnyire olyan napokon fordultak ilyenek elő, amikor Mister Wingl, aki rsaládi életében szerencsétlen volt, jobbik felétől egy rakás ütleget kapott.


Minden január másodikán, az évi mérleg lezártakor, Dizzy nevében tett alapítványokról adtak hirt a lapok. Jótékonysági intézmények, egyházak és tanintézetek részesültek az adományokban. Ez az új szokás, amely Thomas Hearn idejében nem állott fenn, Dizzy alatt vezettetett be.


Nem csoda tehát, hogy a lapok minden január harmadikán hosszú vezércikkekben ünnepelték a világ legnagyobb jótevőjél, akit az irgalmas samaritanushoz, Rockefellerhez vagy Carnegiehez hasonlítottak.


Dizzy népszerűsége elhomályosította az Amerikai Ipariszövetség elnökeinek, a legünnepeltebb primadonnáknak, sőt még a világboxbajnokoknak hírét is.


 


(Folytatása a következő számban.)


 


Vissza az oldal tetejére