FÅ‘oldal

Korunk 1926 Április

Az indusztrializmus válsága


Bálint László

Korunkat méltán hasonlítják össze a kulturfilozófusok a történelem már eddig lefolyt dekadens korszakaival, de egy tekintetben korunk mégis kiválik a többi dekadens korszak közül. A technika fejlettsége és az emberi értékek lezüllése között sohasem volt oly kiáltó az ellentét, mint ma. A rádió legnagyobb jelentősége a közéletre abban áll, hogy a világvárosok tőzsdei jelentéseit rádión hallgathatjuk és rádión hallgatott jazz-bandra simmizhetünk. Ha pedig a rádiófényképezést is tökéletesitik, akkor elértük azt a vívmányt, hogy ezentúl rádión fejthetünk keresztrejtvényeket, ha akkorra nem mennek ki a divatból.


Más szóval az intellektuális élet fejlettsége és a belülről jövő, autonom erők lezüllöttsége között sohasem volt az ellentét oly nagy, mint ma. Ez az egyénre és társadalomra egyaránt vonatkozik és nem egyéb, mint nagyfokú neurotikus állapot jellemzője.


Az előbbi dekadens korszakokban nem állt a lezüllött eruptiv erőkkel szemben oly fejlett intellektuális élet, mint ma és minthogy a neurózis fokát egyrészt az eruptiv erők lezüllöttségének foka, másrészt az intellektuális nivó adja meg, az előbbi dekadens korszakok nem voltak annyira neurotikusak, mint a mi korunk. Ez a körülmény azt jelenti, hogy az emberiség lelki nyomorúsága sohasem volt olyan nagy, mint ma, de egyszersmind nagyon komoly okot nyújt a vigaszra is. Ugyanis az előbbi korok dekadens civilizációit nem hordozták annyira fejlett termelőerők, mint a mait és igy az emberi munka eredménye még nem fejthetett ki olyan intenzív hatást a teljes szétzüllés megakadályozására, mint ma.


Míg tehát az előbbi korok eruptiv, autonom erőinek lezüllése már a minden tekintetben való teljes összeomlást jelentette, addig nálunk csak nagyfokú neurózist. Az elmebeteg már elvesztette a támpontját az intellektuálitásában, de a, neurotikus még mindig támaszkodhatik belátó képességére. Épen így támaszkodhatik a mai kor a régebbi dekadens korszakokkal szemben technikai és intellektuális felkészültségére.


A tudományos üzemvezetés abból a megismerésből indul ki, hogy a termelés szempontjából épen olyan fontos az ember energiájának gazdaságos felhasználása, mint a mechanikai energiáé. A kapitalisztikus ipar szervezői tehát már szintén pedzették az előbbi sorokban vázolt megismerést. Az agg Edison kijelentésének is, aki azt mondotta, hogy egyelőre nem új találmányokra, hanem arra van szükség, hogy az emberiség lélekben beérje a technikai fejlődést, az az értelme, hogy a termelés és a rajta nyugvó kultúra a technika magas fejlettsége ellenére összeomolhat az emberben dúló krizis miatt, hogy az ember a külvilág fizikai energiáját csak akkor tudja igazán a saját részére hasznosítani, ha a maga energiáit is felszabadította, ö is meglátta, hogy a technika értéke csak akkora, amekkora az emberi energiák szabadsága, vagyis az emberiség problémáinak elintézetlensége az a gátlás, amely nem engedi a tudomány és technika felfedezéseinek korlátlan kihasználását.


Ha ez a gátlás nem volna, akkor a tudomány és a technika mai állása mellett olyan életet élhetnénk, mint Wells istenemberei.


De mik ezek a gátlások és honnét erednek? Wells erre azzal felelne, hogy mi még a „zűrzavarok korát” éljük. Mik azonban a „zűrzavarok” ?


A zűrzavaros embert neurotikusnak nevezzük. A neurotikust azt jellemzi, hogy nincs magával tisztában, helyesebben nem engedheti meg magának, hogy tisztában legyen magával. Külömböző egymással összeegyeztethetetlen akarások vannak benne, melyek mégis valamennyien érvényesülésre törekszenek. Ezek közül azok, amelyek egybeesnek a tudat értékítéleteivel tudatotosakká válnak, viszont a velük összeegyeztethetetlenek eltolódnak a tudat alá, a tudatos és tudattalan törekvések között pedig harc fejlődik ki. A tudatos igyekezet arra irányul, hogy megakadályozza az elnyomott vágyak érvényesülését, az elnyomott vágyak pedig a tudat alatti homályából gáncsot vetnek a tudatos akarásoknak. A neurotikus energiáját így a benne lévő, számára összeegyeztethetetlen vágyak, törekvések küzdelme és kompromisszuma köti le, elveszi lelki nyugalmát és megbénítja akcióképességét.


A mi társadalmunkat is ezek a tünetek jellemzik, energiái vad természeti erők módjára kaotikus össze-visszaságban tombolnak és egyedüli igyekezetük egymás megsemmisítése..


Az egyén neurózisa emóciók elmaradt kitöréséből, érzések elmaradt tudatos átéléséből, szükséges „Tettek” elmaradásából következik. Az ily módon tudatossá nem válhatott érzések és akarások eltolódnak és az eltoltságból eltorzult formában előtörve vagy előkúszva befolyásolják és akadályozzák a tudatos akarásokat.


Vájjon a társadalomban dúló erők káosza nem ehhez hasonlóan társadalmi méretű emóciók és tettek elmaradásából következik-e? Erre a kérdésre szeretnék a következőkben felelni.


A teleologikus államfilozófiákkal szemben a modern szociológia felismerte, hogy az állam a társadalmi osztályok erőviszonyainak a kifejezője. Példáui oly országban, ahol az agráriusok osztálya túlnyomóan hatalmas, az állam főképp ennek az osztálynak a végrehajtó szerve. Magas védővámokat vet ki a mezőgazdasági cikkekre, hogy felverje az agráriusok terményeinek az árát, akadályozza a mezőgazdasági bérmunkások kivándorlását és elősegíti bevándorlásukat, hogy emelje a munkanélküliséget és lenyomja a béreket. Viszont oly országban, ahol a gyáriparosok sokkal hatalmasabbak, mint a mezőgazgák, az állam nem léptet életbe mezőgazdasági védővámokat, mert ezek drágítják az élelmicikkeket, felverik a munkabéreket és növelik a termelőköltségeket. A teleologikus államfilozófiák szerint az államnak az a célja, hogy a népesség jólétét előmozdítsa. Amennyiben az illető teleologikus államfüozófia az uralkodó osztályideológia tartozéka, az állam természetesen mindig a meglevő államot jelenti. Azonban a szociológia kétségkívül helyes felismerése szerint az állam cselekvései a társadalomból feltörő erők eredőjét képezik.


Nem alaptalan az a feltevés, amely szerint az állam az egyén tudatának megfelelő képződmény a társadalomban. Ahogy a wundti pszihológia a tudatot azonosította a lélekkel, úgy azonosították az uralkodó osztályideológiába tartozó teleologikus államfilozófiák is az államot a társadalommal. És amilyen szüksége van az egész emberi életet megérteni akaró pszihológiának arra, hogy a tudatot ne azonosítsa a lélekkel, ép  oly szüksége van az egész emberi társadalmat megértő szociológiának is arra, hogy az államot ne azonosítsa a társadalommal.


Az egyén neurózisának jellemzésénél láttuk azt, hogy az egymással ellenkező törekvések valamennyien akarnak érvényesülni és egyik részük tudatossá válik, másik részük azonban eltolódik a tudat alá és az eltolíságból eltorzult formában előkerülve kompromisszumot köt a tudatos akarásokkal, amellyel nyomban el is gáncsolja őket. A társadalom neurózisának képződésénél is hasonló folyamat megy végbe.


Az egymással szemben álló társadalmi osztályok egyformán ki akarják elégíteni érdekeiket. Az egyik törekvés társadalmilag „tudatossá” válik, vagyis magához ragadja az államhatalmat, a vele ellenkező érdekeltségek pedig az „eltoltságba” kerülnek, vagyis politikailag elnyomott osztályokká lesznek Ebből a helyzetükből azonban törekvéseik az államhatalom által megengedett eltorzult formában felülkerekedve kompromisszumot kötnek a politikai uralkodóosztály törekvéseivel és így szerencsésen valamennyien elgáncsolják egymást.


A következőkben ki szeretném mutatni a modern, úgynevezett polgári államot és a mostani gazdasági válságot, mint az egymással dis^harmonizáló erők kompromisszumát.


A „köztudat”-ban, vagyis a „köz” tudatában a mai társadalom, mint polgári társadalom és a mai gazdasági berendezkedés, mint kapitalizmus szerepel. Meg fogjuk látni, hogy a mai kapitalizmus válsága abban áll, hogy a múltban nyíltan szereplő, de lényegileg korántsem elintézett tényezők az egymással rokon köztudat és államhatalom Ízlésének megfelelően eltorzított formában még mindig érvényesülnek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a háború kitörésével kezdődő krizis előtti szélcsend idejében a köztudat és államhatalom meglehetősen fedtek egymást és azokban az államokban, amelyeket aránylag kevéssé ért a világháború, a köztudat ma is többé-kevésbbé támogatja az államhatalmat.


Látni fogjuk, hogy a mai krizis nem csak egyszerűen a világháború hatása, hanem a világháborúval együtt a nagy államok születési hibájából származik. Ez a hiba pedig éppen abban áll, hogy a nagy államok alapját képező indusztrializmus a nagy politikai átalakulások idején elmulasztotta a feudalizmussal való végleges leszámolást. A „feudális komplexum” így megmaradt, mint a haladás gátlása.


Hogy ezt világosan lássuk, szükséges bizonyos alapvető közgazdaságtani összefüggések feltárása. A feudális társadalom a földmagéntulajdonon, a polgári társadalom a termelőeszközök magéntulajdonán alapszik. Á föld reprodukálhatatlan és monopóliumot képez, a termelőeszközök reprodukálhatók, tehát nem képeznek monopóliumot. A földmagántulajdon monopólisztikus, a termelőeszközök magántulajdona amonopolisztikus. A földmagántulajdon, mint monopólisztikus magántulajdon kizárja a szabad versenyt, a termelőeszközök magántulajdona ellenben, mint amonopolisztikus magántulajdon a szabadversenyen épül fel. Tehát a feudalizmus gátlóhatása abban áll, hogy a monopólium nem engedi a szabad versenyt, mint a kapitalizmus alapját érvényesülni.


Aki a hűbéri társadalomban el akart helyezkedni s nem volt hűbérúr és „vogelfrei” sem akart lenni, annak el kellett szegődnie valamelyik hűbérúrhoz. A hűbérúr védelemben részesítette és földet adott neki hűbéri adó fejében. A hűbéres életét, földjét köszönhette urának és ezért termésének bizonyos meghatározott részét, amely rendszerint felesleg volt, adó fejében lefizette neki. Az adófizetés mellett engedelmességgel is tartozott a hűbérúrnak, aki ha kellett katonának is használhatta.


A hűbérúr egyik jövedelme tehát a hűbéri adóból származott, a másik jövedelme pedig szintén a föld monopóliumjellegéből. Ugyanis a hűbérurak és rablólovagok kedvenc foglalkozása volt az útjukba akadó kereskedők kifosztása, amely idővel a „vám” udvariasabb formáját vette fel. Ugyanis egy-egy „harciasabb” rablólovag portyázóterületén annyira veszedelmes volt a kereskedőknek keresztülhaladniuk, hogy azok inkább messze elkerülték a szóbanforgó területet, nehogy a vitéz uraság karmai közé kerüljenek, de ezzel egyszersmind az illető rablólovag vagy hűbérúr említett második jövedelemszerzési lehetősége is elesett. Ez persze az uraságot szerfölött bosszantotta és magábaszállásra kényszerítette, viszont a kereskedőknek is kellemetlen volt a nagy kerülő, ugy hogy csakhamar létrejött az alku: a földesúr megígérte, hogy nem rabolja ki a birtokán keresztülútazó kereskedőket, sőt birtoka határain belül meg is védi idegen földesurak portyázó csapataitól, ha ezt a nagyfokú előzékenységet a kereskedők azzal honorálják, hogy áruik egyrészét vagy annak megfelelő pénzösszeget, mint „vámot” átcsúsztatják a földesúr zsebébe. így a kereskedők kirablását a sarcolás udvariasabb formája, a vám váltotta fel.


A kereskedők kirablásának vámmá való átalakulása már egyik példája az egymással kiengesztelhetetlenüí szemben álló két közgazdasági kategória: a monopólisztikus magántulajdon és az amonopolisztikus magántulajdon kompromisszumának. Érdekes a két közgazdasági kategória kompromisszumával kapcsolatosan az fgymással engesztelhetetlenűl szemben álló két pszihikai tipus kompromisszuma is. A kompromisszum a büszke rablólovagokban már letöri az ősi durvaságot és ravasz zsarolóvá teszi őket, viszont a kereskedőkre még mindig lidércnyomásként nehezedik és megakadályozza a teljes „laissez faire” tipus kialakulását.


A vám volt tehát az első kompromisszum a „fel”-törekvő, vagyis a tudatba feltörekvő indusztrializmus és a „le”-tűnő, vagyis az eltoltságban letűnő feudalizmus között. Igaz, hogy bizonyos mértékben megkönnyítette a kezdődő indusztrializmus útját, de oly módon, amely a feudalizmus életét is meghosszabította.


A modern nagy államok kialakulásának módja pedig politikai úton való folytatása volt a hűbérurak és kereskedők vámszerződésének.


A modern szociológia kétségkívül helyesen ismerte fel, hogy a nagy államok kialakulása a városi polgárság gazdasági súlyának növekedéséből származik.


Habár mint említettem a kereskedőknek a hűbérurak általi kirablása több helyütt a „vám” udvariasabb formáját vette fel, a mindinkább növekvő indusztrializmus számára ez még sem volt megoldás. A főurak birtokain keresztülhaladó kereskedők feje felett a kirablást, mint Damokles kardját állandóan lebegtették, úgy hogy a vámok elég borsosak voltak. A növekvő ipar és pénzgazdaság folytán a hűbérurak pénzéhsége is növekedett, ami egyrészt a jobbágyság nyomorúságát, másrészt ismét a vámokat növelte, úgy hogy a partikuláris feudalizmus maximális teljesítőképessége az ipar fejlődése érdekében nem volt egyéb, mint az, hogy a kereskedők kirablása azok kizsarolásává változott át, a »vám” formájában kizsarolt összeg azonban értékben nem maradt mögötte annak, minthogy ha a kereskedőket kirabolták volna. A kirablás teljes volt, de nem rendszeres, meg lehetett előle menekülni ; a vám nem volt teljes kirablás, de annál rendszeresebb, úgy hogy a rizikó rendes transzporíköltséggé változott át. A lépten nsomon, minden hűbérúr birtokán lefizetett vám azonban rettenetesen felduzzasztottá az áruk árát és igy a kereskedelmet úgyszólván csirájában folytotta meg.


A hűbéruraknak azonban nemcsak a városi népesség, hanem a központi királyi hatalom is ellensége volt. A feudális terménygazdaság korában nem lehetett könnyen oly nagy hadsereget larlani, mint ma. A közlekedés is sokkal kezdetlegesebb volt, ennek folytán a központi királyi hatalom nem tudta az egész országot annyira áttekinteni és a hadsereget oly gyorsan « kellő helyre koncentrálni, mint ma, úgy hegy a királynak sem lehetett sokkal nagyobb és ha nagyobb is, de semmiesetre sem mozgékonyabb hadserege, mint egy-egy hatalmasabb hűbérúrnak.


A népvándorlás t-zülte a királyi hatalmat és annak glóriáját, de ez a feudalizmussal szétfoszlott. A király és a hűbérurak közötti külömbség mindinkább elmosódott, úgy hogy a király egyszerűen a leghatalmasabb hűbérúr lett. A leghatalmasabbnak kellett lennie, mert ha egy másik hűbérúr hatalmasabb lett nála, akkor az ült helyébe a trónra.


A hűbérurak leghatalmasabbika, a király mindig meg volt botránkozva a hűbérurak és rablólovagok rendbontásán és szerette volna megfékezni őket, ha tudta volna. A feudális társadalomban seholsem volt támpont, amelyen a király megvethette volna a lábát. Ilyen támpontot csak a feudalizmuson kivül álló feltörekvő indusztrializmus tudott nyújtani és nyújtott is.


A városi polgárság pénzt bocsájtott a királyi hatalom rendelkezésére utak épitése és erős hadsereg szervezése céljából. A hadsereget a király a városban készült fegyverekkel látta el és letörte vele a főurak és rablólovagok hatalmát. A polgárság segítsége azonban a királyt a polgárság lekötelezettjévé tette. A királyi hatalomnak szüksége volt a polgárság pénzére és igy a polgárság beleszólhatott az államügyek intézésébe.


A növekvő indusztrializmusnak az államhatalomra gyakorolt nyomása folytán megszűnt a földesurak vámszedési joga. A kereskedők kirablásáról persze már szó sem lehetett, mert a kereskedők hátamegett ott voltak a király puskái és ágyúi.


Azokban az államokban, ahol a királyi hatalom idejében szakítani tudott előbbi fegyvertársaival, a hübérurakkal és idejében kötött szövetséget a feltörekvő polgársággal, « növekvő indusztrializmusnak nem volt arra szüksége, hogy köztársasági államformát teremtsen. Csak ott dőltek össze a trónok, ahol a királyi hatalom erre a lépésre a kedvező alkalmat elszalasztottá.


De a történések belső lényegének szempontjából nem is fontos, hogy az államhatalom reprezentánsának fején megmaradt-e a korona vagy pedig cilinder került helyére. A lényeg az, hogy a feltörekvő indusztrializmus és a központi hatalom szövetsége megszüntette a partikuláris feudalizmust az ország határain belül. A határ fogalma azonban a monopólium terméke és az indusztrializmus a határnélküliség fogalomkörébe tartozik.


A kereskedők kirablásának vámmá való átalakulása és a vámhatárok kibővülése a nagy államok kialakulása révén fontos határkövek a feudalizmus és kapitalizmus harcának történetében, de a második határkő sem jelenti a küzdelem végét. A tiszta kapitalizmus előfeltétele mindenféle monopólium megszüntetése és ezzel szemben azt látjuk, hogy a monopolisztikus földtulajdon mi is éppen ugy meg van még, mint a feudalizmuus alatt volt. Sőt a földmagántulajdon monopóliumjellege a munka termelő erejének növekedésével fokozott mértékben nyomul előtérbe, mert a földjáradék növekedése következménye a munka termelőereje növekedésének. A földmagántulajdon érintetlensége mellett az indusztrializmus előretörése elsősorban a földtulajdonosok jövedelmét növeli. Ez ellen nem az igazságszeretetünknek kell tiltakoznia, mert hisz a tőkejövedelem épp ugy munkanélküli jövedelem, tehát épp oly igazságtalan”, mint a földjáradék. Az indusztrializmus fejlődésének szempontjából más a tőkejövedelem jelentősége, mint a földjáradéké.


A tőkejövedelem akkor nagy, ha az üzem rentábilisan, tehát kedvező feltételek mellett dolgozik. A fogyasztóközönségnek, a munka produktivitásának érdeke, hogy mindenhol olyan üzemek alakuljanak, amelyek a legrentábilisabbak és az üzemek ott jöhessenek létre, ahol a legrentábilisabban termelhetnek. A tőkejövedelem érintetlensége az az eszköz, amely a k&pitalisztikus iprir fejlődését biztositja. A földtulajdonos ellenben odaáll a föld és a termelőeszközök közé és földje használatáért annyit vesz el a kapitalistától, amennyit csak tud. Tehát közvetlenül a tőkés számára, közvetve pedig a társadalom számára elveszett a gyártás helyi viszonyainak az előnye. Ez az előny a földtulajdonosnak jut éppen úgy, mint a feudalizmus korában, amikoris ha valamely fontos szárazföldi vagy vizi ut egy hűbérúr birtokát keresztülszelte, akkor a hűbérúr annyi vámot préselhetett ki az utat használó kereskedőktől, amennyit azoknak az ut használata megért, úgy hogy abból nekik alig volt valami hasznuk, a haszon a hűbérúr zsebébe csúszott.


Ehhez hasonlóan a földjáradék az a vám, amit a gyáros vagy kereskedő fizet a földbirtokosnak, ha annak földjén termelni vagy forgalmat lebonyolítani akar.


Tehát az csak látszat, hogy a vámterületek megnagyobbításával a hübéruraknak fizetett belső vámok meg is szűntek. Ellenkezőleg megmaradtak ; mint láttuk, tisztán kimutathatók a földjáradékban és nemcsak hogy megmaradtak, hanem meg is növekedtek a munka termelőerejének növekedésével.


A kereskedők ny!lt kirablása a rablólovagok által olyan eltorzult megnyilvánulási formát vett fel, amely összeegyeztethető a „modern”, „polgári” állammal.


Ennek a gazdasági téren kötött kompromisszumnak meg van a közélet terén is a párhuzama : a kapitalisták maguknak bárói címeket vásárolnak, a történelmi arisztokrácia tagjait pedig nagybankok és részvénytársaságok igazgatósági tanácsába választják, valamint házasságokkal címereket aranyoznak és aranyat nemesítenek. A „financkopitalizmus”, a nagytőke és a nagybirtok szövetsége, érdekbeli összeolvadása nem egyéb, mint az indusztrializmus teljes korrumpálódása.


De nem csak a belföldi vám maradt meg az állam és a köztudat Ízlésének megfelelő formában, hanem a hűbéri adó is. Amint emiitettük, a feudalizmus idejében a király tulajdonképpen csak az egyik hűbérúr volt a sok közül, ha éppen a leghatalmasabb is.


Amikor a központi hatalom mint királyság vagy köztársaság, az mindegy megerősödött és letörte a partikuláris feudalizmust, akkor az állampolgárokkal szemben olyan viszonylatba lépett, mint a hűbérúr a hűbéreseivel. Az állam kötelezte magát, hogy megvédi polgárai személy és vagyonbiztonságát természetesen elsősorban idegen állam támadásától, de ezzel szemben feltétlen engedelmességet és pontos adózást kivánt meg tőlük. „A jogokkal szemben kötelességek is vannak” és a „modern”, „polgári” áílam megvalósította az általános védkötelezettséget, tehát még sokkal határozottabb módon rendelkezik „szabad” polgáraival, mint a hűbérúr a hűbéreseivel. A hűbéresek a termés kilencedét vagy tizedét fizették adóba a hűbérúrnak, ma boldogok azok az állampolgárok, akik ilyen kevés adót fizetnek. Tulajdonképpen nem is tudjuk felbecsülni, mekkora adót fizetünk az államnak. Csak az egyenes adóról tudjuk pontosan, hogy mekkora, de hogy közvetett adókban mennyit fizetünk, az nagyon nehezen becsülhető fel és akkor is csak a szakember tudja felbecsülni ; a közönség türelmesen fizeti, anélkül, hogy tudná, hogy adózik. À fogyasztási adókkal egyértelmű volna, ha a vásárolt fogyasztási cikkek egy részét le kellene adnunk az adóhivatalnak ellenérték nélkül.


A feudalizmus korában a hűbéri adó éppen úgy, mint a kereskedőktől kizsarolt vám, a földmagántulajdon monopóliumjellegéből következik, lényeges külömbség a kettő között nincs.


Ennélfogva a közvetett adók úgy is felfoghatók, hogy a kereskedők ahelyett, hogy a hübéruj-aknak fizetnék a vámot, az államnak fizetik. Mondanom sem kell, hogy a gazdasági élet szempontjából ez teljesen mindegy, mert mindkét esetben egyformán akadályozza a forgalmat, zsarolja a kereskedőt és szipolyozza a fogyasztóközönséget.


A földjáradék élvezete a földtulajdonosok által és az összes állami adók a földjáradékadó kivételével mind a föld monopóliumjellegéből származnak, tehát a feudalizmus visszamaradt jövedelemszerzési módjai.


Amint emiitettem, a polgári állam olyan viszonylatban van állampolgáraival, mint a hűbérúr a hűbéreseivel. Ennek megfelelően a mai államok a határaikon kivül álló gazdasági élettel szemben is úgy viselkednek, mint annakidején a hűbérurak a birtokaikon keresztülhaladó kereskedőkkel szemben. A mai vámok így a régi belső vámok kibővült maradványai. Hatásuk természetesen ugyanaz a gazdasági életre, mint a régi belső vámoknak.


Amint a mai állam a feudalizmus és a kapitalizmus, a „politikai eszköz” és a „gazdasági eszköz” kompromisszumából keletkezett, úgy a vámok tudatos motiválása is kettős. Az akadémikus „nemzetgazdaságtan” terminológiája szerint kétféle vám van: jövedelmi vám és védővám. Ezeket a teóriákat meg szeretnők kissé világítani, persze nem érdemlegességük szempontjából, hanem abból a szempontból, hogy mit takarnak.


A hűbérurak azért vámolták meg a kereskedőket, hogy jövedelmük legyen belőle. A jövedelmi vám teóriája, mint tudatos motiválás, körülbelül fedi a hűbérurak nyers gondolkodásmódját ; csakhogy ez a motiválás ma nem visszatetsző, mert a hűbérurak a saját zsebükre vámolták meg a kereskedők áruit, de a „szuverén” állam az más, neki nem lehet ilyen „alacsony” indokokat betudni. A „szuverén” állam a „szuverén” népért van és ha növeli is az állam a jövedelmi vámmal a jövedelmét, ezt csak a „nép” érdekéért teszi, hogy a „nép” védelmére fejlessze a közigazgatást és ami a fő : a hadsereget és a flottát, természetesen színién a „nép” védelme céljából.


A védővám teóriája már sokkal érdekesebb példája a tudatos motiválásnak, mint a jövedelmi vám. Eszerint a védővám éppen az ország iparának a védelmét szolgálja. A jövedelmi vámot azokra a cikkekre vetik ki, amelyeket az országban nem termelnek, a védővámokat pedig azokra a cikkekre, amelyeket az országban termelnek, vagy még nem termelnek, de a kormány akarja, hogy termeljenek. Mindkettő felveri az árakat, mindkettő kizsákmányolja a fogyasztó közönséget és megduzzasztja indirekt módon az országban termelt áruk termelési költségét. A védővámnak ezen kivül még egy speciális káros hatása van : helytelen irányba tereli a belföldi termelést, mert mesterségesen tenyészt oly iparágakat, amelyeknek nincs létjogosultságuk, viszont azoknak az iparoknak, amelyeknek a kedvező természeti előfeltételeknél fogva volna létjogosultságuk, megakadályozza a fejlődését azáltal, hogy kikapcsolja a külföldi konkurrencia serkentő hatását. De a védővámos elmélet szerint a védővám pártolja a „hazai ipart” és a kritikátlan közvélemény gondolkodás nélkül elfogadja ezt a motiválást.


Az egyén neurózisában is látunk hasonló jelenséget. Ha a tudat alá eltolt vágyak már nagyon erősen kívánják az újra való felbukkanást, bármily átlátszó is legyen a tudat által eltolt vágyak kielégítésének tudatos motiválása, a tudat úgy kapaszkodik bele ebbe, mint az utolsó szalmaszálba.


A „védővám” és „jövedelmi vám” két különböző motiválása azért is jó, mert mindenre rá lehet húzni. Ha egy áru megvámolását nem lehet megokolni a védővámos elmélettel, akkor a jövedelmi vám elmélete biztosan illik rá és viszont, úgy hogy a „vámpolitikusoknak” sohasem kell zavarba jönniök.


Még egy megjegyzés a társadalomlélektan és az egyéni pszichológia kapcsolatait illetőleg. A neurotikus minden erejével tiltakozik az ellen, hogy eltorzult formában jelentkező vágyainak igazi mivoltát felismerje. így vagyunk a vám igazi lényegével és a vámteóriákkal is. A vám lényege a kereskedőknek rablólovagok által való kifosztása és a mai társadalom teljes erejével kapálódzik az ellen, hogy ezt felismerje. Ha ízlésének megfelelő, eltorzult formában játszódik le ez az aktus, akkor meg van elégedve; de felháborodik, ha kissé őszintébb, habár még korántsem leplezetlen foi mában nyilvánul meg. Ezúttal a csempészésre gondolok. A hivatásos csempészek a vámösszegnél természetesen alacsonyabb áron a vámhatóság „cenzúrájának” engedelme nélkül hozzák át az árut a határon. A csempészeknek fizetett összeg kisebb a vámnál, a csempészet tehát némileg enyhiti a vámnak a gazdasági életre gyakorolt káros hatását, de „törvénybe ütköző cselekedet”, az „állam megkárosítása”, „merénylet a hazai ipar ellen”. Magyarországon azokat a katonatiszteket, akik csempészettel foglalkoztak és az kitudódott, diszkvalifikálták, amint a neurotikus egyén diszkvalifikálja a tudata számára túl nyersen jelentkező eltolt vágyakat.


A feudalizmus és kapitalizmus az állam tekintélyében összpontosulva kötöttek kompromisszumot. A csempészet pedig az állam tekintélyének lazulása, egyrészt a vám feudális, individuális jellegének kidomborítása, másrészt a gazdasági eszköz tiltakozása a politikai eszközt reprezentáló államhatalom ellen, ösztönszerű kísérlet annak megmutatására, amit a köztudat nem akar meglátni.


A csempészéshez hasonló jelenség a közhivatalnokok korrupciója, ami fulajdonképen nem uj jelenség, hanem egy a feudalizmus korában a köztudat által nyíltan elfogadott állapotnak újra való felbukkanása: épp oly regresszió, mint a csempészet.


A feudalizmust megelőző időben, a népvándorlás után a bárók és a grófok még a király hivatalnokai voltak, akiknek hivatásuk volt a rájuk bízott földterületek kormányzása. De az akkori kezdetleges gazdasági viszonyok lehetetlenné tették, hogy a királyok úgy ellenőrizzék őket, mint ma a jószágkormányzókat és a főispánokat. így a bárók és grófok az ellenőrzés alól kiesve teljes önállóságot nyertek és a király csak arra kötelezhette őket, hogy a rájuk bízott terület terményeinek egy részét az udvarnak beszolgáltassák. Ezt ők meg is tették, maguknak pedig úgy szereztek jövedelmet, ahogy tudtak. Ilyen viszonyok mellett ezek a területek idővel lassanként átmentek a grófok és bárók tulajdonába, akik ezzel „hűbérurak” lettek.


Franciaországban az állami hivatalnokok nemhogy fizetést nem kaptak, hanem minden zsiros állásnak meg volt az ára. Az állami hivatalnokok rendes fizetése, mint azok kizárólagos járuléka, a polgári állam vívmánya, mert az indusztriális köztudat a feudális jövedelemszerzés módjait nyiltan csak a személytelen hatalomnak, az államnak engedte meg. (Habár burkoltan meg van a földjáradékban is.)


A világháború következtében a Balkán megnagyobbodott és mindenütt, de különösen az utódállamok gazdasági életében a feudalizmus mind nyíltabban üti fel fejét. A vámok növekedésével együtt növekszik a csempészet, hasonló okokból válik megszokottá a hivatalnoki korrupció is. Az állam „szabad polgárai” a vegzálások sorozatának vannak kitéve és az államhivalnokok fizetése pedig alacsony, úgy hogy e két ok összeműködése újra felvirágoztatja a hivatalnokoskodás középkori formáit. És ezen csak a szigorúan indusztriálisan színezett köztudat ütődik meg, a feudálisabban színezett köztudat ezt magától értetődőnek veszi. Mindebből láthatjuk, hogy a fennálló gazdasági berendezkedés nem kapitalizmus, hanem kompromisszumos alakulat a még meglevő feudalizmus és a még csak félig érvényesülő kapitalizmus között, a leghelyesebben tehát feudális kapitalizmusnak nevezhető. A tiszta kapitalizmus összeegyeztethetetlen a vámhatárokkal és a föld magántulajdonjellegével, tehát mindenféle adóval, mert az adó a feudális jövedelemszerzés módja. A kapitalista társadalomban az államnak csak az lehet a hivatása, hogy behajtsa a száz százalékos földjáradékadót és közcélok rendelkezésére bocsássa. A földjáradékadó csak formai értelemben adó, genetikus értelemben nem, hanem é:>pen ellenkezőleg: minden adózási állapot kikapcsolása. Az a társadalom, amelyben kizárólagos adó a száz százalékos földjáradékadó, az adónélküli társadalom, a tiszta kapitalizmus.


Korántsem állítom, hogy a tiszta kapitalizmus végső formája a társadalmi berendezkedéseknek, csak azt, hogy az indusztrializmus legközelebbi megnyilvánulási formája, szükséges út, amelyet meg kell járnunk, mert csak rajta keresztül juthatunk el az emberi együttélés még tökéletesebb formáihoz.


Szembeötlő tény, hogy az indusztrializmus és vele együtt a közélet krízisének oka a lehazudott, de még mindig élő feudális erők állandó gátlása. Ennek ellenére nem tudta a progresszív szociológia kellőleg kihangsúlyozni a nagy államok kialakulásának kompromisszumos jellegét. Nagyon helyesen ismerte fel, hogy a nagy államok kialakulásának az indusztrializmus előtörése az oka, de az uralkodó destruktiv korszellem következtében elhagyta a meglátás, amikor ennek a folyamatnak kompromisszumos és ingoványos voltát kellett volna kiérezni.


A hely rövidsége miatt csak utalhatok arra a körülményre, hogy a desírukcíó a tudatnak az eltolt apai tekintélyhez rögzítődött „ancien régime” ellen védekező reakciója. Ha ezt átlátjuk, akkor mindjárt érthetővé válik, hogy a progresszív szociológia mért nem tudta eddig a nagy államok kialakulása kompromiszszumos voltának fontosságát eléggé kiérezni.


Ez a körülmény egy láncszem hiányzását jelentette a progresszív világnézetben, mert a fedualizmusnak a kapitalizmus gátlásaként való felismerése teszi csak teljesen érthetővé a klaszszikus liberalizmus megújhodását és egyszersmind harmonizáló kapcsolatot is létesít a progresszív világnézet és a modern filozófia között, amelynek lélektani alapját a pszihoanalizis képezi.


 


 


Vissza az oldal tetejére