Korunk 1928 Április

A polgár


Leonhard Frank

(8)


 


Az elmult év május elsején Jürgen autójával a tüntető tömeg közé került és gunyos, dühös pillantások kereszttüzében meg kellett állnia.


,Mért ne utazhatnék a villanyoson? Nem kell kocsi.´


A már jól háttérbe szorított öntudat még megragadta a pillanatot és szólni próbált: De hisz nem ez, nem erről van szó.


A határt felfelé is meg kell vonni, gondolta Jürgen, kiszállt és a kétszáz lépést gyalog tette meg a villáig. És mialatt a befutott postát nézte át, mosolyogva ujságolta a tantinak, hogy azalatt a két év alatt, amióta bankár, egész vagyona megkétszereződött.


„Tévedsz fiam, nem az egész.” De a tanti nem árulta el a titkot és így Jürgen nem tudta, hogy a tanti csak az el nem titkolható papírokat bizta rá, a részvények nagy részét azonban régi bankjában hagyta. „Szóval a te örökséged megkétszereződött”, felelte a sárgára aszott, székbe süppedt és nehezen ziháló tanti.


És mint mindig, amikor a tanti kimondta a szót: örökölni, Jürgen újra átélte azt a különös negyedórát a cukrászda piros plüsszalonjában, újra látta az izgatottan egymásba fecsegő három hölgyet és a legfiatalabb fején az ibolyakalapot.


„Képzeljétek: azt hiszi, hogy meghal, mire nagy lelkitusa után meggyónja a papnak, hogy életében egyetlen egyszer, mint húsz éves lány, félrelépett...”


„Ki járhat ma utána, hogy csakugyan az egyetlen ballépés.” „...és titokban egy fiugyermeknek adott életet. Még ügyvédjét is megkérdezi: van-e gyermekének örökségi igénye.”


„De hogy a titok mint került emberek közé...”


„Az ápolónő állitólag a másik szobából végighallgatta volna a gyónást.”


„...nem tudni. De biztos, hogy az emberek a titkot nem szokták véka alá rejteni.”


„Ha ez az ápolónő nem hallja, akkor soha senki nem tudja meg.”


„Egész pontosan még ma sem tudom a részleteket”, szólalt meg a legfiatalabb.


„Képzelje el, ma hetvenéves. És még gyanitani sem merte soha senki emberfia. Tudja a gyereket, titokban külföldre viszik. . .”


„Egy szép nap aztán a gyerek eltünik.”


„Valószínüleg rosszul bántak vele. Hisz érti.”


„Nevelőanyja meghal.”


„Igy aztán... eltűnt... senki sem tud semmit... Semmi életjel azóta... a ballépésről senki... Mintha még ma is erényes szűz lenne... Bizony, mit szól hozzá... És szegény gyerek, vajjon hol lehet most.”


Amerikában, egy országuton, lezüllött mocskos ötvenéves részeg ember tántorog, karjaival hadonászik, szidja azt a rongy világot. Leszurják. Matróz: hajótörést szenved, a tenger elnyeli. Hajléktalan: a berlini Obdachlosenheimben döglik meg. Munkás: Chicagóban a Taylor rendszer szerint húzza az igát. Napszámos a newyorki kikötőben. Városi hivatalnok valahol egy kis német városkában... És ez a három nő itt még mindig a szégyenfoltról: a kis gyerekről beszél, gondolta mosolyogva Jürgen.


„De hisz szegény gyereket... az a szégyen... meg kell találni... a nagyrabecsűlt ősi Kolbenreiher család.”


Ez a váratlan ütés sziven találta: Jürgen majd lefordult a székről.


Soha életében nem bánt meg semmit annyira a tanti, aki a gyónás után váratlanul felgyógyult, mint ezt a vallomást. Még ifjukori ballépését sem bánta meg ennyire. És soha életében nem találkozott Jürgen emberrel, aki előtte állva, annyira féktelenül és szívből jövőn kacagott volna, mint Eliz erre a hirre. És soha életében nem hitte volna, hogy ennyire tudná sajnálni a tantit: részvéttel, szimpátiával érzett feléje.


Istenem, a tanti is élni akart. És az élet szele csak egyetlen egyszer érte: gondolta Jürgen most is, amikor a tantira nézett, aki valami vén, szívós, de már-már korhadni kezdő tölgyfagyökérhez hasonlított. Hogy kínzott engem? Hogy ez a teremtés itt előttem, ez az ember, akit csak egyetlen egyszer szoríthatott magához igazán a kedvese, hogy elfakult, elsülyedt, vége. Micsoda élet!


A tanti ereje máról-holnapra egyszerre megtört: a családi becsületet ő sértette meg a legjobban. A tizenkét kérdőjel megfehéredett. „Nemsokára minden a tied lesz” és a sárga halálkoponyában alig pislákoló láng szemergett.


Ha csak be nem toppan egy szép nap a gyerek: itt vagyok, én vagyok az örökös, gondolta magában Jürgen.


A beépített liftbe lépett, fel a már szintén felhuzott második emeletre és közben saját gyermekére próbált gondolni. Ha valami a tanti gyerekére emlékeztette – és ez elég gyakran megtörtént, mert Eliz még most is csak kacagva emlékezett róla Katalin fiára kellett gondolni, akinek nem mert pénzt küldeni.


,A tanti fiához, aki valószínüleg már nem is él, de ha él is, fogalma sincs róla, hogy kinek a fia, hamarább eltalálnék, mint saját fiamhoz, aki alig egy órajárásra innen egy ruháskosárban fekszik... Vagy talán már szaladni is tud?... Katalin tényleg más csillagzaton él. „Különös lány”, mormolta Jürgen maga elé és amikor meghallotta Eliz hangját, belépett a tarkaszőnyegesen káprázó szalonba.


Merész ívelésű kék, piros, viola kardliliomok és vizirózsák és aranyalapon, mely a tavat akarta jelképezni, mérgeszöldben pompázó nád között minden négyzetméteren ugyanaz a faun kergette sikertelenül és hiába ugyanazt a nimfát. Harminchárom nimfa, számolta Jürgen.


A szalon Sinsheimer gombgyáros szalonjára emlékeztette, apja holttestétől való félelme itt ugrottt rá védhetetlenül. Mert a gazdagfaragású elmozdíthatatlan fekete tölgyfabútorokon kivül pukkadásig kövér fekete törpék minden megerőltetés nélkül és égi mosollyal cipelték balról-jobbra a bőségszarúkat, fent a középen ülök furulyáztak itt is rengeteg éneklő, zenélő, nyávogó, táncoló nászajándék és állítólagos használati tárgy feküdt állt és guggolt. Egy óriáskalitka kitömött papagállyal, minden hozzávaló´ val, mint ha csakugyan élne: itatóvályú, élelemtartó, fából utánzott eleséggel, aztán színes, vadonatúj műkörtével, szőlővel, almával és barackkal telerakott Aufsatz: a két ezüst Eiffel torony, Sinsheimerné nászajándéka, teljesen olyan állapotban, ahogy ő azt annak idején lakodalma után a polcra rakta. Az ablakot sárga gólyalábtartón álló óriási két műpálma sötétítette.


Ismétlem: ajándék lónak, nem nézik a fogát”, magyarázta bosszankodva Wagnerné, aki míg a fiatalok nászuton voltak és mert a veszedelmesen terjedő pletyka a tantit halálosbetegen ágynak döntötte, egymaga intézte a lakás berendezését.


„Ebben a lakásban ugyan nagyon sokféle állat és más furcsa teremtés van, de azért ló nincs köztük egy se”, biztosította Eliz csipősen az anyját és körül nézett. A sohse használt szénveder, a szent család menekülésének képével és a két méter magas selyem faliernyő között egy életnagyságú stikkelt gólya három csecsemőt húz ki a vizből: az elefánt ünnepélyes lassúsággal csóválta ide-oda ormányát. Az elefánt fején az óra: Afrika. Amikor Sinsheimerné egyszer a Wagner-családnál volt látogatóba és meglátta ezt az órát: rögtön táviratilag rendelte meg. Közvetlenül a gyárból.


A fiatal pár karonfogva hagyta el a szalont. A Jürgen háta mögött lépdelő öntudat most hirtelen Katalint látta meg, aki kezében péppel teli tállal megy a gázfőzőtől a kosárhoz, melyben fia feküdt.


Katalin messze távolból tiszta élességgel rajzolódott Jürgen elé, nem olyan halványan, mint amikor még a fekvőszékben lábadozott. „Változik.”


„Mi változik”, kérdezte Eliz.


„A hangulat. Az ember egyszer komoly, aztán ujra vig. Máskor meg azt lehet mondani: teljesen kettéosztott hangulatban.”


„Ha nem igy lenne, az élet nagyon unalmas volna.” Wagnerné még a nehéz disznóbőrbe kötött és parányi függőlakattal ellátott albumot lapozgatta, melyben a Wagner-család érdemes ősei pompáztak. Az urak a bajuszra, a vőlegények a lakodalmi ruhákra voltak büszkék. Â fényképszemek élettelenül pislognak: minden vágy teljesedésben. A férfiak büszke egyenesen állnak, kezük a törött szélű márványasztalkát markolja. A hölgyek oldalra csúszott frizurával, ábrándos szemmel próbálják elhitetni, hogy ideál nélkül nem élhetnek. A gyerekek szemében még természetes őszinteség küzködik.


Wagnerné becsukta az albumot: az összevagdalt diákarc, egy halotti ágyon fekvő hölgy arcára borult., Mennyi pénz és fáradtság és a végén még meg sincsenek elégedve a berendezéssel.´ Felkönyökölt fejjel járatta körbe mégegyszer a szemeit.


Amikor félórával később Jürgen véletlenül elsétált a szoba mellett, Wagnerné még mindig ott ült a szalonban, felkönyökölt fejjel, mozdulatlan szomoruságban. Csak a drága kalap csúszott kissé félre.


,Nem igen birná el a csapást. A legjobb lesz, ha hozzászokunk ehhez az ezermétermázsás berendezéshez, az egész állatsereglethez; különben: máris megszoktuk. Nem fontos az egész. Az élet egész más feladatok elé állítja az embert


Más feladatok! De hol vannak? Nem volt semmi, amiért érdemes lett volna dolgozni. A halott magány, mely körötte és benne élt és ami ott terjengett az egész házban, ma is egy félórával korábban kergette ki Jürgent a szabadba.


A tantit a betegség már ágyba kényszeritette. Most is ott feküdt, révülő szemei az istenanya képén, de a sárguló vékonycsontú ujjak egy dobozt szorongattak, benne az értékpapírok jegyzéke.


Jürgen a villanyosra várva, sokszor tért be a megálló melletti asztalosmühelybe, elnézte a segédek munkáját, elbeszélgetett az öreg mesterrel, mig csak a villanyos meg nem jött. Asztalosműhely, gyaluforgács, fa és enyvszag: a társtulajdonos semmi mást nem kivánt a maga részére, Jürgen szemében mindez az egyszerü élet meleg, szagolható és látható, tapintható valósága volt. Valami, ami elérhetetlen.


„Az Ön édes anyja még a világon sem volt és Ön, óh istenem, még semmi nyoma... amikor atyám nagyszüleinek csinálta a butorokat, Én akkor inas voltam és az Ön tantija bolondos, tíz éves ugrifüles.”


„Milyen gyerek volt a tanti?A szimpatia kérdezett Jürgenből.


„Látja ott azt a fürészbakkot: mindennap azon lovagolt. Megtörtént, hogy nem találták sehol. Ilyenkor a gyaluforgácsok közül húztuk elő. Teljesen beásta magát és aztán, mint valami kis ördög hirtelen előbújt. Persze nem akart hazamenni. Toporzékolt, bőgött... Bizony: vad volt. Vad gyerek! Mennyi baj volt a neveltetésével.”


„Mit nem mond!


„Az élet aztán elvégezte a magáét... De már jön is a kocsija.”


Jürgen bérletjegyét megmutatta a kalauznak, aki nevetve legyintett: Rendben van! Ismerjük egymást.”


, Sohse hittem volna. No de ilyet.´


“De ha mondom, hogy nem kell, hogy megmutassa a jegyét, hisz közel két éve naponta négyszer utazik erre uraságod.”Ha egy vad, fékezhetetlen, önfejű gyerekből az lesz, ami a tanti... ma, ha az élet ennyire tönkreteheti, megváltoztathatja, akkor az egyes felelősségéről egyáltalában nem beszélhetünk. A körülmények a hibásak. Ugyanaz az eset, mint Katalin vajpuha szívű szép ifjúkori barátnőjénél, aki csak úgy-lala egy-kettőre társasági hölgy lesz és a főállamügyész felesége... Vagy tán nem is a körülmények... Ki döntheti el, hogy megvoltak-e az emberben azok az erők, melyek további szenvedésekre és küzdelmekre képesitik, vagy hogy a körülmények kényszerítő ereje és a benne élő vágyak dolgostak-e erősebben? Manapság már ahhoz is nagy erő kell, hogy az ember a saját maga életét kiverekedje. Hát még, amikor a közösség dolgait is magára vállalja, hogy az általános emberit előbbrevigye!... Az ember először saját magát verje át az életen és csak aztán állítsa magát és befolyását a közösség szolgálatába.´


És azalatt, amig te igy átvered magad, mi lesz lala veled, mi lesz Kolbenreiher bankárral? kérdezte alig hallható hangon a messze háttérbe nyomott öntudat. És hirtelen: iszonyú fenyegetés sikolya, de ezt Jürgen csak homályosan és nagyon messziről hallotta és csak sokára került ebből valami az új öntudat küszöbére, mely ebben az évben már egyre gyakrabban került ki győztesen a küzdelemből.


A lénye legmélyéről előtörő fenyegetés még egyszer felnyögött: cáfolhatatlan figyelmeztetés: halálveszély! és Jürgen percekre újra megbénult, mint az elmult éjjel, amikor lidércálomban valami idegen erő feküdt a mellén és arra kényszeritette, hegy szegezze be a koporsót, melyben még élve ő maga feküdt.


„Mióta szolgál már ezen a vonalon


Es mialatt a kalauz tünődve számolgatta „tíz, nem, már tizenegy éve”, a visszaszorított öntudat kétségbeesett rohammal harmadszor is elsíkoltotta irtózatos fenyegetését. Jürgen fagyosan didergett, mint akkor a kikötővárosban.


„De ez a háncshuzat praktikus, soká tart, mi?


„Igen, jó soká húzza.” A kalauz erős kezével próbálva tapogatta a támla háncshuzatát, de már is ki kellett mennie a hátsó perronra. Ujját sapkájához emelte és a fiatal irodistalány bérletét ujra visszacsusztatta táskájába és komolyan meredt életére. A fák hátrafelé repültek.


Csak az idegek, nyugtatta meg magát Jürgen, amikor ujra eszébe jutott a fenyegetés... Két év! Egy pár hétre ki kell magam kapcsolni a munkából. Felfrissülni. Utazás! Megérdemeltem... Ezek a csodás, meleg őszinapok. Szép lesz.


Amikor a fasor véget ért, a kocsiforgalom és lárma hangosabb, a levegő rosszabb és az utcák szükebbek lettek: az irodalány is bekényszerült a kocsiba. Komoly bólintással köszönte meg főnöke üdvözlő köszönését és egy könyv olvasásába mélyedt. Egy Hommes papirgyárosnál alkalmazott segédmunkásnak volt a lánya és tizenhatéves kora óta a Wagner-bankház könyvelési osztályán dolgozott.


Jürgen délelőtt személyesen ment el a könyvelési osztályba a tanti vagyonának évi mérlegéért, akkor látta először a lányt., Most egészen úgy ül olvasva és magába merülten, mint annak idején a tizenötéves Katalin a nyilvános parkban. Ugyanaz a csendes, öntudatos, komoly pillantás, ami még ma is megvan Katalin szemében. Csak fiatalabb persze. Sokkal fiatalabb természetesen! Külsőleg egészen más. Teltebb. De a tekintet, a szemek!... Uj fiatalság nő fel és folytatja a küzdelmet´, állapította meg hirtelen.


,Csinos. Nagyon csinos ez a kislány!... Csak pénzkérdés az egész... Biztos, hogy komoly teremtés... De épp azért szokatlanul vonzó és izgató... Saját főnőkének nem tudna ellentállni.´ És már vetkeztette.


Két métermázsás rengő keblü, őszhajú asszonyság szállt fel a kocsiba és Jürgennel szemben leült.


,A segédmunkásnak nincs semmije, csak ez az egy lánya és ez is ki van szolgáltatva főnökének.´


,Ezért, már mint a helyzetért igazán nem én vagyok felelős. Az élet lobogva ég, az élet szép és vad és azért van, hogy éljük. És a fejét törte, hol ós miként kapja le a lábáról a fiatal alkalmazottat. „Mit nevet kérem?” fordult barátságos mosollyal a kövér asszonysághoz.


„Óh, annak már harmincegy éve”, szólalt meg az öreg asszony és nevetve nyujtotta előre kezeit. „Kolbenreiher ur, én voltam az első, aki Önt a kezébe vette. Ilyen nagy volt la.”


Az utasok mosolyogva hallgatták az öreg bábát. A lány fordított egy lapot a könyvben, felnézett Jürgenre és szintén mosolygott.


„Mit csináltam? Milyen voltam?”, Nem, ezt mégsem lehet. Még csak nyilvános botrány kéne. A tekintélyt nem szabad kockára tenni.´


„Ordított lelkecském. Torkaszakadtából ordított, mintha csak keresztre akarnák feszíteni. Nem akart, nem és nem akart.”


A kalauz is vigyorgott. „Végállomás!... Elvtársnő, ma este kerületi gyülés. Atyádnak is szólj”, bucsuzott a kalauz az irodalánytól.


„De aztán mégis csak jól ment minden. Szép, nagy ur lett a kisfiú. Igazi, nagyszerű ur!


Sajnos tekintettel kell lennem állásomra. Én vagyok a főnök. A tekintélyt fenn kell tartani, gondolta Jürgen, amikor a lány mögött a banképület felé tartott. A livrés portás szélesre tárta a kaput.


„Nincs ember, aki minden kívánságát és vágyát teljesíthetné. Azonkívül arról van szó”, morogta a telefonkönyvbe lapozva és Sinsheimer Adolf számát kérte „hogy ugyanazt, még jobb tálalásban megkaphatom a keleti szalonban is, ha az a lány csakugyan Katalinhoz hasonlit”


Ma este nem jöhet haza vacsorára, telefonálta haza Eliznek, aki erre rögtön felhívta soros szeretőjét, egy festőt és közölte vele, hogy ma este megint eljön hozzá a műterembe egy órára.


Mint akkor a borozó előtt: a négy osztálytárs most is ott várt a bejárat előtt. Adolf botját gyertyaegyenesen emelte a magasba. „Már be vagyunk jelentve... A tulajdonos még mindig az a vén ringyó! Még emlékezhetsz Jürgen, akkor a korzó étteremből jöttünk ide. De most külömb nők vannak és azonkívül minden szobában két mosdótál és nagyszerű berendezés! Akárcsak Berlinben!”


Jürgen felismerte a gipszmárványtáblákkal kivert oszlopos kőlépcsőházat. A lépcsőn lobogó gyertya, két fekete ökörszem, magas toronyfrizurát és violaszinű pongyolát tartott feléjük lábújjhegyen. A kifestett arcú vendéglősné szájra szorított mutatóújjal vezette a társaságot. „Az ördögbe is ezzel a titkolódzással! Felgyújtani minden lámpát”, kiáltotta duhajul, ütegparancsnoka: példaképe pattogó hangját utánozva a tüzértiszt.


A vendéglősné újját megint a szájára szorította. A referens pénztárcáját mellénybélése titkos zsebébe rejtette és mosolygott.


„Semmi, csak egy emberi arc próbál mosolyogni”, suttogta Jürgen maga elé és szerető emlékezéssel gondolt vissza arra a Jürgenre, aki akkor csakhogy fiús bizonytalanságát elrejtse, a lányokat a tapasztalt világfi gesztusával üdvözölte. Ma ugy lépett be a keleti szalonba, mínt ahogy, mint főnök szokott belépni a bank igazgatósági irodájába.


Minden közel a szőnyegekhez játszódott le. Alacsony asztalok. A lányok kereveteken feküdtek, vagy párnákon ültek.


„Na banda! Ki a mellet! ordította ütegparancsnoka hangját utánozva a tüzértiszt és nagyfontosan csatolta le a kardját, egy olyan ember mozdulataival, akiról látni, hogy csak lovaival, meg rekrutáival törődik.


„Hogy van kisanyám! Egész vas nő.” Adolf, mint a gombgyár immár egyedüli ura az utóbbi időben teljesen hozzászokott a berlini zsargonhoz és viselkedésében hűen próbálta utánozni példaképeit: a berlini nagy-szállítókat, akikkel élénk összeköttetésben állt.


A kereveten fekvő lány pacsira nyujtotta kezét. Egészen keleti jellegű volt fekete haj, borostyánsárga bőr és a tüzes sárga pongyolából előduzzadó puha combjait hivógatólag riszálta.


„Édes kis csirke vagy!


Jürgen a fejét rázta: ,Ezt nem Adolf mondta, de a berlini nagyszállitó.´


A tüzértiszt ütegparancsnoki méltósággal terpesztette szét lábait, sapkáját levéve törölgette teljesen száraz homlokát, mely kétszinű volt: lent barna, mint az arc és fent a hajnál fiúsan fehér.


,Akárcsak egy vén liliomtipró´, állapította meg Jürgen, amikor a sima rókaképü inas behozta a pezsgőt. Az inas az asszonnyal együtt alapította ezt a penziót, a haszon felét ő vágta zsebre.


Ott ültek a puha párnás sarokban. „Egészségedre” szólt előrenyujtott fejjel, a pezsgőspohárral a hóna alatt a referens Adolfhoz, kinek nője, a sarokban összekuporodva hatalmas puha combjaival hivta a férfit.


„Egy tucat Rotspont inkább elfogadnék, mint ilyen asszonylöttyöt.” Az ütegparancsnok ekszelt, a finom üveget az asztalra vágta, durva atyáskodó mozdulattal az ölébe rántotta az alig tizenhét éves lányt és fejecskéjét széles melléhez szorította.


A referens a legszebb és legidősebb nőt választotta, egy huszonnégy éves hideg teremtést, akinek folyószámlája volt a bankban és aki ép tiz perccel ezelőtt mondta egy férfinak, aki szívesen maradt volna még egy órát: „Jól kell magam viselnem.” Mindketten hátratámaszkodva, kar a karban ültek.


A referens Lenz Károlyról beszélt, az államügyészről... „És a jövő héten egy gyilkossági pere van. Ha kihúzza a halálos ítéletet: biztosítva van a kariérje´.


,Belőlem is ilyen állami kos lett volna´. Jürgennek mosolyogni kellett, amikor látta, hogy osztálytársai, hogy viselkednek., Itt nem A. referens ül, de általában a referens, nem S. gombexportőr, de általában az exportőr és a tüzértiszt ülnek itt és érzelegnek´ gondolta Jürgen., És később sem a referens, vagy a tüzértiszt fogja a lányokat átkarolni, de egyedül az életerő, egyedül ez lesz az ölelő.´


Most kitárult a szárnyas ajtó és Jürgen, aki eddig unatkozva és tartózkodón viselkedett, hirtelen visszadöbbent.


Az ajtón Katalin lépett be, kezet nyujtott Jürgennek és leült melléje.


Elképedve nézte a finoman iveit nyakat, a kicsi kemény szájat. Ég megijedt, hogy abban a pillanatban, mihelyst a lány beszélni kezd: szertefoszlik ez a teljes illuzió.


„Nos, mit mondtam?!” kiáltotta feléje Sinsheimer Adolf, kinek keze a borostyánsárga nő combján pihent. „Nem volt igazam?”


Félelme villámgyorsan lélegzetállitó ijedelemmé változott: hátha meg a hang is Kataliné? Akkor ezeket a disznókat sorba le kéne bunkóznom, gondolta megdöbbenve és érzésben védőleg állt Katalin elé. És ugyanakkor az utolsó évek ürességébe és árvaságába oly erővel tört be a vágy, hogy egész teste pillanatokra megbénult.


Szemei már nem a keleti szalont látták; Katalin leányalakját nézték.


Katalin ott áll a gázkar alatt. Megmozdul. Arccal feléje fordul. Ajkai szólásra mozdulnak. Jürgen remegő ajkai is megmozdulnak. Mintha ebben a pillanatban ujra a lét megfoghatatlanságát látta volna.


A borostyánsárga lány felpattant és nevetve és hangosan, hogy mindenki hallja: elmondta, hogy mit kivánt tőle gyűjteménye részére Adolf.


Hogy akkor kénytelen lenne, minden társtulajdonosi minőséget, állást és hatalmat, mindent amit azóta elért otthagyni: nem ez az öntudatos gondolat vezette Jűrgen kezét, a kéz automatikusan nyult a pezsgőspohár után. Ivott, töltött, kiitta és bámult, ivott, töltött.


És egyformán mindnyájan: sokat és gyorsan ittak. Kezek tapogatóztak. Lányok sikoltottak. Védekeztek ós odaadták magukat.


Jürgen tökrészegen már nem érzett semmit. Töltött. Ivott. A hasonmásra bámult, kinek ajka alig észrevehető iróniára biggyent. Haja rövidre volt nyirva.


Mintha hirtelen valami hegyes sugár szúrt volna fel benne. A két lény eggyé olvadt. Tántorogva emelkedett fel.


A párok eltűntek a lányok vékony műselyemfalakkal elválasztott szobáiba.


„Katalin, te csoda!” böfögte részegen és könnyesen és a hasonmás után nyult, kinek arcában az iróniát leplezetlen undor váltotta fel.


A lány közömbösen bocsátotta le az ingét


„A szemeid, oh a szemeid!”


Test a testen. És elnyomott érzés mindenen áttörő ordítása: „Katalin!


A szomszédos fülkében a tüzértiszt még most is pattogott: „Na te kis csirke.” Mintha nem is ő és nem példaképe az ütegparancsnok, de a már száz éve porladó ősütegparancsnok feküdne a tizenhétéves szőkeség mellett.


Az üres keleti szalonba a rókaarc lépett be. Mozdulatlan, közömbös arccal figyelt a szobák felől jövő hangokra, kinyitotta az ablakot és a távoli csillagos égen függő festőműtermek nagy világító üvegnégyzeteit nézegette, melyek mind egy városrészben voltak.


Az egyik ilyen kivilágított négyszög mögött, szeretője, egy kis délvidéki kékfekete haju, kedvesen hizelgő festő széles reneszánsz ágyán Eliz feküdt szőkén és meztelenül.


Amikor a rókaarc ujra behozta a mokkatálcát, a referens már ott állt a szalonban a tükör előtt és a homlok közepétől, pontosan a nyakig mégegyszer meghúzta a választékot. A lány fényezett körmeit nézegette, aztán minden érdeklődés nélkül és jéghidegen a referensre emelte szemét. És a tükörből minden érdeklődés nélkül és jéghidegen a referens a lányra.


Félórával később a rókaarc mutatóujjával a száján halkan kinyitotta a kaput és az osztálytársak kint álltak az uccán. Adolf kifogástalanul kötött nyakkendőjéhez kapott. „Egy üveg Rotspon nélkül nem megy a dolog”, szólalt meg a tiszt és Jürgen most már ujra hüvös tartózkodással, alig birt elfojtani egy mosolyt.


Eliz fehérselyem pongyolában, könyvvel a kezében feküdt a kereveten és nyilt tiszta tekintettel, kedvesen nyujtotta kezét Jürgen felé. Hogy honnan jön? Eliz olyan egyszerü és friss volt, mint a körte, melyet Phinchen szedett délután a kertben és kéztávolságra ott feküdt az asztalon. Mellette a hegyes kés.


,Házam tiszta atmoszférája´, állapitotta meg jólesőn Jürgen.


„Én is elvoltam az este. Egy órára az öregeknél”, szólt Eliz olyan természetes élvezetjogba borulva, hogy még ez a hazugság is tiszta igazságként hagyta el száját. Közben ujjaival rózsafriss mellbimbóival játszott. És ezt kérdezte: „Mért nincs nekünk gyerekünk?” Sok sok gyereket kivánt. „Ép most fürödtem.”


„Jól mulattál? Mi ujság az öregeknél?”, Ez ugyan nem történik meg többé velem. Ilyen alakokkal nem megyek sehova. Mintha csak zsinóron rángatnák őket... Tulajdonképen minden embert zsinóron rángatnak. De ki vagy mi az, ami az élet központjában ülve a fonalakat rángatja?´ „Nos?


„Mindig a régi nóta. Apa a pénzről beszélt és a börzéről, pénzről és börzéről... Hidd el, abban a nagy lakásban nincs semmi levegő. Szegény papa, mióta visszalépett az üzlettől, mintha börtönbe élne, rettenetesen unatkozik. Életének nincs többé semmi értelme.”


„De hiszen, amikor utoljára náluk voltunk, úgy nyilatkozott az öreg, hogy valami kis birtokot vásárol és azt maga fogja kezelni., Természet, természet, fű, répa´, szavalta az öreg. Hát miért nem valósítja meg tervét?”


„Papa kint vidéken nyolc nap alatt tönkremenne. Már így se érdekli semmisem. Könyv, zene, művészet, ami a magunkfajta embert ennyi üres órán átsegíti: nem érdeklik; egy egész élet választja el tőlük, egy élet, mely csak a börzét ismeri. Nőkre már öreg. Maradnának a gyomor örömei, de sokat nem szabad ennie. Marad tehát az unalom. Meglátod: Nemsokára visszatér az üzletbe. Igy nem birja ki tovább.”


„Bezzeg, kivénült amerikai kapitalisták értik a módját, hogy öreg napjaikba tartalmat csempésszenek: moralisták lesznek. Ez persze egy csöppet sem akadályozza őket abban, hogy vagyonukat továbbra is ügyesen ne gyümölcsöztessék”, szólt gunyos mosollyal Jürgen.


Eliz nagy lendülettel ült fel. „Évekkel ezelőtt szüleimmel egy szanatóriumban voltam. Nagy udvar. Az öreg nagyszállitó urak, a bankárok és titkostanácsosok fürdőruhában, csúnya kövéren, ilyen lógóhasak, vagy ijesztő soványan és szőrösen parancsra gürcöltek: fát kellett vágniok, talyigába homokot lapátolni. A homokot az udvar másik végébe furíkolták, kiürítették, aztán ugyanazt a homokot ujra belapátolták és visszatolták. Ki, be, ide, oda! Mindig ugyanazt a homokot!... Borzasztó! Én beleőrültem volna ebbe a munkába.”


„Kinába így kínozzák a nagy bűnösöket: ezekkel is ilyen teljesen értelmetlen hiába való munkát végeztetnek... És így van ez a polgároknál is, látszólag egész normálisak, mégis meghülyülnek. Nem tudják, hogy mit kezdjenek magukkal, az idejükkel, szanatóriumokban és gyógyintézetekben kószálnak, vagy pedig, ahogy te is mondod: visszatérnek üzletükhöz és megint beállnak az aranytaposómalomba, míg csak érelmeszesedést nem kapnak. Keresni, keresni, örökké csak pénzt keresni... Velünk ilyesmi nem fog megtörténni, ugye?”


A kerevet előtt féltérdre ereszkedett. Szem a szemben, csendesen és mosolyogva: „Gondolod, hogy még megfürödhetnék?


A hálóban a kettőságy felett vörös ampolna függött, rajta egy térdelő Ámor. A nyilat, mely a vörös ampolnában kéken világított irány: a fiatal pár Jürgen már régebben, mindjárt hazaérkezésük után az első éjszakán letörte. Mindennek van határa!


Amikor Jürgen visszatért a fürdőszobából Eliz – keze a feje alatt – már ágyban feküdt. Mosolyogva: milyen szép játék is az élet, csavarta le Eliz az éjjeli asztalka lámpáját, Jürgen mosolyogva a másikat. Az am polna vörösen homálylott.


Mi egy év, ha az egyik nap olyan, mint a másik ós az életben nincs semmi durvaság... Egy nap az egész! Öntudatlan lélegzetvétel állapította meg Jürgen egy ujabb elrepült év után, melyben nem volt más, csak irodamunka, színházlátogatás, képvásárlás, estélyek, vörös ampolna, iroda. Az idő olyan gyorsan repült, hogy már szinte állt. A vagyon nőtt. Jürgen tekintélye emelkedett.


„Ott ülsz fekvőszékedben, vagy ágyban fekszel és egy éjszaka ennyi és ennyivel lettél gazdagabb”, tréfált Jürgen a tantival, aki komolyan válaszolt: „Te örökölsz mindent.”


Wagner úr ujra megjelent miudennap pontosan az irodában. Társtulajdonosával már rég meg volt elégedve, panaszra nem volt semmi ok. „Vőnk nagyszerű derék ember. Csak üzleti dolgokkal törődik”, mondhatta sokszor feleségének, aki azonban még mindig nem volt megbékülve: „De hogy a lakásberendezéssel nincsenek megelégedve, ezt, ezt... nem értem. No nem baj, a fő, hogy az üzletben megállja a helyét.”


És ez szinte magától jött. Az élet lassan és észrevétlen egyszerüen – sín lett, melyen Jürgen éveken át akadálytalanul siklott egyre előre.


Mindenki úgy ismerte, mint nagystílű filantrópot és mecénást, aki sohse tévedő stilusérzékkel már nagycsomó antikvitást és képet gyüjtött és azokat egyelőre a villa egyik lakatlan termébe helyezte el, mert Jürgen a város legelőkelőbb terén álló régi palotát akarta megszerezni és azt saját ízlése szerint berendezni.


„Hány ember van, kinek élete kong az ürességtől és hogy ezt az ürt kitöltse: garasokat gyűjt, melyek régebbek mint ő, vagy régi és új mesterek képeit, esetleg fur-farag és évek során összetákol egy svájci házikót levegővel, tehenekkel, lánnyal, fenszterliző legényekkel”, mondta egy szer Jürgen egyik gyárosismerősének, aki óriási villájában régi gót plasztikát halmozott fel.


„De édesem, hát valamije csak kell hogy legyen az embernek. Aztán: én olcsón veszek. Tehát a gyüjtés még öröm is. Aki nem nézi a pénzt, az manapság már házhozszállitva kaphat bármilyen teljes és makulátlan gyüjteményt.”


„Az egyik Budhát választja élete vezérfonalául: Menj, sétálj el a világ mellett, semmi az, és fürdővel, meleg vizzel, gőzfűtéssel és minden kényelemmel felszerelt fejedelmi otthonába huzódik. Egy másik, talán, hogy megnyugtassa azt a gyengén nyöszörgő belső hangocskát: nagy összegeket ajándékoz jótékonycélra, vagy tehetséges fiatal művészeket támogat. Jómagam mindkettőt csinálom, azonfelül még gyűjtök is”, állapította meg kis öngúnnyal Jürgen.


És néhány hónappal később így szólt ugyanahhoz a gyároshoz: „A polgár életfelfogása a következő: mindenki teljesítse kötelességét. Igy mindenki miudenkiért dolgozik. A kerekek egymásba fonódnak. Az eredmény: az ország kultúrája és gazdagsága, számozott házak, melyekben emberek laknak, konyhák és edények, fehérneművel teli polcok, aszfaltozott járdák, iskolák, rend és nyugalom. Mert mindenki teljesíti kötelességét. És hajléktalanok menhelye, rendőrség, biróság és fogház: ezek mind csak azokért vannak, akik nem teljesítik kötelességeiket... Szép. Lehet, hogy a polgárnak igaza van. De a magunkfajta ember mégis csak kell, hogy különbözzön valamiben ezektől az öntelt békáktól. Mert tudás és szellem és vagyon többre köteleznek.”


És kezét rátette a krokodilbőrmappára, melyben jegyzeteit tartotta tervezett nagy müvéhez.


Napjai továbbra is biztosan és szokottan, szinte tisztelettel, minden zavaró fájdalmas élmény nélkül sorakoztak a háta mögé, mint amikor valami forgalmas ucca marad el mögöttünk.


Csak az álmokban támadt fel néha a gúzsbakötözött én, elsikoltotta a maga szörnyű fenyegetéseit, de ezek már nem értek el az új öntudat küszöbéig. A távolság már nagyon nagy volt. A fenyegető én és Jürgen belső füle között ott állt sok év tapasztalata, mely a mindig új és változó siker, élvezet és tisztelet utáni futkosással együtt lassan-lassan teljessé alakította az új öntudatot. Repedésnélküli védfal.


De az én fenyegetett. Az alvó fel-felnyögött. Látta a szürke uccát, melyen a világ milliói szürke kísérteties meztelenséggel tartanak a gyárkapu felé. Látta a gázfőzőt és a mellette álló Katalint, arcában alig észrevehető irónia. És Jürgen könyörögve kéri: „Mért nem növeszted ujra a hajad? Mi történt veled, óh mondd meg, mi történt veled?


Eliz fejetrázva nézte a vad vonaglásban élő arcot, mely mögött a leláncolt én hiába küzd életre-halálra és hiába küld üzenő könnyeket, a szempillán át felébresztette Jürgent, aki persze már tudta, hogy mit álmodott.


Megkönnyebbülten lélegzett fel, rámosolygott a mellette fekvő életre. A kertben madarak csicseregtek. A háló ezer tapétamadara együtt csicsergett velük. „Micsoda ember vagy: könnyekkel a szemedben mosolyogsz,”


És Jürgen, amikor Eliz illatédes fejét magához húzta: „Ilyen az élet: nevetés és sírás egyszerre,” A lidércnyomás megszűnt.


Reggeli és fürdő után, Jürgen a kertbe ment, élvezve szitta be jó mélyre a meleg aromás levegőt, a kerítésen át a szomszéd frissen öntözött, napbacsillogó salátaágyait nézegette, megállt a rózsatök előtt, a fejnagyságú színes üveggömböknek örült, melyek napos oldalukon arcát hüvelykujj-nagyságban tükrözték és hirtelenjött kedvvel tovább dolgozott a vízvezetéken, melyet nemrég kezdett el, hogy a kertet szökőkuttal ékesitse. Az orvos testi munkát ajánlott Jürgennek.


Az ásás jót tett Jürgennek. A tizenkét üveggömb egy nagy kört alkotott, a kör közepére tervezte Jürgen a szökőkútat. A kútfigura: egy életnagyságú ifjú, melyet csak nemrég vett egy támogatásra méltó fiatal szobrásztól, már ott térdelt lehanyatló fejjel, a kezek a háton, mintha meg lennének kötözve, a labdarózsabokor alatt.


A másik kertben a szomszéd a himnuszt dalolgatta. Eliz könnyű nyáriruhában a fekvőszékből erős egészséges férjét kísérte szemmel. Phinchen vajaskenyeret szervírozott a diófa alatti asztalra, melynél nemrég még a tanti is ott ült horgolva. De a tanti most ágyban feküdt és nem tudott meghalni.


Felgyürt ingujjal, szivarral a szájában Jürgen megelégedetten szemlélte végzett munkáját „Jövő évre konyhakerttel is megpróbálkozunk: zöldség és salátaágy, kevés szamócát. A testi munka csak jót tesz az egészségnek. Törzshajlitás előre: tudod?


Madarak hussantak ágról-ágra. A rigó a feltúrt főidből felcsipett egy gilisztát, és egész alacsonyan repülve eltünt a labdarózsabokor mögött.


A tornyok tizenkétóra-harangozása egyetlen hanggá sürűsödött, aztán ujból szétsugárzott és kiért a kertbe. Jürgen, mint az irodában a tollszárat, pontosan letette az ásót. Ebéd után alvás. Az ujság kiesett a kezei közül.


Utána ott ült az íróasztalnál a nyitott krokodilbőrmappa előtt. Jobbra egy kis Schiller szobor, fején parányi babérkoszoru, balra az itató színes posztókakas, üvegszemekkel középen a tintatartó: ágaskodó bronzszarvas, agancsain hét tollszár. „De most aztán munkához!” biztatta magát Jürgen és kezeit dörzsölte.


A távolban gyerektrombita harsant. Jürgen a jegygyűrünagyságú babérkoszorút nagy elővigyázattal szedte le Schiller homlokáról, jól megnézte és az ujjára huzta; kinyujtózkodott, hogy a teste beleroppant és szája nagy lyuk, ujra felvette a tollszárat és az ablakon át a távolba meredt, ahol a vasárnapdélután élt, mely billió részecskékre bomolva szürődött be feltartóztathatatlanul az ablakon, falon és minden repedésen.


„Még a nap is máskép sût, mint hétköznap és a zaj is más. Micsoda utálatos hangok! Elviselhetetlen! És az ember védtelenül ki van szolgáltatva... Itt állok, lehet mondani életem delelőjén, nincsenek gondjaim, fájdalmaim és ezzel a delelőponttal nem tudok mit elkezdeni... Még a verebek is máskép csiripelnek, mint hétköznap”, szólt mellében valami furcsa nyomás Jürgen és egy könyvben kezdett lapozni, de ujból lerakta, és a tollszárat kapta fel. Ekkor egy vilanásra mintha tisztán látta volna: a tintatartó gunyosan vigyorgott, „Hülyeség!” förmedt dühösen önmagára.


Ebben a pillanatban egyetlen vágya volt: a hétfő, a szokott irodamunka, a szokott börzeélet, Jürgen nem tudta volna megmondani: miért és mikor lépett” az ablakhoz. A kertben a mozdulatlan fenyőcsoport. Egy lekonyult ág zavarta a szimetriát., Ez az ág holnap is ép ugy el fog állni és holnapután és tiz év mulva is. Ez a hülye vasárnap egészen megbutitja az embert. Óh és ez a gyilkos szobaberendezés.´


Az ég közönyös kéken gőgösködött. Hogy fekete éjszaka is jöhessen; el sem lehetett hinni. Távoli hangok hullámán a gyerektrombita hangja úszott. A kertben a szomszéd dalolt. Jürgen a bal vállát emelte, a jobb vállát, bal lábát, jobb lábát. Ritmus. A mozdulatok táncba görcsösödtek. Az üveggolyók mozdulatlan nyugalomban.


A szalonban az ide-oda lengő fehér elefántormány. Jügen világosan látta a ferdén tiktakoló ingát. Ásitozva és égnek emelt karral, mint egy fogoly, kit töltött revolverrel kisérnek, ment át a szalonba és hülyén meredt a titktakoló ingára.


A vasárnap a nyitott ablakon át a szobába is beszűrődött. Eliz unatkozva kérdezte: „No mi lesz? Menjek az öregekhez? Vagy a parkba sétálni?... Nem értem mit írtózól annyira az autózástól!”


„Szivecském, felfelé is be kell tartani a határvonalat”, felelte ásitozva Jürgen. „De ha akarod: nem bánom. Hozasd el az autót. Bár ez is unalmas dolog.”


„A rózsapasztell tanulmány és portrém már csütörtök óta ki vannak függesztve. Azonkívül még húsz legjobb képe.” És szeretőjéről kezdett beszélni, a feltűnő haladásról és nagy sikerről. „Menjünk a kiállitásra”. „Mért nem mindjárt a fogorvoshoz? Vagy valaki mást meglátogatni?”


A szürke üresség végtelen mély torka elnyelt minden tervet. „Ugyan kit lehetne most meglátogatni! Ma mindenki úgy ül, mint mi és nem tudnak semmit sem kezdeni a vasárnappal. Még szerencse, hogy más napok is vannak... Menjünk a cirkuszba! Ma lép fel először egy artistanő, aki képzeld, huszonhat méter magasból ugrik fejjel előre egy négy méter hosszú és egyötven széles medencébe. Gondold csak el: micsoda parányi lyuk az onnan a magasból. Hihetetlen! Ilyet meg se kéne engedni. A medencét élessarku vaskeret fogja be. Ha a lány csak egy centimétert téved: a vas leszeli vállát és karját. Szó se róla: a dolog izgató. Mindenesetre jobb lesz, mint itthon ülni.”


A kertikapu mindkettőt kinyomta az uccára. Jürgen visszanézett a gondozott kertre, megnézte a csillogó rézlapot, melyen csak annyi állt: ,Kolbenreiher´ és megemelte a kalapot a tanti előtt, aki merev szemekkel bámulva, mint valami régí kép imbolygott az ablakban.


Miután a művésznő a tíz és tizenöt méter magas standról már egyszer leugrott és kőteleken újra felhúzták a huszonhatos standhoz, közvetlen a cirkusztető alá, ahonnan az aréna csak gyerekkarikának látszott és a medence: fekete ceruzavonal, Jürgen pontosan megmagyarázta, hogy a veszély már nem is annyira a szűk medence eltévesztésében rejlik, mint inkább abban, hogy a lány a hatalmas zuhanásban szétroncsolhatja a fejét a medence fenekén, ha a vízbe érve a pillanat ezredrészében nem fordul vissza villámgyorsan a viz felszínére.


A zene elhallgatott. Síri csend lett. Az artistanő lepillantott a fekete ceruzavonalra, kiterjesztette karjait. A nők behúnyt szemmel elfordultak. Eliz is.


„Hát ez ugyan csöppet sem unalmas. Látod: még egy vasárnap délutánt is el lehet valahogy ütni”, szólalt meg Jürgen,


mialatt a tanti valami előtte teljesen ismeretlen aggodalommal ütötte fel a bibliát, mondatokat olvasott, melyeket sokszor olvasott, hallott, mondott és énekelt, de amelyek most sem mondtak neki semmit sem. Már közel az ájuláshoz attól félt, hogy majd mindenki őt fogja nézni és az arca talán egészen más lesz akkor, mint rendesen szokott lenni.


És mialatt a lány teste könnyed bukfencet vetve fejjel előre, mintha csak imára kulcsolná össze kezeit, halhoz hasonlóan, a felső karzat és a magasabban elhelyezett zenekar mellett négyszeres gyorsasággal zuhant a medence felé, a tanti mégegyszer kibámult a szélesen terpeszkedő földekre a széleket már az alkony nyaldosta és hirtelen hinta-palinta összerogyott.


„Az öregek mindig otthon kuksolnak. Pedig ez őket is érdekelné”, a nagy tapsvihar elnyelte Jürgen szavait, közben a tanti teljesen változatlan arccal, öntudatlanul feküdt a padlón.


Orvos, érvágás. A tanti magához tért. Tíz órakor már mindhárman ágyban voltak. Eliz még felkelt egyszer, hogy friss hálóingbe bújjon. És amikor a régiből kilépett, de a frissbe még nem bújt be, Jürgen, mint a szokott mindennapi munkáját végző konflisló felgyujtotta a vörös ampolnát.


Másnap, halála előtt néhány órával a tanti még látogatókat fogadott. A tálcán már huszonhét narancs mosolygott. El-elakadó lélekzettel, halálárnyékosan a tanti nagy örvendezve köszöngette az ajándékokat.


Öt órára a papot várták és a ministránsokat, hogy feladják az utolsó kenetet. A haldokló leküzdötte gyengeségét és még egyszer felült az ágyban. „Talán most beszélek veled utóljára Jürgen.”


„Ugyan tanti, te nem halsz meg!


„...utóljára. Én mindig eleget tettem kötelességemnek. És különösen veled szemben Jürgen. Igen! Ma tisztelnek, becsülnek, igazi férfi vagy. Ezt részben nekem köszönheted. Emlékszel még, hogy történt az egész?... Igazi becsült férfi!”


Jürgen arcából elszállt minden vér. De a tanti nem vett észre semmit és nagy kínnal dadogta elő, hogy mi lett volna belőle, ha azt, amit áldozatkészségnek és odaadásnak nevezett, tovább is követte volna. „De így nyugodtan halok meg.”


Jürgen már nem hallott semmit. A tanti fejét a párnára vonta és így vette ki belőle a fogadalmat, hogy ezen az úton halad majd továbbra is. „Jegyezd meg magadnak: amit egy haldoklónak fogadunk, azt meg is kell tartani.”


Jürgen már azt sem tudta, hogy mit ígért meg. Mult és jelen összekavarodtak. Azt sem hallotta, hogy a tanti az előtte eltitkolt részvényekről beszél.


„Ezeket a részvényeket csak bankárom tanácsára adhatod el. Mindenekelőtt a jelzálogkölcsönöket hagyd továbbra is a házakon. És ne sokat javítgass! Javítás és mesteremberek sok pénzt emésztenek fel!”


„De hisz akkor jelzálogkamatokat kell fizetnem”, felelte Jürgen, szája a párnán.


A tanti nem huzta el kezét Jürgen fejéről. „De a házadó sokkal magasabb, mint a jelzálogkamat. Ép azért: a házat amennyire csak lehet: meg kell terhelni”, magyarázta fulladozó lélegzettel a tanti, „a pénzt fektessétek papírokba és a nyert kamatokkal fizessétek a jelzálogkamatokat. Igy aztán nem kell házadót fizetni, mert hisz a ház egyáltalán nem a ti tulajdonotok”.


„Hogyan? A házaink nem a mieink?”


„Csak látszólag nem. Az ember csak látszólag nem a tulajdonosuk.” A gyengeségtől már nem tudta folytatni.


A folyosócsengő megszólalt. A szobába tömjénillat hatolt. Jürgen meg akarta nyugtatni a tantit, de annyira meg volt zavarodva. hogy azt mondta: „Szóval a részvénykamatokból a házadót fizetem”.


„Nem, a jelzálogkamatokat!”


„De hisz a pénzt sokkal jobban lehet gyümölcsöztetni. Hát mért.”“


„Majd az ügyvédem megmagyarázza.”


„...mért vegyek fel mindenáron jelzálogkölcsönt, ha pénzem és részvényeim vannak, melyeket sokkal jobban...”


„Ügyvéd” suttogta elhaló hangon a tanti.


A pap és a ministránsok beléptek. A tömjéntartó háromszor lengte körül az ágyat. „A pokol kinjaitól mentsd meg Uram a lelkét. Dominus vobiscum. Et cum spiritu tuo.”


A villában tömjénszag terjengett, amikor Jürgen feketén és fekete keztyüben hazajött a temetésről. A fehér zsebkendőt az egyik, a cilindert, mintha csak labdát akarna vele fogni, másik kezébe tartva állt a halottas szoba közepén.


Még néhány héttel később is, amikor az ügyvédtől megtudta, hogy a tanti a várt vagyonnak mintegy háromszorosát hagyta rá, a szobákban valami gyenge tömjénillat terjengett. Ez aztán atyja halálára emlékeztette és tovább: az ifjuság küzdelmeire, léleksivárságára, bizonytalanságára, melyekre most a jelen, biztos széles veszélytelen talaján állva, már mo solyogva tekintett.


Ott lent egy érzékeny ifju tántorog, akit megüt egy szó és kétségbe kerget egy furcsa pillantás. Szakadatlan kínok láncolata; az élet, olyan amilyen. Ifju bolond vágyban az elérhetetlen ideál felé, a nem létező igazság után: nem egyszer kacérkodik a halállal... De itt a fotelben a férfi ül. Biztonságban. Sebezhetetlenül. És nincs semmi, ami a jelennek csak egyetlen egy percét is ellopná, mint régebben amikor még az elérhetetlen után vágyódott.


,És még a: szocializmusból, ebből a szürke zsákuccából, amelyben négy évig bolyongtam, ís sikerült kitalálnom... Ha atyám most látná, biztosan nem mondaná: no te lehetetlen izé! ´


(Fábry Zoltán fordítása)


 


(Folytatása a jövő számban.)


Vissza az oldal tetejére | |