Korunk 1928 Április

German metaphysics…?


Gerõ György

 


Fattyuké a jövő, vagy patetikusabban: – az utolsó generáció. Ezek a szavak megdöbbentő hatást keltettek. André Gide-et ma a mitropĂäer olyan szerepben látja, mint a tudományos világ Wagnert vagy Nietzschet, akiknek reménytelen harcára a 19. század ellen, még élénken emlékezni kell. A hugenottaszármazású és egyéniségű francia elbeszélő csöndesebb hangon ezt a harcot akarta volna folytatni? Az antiracionális és fölöttébb romantikus hugenotta, aki „a völgyből a tarka tehén városából ahol a piaci csőcselékkel vitatkozik és süket füleknek beszél, a hátán holttestet cipel a hegyekbe”. André Gidenek azt a korszakát értem itt, mely a „Cahiers d´André Walter” megírásától az „Immoraliste”-ig tartott, mert a francia irodalomból körülbelül fél évszázadig ki volt tiltva ezeknek a regényeknek a hangja: az egyéniség dicséret. Franz Clement írja róla, hogy „amoralizmusa a repedezett törvénytáblákból született és soha sem támadta meg az emberiségben azt, ami benne igazán lényeges”.


Legujabban megjelent regénye, a Pénzhamisítók azonban fölriasztotta a német fiatalság aktivista táborának minden tiltakozását. A személyében örökké visszavonulásra kész költő most nem rándulhatott le ujra a gyarmatokra, ujra a Kongó folyó mellé, mert olyan hangok emelkedtek, melyek a reményre való jogosság megnyilatkozásai Voltak. A regény a mai párisi ifjuságról szól. És szól egy generáció szellemi katasztrófájáról. Hiábavalóság, zavar, kétségbeesés, züllés az egész vonalon. Nincs kivezető út és nincs jövő. André Gide látja mindezt becsületesen. Hangja kezdetben hideg és tiszta, hogy sejtetni engedi: elkeseredés és szánakozás nélkül tekint szét, csak a bemutatkozásnál sorakoztatja fel a pszichológiai stratégia minden fegyverét, szemfényvesztését és akrobatikáját. Messziről itél, mert a távolság tisztára mossa az arcot és ezen az arcon félreérthetetlenül olvasható: utolsó generációja egy reménytelen osztálynak.


De mégis fiatalság ez! Hajszolva égő vitalitástól, tehetségtől és a gondolkodás szenvedélyétől. És mivel a kérdés: miből élünk meg? ezeknél a jólszituált polgárgyereknél egy „mélyebb kérdéssé alakul át: miért élünk? és ebben állandó negáció rejlik, mely határozott irányt nem kap, úgy ennek a szellemi kulturának filozófiai műhelyében villanó rövidzárlat keletkezik, veszélyes és foszforeszkáló fénye a használhatatlan és tárgynélküli gondolkodásnak, mely mint az éhes gyomor önmagát emészti fel.


A generáció keresztmetszetét senkisem adta meg nála pontosabban. Hogy ez a téma minden nemzet irodalmában milyen különböző módon lett felfogva, azt semmi sem bizonyitja jellemzőbben, mint Földi Mihály regényének, a Szaharának első kötete. De megváltozik a helyzet, mikor Gide általánosítani kezd. Mert egy aktivista ifjuság nem látja értelmét ennek a meddő küzdelemnek, melyet egyébként sohasem vivott. Ez az ifjuság megtanulta Lu MĂärten mondatát: „Az értelem kritikája átváltozik a munka kritikájává.” Az értelem hussá és vérré válik és mint eszköz objektiv tárgyat keres. A regény huszéves lázadói is megkísérlik, hogy átjussanak a tulsó partra, a realitás nyugodt légkörébe. De csak a látszólagos határok átlépésére képesek, kiszakadnak a családból, szembekerülnek az állami törvényekkel, melyek a magántulajdont védik és túltesznek az erkölcsön. Mindez,blöff és kaland, ideologiai alap nélkül. Eletük minden megnyilatkozása felelőtlen.


Fattyuké a jövő: mondja ki a szerző a végső itéletet. A szocialista szemléletű olvasó azonban csodálkozva kérdi: Hogyan lehetséges, hogy ezek a szerencsétlenek a polgári társadalmon túl nem találtak egyéb életformát, mint a lopást, sikkasztást és gyilkosságot.


A szellemi pubertás veszélyes krízise még sohasem lett ilyen kimerítő analízisben megmutatva. Az ébredő intellektus legértékesebb erői pazarlódnak el való és igaz feladatok hiányában. De vigasztalan dolog az, hogy a polgári ifjuság válságának ilyen mesteri megrajzolása után, Gide nem lát más megoldást, mint a visszatérést az igaztalan apákhoz ugyanebbe a fejlődésképtelen társadalomba. „Regényt akartam írni a regényről” felelt Gide a német kritikusoknak, akik figyelmeztették, hogy vannak olyan problémák, melyeket nem kell a regény-írónak megoldani és megválaszolni, hogy a hallgatás is egyik módja a felelősség elháritásának. Elegendő teljesítmény az, ha feldobja és elemzi a problémát. Ha pedig az író gyöngének érzi magát a feladatra, úgy kötelessége Wandt hat erkölcsi normája szerint azt nem teljesiteni. Gide ellenvetésére ismét a nagyszerű Lu MĂärten válaszol: „Minden feleslegessé vált cél, anyagát tünteti fel mint öncélt.”


Hol van az öntudat határa? A legfinomabb szeizmograf sem tudja, hogy a földlökések milyen okból keletkeznek. A regényíró elérkezett önnön osztályának választó vonalához, melyen túl nem képes felismerni a dolgokat. Pedig ott új zóna kezdődik.


Mendelsohn: Amerika és Oroszország, egy épitészeti keresztmetszet. Az ortodox keleti egyház temploma és egy angol stílusú faépítmény: ezek a kiinduló pontjai annak a genetikus vizsgálódásnak, mely e két világ architekturális fejlődését hasonlítja össze. A XV. században, a tulsó kontinens felfedezésének idejében, még az orosz skizma uralkodik. Amerikában, a telepesek korszakában már föderativ szabadság van... Az angolszász Amerika egészséges és lassu fejlődéssel közeledett a technikai világkép felé, Oroszország ugrásszerüen és ügyetlenűl, a feudalizmus csizmájában. Felesleges tovább részletezni Mendelsohn fejtegetésének ezen történeti részét. Mendelsohn, mint az azonnal észrevehető, nem sokat tart az antireformista mozgalmakról. De álláspontjai között nem ez a leglényegesebb. Ő is, mintáltalában azok, akik a gazdasági geografiát mellőzik, egységesnek tünteti fel Amerikát, holott, történelme és kulturgeográfiai állapota is inkább jogositanak fel a kettős felosztásra, mint az Ó-világ hármas felosztására. A spanyol hittéritök a XIV. században templomot alapítanak a kontinens déli részén. Az angol stílusú faház tehát csak északon az első jelentkezés. És ez csak itt folytatódik: a washingtoni Capitoliumban az angol klasszicizmus ülte diadalát. A 19. század hellenizmusa is sok müvet hagy hátra. A legkülőnbözöbb stílusok egymásrahatását lehet tapasztalni a városi építésben.


Angló-Amerita és az U.S.S.R vagyis a Szovjetunió architekturája között akart Mendelsohn párhuzamot vonni és azoknak jelenkori alkotásait állította egymás mellé. Szerinte orosz-Ázsia problémát lát a technikában és temperamentuma szerint hol öncélnak veszi, hol pedig romantikát kever beló, Az intuitiv alkotás nagyobb szerepet játszik itt, mint a tudományos. Pedig a technikától várja a szociális felépités megvalósitását és erre a történelmi materializmus nemzetgazdasági alapja kényszeríti. Rá van szorulva gépre, mert a gép mint már azt régen tudjuk kulminációs pontja ennek a messzianisztikus csoportnak. Orosz-Ázsia sokat követel önnön architekturájától, de az igények legnagyobb részét nem tudja teljesíteni. A belső tőke-akkumulációra tehát ilyen terhek is nehezednek. Oroszország indusztrializmusa öszsze van nőve a parasztsággal. Összeköttetése funkcionális és a termelési fölöslegen keresztül egyike a modern ökonomia megoldhatatlannak látszó problémáinak. Mendelsohn, aki egy „hochkapitalista” társadalom mérnöke, nem látja meg ennek az indusztrializmusnak sajátos helyzetét. Ezen fordul meg a „centrum és oppozició” kérdése is, mely nemrégiben az egész világ érdeklődését foglalkoztatta.


A technika esztétikája azokban az államokban tudatosul, ahol a gépipar nincs olyan szokatlan nagy mértékben kifejlődve (pl. Franciaország). Mendelsohn adataiból könnyű tovább következtetni: veszedelmes fordulat az, ha a praktikussággal együtt járó szépség önállósul és külön alkotásokat hoz létre. Mert ennek a szépségnek nincs önmagában jogosultsága. Ezek az alkotások gyakorlati cél hiányában játékszerként hatnak.


Amerika ellenben csak a praktikus szükségletek szerint halad. Nem probléma számára a technika és nem is kulminációs pont. Üveget csak ott alkalmaz, ahol feltétlenül szükséges. Nem romantikusa a technikának, de nem teremt homogén alkotásokat. A stiluskeveredés gyakori tünet. A merkantilizmustól létrehozott stilustisztátalanság ép oly ártalmas, mint az orosz gépromantika. Anglo-Amerika azonban megvalósítja azt a tervet, melyet Orosz-Ázsia nem tud keresztülvinni. A kapitalista utópiák állama úgy montiroz egy házat, mint egy gépet. A belső akkumulációban a parasztságra utalt Szovjetunio, ez az agrárállam rá van szorulva a primitiv eszközökre és az emberi munkaerőre.


Mendelsohn sem szerényebb a többi építésznél. Ugyan nem veti fel a kérdést: architektura vagy forradalom. Nem is tesz ilyen kijelentéseket, legalább is határozott hangon: „Az apartement house, az angol szálloda a jövő kollektiv fejlődése felé vezetnek.” Mert ez a legjobb esetben sem volna felületesség vagy szakmai általánosítás, hanem egyszerű reakcionizmus. Összetévesztése a formának a tartalommal.


Miként Coudenhove Kalerghi az európai jövőt, Mendelsohn az európai architekturát válaszuton látja. Hogyan határozzon Európa? Mit válasszon? A nyugatot vagy a keletet? Az angolszászokat vagy a szovjeteket?


Az értelem fantáziája régi specialitása a németeknek. Két reménytelen, terméketlen és skolasztikus ellentét, a materializmus és spiritualizmus áthidalására szokták használni. Kevesebb intuicio és kevesebb számitás, kevesebb térérzék és kevesebb praktikum. mondja Mendelsohn. Nem szabad elveszni hagyni a helyes szerkezetet.


Azok a filozófusok, akik ezt az elvet megteremtették, később elismerték, hogy teljesen agnosztikusan állnak a világ jelenségeivel szemben. És Mendelsohn?


 


Schwejk, a derék katona kalandjai & világháborúban c. élvezetes népkönyvből, mely világhirüvé tette Jaroslaw Hasek nevét” szindarabot irtak Piscator politikai szinháza számára. A kritika helyesen állapitotta meg: Hasek könyve nem alkalmas anyag arra, hogy dialogusokat készitsenek belőle, mert az elbeszélés szétfolyik ós elárad a felületen, nincsenek drámai lejtők, melyek hirtelen vonalúvá tennék és zuhanni -engednék a cselekményt. A könyv cervantesi figurája, ez a balga inkvizítor és örökéletű hőse a tisztességnek, csak Pallenberg által – aki a szerepet alakitotta támadhatott fel a való és háromdimenziós életben.


Jaroslaw Hasek magasztalására nincs sok hely: Ő a kőltőknek ahhoz a látszólag kihalt fajtájához tartozik, akikből hiányzik a méltóságos vonás, akik nem készülnek előre a halhatatlanságra, akik irnak, ha szükségük van pénzre és isznak, ha a pénz megvan. Sorsuk a delirium, ha egyáltalán igényük van valamilyen sorsa. Egy olyan férfi, mint Hasek elvesztette magát egy egész népben írja róla Artur Eloesser. „És az elszabadulás pillanata, jobban mondva a szabadság és rosszabbul mondva a nemtörődömség, egyetlen és igazi szülője a humornak.”


Max Brod és Hans Reimann nem tudták kipréselni a prózai szövegből ennek a humornak legizesebb cseppjeit. A regény olvasása közben (nem is regény ez, hanem politikai és humoros eposz) egy szokatlan világképpel találjuk magunkat szemben, melyet Schwejk szemével észlelünk és itélünk meg. Schwejk szemével, aki mindent megért és semmit sem bocsát meg vagy mindent megbocsát és semmit sem ért meg. Aki veszedelmekbe sodródik, felelősséget vállal, lázadozik anélkül, hogy valóban opponálna, majd átmenet nélkül mindenkihez alkalmazkodik. Sztoikust játszik az imperializmus korában. A színpadon azonban George Grosz rajzaival találkozunk: a film mozgó karrikaturákat mutat be és talán ez a legszokatlanabb: a karrikatura, mely mozog. Az uralkodó osztály arca.


A színpadot keresztben metszi egy futó szallag, mely szakadatlanul gyorsabb tompot diktál, ujabb alakokkal siklik az előtérbe, találkozásokat okoz és kellemetlen eseményeket, díszleteket cserél hangtalanul és különös végzetességgel. Ez a szallag helyettesiti tulajdonképen az epikus menetet. Gyorsan és könnyedén mesél, de e megoldással kapcsolatban fölmerül a kérdés: Piscatornak ez a biomechanikai átültetése (az orosz színpadon találkoztunk hasonló kísérletekkel) helyettesíteni akarja-e a technikai eszközzel a darabban azt, ami benne sajátosan előadói keli hogy legyen? Ha igen, ugy csak a részletek sikerében bizhat. Piscator mestere az apró jeleneteknek.


Végül, még valamit Schwejk ártatlan módszeréről: Azzal, hogy az autoritást mindenkor komolyan veszi, nevetségessé teszi azt példátlanul. Nem kételkedik semmiben, de a nemzeti frázisok ízléstelensége megvilágosodik általa. Barátságos arca, mellyel a háborút fogadja, megmutatja ennek a játéknak gonosz voltát, A derék katona türelme és jóakarata csak szublimált formája az iróniának.


Együgyüsége fehér folt, mely arra való, hogy észrevehetőbbé tegye körülötte a sötétséget.


“Filozófiai érzéketlensége a kétségbeesés, a harag, a nyomorral szemben megegyezik-e a háboru erkölcseivel? „Schwejk gyanutlansága neki ütközik az ördögnek” irja Alfred Polgar.


Az ő szelleme, mely mindent helyben hagy és igenel valóban mephistofelesi trick, mely megmutatja, hogy minden, ami fennáll, megérett már a pusztulásra.


                     *


Angliában esztendők óta azt a bizonyos állambölcseleti irodalmat, mely értelmetlen mondatokkal, de világos célzattal a világszellemet a frontszellemmel azonositja, egyszerüen german metaphysics-nek nevezik és a német háborús propaganda-kiadványok közé sorozzák. Ez a körülmény teszi lehetővé számunkra, hogy néhány alapvető megjegyzést tegyünk egy látszólag jelentéktelen könyvről. Ennek a könyvnek hires és feltünő cime van. Ugyanis: Állam. A szerző nem Platon, hanem Professzor Freyer a leipzigi egyetemen.


Mindnyájan megszoktuk, hogy a háboru tényét legalább is mint a morál egy problémáját fogjuk fel. Freyer erre a következőket jegyzi meg: „Értelmetlen cselekedet a pszichológia vagy morál valamelyik fogalmát az államok egymás közti kapcsolatára alkalmazni, mert az állam nem lélek, hanem szellem.” Ha az olvasónak sikerült ezután az indokolás után kedély-állapotát épségben megőrizni, el fog ámulni azon a bátorságon, mely az öszszes gondolkodókat Platontól–Morus Tamásig, a középkori reálistáktólKantig és mindezeknek epigonjait röviden bolondnak nevezi és ugyanakkor a pszichológia vagy morál azonosságát hanyag előkelőséggel eleve föltételezi.


Mivel az állam és szellem teoretikus lényege fölöttébb kényes és nehéz problema, a leghelyesebb lesz, ha magunkat ahhoz a praktikus példához tartjuk, melyet Freyer ad: „Minden életre és halálra menő háború, melyben az állam az utolsó próbát teljesiti, nemcsak az állam életerejét és intenzitását (?) mutatja meg barátnak és ellenségnek, hanem megmutatja önmaga struktúrájának lényeges ismeretét is. Semmilyen más állapotban nincs a mi tárgyunk: az állam olyan tisztán és, történelmi valóságában megadva, mint a legnagyobb igényességnek és a legnagyobb feladatoknak ezen éveiben,”


Ezzel hát elérkeztünk a lényeghez!


Egy becsületes ember, ha revansháborút akar hirdetni, vezércikket ír egy nemzeti (vagy demokrata) ujságba. Tiltakozni kell hát a tudomány vagy tiltakozni kell a morál nevében?


Előítélet és állambölcselet, german metaphysics..?


Konstantin Fedin orosz író „Városok és évek” cimű regényéből, mely a régi Németországról és az uj Oroszországról szól, idézem az alábbi részletet:


Koncert után bemutatásra kerülnek az ortopédia ujabb eredményei, a következő Programm szerint:


1.     Biciklizés. Le és feljárás lépcsőkön. (Műláb. Szabadalom: Phönix, térd fölött amputált lábak számára.) Bemutatja: Max Fischer önkéntes.


2.  Gépírás. (Szabadalom: Előre, alkarban amputáltak számára.) Bemutatja Franz Düncker, altiszt.


3.     Munka lapáttal, fejszével, gereblyével, kalapáccsal, gyaluval és fürészszel. (Szabadalom: Német jövő, könyökben amputáltak számára.) Bemutatják közösen Hans Löben, Hans Frost és Erich Etschke.


4.  Cigarettasodrás. (Szabadalom: Német jövő, vállban amputáltak számára.) Bemutatja: Otto Bach gyalogos.


Befejezésül a művelődési osztály dalkara hazafias dalokat énekel és bemutatja az „Örök Németország” cimű élőképet.


Isten büntesd meg Angliát!


Urbachné egy vékony szelet pum pelnickelre felkente a camembertet, melyet egyenesen Svájcból kapott aján dékba, kávét öntött magának és átfu totta az ujságot. (Berlin)


 


Vissza az oldal tetejére | |