Korunk 1928 Április

Meztelenül


Nádas József

 


A „Nyugat” mozgalom első generációja, mely körülbelül 20 évvel ezelőtt lépett teljes fegyverzettel a nyilvánosság elé, az első évtized végén érte el fejlődésének csúcspontját. A második évtized immár a stagnálás, a megállás, sőt a visszafejlődés éveit mutatja. Háború és ellenforradalom évei ezek és így nem csodálatos, hogy a visszafelé lépő esztendők Magyarországában az irodalom is visszafelé lépő volt. A „Nyugat” vonalában hanyatlást látunk és az első generáció reprezentativ lírikusai között alig négy van, aki még ezekben az években is fejlődött, vagy legalább megtartotta régi nívóját. Szép Ernő fejlődése volt a legmeglepőbb, legtöbbet ígérő (Világ c. kötete 1921.) hogy aztán ezt a fejlődést a legteljesebb visszalépés váltsa fel. A költő ma önmagát, a régebbi Szép Ernőt variálja feleslegesen és a régi frisseség nélkül.


Gellért Oszkár fejlődése alig észrevehető, lassu, zökkenők nélküli. Sohase volt népszerű költő, most sem az, nem is törekszik azt hiszem ilyesmire. Új verseiben, költészetének utolsó periódusában, látókörének szélesedése és témáinak, tárgyainak tisztasága, puritánsága az, ami értékét növeli. A tiszta, „régi” költő ő, a tegnapi generáció komoly, majdnem hideg hangja jelentkezik verseiben.


Füst Milán marad és növekszik értékében. Ahogy Gellért, mondhatom horizontálisan fejlődik, úgy Füst vertikálisan nő. Füst Milán költészete mélyült, szavai és képei mind mélyebb és mélyebb rétegekből emeltetnek ki, hogy bennünk ugyanilyen régiókra hassanak. Költészete első periódusában is már magában hordta a mai költészet lehetőségeit. Füst az, akit a mai fiatal költőgeneráció a Nyugat” első nemzedékéből leginkább rokonának vallhat.


Kosztolányi Dezső tipikusan impreszszionista költő. Éppen ez a tulajdonsága; egy irányhoz s egy irány ban való lekötöttsége akadályozta a továbblépésben. Hogy ez mégis mennyiben sikerült neki és mennyire nem: ezt megmutatja most megjelent verseskönyve: „Meztelenül-1.


Mindig a könyv címlapja az, ami az első hangot megüti bennem, mielőtt még felnyitnám a könyvet. Kosztolányi verseskönyvének címlapja négy színben tartva a tiszta konstruktív formák, a csak tipográfiai eszközök szerencsétlen vegyítése finomkodó keskenyülő árnyékolással. Kellemetlenül ható címlap, értetlen, össze nem illő elemeket keverő. Lehangolva nyitottam ki a könyvet, ha belül is ilyen, akkor olyan meztelen ez a könyv, mint az orfeumi hastáncosnő. Feltünő és keresett selymekkel és pántokkal vannak testének rejtekei takarva, hogy a meztelen köldök és a csupasz hát figyelmeztessen mindarra, amit a raffinált kéz elfedett. Ettől féltem és félelmem sokban jogosult volt.


Meztelen igyekszik lenni ebben a kötetben a költő, meztelen tekintetét akarja mutatni, hiszen másokon, mások látásán keresztül mutatja meg magát: a kötet felét portréversek teszik. De sem az, amit mutat, nem mezítelen, se tekintete nem az. Kosztolányi Dezső impresszionista költő és ott, ahol ebben a kötetében is csak ez akar lenni és nem akar „modernné” válni, ott új színeket, őszintébbeket hoz. Szavainak szökőkútja magasabbra szökik és a visszapergő gyöngyök nagyobb gyönyörűséget adnak. Ott azonban, ahol egy neki idegen területen valami szimultán aktuális lelkiségű lírát akar teremteni, ott a minden mesterségbeli tudás ellenére még fel se szaladt a viz és már vissszahull. A napi bölcselkedő nyelve, amely néhol a színes cikket író szinvonalat érinti, keveredik itt azzal a régebbi Kosztolányinál talán nem mindig mély, de most már emberibb és többet éreztető hanggal, ami a tizenöt év előtti Kosztolányi kitisztultabb,leegyszerüsödött költészetét adja. Néha ez a keveredés egy és ugyanazon versben fellelhető. A „Boldog ihletes napjaim” ismétlődő két sora, a bevezető és lezáró point feleslegesen zavarja és túlmagyarázza és felszinessé teszi a különben érdekes verset. A „Francia lány” szép, tiszta portréját szintén point-tal teszi nyeglévé. A „Tömeg” annyi szép sorát lerontják a papirmaséképek és majdnem hogy ujságszólamok, amikkel a költő összepárosítja őket A „Zászló” első és utolsó sorai mint felesleges sulyos ballasztok huzzák le ezt az erős vizualitásu verset.


Hogyan lehetséges az, hogy ilyen két különböző elem párosodhatik egy költő verseiben? Hogyan nem veszi Kosztolányi észre, hogy éppen ott, ahol legőszintébb akar lenni, ahol saját arcának, vagy a vidék, a másik arcnak megvilágitására egymásután gyújtja fel a fényeket, ott csak szétpukkanó rakétákat kapunk, amelyek percre kápráztatnak, de nem világítanak be semmit. Hogyan nem tudja, vagy nem érzi, hogy attól még nem lesz jobb a vers se modernebb, ha gramofont, telefont, csőpostát, rádiót, mozgólépcsőt, száztíz kilométert és rádióantennát írnak bele? Hiszen mindez éppen az őszinteség rovására megy, amire pedig, ahogy látszik, a költő új kötetében törekedett.


Kosztolányi összetéveszti az új élet és „modern” élet lényegét a mai élet külsőségeivel. Felszabadulást jelenteni akaró, meztelenséget igérő verseiben pedig a régi nyüg helyett egy ujabb nyűgöt, csupaszság helyett rafináltabb, kevesebb, de a testet még a réginél is jobban elhazudó ruhát ölt. A régit leg alább megszokta, a ruha testéhez, teste a ruhához formálódott. A finomkodó, hajlékony impresszionista költő vagy husz évvel ezelőtt felvette a mályva színeket és preciőz mozdulattal nyuj totta feléd. Akkoriban, az akkori leve gőben, érték ós érdekes volt. Ma sze rencsésen verseinek egy részében a színek tisztultak. a mozdulat mélyebb, többethozóbb lett. Itt emellett marad jon meg Kosztolányi, mert emberségé nek, saját valójának ez felel meg. Ez őszinte. De nem hihetjük, hogy igazán csomagolni akar, vagy csak rosszabb podgyasz kicsomagolásától tarthatunk, akkor, amikor „kevélyen csengnek a rimek” és „ékes igék” vannak és „hősi igazul” jár és „szemeimre könnyet, mert könny nélkül én csak nemlátó, vak vagyok” ősrégi rekvizitumokat használ, úgyszólván csomagolás közben. (Budapest)


* Kosztolányi Dezső: Meztelenül. Versek. Athenaeum kiadása, Budapest.


 


Vissza az oldal tetejére | |