Főoldal

Korunk 1928 November

Babits Mihály, vagy az „írástudók árulása”


Nádass József

 


„Wer über die Parteien sich wähnt mit stolzen Mienen


Der steht in meisten Fällen beträchtlich unter Ihnen.”


„Seholse lehetne ma szabadabban beszélni mint Magyarországon. Értve nem a fizikai szabadságot, hanem a Szellem függetlenségét. Az Igazság mindenütt mellékes ma és sok helyt ellenség: egyedül Magyarország liheg, eped, kiált Igazságért: ő az a nemzetek között, amelynek legmerészebb álma nem haladja túl a legminimálisabb Igazságot. Ha valahol otthont remélhet még a földön az Igazság régi elve: itt van az. E szerencsétlen és megalázott nemzet a harci erő védtelen áldozata szellemi tekintetben szerencsésebb, mint a büszke hatalmasok: szabadon nézhet szembe a Gondolattal, melytől az Erő fél, s egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot.”


 


Az első idézet Gottfried Kellertől való, a második Babits Mihály cikkéből való, megjelent 1928. szeptember tizenhatodikán a „Nyugat”-ban.


Babits cikke eredetileg széljegyzetnek indult Julien Benda: Trahison des Clercs cíkönyvéhez, mégis ettől majdnem teljesen függetleníti magát és külön egészében megáll. Nem olvastam Benda könyvét, de ahhoz, hogy Babits cikkéhez hozzászóljak, ez nem is feltétlenül szükséges. Maga Babits mondja cikkében, hogy Benda könyve csak a sugópéldány számára és lényegében ő maga már függetlenül ós régebben jutott el ezekhez a mondanivalókhoz.


Ezek a mondanivalók, ezek a gondolatok érdekesek, jól felépítettek, szép képeket, mélyről felhozott szavakat mutatnak. Kétségtelen, hogy elismerést érdemel az ahogy, de az ellentmondást, a tagadást, az elcsodálkozást sőt olykor a felháborodást váltja ki az amit.


I.


Elárulták az írástudók az öröktől fogva eléjük tűzött Igazság, szellemi Igazság csillagát, elárulták a mindentől független Alkotást a cselekvés kedvéért. Elárulták az írástudók az embert az állat kedvéért, a szellemet a test, az Észt az Ösztön kedvéért. Árulók az írástudók, mert először, mióta kasztjuk, nemzetségük működik, a szellem és a közönséges élet és a tömeg felett álló Igazság helyett az életet ezt a véletlen mai és napi életet szolgálják, sőt ezt is hirdetik.


Igen, ezt hirdetik is. Mert nem az a baj, hogy az írástudók magánéletükben a közösséget, az életet jobban szeretik az Igazságnál, de az a baj, hogy ezt nem is tagadjak. Hiszen szerethet nemzetet az írástudó. “A veszedelem ott kezdődik, mikor hibákat, sőt bűnöket elvileg erényekké avat, azon egyetlen kritérium alapján, hogy az ő hazájának hibái azok s ilyenformán minden objektiv erkölcs nyilvánvaló tagadását hirdeti s teszi ezt nem naivul, hanem teljes tudatossággal, az írástudó felelős szószékéről.”


Álljunk meg itt egy szóra.


Tökéletesen egyetértek és minden valamennyire emberi Írástudónak egyet kell értenie Babitscsal ebben. Nem is tudom, ki vesz komolyan Írástudót, aki ilyen nemzeti elfogultságot mutat művészetében. Nem is tudom, ki vehet komolyan és értékelhet valamennyire olyan kijelentéseket, amelyek például egy világszerte, mint a legreakciósabb országról azt mondják, ott lehet egyedül szabadon az Igazságról beszélni. Teljesen egyetérthetünk Babitscsal abban, hogyha például Valaki hazájával szemben olyannyira elfogult, hogy annak a szabad Gondolat elleni harcát, az Igazságért való harccal, hogy kormányzatának és uralkodó rendszerének a szellem ellen való hadjáratát a Szellem függetlenségére való törekvéssel cseréli el, akkor az ilyen esetleges Írástudó tényleg tipikus példáját mutatja az Írástudók árulásának. Kétségtelen, hogy szóról szóra igaza van Babitsnak, mikor megbélyegzi azt az Írástudót, aki így minden objektiv erkölcs nyilvánvaló tagadását hirdeti, aki nem naivul, hanem teljes tudatossággal az írástudó felelős szószékéről teszi ezt. Meg kell bélyegezni ezt az Írástudót, aki azt az országot, amelyben az Igazság hirdetése bizonyos kellemetlenségeket von maga után az Igazság bajnokának nevezi ki.


De viszont hol akad ilyen Írástudó? És ki vehet komolyan és ki értékelhet ilyen módon elhangzó kijelentéseket? Mi szükség van leszögezni azt, hogy az ilyen Írástudó áruló, az Igazságnak, a közösségnek és Önmaga igazi hajdan különb voltának árulója? Tudjuk ezt mindannyian úgyis és amint látjuk, Babits Mihály, a nagy költő szintén ezen a véleményen van.


De ezen a véleményen van, sőt ezt az ítéletét még súlyosabb hangon mondja ki azokkal szemben, akik, a fajok és nemzetek melletti árulás helyett, nagyobb közösség mellett, osztályok mellett állva vétenek az objektív „Igazság” ellen. Mert, ahogyan Babits írja: „a Faj és Nemzet még mindig magas, még mindig önzetlen, az egyén közvetlen céljain túlnyúló harcait cserélik meg pusztán az egyén minél jobb megélhetéséért küzdő szövetkezetek immár egyenesen és bevallottan anyagi célú harcaival.”


Kétségtelenül tévedés.


A faj és a nemzet harcai ugyanúgy jobb megélhetésért folytatott harcok, mint az osztályok harcai... Ugyanúgy anyagi célú harcok, mondjuk Polinézia elvesztett területeinek visszacsatolásáért folytatott harcai, mint a nemzetközi bányászszövetség hétórai munkaidőért, vagy általános béremelésért folytatott harca. A különbség egyedül abban van, hogy az egyik ténylegesen magasabban áll, a korlátoltabb egység helyett egy szélesebb egység javáéit küzd. És ez a szélesebb egység és a létra magasabb fokán álló engedje meg Babits, hogy ellenvéleményem legyen még sem Polinézia hat-hét vagy tiz millió lakosa, illetve az ő uralkodó rétegének, talán ötszázezer lélek vagy csak tízezernek jobbléte, hanem annak az egész szakmának, amely számbelileg lehet nagyobb vagy kisebb, de országhatárokon túl végeredményében az egész osztálynak és utolsó pontul az egész emberiségnek jelent előrelépést.


És ha erre Babits megkérdezi, mi az az előrelépés, megkérdezi, mi az a haladás: megértem. Viszont azt gondolom, hogy találhatunk egy-két fix pontot ahonnan elindulunk.


Bizonyos, hogy az ember itt a földön, jobban, szebben, kényelmesebben akar élni. Kétségtelen, hogy ennek elérésére már ősidőktől fogva és mind e mai napig küzdeni kellett a legnagyobb ellenséggel a természettel, a természeti erőkkel, elemekkel. Ezt a harcot azonban állandóan megakasztja a belső küzdelem: a fajban való harc. Az emberi közösség még mindig nincs jól megszervezve, még mindig nem tart ott, hogy egész erejét csak a természet legyőzésére fordítsa. Az emberi közösség jó megszervezése tehát egyelőre az első feladat. Lehetséges, hogy ez csak jó sokára, vagy sohase lesz meg, mégis a cél csak az lehet, hogy jobban, fölösleges harcok kiküszöbölésére, szervezzük át az emberi társadalmat. A Babits által annyira lenézett és a lejtőre helyezett szociálisták ezt akarják. Magasabb, jobb társadalmi szervezetet akarnak, magasabbat a nemzeti különállásnál, mintahogy a nemzeti államok alakulása szintén továbblépés volt az előző állapotoknál. Ha tehát nem is állítom én, aki szociálista világnézetű vagyok, hogy a mai különb a tegnapinál, hiszem, hogy mindaz, ami az emberi közösség jobb megszervezését szolgálja jobb, különb és igazabb is a másiknál.


Igazabb is? Szóval elárulom az objektiv igazságot a hasznosságért, az anyagi előnyért?


Igen és nem.


Igen, mert nem hiszek objektív igazságban, mert nem tudom mi az. Mert szempont nélküli Igazság nincs, mert nincs szempontnélküli itélet. Az Igazság korszellemből fakad, van olyan, amelyik évszázadok korszelleméből, van görög, mely évezredek óta áll. De született valamiből, Szellemből, amely szellem ha eltűnik az özvegy Igszság vele temettetik. A kor melyben élünk, úgylátszik egy Szellemhalál kora és mi nyugodtan szövegezhetjük az özvegy sírfeliratát. Ezért e látszólagos árulás. Vannak, akik a már leszállt Szellem mellett akarnának kitartani. De hol találják őt? Vannak, akik az új mellé állanának. De hogyan lehessen felismerni?


Nem, nem árulom el sz Igazságot, kitartok mellette és nem tántorodom el tőle. Nem a pártok szolgálata és nem nemzetek előnye vezérel engem, csak az Igazság. Nem akarok leszállani a magaslatról, az alkotás értékét nem a vitális, vagy a szociális, nem a földszagú vagy a mai, vagy korlátolt nemzeti határozra meg. Csak az Igazság és a Szellem uralmát ismerem el. De ez az Igazság más arcú, mint a tegnapi volt, a serpenyőkön új súlyok fekszenek, a szép és jó és igaz máskép billenti mérlegének nyelvét. Nem, ostoba ember az, aki kommunista vagy nacionalista igazságról beszél, nem, az igazság nem pártoké, vagy nemzeteké. De vannak eszmék, melyek a kor és az elkövetkezendő korok szellemét hordja magában és vannak embercsoportok, kik ezeket az eszméket viszik. Hogyan lehetséges, hogy a klasszikus Szellemre, a klasszikus Igazságra visszagondolva, Babits a görög névre megy vissza? Hát lehetséges volt „nemzeti” kultura és Szellem? És nem lehetséges-e, hogy ma valamely embercsoport (valószínűtlen, hogy valami kis balkáni nemzet) hordja és termi azt a kulturát, amiből, mint a görögből a „régi, nagy tiszta európai kultúra” sarjadt, úgy fakad majd egy összefogó nagy világi kultura?


Hiszek az új Igazság, az új Szellem ittlétében. Most jegecesedik ki épp oly objektívvé, megingadhatatlanná és tisztává, mint amilyen Babits Mihály igazsága tegnap és tegnapelőtt, talán évszázadok óta volt. Ezt az egyetlen igazságot akarjuk mi szolgálni mindannyian, kik magunk is érezzük és tudjuk az írástudók árulását. Valóban, irtozattal, megvetéssel és sajnálkozással nézünk azokra, kik elárulják mesterségüket és Alkotás helyett Cselekedetet mutatnak fel, mikor az írástudóknak Cselekedete mindig kevesebb, mint Cselekedetet teremtő alkotása.


II.


Mindketten nő előtt térdelünk, ő egy múmia előtt, én aranyhajú szeretőm előtt. Mindketten szerelmes szavakat mondunk, de az ő szavai csak megkerülik az elaszott fejet és széthullanak, az enyéim élő szervezetbe kerülnek, mechanizmust indítanak el, érzéseket teremtenek. Nézd, szőke kicsim megemeli karjait és megölel, az ő nőalakja mozdulatlan.


Igaza van Babitsnak: mit érdekel az élet, én az Igazságot szolgálom. De amelyik Igazság nem szolgálja az életet, milyen Igazság az? Amelyik alkotás nem indít Cselekvésre, minek alkottatott?


Az Igazság, a Szellem felettünk van, miként a nap, de miként a nap erőt és életet kölcsönöz a földnek. És ha te azt mondod, engem nem érdekel a föld, én csak a napot csodálom, ne feledkezz meg arról, hogy ezt a napot érdekli a föld és beleavatkozik a föld életébe. Mit ér az az Igazság, amely már nem ontja, mert nem onthatja melegét a főidre, mit ér az a nő, kinek csak alakja egyezik a nővel és mit ér az a Szellem, amelynek szolgálatában egyuttal nem az Élet szolgálatában áll az írástudó?!


Valóban ostoba és megvetendő és áruló az az írástudó, aki a Nyers Ösztönök harcosa és szolgája. Valóban nem szabad belenyugodni abba, hogy a Szellem helyébe a Boxbajnok versenyeredményeit helyezzék. De egyrészt nem kell túlságosan félni tőle, másrészt minden kornak voltak tenorjai, operettprimadonnái, torreádorjai, vagy gladiátorai. Nem féltem tőlük a mai írástudókat, ahogyan a régiek is túlélték a saját korabeliüket.


És tévedés azt állítani, mintha a ma Szellemi Kulturája tényleg annyira behódolt volna a testi kultura előtt. Átmeneti és felszínes ez a behódolás és nem is az igazi írástudók behódolása ez. Bizonyos, hogy a Tények és Tettek idejének hatásaként az írástudók hajlanak az „ösztönök felszabadítására” és hajlanak a Testi Kultura felé. De nem jobban, mintahogy igenis a régi századokban, amikor az írástudók tevékenysége világi énekeikben vagy történeteikben, a harc, a hős, vagy a szerelmes előtti meghajlás volt. És tagadom azt is, amit Babits, újból balra hasonlíthatatlanul erősebben vágva, mint jobbra, a progresszívek „ösztönök” felszabadításáról beszél. Honnan az igazság, hogy a legmélyebb és ősibb ösztön a harcos és a faji és nem a szeretet ösztöne? És ösztönök felszabadításáról Babits által szövegezett formában vajmi kevés „progresszív” beszélhet.


III.


Végeredményben és összegezésül:


Az írástudók árulása fennállott. Az írástudók elhagyták az objektiv Igazságot, a magas Szellemet, az Alkotást.


Tettük indítóoka világos. Megkeresték és elősegítették az új Igazságot. Cselekedeteik az új Alkotás lehetőségét teremtették meg. Oly időket éltünk mikor az árvíz mindent elöntött, a külön udvarok megszűntek, a kerítésekre nem gondolhatott senki, szakmájára sem és együttes erővel megástuk az uj medret.


Az új meder meg van, az Igazság medre és talán itt volna az alkalom a mottónak használt Babits idézet iszonyatos ellentmondását kimutatni, éppen Magyarországot illetőleg és most az új Igazság szolgálatára mindnyájan viszatérünk kaptafánkhoz.


Visszatérünk a kaptafához, az Igazsághoz, ahhoz, amelyet szolgálni belső szükségszerűség és amely az Életet alakítja át és uralja. Bizonyos az, hogy ez az Igazság megint az „örök Igazság” ós ez a Szellem a „független Szellem”. Akik őhozzá ragaszkodnak, akik az ő megteremtésénél segédkeztek, azok nem árulók.


De árulók azok az írástudók, akik üres szentélyek előtt imádkoznak, amikből már elszállott a Szellem és árulók azok az írástudók, akik a vezetés és az új Igazság keresésének feladatát elefántcsonttoronyba zárkozással hárítják el maguktól. Túlságosan durva meghatározás, hogy a „modern írástudónak nem az Igazság a fontos, hanem a „világnézet”, vagyis a harc, a párt.” Nem, nem pártdogmát, de a világ fejlődésének Igazságát követeljük tőled! Nem vezércikket, de különb verset adj és te szint vallottál világnézeted mellett.


Azok az írástudók, akik még ma is, most is, akár jobb, vagy baloldalon vezércikket adnak jobb művészet helyett és Cselekvésre hívnak fel, ahelyett, hogy az Alkotással cselekedőre alakítanák az embert, azok igenis árulók. Bizonyára nem igazi írástudók ők, nem alkotók és értékelésük Cselekedeteik lemérése (fejlődést szolgál-e vagy sem?) alapján történhetik. De az átpártolással szemben kétszeresen súlyos az írástudó árulói a, aki nem a Cselekvésért árulja el az Alkotást, hanem a Kétkedésért. Ő nemcsak a Szellemet árulja el, amely helyett csak egy régi emléket szolgál, hanem elárulja azt az Életet is, amelyhez legalább más áruló írástudók átpártolnak. Kétszeresen áruló ő, mint írástudó és mint Kortárs kétszeresen áruló ő, aki a forradalmakban csak kultura pusztítást lát, de nyomát se találja az új kultura megteremtési lehetőségének.


Tíz éve annak, hogy egy a háború piszkából és borzalmaiból hazakerült féllábú katona az Oktogon egy erkélyéről egy költőt hallott beszélni. A költő tiszta lelkesedéssel Petőfi versét szavalta; „Itt a nyilam, mibe lőjjem, királyi szék áll előttem, stb.” Először boldog pillanat volt. Ime a költő, aki annyira alárendeli magát a kornak, hogy más költő lelkesítő versét szavalja a tömegnek. Azután gondolkozóba ejtett: Furcsa mégis. Miért nem ír ez a költő maga ily verseket, vagy miért nem tesz ez a nagy ember valamit azért az ügyért, amelynek szolgálatában a más alkotását tolmácsolja? Azóta megkaptam a feleletet. Külső máz volt ez csupán, a jóhiszemű lelkesedés felszíne. Az ár meghuzódott, a dagály elmult, a messze előre került kagyló szárazon maradt. Tegnap még a tenger fenekén, az élő együttes része volt ő, ma szép gyöngyét kivehetem és megcsodálhatom a múzeumban.


Azután tegyük be magunk mögött a múzeum kapuját, lépjünk ki az élő utcára, amely felett az Igazság napja csillog. (Budapest)


Vissza az oldal tetejére