Korunk 1928 Július
Diadal
Misztérium 1 felvonásban
Tarahathi, öreg fakír. Vemendo-Usha, fiatal hindu. Beromila, fiatal hindu leány. Egy angol hölgy. Égy angol tiszt. Egy angol katona. Hindu nép mindkét nemből. Történik egy hindu házban.
SZÍN: Egy hindu ház egyszerű szobája, a padlón itt-ott gyékények, a falak szőnyeggel borítva. Háttérben függöny, oldalt ajtó. Függöny széthúzásakor a hátsó függönyön át jön Tarahathi, aki szeliden húzza magával Vemendo-Ushát, ki igen felhevült.
Tarahathi: Jöjj hát...
Vemendo-Usha (nehezen válik el a függönytől, azután hirtelen megfordul s ízzó arca láthatóvá lesz): Láttad? Mondd, láttad? A pálmák!...
Tarahathi (az előtér jobb oldalán leül a gyékényre): Láttam.
Vemendo (lázasan): Úgy nőttek, nőttek... A picinyke magból... a kezem érintésére... Láttad?
Tarahathi: Láttam. De most jöjj, ülj ide mellém.
Vemendo (izgatottan): Nem, nem lehet! Engedj, nekem most nem lehet pihennem! Hiszen ma, ma szökkent virágba az akarat meddő, terméketlen szára, ma tört ki először a mély, mély tüzes forrás! Nekem most el kell mennem ligetté varázsolni a földet, oázissá tenni a végtelen sivatagot! Engedj, nézd, ujjong a feltalált álom! A megért gyümölcs pazarolni akarja önmagát, engedj!!...
Tarahathi (csendesen): Ülj ide mellém.
Vemendo: Nem mehetek: az akaratom hajszol, hogy csodáért feszüljön, a kezem reszket, hogy formákat teremtsen! Hogyan ülhetnék melléd? Te bölcs vagy és szent és segítettél a szemeimnek, hogy felnyílhassanak, te feltártad tudásod bőségszaruját s engedtél belemarkolni rejtett kincseid tömegébe. Én megáldalak érte. Dehát a kincs, amellyel birok, kötelez!
Tarahathi (m. f.): Semmisem kötelez.
Vemendo: Óh, én érzem, hogy kötelez! Te talán belefáradtál s ezért mondod, hogy...
Tarahathi (csendesen rázza a fejét): Látod, ez hiba. A bölcseség s a kifáradás sohasem válhatnak eggyé. Az elfáradtból lehet még bölcs talán, de (mosolyogva) a bölcs sohasem fog elfáradni.
Vemendo: Engem hajszol egy erő!
Tarahathi (m. f.): Nem lehet az erő, ami hajszol.
Vemendo: Mégis, valami erő az. Mondd nem voltam-e melletted éjjel-nappal három éve már, lesve a szódat, figyelve arcod rezzenését, hogy jól megfeszüljön az akarat rugója, nem vontam-e meg magamtól mindent, kacagó tavaszt és virágos mezőt és esti táncokat?! Fiatal tüdőmre hajnali friss levegő helyett komoly szigorú szókat szívtam s amikor vérem riadót dobolt, tompa gondolatokat küldöttem elébe gátnak. Jól volt így, köszönöm néked. (Kinyúlva) De most, hogy megtanultam mindent, mit tenítani tudtál, most, hogy a titkoknak parancsol az erőm, most nincs már akadály, teremtő nagy áram bizsereg agyamban, engedj, engedj! (Hirtelen lehajlik, izgatottan) Vagy van még valami tanítani valód? Nem vagyok még készen?
Tarahathi: Nem vagy még készen.
Vemendo: De hiszen láttad, láttad a pálmák sokaságát, amint percről percre nőttek a kinyujtott kezeim felé, a tömeget, a népet és hallottad a csodálkozó morajt! Hát mi van még hátra, mi van még hátra? S emlékszel? Te tanítottad nékem a törvényt, a Suttanipata híres törvényét: „Mint ahogy az anya a gyermekét, az egyetlen gyermekét az életével óvja, úgy kell minden lénnyel szemben mérhetetlen szeretetet tanusítani. Minden világgal szemben ömöljön el a szeretet, fent, lent, oldalt, határok nélkül, gyűlölet és ellenségeskedés nélkül, állva, menve, ülve, álomban, ébren. Ez az istenben való élet!” Nos hát?!
Tarahathi: Nos hát, a törvény így szól. S hol van e törvényben az, hogy el kell menned, szétszórva akaratodnak kincseit?
Vemendo: Benne van! Érzem! Ezer atomra bontani lelkünket s odadobni mind-mind!
Tarahathi: Ez nincs a törvényben. Ha úgy emlékszel, ahogyan akarsz, akkor feküdj le, aludj s beszélj az álmaidról. A törvény más. (Befelé) Pedig azt is csak kiálmodta valaki... A hires éjszakában, a fügefa alatt, amikor Siddhartha hercegből Sambuddha támadt, kételyek lepték meg az ő szivét. Kételyek, hogy fölismerését közölje-e a világgal, vagy sem. Érted, Vemendo-Usha? Látod, látod, számomra ez a perc jelenti Buddhát igaz nagyságában.
Vemendo; De aztán elment s megmutatta a lelkét!
Tarahathi: Tudnod kell, hogy Ő mivel kezdte az első beszédet!
Vemendo (áhítatosan):
Tarahathi: Igen, a benaresi beszéd. Az volt az első szava: „Két véglet van, Ch. szerzetesek, melynek nem hódolhat, aki a világi életből kiszállt. Az egyik a dorbézolásé, a másik az önsanyargatásé. A kettő között vezet a középút, amely a szemeket, az értelmet nyitja, amely a nyugalomhoz, a megismeréshez, a Nyirvanához vezet.” (Megfogja Vemendo kezét) Elfelejtetted?
Vemendo: (hallgat.)
Tarahathi: Te azt kérdezted, hogy van e még tanítani valóm? Nincsen, Vemendo-Usha. Én már nem taníthatlak semmire. És készen még se vagy.
Vemendo: Hogyan?
Tarahathi: Még hiányzik valami, amire rá kell jönnöd, amit magadnak kell a titkok ködéből előkaparnod.
Vemendo (izzón): Vezess, könyörgöm, vezess!
Tarahathi: Nem lehet.
Vemendo: S mondd, megtalálom?
Tarahathi: Talán. Nem biztos. Hiszem. Ha erős leszel.
Vemendo (kinyúlva): Erős vagyok! Tarahathi: Csak szenvedélyes. S te ugye tudod, hogy —
Vemendo (közbevág, keserűen): Tudom, hogyne. A cél: a Nirvána: a szenvedélyek elalvása. (Lázongva) Nos, hát nem! Nem hiszem! Petyhüdten ülni évezredeken át, bamba egykedvüségbe bujni örömök és fájdalmak ellen! Nem, nem! Mit akartok? Meg kell szüntetni a létet, az újjászületést? Minek? Hát nem gyönyörű ma Budrának, holnap Ksatriyának s holnapután Brahmannak, vagy istennek lenni? Nem gyönyörű érezni azt, hogy minden lehetek: kis virág, pálma, szellő, cipruság, démon? Élni ezer formában, végtelen iramban, elmulni máma egy kifáradt öregben s feltámadni holnap rózsás csecsemőben! Mit akartok!?
Tarahathi (halkan): Vemendo-Usha...
Vemendo (tűzzel): A világ van, él s én élek örökkön-örökké benne!
Tarahathi: A világ nincs és élet sincsen. A legmagasabb személytelen Lénynek csalóka árnya az csak s a Brahman mellett létezik csupán, a valóságban egy vele s mint világ külön nem található egyáltalán. Elragad a véred. S az újjászületés mind ujabb fájdalom s ha volt egy hosszú létben parányi örömöd is, a következő életedben nem emlékezel már reá vissza.
Vemendo (daccal): Nem hiszem! Én érzek magamban sok-sok multat, szépet és dicsőt! S mit bánom én a korhadt tatokat! Én érzem ereimben a lüktetést, nekem nem cél a tompaság! Halott igék! Ami számomra él, az a szeretet törvénye s ha néked Buddhát a kételye jelenti, nekem ő akkor a legszentebb, amikor a hiábavaló gondolkodást magától elveti.
Tarahathi: Elveti?
Vemendo: Igen. Te tanítottad, hogy Malunkyaputra panaszkodott egyszer, hogy Buddha olyan fontos pontokat nem tárgyalt meg, mint például: örök-e a világ, vagy nem, véges-e, vagy végtelen, test és lélek azonos-e, vagy különböző?? Erre azt mondta Buddha, hogy a dolgok tudása a megváltáshoz nem vezet. Látod, itt fontos 0, amint független és szabad s meddő dogmákba nem öli szivét!
Tarahathi: Milyen máskép értjük ezt mindaketten!...
Vemendo: Te érted tán, de nekem érzésbe fullad itt a szó! Érzés, Mesterem, érzés, amint kibuggyan, túlhabzik, buzog s merev szabályon átrepül! Te vagy a tudás és én az élet!
Tarahathi (csendesen): Minden mulandó, ami van...
Vemendo: És élni fontosabb, mint tudni! Látod, Mester, Buddha, a drága az ő hétéves fiát, csakhogy mellette legyen, minden szabályok ellenére felvétette a rendbe. Apa volt akkor, elömlőszivű, felzengő, zsolozsmás, egyszerű apa. (Letérdel melléje, sugva) S lássad, én azt hiszem néha, én borzongva, égőn úgy sejtem olykor, hogy — hallod? — azért volt minden, azért hagyott el fényt, díszt, hercegi palotát, azért hagyta ott Rahulamatát, halovány hitvesét s Siddharthát, mosolygó fiát, ezért vonult el messze-messze, fárasztó vándorlásra, kutatva, befelé elmerülve, hogy csodát találjon — nékik: fiának s asszonyának!
Tarahathi (felálva): Vemendo-Usha!
Vemendo (lázasan, rekedten): Igen, én azt hiszem néha, hogy az érzés teremthet csodákat!... Ne nézz rám olyan komolyan, szemrehányóan, valami nagy dolog van ebben, esküszöm néked!... Tarahathi: De
Vemendo (izgatottan): Ne gondolj rosszat rólam. A három év gyönyörű emlékéhez, mióta hozzád jöttem, nem vagyok hűtelen. S mondd, volt-e nagy hibám? Kaptál figyelmetlenségen, türelmetlenségen, vagy dacon?
Tarahathi (komolyan): Nem.
Vemendo: Ugye? Figyeltem rád és tanításaidra, ha égő szókat mondtál, s elmélyedtem, ha komolyult szavad. Feltártam néked minden kételyem, fokonként levetve minden leplet, mely embert embertől megvédeni készül. De egyet, a végsőt, őriztem magamnak, őriztem, mint egy varázsigét, mely a vadonban bőséget teremt. És most — ma furcsa nap van — most úgy érzem, hogy leoldódni vágyik az az utolsó lepel, hogy igazi mivoltom megfürödni tudjon e bérc magasának zengő illatában! Figyelj.
Tarahathi: Megállj. E zengő álruhában megad vagy —, vagy árnyékod csupán?
Vemendo (tűzzel): Én vagyok benne s a lelkemnek egy álma!
Tarahathi: Vigyázz, a lélek mindig éber s csak a test álmodik!
Vemendo: Tudod-e, hogy mi volt a cél, amikor hozzád jöttem? A tudás, azt mondod? Nem, Mesterem, a tudás csak eszköz volt a célhoz. S a cél: egy leánynak csodát mutatni.
Tarahathi (izgatottan): Nem igaz!
(Távolból egy tömeg moraja hangzik, mely gyorsan erősödik.)
Vemendo (büszkén): Igaz! Ez volt a cél. Mutatni magam csodáknak birtokában, hol elébe állhassak egy napon, mondván: ime, itt van, éretted fan, a tied, a tied! !
Hangok (kívülről): Lássuk a fakirt! A fakirt! Lássuk! Lássuk!
Tarahathi: Nem igaz! Nem igaz!! (Rekedten) S mondd...
(A függöny hasadékán bejön egy angol katona, a függöny mögött az ucca s rajta a morajló tömeg látható.)
A katona: Itt lakik a fakir? (Meglátja Vemendo-Ushát) Igen, te vagy. Láttam egy órával ezelőtt a büvészetedet. A kapitány úr is látni akarja. Kijössz, vagy itt bent?
Hangok: A fakirt! Lássuk!
Tarahathi (Vemendohoz fojtottan): Most ne!!...
Vemendo (fölénynyel): Miért ne? (A függönyhöz megy s elhúzva azt, kiszól): Jöjjetek!
Tömeg. Hölgy. Tiszt. (Bejönnek)
Tarahathi (oldalrahuzódik).
Vemendo (a szín közepén): Nos...
Hölgy (lorgnetten nézi, a tiszthez): Áh, ilyen fiatal?
Vemendo (a szín közepén egy gyékényre leül, görcsösen magábamélyed. Csönd. Majd maga elé mormog): Akarat, jövel!...
Hölgy: Mondd, Harry, ezek aszkéták, ugye?
Tiszt (sugva): Azt mondják. De hallgass, Eveline...
Tömeg (áhítatosan): Sambuddha szelleme...
Vemendo (hirtelen kinyúlik, kis lapátocskával földet szór két-három helyre, aztán egy selyem zacskóból magokat vesz elő, beülteti őket, egy kis öntözővel vizet önt a kis halmokra, azután görcsösen összeszorítja a kezeit s fojtottan mondja): Akarom!... (A kinyujtott kezei alatt kis pálmák nőnek. A kezeivel mind emelkedik s a pálmák kúsznak utána. Általános csodálkozó moraj. Vemendó merev).
Tömeg (csodálattal): Fakir...
Hölgy (lorgnettjével nézve előrelép): Áh... My dear...
Vemendo (mintha álomból riadna, hirtelen ránéz s gyűlölettel rándul az arca.)
Tiszt (hátrahúzza a Hölgyet.)
Vemendo (átszellemülten): Akarat pálmái, köszönöm néktek... Tünjetek vissza!... (Lassan leszálló karjai nyomán a pálmák sülyednek.)
Hölgy: Nem, nem, várj még egy kicsit! Várj még!
Tömeg (fenyegetően néz.)
Tiszt (ijedten, halkan): Evelne, nem szabad!...
Hölgy: De olyan pompás! És meg se tapogathattam a pálmák levelét! Udvariatlan! (Hirtelen odamegy Tarahathihoz) My dear, szóljon neki kérem, hogy várjon még.
Tarahathi (idegenül): Bizonnyal nem lehet, lady.
Hölgy (elfintorítja az arcát): Unalmas...
Vemendo (a padlóig lehajlott, a pálmák eltűntek. Elmélyedt, mozdulatlan.)
Tömeg (megilletődve kihuzódik.)
Hölgy (unottan a Tiszthez): Menjünk kérem. (Indul, a függönynél hirtelen megfordul s gyorsan visszamegy Tarahathihoz s sziszegő gunnyal mondja): Az a maguk Buddhája is ilyen udvariatlan volt a hölgyekkel szemben? Igen?
Tarahathi (belül mosolyogva): Lady, amikor Buddha nem tudott már kitérni az elöl, hogy nőket is vegyenek fel a rendbe, így szólt: „Az én tanom jó ezer évre készült, hát most csak ötszáz évig fog tartani.”
Hölgy (indignálódva): Szemtelen! (Idegesen a tiszthez): Menjünk, Harry, nem érdekel! (Menőben) Adjon nekik pár pennyt: csepürágók! (El.)
Tiszt (Tarahathihoz): Ne vegyétek rossznéven, még idegen itt. Pénzt elfogadtok?
Vemendo: Én nem. De add a szolgádnak s bizd meg, hogy hívjon ide a faluból valakit, akit Beromilának hívnak. Megteszed?
Tiszt (mosolyogva): Hogyne. Üdv néktek! (El.)
Vemendo (kigyúlva, a szín közepén): Így! Csodát csodára, termő akarattal!
Tarahathi (hozzámegy, fojtottan): Beromila?
Vemendo (m. f.): Igen, Beromila. A lány, a varázsige. Mert néki, néki készült, csakis érette termett lelkemben a vágy, agyamnak mélyén daloló akarat, hát hívom, hogyne hívnám elébetárni a miatta épült titkot!
Tarahathi (rekedten): Nem igaz, ember, nem igaz!
Vemendo (lázzal): Igaz! Három évvel még ezelőtt senki semmi voltam s érette, lásd, hogy csillogjon a szeme, hogy kigyúljon arca s énekeljen a szíve, el tudtam bujni tudásod árnyékába, megtanultam kormányozni az erőt, száraz nappalokon s tompa éjjeleken rágni a holt igét, hogy életre keljen, el tudtam bocsájtani szilaj, friss véremet! Mit nézel így? Az utolsó lepel hullott le szivemről s már én is, én is érzem, hogy az erő nem hajszolhat a nagyvilág fele, örülj, tanításod ismét termő talajba hullt, örülj, a leplen túl igazat adok néked, nem akarom már ligetté varázsolni a földet, nem szórom szerte lelkem kincseit! Mit a világ? De Néki, akiért történt, akiért életre hívtam rideg törvényeket, elébehintem, hogy lássa és szeressen, elébehintem, mint aki kamatosan valamit visszaad, elébehintem, mint halvány virágot a boldogan-legyőzött a győző elé!
Tarahathi (m. f.): Nem igaz! Figyelj, a törvények törvényét, a papok legmélyebb titkát mondom el néked. A Brahman, az Atman, a sok isten fölött a Legmagasabb, kinek személye nincsen, a rejtély, amivel az isteneket is lehet kényszeríteni, titkos jelentésében tudod-e, mit jelent? Azt jelenti, hogy: Én, Magam! Érted, Vemendo-Usha? S ha ennek, ennek jön tudatára az ember, akkor felszabadul és megpihenhet! Érted?
Vemendo (nem figyel rá): Elfutó igék, halott szavak!
Tarahathi (m. f.): Az élet értelmét mondtam!
Vemendo (kacag): Az élet értelme a tüz, s halott szavakba nem foglalható! Az élet értelme az, hogy itt lesz a lány, akiért megnyílt a titkok nagy zsilipje, s Buddha, aki a hetérának meghívását elébehelyezte másnak, mosolyog reám!
Tarahathi (szomoruan az oldalajtóhoz megy): Hát kinlódd a sorsot! Nem segíthetek. (El.)
Vemendo (egy pillanatig utánanéz, azután leül egy gyékényre s halkan maga elé énekelni kezd):
Iramodom, mint a pézsmaszarvas az erdő árnyékában,
Önnön illatától őrjöngve.
Az éjszaka, május közép éjszakája, a szellő déli szellő.
Eltévesztem utam és bolyongok.
Keresem, amit el nem érhetek, elérem, amit nem keresek.
Vágyam képe kipattan szivemből és táncra perdül.
A csillogó látomás tovalebben.
Megragadnám erősen, kigunyol és tévutra vezet.
Keresem, amit el nem érhetek, elérem, amit nem keresek.*
(Csönd, azután a függöny megnyílik s megáll mellette Beromila. Vemendo, amint öt meglátja, hevülten feláll s feléje megy,)
Beromila: Hivtál, Vemendo-Usha?
Vemendo (lelkesen); Óh, milyen szép vagy! Három éve nem láttalak. Ha szembejöttél, elfordultam tőled. De most, most jöjj, készen vagyok, hallod, készen vagyok! (Fogja a kezét.)
Beromila (félve): Igen, hallottam, fakir vagy, szent vagy ...
Vemendo (m. f.): Fakír, szent, igen, csodáknak teremtője! Jöjj, ülj le!
Beromila: Félek.
Vemendo: Mitől? (Leülteti egy gyékényre s maga is melléje hever.) Hát nem emlékszel? Három éve, a tengerparton, a bukó nap alatt hány forró sóhaj szállott a fellegekhez? Be jó, hogy itt vagy s be jó, hogy most már hívni tudtalak!
Beromila: Nem értem ...
Vemendo: Három éve már, hogy feszítem az agyam, hogy szépet teremtsen, méltót ahhoz, akiért akarom!
Rabindranath Tagore. Beromila: Nekem fájt, mikor elmentél tőlem ...
Vemendo: Fájt s mégis éretted történt!
Beromila: Érettem?
Vemendo: Éretted. S ha nem is tudsz róla, küldtél. Te küldtél kínlódásra, gondra, te, ki azt akartad, hogy tündököljek csillagok fényében, égő hegytetőn. Itt vagyok készen, varázsos erővel, hívhattalak! (Hozzáhajlik) Drága...
Beromila (borzongva): Fakir vagy, szent vagy... Nem szabad nekünk! (Feláll.)
Vemendo (szintén feláll): Most szabad igazán! Most, hogy elönthetlek kincseknek árjával most, hogy rádborithat selymeket a tudás, most, hogy lerakhatom lábadhoz a titkot, most ne volna szabad? Im itt e percben, figyelj csak, figyelj, pálmákat növelek örömödre, néked, hísz Tied mind e három év gyümölcse, Tied, Tied! (A szin közepére megy az előbbi játék.) Akarom! (Csend, semmi sem mozdul, Vemendo egyre izgatottabb, a kezei ökölbeszorulva, görcsösen mondja) Akarom!... A-ka-rom!... (Feszült csend.)
Beromila (halkan): Vemendo-Usha ... lásd, Buddha nem akarja. Én elmegyek...
Vemendo (félőrülten utánamegy): Nem! Nem! Ne menj!..
Beromila (a függöny mellett): Igy rendeli a törvény... Üdv néked, Vemendo-Usha... (El.)
Vemendo (sikoltva): Beromila!.. (Csend. Azután kétségbeesetten visszajön a szin közepére, ott megáll, hirtelen ökölbeszorítja a kezét és dobbant): Akarom! (A pálmák bujnak elő a földből, nőnek, magasodnak, mire Vemendo boldogan szalad a függönyön kívülre s hallatszik a hangja) Beromila, jöjj, jöjj! A pálmák, a pálmák! Jöjj, jöjj! (Ezalatt a pálmák visszazsugorodnak a színen a semmibe. Vemendo búzza magával Beromilát) Nézd, nézd! (Bent vannak, Vemendo megfordul s látva a pusztaságot, felordít) Jaj!.. Mi ez?! Mi ez? ! (Beromilához rekedten)! Kinőttek, itt, itt, sudárak, szépek!... Esküszöm néked! ..
Beromila (kihuzva kezét a Vemendoéból, élesen): Hiszen te csalsz!
Vemendo (reszketve): Nem igaz, esküszöm, nem igaz! Itt voltak most, most, higyjed nekem, a tieid voltak, éretted nőttek! Beromila!
Beromila: Csaló vagy, játszol, szent dolgokól gúnyt űz méltatlan szived! Igy nem szeretlek, nem, nem, így kacaglak téged!
Vemendo (őrült esdekléssel): Ne így, ne így! ..
Beromila: Maradj magadra csalfa játékaiddal, ostoba te, ki így akartad belopni szivembe vágyadra a vágyat!
Vemendo (a függönyhöz rohan): Nem! Nem! Maradj! Csoda volt itt, mélységes szent csoda, tied volt, tied, éretted, neked! Nem sajnálsz?..
Beromila: A csoda enyém volt? S a tied a játék? ! Eressz! (Kitépi magát s el.)
Vemendo (tönkrezúzva tántorog vissza a függönytől s lehull a földre a szin közepén, fuldokol, veri a homlokát a földhöz. Csend. Majd oldalt zajtalanul megnyílik az ajtó s jön Tarahathi.)
Tarahathi (lassan, bölcsen a vergődőhöz megy a megsimogatja a fejét, halkan): Vemendo-Usha... Vemendo (rá sem hallgat, zihál a melle s töredezett szavak törnek fel belőle): Pálmák... voltak és nincsenek... Beromila! .. (Feljajdulva) Mindenki másnak, csak neki nem!..?
Tarahathi (lehajlik a vergődőhöz s telesúgja a fülébe, vontatottan): Gondolkozz!!..
Vemendo (ziláltan): Mit?.. Mit?... Cserbenhagyott az erő.” megcsufolt a csoda! S amikor elment, egy kézmozdulatra nőttek a pálmák... s mire visszahívtam, semmi, ismét semmi!... Pedig hogy akartam, jaj, isten, hogy akartam!... Hiszen az övé volt, az övé, az övé!...
Tarahathi (mereven beletép a szóba): Gondolkozz! Jobban! Vemendo (a vergődéséből felnéz, halkan): Ki vagy te, Mester?... Tarahathi: Valaki, mindegy, a józanságod, a kivezető utad. Ki elment, amikor elhagytad magad és visszatért, amikor... Mindegy. Gondolkozz, Vemendo-Usha, gyötörd az agyvelőd, termeld ki onnan az igazság csodáját, mely — hidd meg — minden csodáknak fölötte vagyon... Vemendo (kinlódva): Nem tudom...
Tarahathi (keményen): Tudod! Törd, zúzd a korlátokat! Kutass! Kutass! (Csend. Aztán a vergődés hirtelen megáll s
Vemendo-Usha a végtelenbe kémlel. Az arca kigyúl, merev lesz, figyelő s mint egy vércse, lecsap egy pontra s remegve kérdi, az arca könnyes): Atman?...
Tarahathi (feláll, kinyúlik s komolyan mondja): Készen vagy, Vemendo-Usha!
Vemendo (kinyúlik, boldogan, teli hanggal): Igen, igen, tudom már, tudom! Hazugság volt, hogy másé a csoda, hazugság volt, hogy másból termett és másnak! (Kitárt karokkal): Atman: Én, én vagyok, a csodák értelme, kutfeje és célja: Én! Én! Magam! (Az egész szinen valami szabad szellő leng, sürűn, buján pálmák bújnak, szinte tolakodnak elő a földből s a káprázatos tenyészet közepén ott áll kitárt karokkal a minden korláton túllépett Ember): Magam! Magam! Senki sem teremthet másnak igazságot, senki sem teremthet másoknak szépséget! Önmagáért minden! Szélesen, szabadon! Isten! Föld! Végtelen! Hazugságoktól menten nézzetek, én vagyok! Diadal! Én magam! ! (Extázissal áll, körülötte sűrű tropikus tájék, növő, egyre továbbnövő, ágak, levelek, gyümölcsök. Vemendo-Usha ugy jár alatta, mint egy dús király.)
Tarahathi (mosolyogva); S a lányt hívjam el ide? Vemendo (nyugodt örömmel): Hogyne. Örömmel várom. Tarahathi (a függönyön át el).
Vemendo (teli érzéssel végighever a földön a dús pálmák alatt s kitárva a karjait, felmosolyog rájuk. Csend. Azután feláll, büszkén közöttük széttekint s amikor nyílik a függöny, odamegy s kézenfogva Beromilát, reámutat a pálmatömkelegre s nyugodt örömmel mondja): Jöjj, Beromila, itt van, gyönyörködj benne. (Magához vonja) Látod? Az enyém!! (S a Mindenség mosolyog).
Vissza az oldal tetejére