Korunk 1928 Május

Munka és ritmus


Danzinger Kálmán

 


Diamant Izsó a „Korunk” februári számában fenti cim alatt Helmuth Hultzsch nyomán, aki a Ford gyárban dolgozott, a munka ritmizálásáról ír. Tekintve, hogy a problémának inkább csak ismertetését, mint kritikáját adja és hogy a ritmus és tempó kérdésében többször ugyanabba a hibába esik, mint Hultzsch, szükségesnek tartom e kérdést közelebbről megvilágitani.


Hultzsch úgy véli, hogy a taktus és ritmus megkülönböztetésével megtalálta a korszakalkotó különbséget Taylor és Ford között. Megállapítja, hogy a tudományos irodalomban ezt a két fogalmat a legtöbben tévesen, ugyanabban az értelemben használják. Ez az utóbbi megállapítás helyes. Annál érdekesebb azonban, hogy e megállapítás után ő maga, egész könyvén keresztül, a legtöbbször ugyanebbe a tévedésbe esik. A ritmust helytelenül értelmezi, a két fogalmat állandóan felcseréli és ahol ritmust ír, ott többnyire csak ütemről, tempóról lebet szó. Nézzük meg mi is a ritmus és mi különbözteti meg a tempótól?


Rudolf Bode a ritmus alapvető ismérvének a folytonosságot és osztatlanságot tekinti. „A ritmus irracionális, vagyis nem függ lemérő, elosztó vagy összehasonlító értelmi funkcióktól.” Pl. „Egy vers lényege a benső ritmusa, irracionális volta, amelyen keresztül része lesz az egyén vagy egy egész nép teljességének (népdal)”. Ugyancsak Bode szembeállítja a ritmust a taktussal: „A ritmus vitális principium, a taktus szellemi. A ritmus az élet folytonosságához van kötve, a taktus léte izolálható. Minden ritmus egy absolut egész, rajta önkényesen semmit nem változtathatunk anélkül, hogy az egészet meg ne semmisítenénk, a taktus alkotórészekből áll, amelyek felcserélése csak egy uj kombinációt jelent. A ritmus a tér és idő funkciója, a taktus ezektől független és ugyanazt a taktust bárhol és bármikor létrehozhatjuk. Minden ritmikus forma magasabb organikus összefüggésekben oldódik fel, míg az egyes taktusok összevéve csak sorrendet alkotnak.”


Ferand szerint minden élőben, úgy az egyesben, mint a tömegben két ellentétes erő müködik, amelyek konfliktusa éppen a ritmusban olvad fel. E két erőt nevezhetjük különféleképen, rend és szabadság, kötöttség és feloldódás, feszültség és enyhülés. Ezen erők konfliktusának természetes megoldása ritmikus örömérzést vált ki belőlünk. Ezért jár minden ritmikus történés az öröm és boldogság felemelő érzésével. De e pillanatnyi örömérzésen túl a ritmikus élmény a harmóniát, az ember értelmi és kedélybeli erőinek egyensulyát is jelenti.


A munkával kapcsolatban tehát azt mondhatjuk, hogy a munka csak akkor lehet ritmikus, ha az egész munkafolyamat egy osztatlan egység, ha benne fizikai, szellemi és lelkierők harmonikusan működnek együtt. Csak az alkotó munka lehet ritmikus, amelynek tényezői a fizikai erőkifejtés mellett az alkotóvágy kielégülése, a célkitüzés feszültségének feloldódása a célhozéréssel, győzelem az anyagon, a természeten.


„Bücher bizonyítja, hogy az emberi fejlődés primitív fokán minden munkának ritmikus formája volt és hogy minden emberi tevékenységben „munka, játék és művészet” egy egységet alkotott. És ami az emberi erőmegnyilvánulásnak e különféle és ellentétes formáit egységbeolvasztotta, a ritmus volt.” (Dorn.)


Amily mértékben szétesett ez az egység és elvált egymástól a gazdasági fejlődés során a szellemi és fizikai munka és amily mértékben a kézimunka gépmunkává vált, ugyanolyan mértékben veszett el az élet és munka egységes ritmusa. Ezt a ritmust ma már csak a primitiv népeknél és talán a műrész alkotómunkájában találhatjuk fel. Ehhez az osztatlan, irracionális ritmushoz semmi köze a Hultzsch „ritmusának”, amely nem egyéb, mint begyakorolt mozdulatok monoton egymásrakövetkezése, mechanizmus, automatizmus. Ez nem létrehozója, hanem megölöje a ritmusnak. A modern gyárüzem osztott és racionalizált munkája nem lehet ritmikus. „A dolgozó ember nem ura többé a saját mozdulatainak... a szerszám lett urrá rajta, amely mozdulatainak mértékét diktálja neki; munkájának tempója és időtartama nem a saját akaratától függ; az ember hozzá van láncolva a holt és mégis oly élő mechanizmushoz.” (Bücher.)


Hultzsch Sachsenbergre hivatkozik, mint akinek leginkább sikerült a probléma lényegét megközelítenie. A fogalomzavar azonban Sachsenbergnél is teljes: “A mozgó pad, ha ugrásszerűen szalad, kikényszerit (!) egy bizonyos ritmust... Ha az embernek sikerül ezt a ritmust a saját testéhez idomitani... akkor sikerült a ritmust a gyártásba tökéletesen beilleszteni.” Eltekintve attól, hogy itt ritmus helyett mindég tempó értendő, a logika teljesen hamis, mert az embernek sohse sikerülhet a gép tempóját a saját testéhez, hanem csak a saját testének tempóját a gépéhez idomitani.


Hultzsch azt hiszi, hogyha Taylorral szemben nem az egyes mozdulatok, hanem több (egyforma! ) mozdulat időtartamát szabja meg egyszerre, akkor megtalálta a mindent megváltó ritmust, a valóságban pedig nem tett egyebet, minthogy néhány, állandó egyformaságban egymásra következő és visszatérő ütemet kinevezett ritmusnak. Hultzschnak a motor fedelét tartó és már az előtte dolgozó munkás által becsavart huszonegy csavart kellett állandóan megerősítenie és ezt a munkát nevezi „ritmikusnak” azon az alapon, hogy nem az egyes, hanem a huszonegy csavar megerősítésének ideje van pontosan megszabva. Nyilvánvaló itt is a ritmus és tempó összecserélése.


De mi is a tulajdonképpeni célja ennek az egész ritmizálási teóriának?


A fordizmusról és folyamatos munkáról más helyen kimutattam, hogy ügyes módszer a fokozottabb kizsákmányolás elleplezésére. (Lásd: Dokumentum, Bpest, 1927. január.) A munka Fordnál nemcsak produktívabb az észszerü organizáció által, hanem intenzivebb is, a munkás gyorsabb és nagyobb erőkifejtése révén. Az intenzitás mértéke pedig a szerelőpad mozgási sebességétől függ. Erről természetesen nem sok szó esik. Sokat hallani a magasabb bérekről is, de a magasabb bér és a magasabb munkateljesítmény arányáról szintén mélyen hallgatnak Ford és bámulói. Most aztán segítségül jönnek a „ritmizálók” is, hogy amit Ford a fokozott kizsákmányolás elleplezésére gyakorlatban megcsinált, azt ideológiailag is alátámasszák. Ez a teória azt jelenti, hogy a ritmizálás csökkenti a fáradtságot és fokozza a munkaörömet. Hultzsch szerint a fordmunkás azt tartja: „minél monotonabb, annál jobb. A munkás akarja az egyformaságot, mert általa mozdulatainak ritmusa (szerintem tempója) zavartalan.” Ugyanígy irja saját magáról, „amily mértékben sikerült munkámban egy bizonyos ritmushoz (?) hozzászoknom, ugyanoly mértékben lett a munka kevésbé fárasztó.”


Az igaz, hogy az állandóan gépiesen ismételt mozdulatok e gyakorlat révén mechanikusakká válnak és szinte maguktól, automatikusan mennek végbe. Sachsenberg, a cigarettadobozokat csomagoló munkásnők munkáját a szükséges kézmozdulatoknak megfelelő ütemü zenével kisérte. A munka annyira automatikussá vált, hogy három nap mulva, mikor a zenét próbakép megszüntette, a munkásnők egymásközt beszélgetve, sőt lassu ütemü dalokat énekelve is, az eredeti tempóban dolgoztak. Egy a munkás szempontjából mindenekelőtt lényeges kérdést azonban nem szabad figyelmen kivül hagynunk és ez a fáradtság kérdése. Hultzsch szerint a ritmizálás nagyobb munkaeredmény elérését jelentené, kevesebb fáradtsággal. Minthogy azonban a nagyobb eredmény létrehozója itt kizárólag a nagyobb erőkifejtés, kétségtelen, hogy a fáradtságnak is nagyobbnak kell lennie. A nagyobb teljesítményhez (több doboz becsomagolásához) több kézmozdulat szükséges. Több kézmozdulat okvetlenül nagyobb fáradtságot jelent. S ha a tempó erőszakos diktálása fokozta a munkaeredményt, tudni kellene mennyivel fokozta a fáradtságot is? Ezt Sachsenberg nem tudta megállapitani. „A munkásnők szubjektív adatai nem lehettek részemre mérvadók, mert nincs kizárva, hogy a ritmusnak valami ösztönző hatása van, amely a fáradtság szubjektív érzését és külső jeleit is elfedi.” (Sachsenberg). Még jelemzőbb az egész „ritmizálásra” amit ezután ír és amiről Hultzsch természetesen nem vesz tudomást: „Az éles formában adott ritmusnak szerintem izgató és narkotizáló hatása lehet, ugyanugy, mint az alkoholnak és szerettem volna megállapítani, hogy munkásnöímnél fennállt-e ez az eset?” (Sachsenberg). Azonban sem ezt, se a fáradtság mértékét a legkülönfélébb módszerekkel se sikerült megállapítania.


A ritmizálás kérdésével együtt jár a munkaöröm kérdése is. A munkás munkája örömtelen, mint ahogy örömtelen az egész élete, mert nincs lelki kontaktusa a munkájával és azzal, amit előállít; dolgozik, de nem azért, mert szükséglete a tevékenykedés, hanem mert életét csak úgy tengetheti, ha munkaerejét eladja. Céltalan és értelemnélküli a munkája s az élete. S mindezt fokozza a nagy kilátástalanság, a tudat, hogy a nyomorságból kijutni soha nem tudhat, hogy a képzelhető legjobb esély számára, ha robotos és léleknélküli munkáját a munkaadók jóvoltából élete végéig megszakítás nélkül végezheti.


A munkaörömet csak a munka uj értelme hozhatja meg. Uj értelmet a munkának csak egy uj kor, egy uj gazdasági rend adhat. Ha megszünik a profitért való termelés, ha a mai árutermelés megint a közvetlen szükségletkielégitést fogja szolgálni nem a régí primitív csere, hanem kollektív és tervszerű formában, ha a munkástól munkájának eredményét senki el nem veheti, ha a munkás egyenrangu fogyasztó és az üzemi demokrácia révén egyenrangu termelő, a termelés teljes jogu, öntudatos irányitója lesz és része lesz egy szolidáris kor minden áldásának, csak akkor lehet majd szó a munka és élet öröméről. (Bécs)


 


Vissza az oldal tetejére | |