FĹ‘oldal

Korunk 1928 Április

A munka erkölcse


Ligeti Sándor

 


Jóval azelőtt, mielőtt a közgazdasági tudomány alapfogalmait megismertem volna, tanítottak már arra, hogy dolgoznunk kötelesség, hogy a munka nemesít, hogy aki dolgozik, a szorgalmas ember, erkölcsös is s a munkakerülő, lusta: erkölcstelen. A tücsök és a hangya meséje reprezentálta ezt a felfogást. Azt tapasztaltam azonban, hogy az élet szorgalmas hangyái nem mindig irigylésre méltók, s hogy az életet átmuzsikáló tücskök legkevésbbé sem részesülnek erkölcsi megvetésben. A hangyák jórésze szeretné a tücskök életét élni, s az emberi tücsköknek alig van kedvük hozzá, hogy cseréljenek a dolgos és dolgozó hangyákkal.


Ha az erkölcs tiszteletet és megbecsülést is jelent, akkor meg kellett látnom, hogy az elmélet és a valóság közt különös zavar, ellentét uralkodik s pl. a társadalom tulajdonjogi és örökjogi berendezkedése sokkal inkább kedvez a tücsköknek, mint a hangyáknak.


Erre azután az u.n. gyakorlati ember azt mondhatná: az élet nem igazolja az elméletet. Az élet a legfőbb igazság, tehát változtassuk meg, alakítsuk át a hirdetett tanokat úgy, hogy ne jöjjenek ellenkezésbe az élettel. Nem elég ezért, ha azt mondjuk: a munka erkölcsös, a munka kötelesség, a munka nemesít. Mondjuk ki azt is, hogy aki nem dolgozik, de elegendő tulajdona van, tehát a társadalmi jövedelemelosztásban azon a cimen részesedik, hogy valaminek a tulajdonosa, szintén erkölcsös és derék ember.


A moralista azonban nem így gondolkodik. Azt mondja: nem fedi az elmélet a valóságot? Ám jó, de akkor ne az elméletet változtassuk meg, hanem a valóságot, a gyakorlati életet. A mi elméletünk az igazság, s az élet igazságtalan. Reformáljuk meg tehát az életet, s vigyük keresztül az elméleti igazság érvényesülését.


Amíg így a gyakorlati ember az életből szűri le az elméletet, s amíg a moralista a gondolat erejével akar a valóságokon változtatni, elkerülhetetlen a kettejük közötti kontroverzia. Ilyen vitás kérdéseket látunk a polgári közgazdászok és a szocialisták közt, a reálpolitikusok és az utopisták közt, ezeket az ellentéteket látjuk megjelenni a közgazdasági és ethikai irodalom, a politikai és filozófiai irások tömkelegében. Bogozzuk ki azonban a problémák kuszált gombolyagát és igyekezzünk rendet és világosságot teremteni a munka erkölcsi problémája köré fonódott kérdések között.


A munka erkölcsének, ethikai jellegének feltárásánál legelőbb is két kérdést kell eldöntenünk. Mit értünk munka és mit erkölcs alatt. S csak ha tisztáztuk ezeket a fogalmakat, hozhatjuk vonatkozásba a kettőt egymással, s kérdezhetjük, hogy van-e s miért a munkának erkölcse, hogy a munka ténye milyen módon lép be az erkölcsi jelenségek körébe, s ez a belepés szükségszerü-e s nem csak a moralisták kitalálása? Ha ezeket a kérdéseket elintéztük, akkor már nehézség nélkül kaphatjuk meg a továbbiakra is a feleletet: hogy ha a munka erkölcsi jellege szükségszerü, az-e mindenféle fajta és rendü munkáé, vagy csak a munka bizonyos qualitása és tendenciája tartozik-e az erkölcs birodalmába?


A munka és az erkölcs kapcsolatát megteremtendő, egy olyan közös fogalmi körbe kell, hogy vigyük ezeket a jelenségeket, mely mindegyiket magában foglalja. Ez a kör a társadalmi jelenségek köre. A munkáról is, erkölcsről is akkor tudunk összekapcsoló megállapításokat tenni, ha mindegyiket mint társadalmi jelenséget tekintjük és vesszük vizsgálat alá. A munkának pusztán fizikai, mechanikai meghatározása ezuttal nem elégithet ki bennünket. Nem a mechanikai munkát általában, hanem csupán az emberi munkát, mint társadalmi s elsősorban mint társadalomgazdasági jelenséget tudjuk ugyanabba a körbe vonni, melybe az erkölcsi jelenségek is tartoznak. Ennek az így megszükített munkafogalomnak a megközelítéséhez a szükségletek tanán keresztül visz az út.


A szükséglet az emberi organizmus subjectiv egyensulyának megzavarása s mint hiányérzet mutatkozik, összekötve azzal a törekvéssel, hogy a hiányt pótoljuk. Ha a szükségletkielégitésre szolgáló dolgok, pl. élelmiszerek, korlátlan mennyiségben állanának rendelkezésre, s nem kellene munkát kifejteni előállításukra vagy megszerzésükre, nem is lehetne szó társadalmi gazdálkodásról. Tehát az a korlátozottság, hogy a szükségleteket munka nélkül nem lehet kielégíteni, s így a munkakifejtés a lényeges kritériuma annak, hogy társadalmi gazdaság egyáltalán keletkezett. A gazdálkodás így ez alapon rendszeres szükségletkielégitésre irányuló s értékkel biró munkavégzés. Az ilyen munkára mondjuk azt, hogy termelő munka, mely értékeket, a szükségletkielégitésre alkalmas javakat produkál. Röviden: a létfentartó munka. Ezt a létfentartó munkát ismeri a gazdaságtan, mely a szükségletkielégités szolgálatában áll, s erről a létfentartó munkáról állítjuk, hogy mint társadalmi jelenség, ugyanabba a körbe vonható, mint az erkölcsi jelenségek általában. Most azonban az erkölcs tényének mibenlétét kell hogy megismerjük.


Minden itélet reakciója valamely ténynek. Az erkölcsi ítélet a magunk cselekvésének, valamint embertársaink részéről ránk gyakorolt hatásoknak reakciója, mely a tudatban létfentartási érdekből keletkezik. Azok az itéletek, melyek létfentartásunk érdekét nem érintik, nem tartoznak az erkölcsi itéletek közé.


Az emberi nem csoportokban él. Az emberi cselekedetek által a csoportra gyakorolt hatások reakciója, ha ez a létfentartási ösztönt érinti, létfentartási érdekből hozott csoporterkölcsi ítélet lesz, mely a csoport tagjaiban azonos módon keletkezik, s így közös ítéletté tevődik össze. Amint az egyes cselekedetek ismétlődnek a csoport életében, ismétlődnek a reakciók, ismétlődnek az erkölcsi ítéletek is, melyek így lassanként állandó formát öltenek, s ez a forma: az erkölcs. Az erkölcs tehát a csoport elkészült itéletformája az őt létfentartásában érintő emberi cselekedetek részére, úgy, hogy mikor az erkölcs, ez az állandó itéletforma kialakult bizonyos cselekedetekre vonatkozóan, a csoport ezentul a kész itéletformát alkalmazza ezekre.


A gazdálkodás is oly cselekedet, mely a létfentartást érinti s ezért esik erkölcsi ítélkezés alá. A gazdálkodásról alkotott erkölcsi itéletek komplexuma alkotja a gazdasági erkölcsöt, melyben a munka tényének bírálata is benfoglaltatik. Nem minden munkáé, hanem azé, melyet fentebb határoztunk meg, s melyről megállapítottuk, hogy a szükségletkielégités létfentartó szolgálatában áll.


Ha az erkölcsi ítéletek általában úgy klasszifikálnak, hogy a létfentartási érdeket reprezentáló cselekedetek az erkölcsösek, s ezen érdekek ellen dolgozók az erkölcstelenek, akkor világos, hogy az alkotó, teremtő, szükségletkielégitést végző munka az erkölcsös, a romboló, élet ellen törő, javakat, értékeket új értékek teremtése nélkül megsemmisítő munka, mely tehát nem azonos a fogyasztással, az erkölcstelen klasszifikációt kapja.


Amint a gazdálkodási cselekvés differenciálódott, úgy különült, osztódott el a gazdasági erkölcs is aszerint, hogy az egyesek létfentartási érdekeinek milyen gazdálkodási cselekvések feleltek meg. A hasonló létfentartási helyzetben levők, akik hasonló gazdálkodási cselekvést fejtenek ki, tehát a hasonló foglalkozású egyedek között egy társadalomban hasonló, illetve azonos gazdasági erkölcs alakul ki, mely ellentétben lehet a más foglalkozási ágak erkölcsével. A pásztornépeknél létfentartásuk, foglalkozásuk, gazdálkodásuk jellegénél fogva más gazdasági erkölcsök uralkodtak, mint a vadásznépeknél vagy a földművelőknél, s a munkamegosztás fejlődésével a gazdaságerkölcsi ítéletek is mindjobban differenciálódtak. A földműves létfentartási érdekeinek más gazdasági erkölcs felelt meg, mint a katonáénak, az orvosnak más, mint a kereskedőnek, a mai idők u. n. hivatásos politikusának más, mint a vallásos szerzeteseknek, a természettudósnak más, mint a papnak. Ismert példák: a háborúba vonult katona öl, a pap emberszeretetet hirdet. A politikus megengedhetőnek tartja a hazugságot, a kereskedelem a feltétlen becsületességet követeli meg. Az orvost erkölcs kötelezi, hogy halálveszély idején anyagi ellenszolgáltatás nélkül is segélyt nyujtson, az „erkölcsös” pék nem köteles az éhezőket ellátni. A különféle létfentartási érdekek tehát más és más erkölcsi itéleteket szülnek a különféle foglalkozások szerint, a hasonló foglalkozásokon belül viszont hasonló erkölcsi ítéletek keletkeznek s ennek következtében megegyező erkölcsök. Különösen a hasonló foglalkozásúak tömörülései érdekeik védelmére, tehát a közös létfentartási érdekek felismerése szilárditja meg s formuláztatja szabályokba az erkölcsöt, s így keletkeztek pl. a gazdaságtörténelemből jól ismert céherkölcsök, az ipari munkásság szervezeti erkölcsei, melyek ha nem is váltak jogszabályokká, de olyan szankciókkal jártak, hogy megszegésük az ellenük vétőnek a szervezetből való kizárásáig vezethetett


A gazdasági fejlődés utja az, hogy mint ismertetnek fel mindinkább az egyes közületekben, csoportokban, társadalmakban a a kialakuló emberi közösségben az egyéniekből a kollektív szükségletek, s mint alakulnak intézmények ezek kielégítésére. E fejlődés folyamán mindinkább a munka válik a gazdasági értékelés egyedüli tényezőjévé s az organizált társadalmi gazdaság létrejöttének egyik alapfeltétele a munka társadalmi értékelésének egyöntetü kialakulása. A munkának mint egyedüli életfentartási módnak lehetségessé tétele, s ezzel kapcsolatban a különböző gazdasági munkák társadalmi értékelésének kialakulása lesz a szervezett társadalmi gazdaság legerősebb alapja. A jövedelem megoszlás fejlődését a magánjog s különösen a tulajdon és örökjog változásai, a munka társadalmi értékelésének kialakulása és a társadalmi munkakényszer fokozatos megvalósítása mutatja, a „kényszer” szó azonban nem az erőszak fogalmával egybekötött, hanem a létfentartásból eredő s belátásos alapon természetes munkára hajló ösztönzést jelent, s ennek a kényszernek oka épen a szükségletek munka nélküli kielégítésének korlátolt lehetősége. A társadalomnak lassu organizálódási folyamata megy végbe, mely az egész társadalmi gazdálkodást a munka tengelyére szereli át és az a tendenciája, hogy a pusztán tulajdonból eredő jövedelmeket, illetve létfentartást megszorítsa, tehát a munkát tegye egyedüli jövedelemforrássá. Amilyen mértékben halad előre ez az organizálódási folyamat, olyan mértékben kerülnek mindig többen és többen hasonló létfentartási helyzetbe, mely hasonlóságot a munka ténye jelenti, s ilyen mértékben erősödik meg azon gazdaságerkölcsi ítéletek homogenitása is, melyek a munkának, mint létfentartási módnak erkölcsösségét, s ennek következményeit teszik meg a jövő gazdaságtársadalmi ethika alapjának. A társadalmi gazdaság organizálódásával mindig csökkennie kell azok számának, akik a gazdasági organizmusban munka nélkül élvezhetnek jövedelmeket, el kell tehát fogadnunk, hogy a gazdasági erkölcs, s létfentartási helyzetek függvénye ez organizálódás folyamán mind homogénebb jelenséggé válik. A legegyetemesebb szükséglet a munkavégzés lesz a szervezett társadalomban, s így a vele kapcsolatos erkölcs is egyetemes érvényü, homogén lesz. A homogenitás törvénye ellen két ellenvetés is merülhet fei. Az egyik az, hogy a gazdasági organizálódásnál a munkamegosztás is tökéletesedik, a különféle foglalkozások mind élesebben válnak el egymástól, s így e foglalkozások szülte erkölcsök különbségei is mindinkább növekedhetnek. Egyszerűen tehát az az ellenvetés, hogy a differenciálódás erősebb lehet, mint az integrálódás, sőt elég, ha van egyáltalán differenciálódás, hogy homogenitás ne jöhessen létre. Ezt azt ellenvetést a következő megoldással utasíthatjuk vissza: akárhogy is térnek el egymástól a foglalkozások, van egy közös alapjellegük, s ez a munka szükségessége, mely a foglalkozásokat is létrehozta. Ez a szükségesség pedig, melyet a létfentartási érdek igazol, két rendkívül fontos postulátumot rejt magában, Mert szükséges a munka, a rajtanyugvó társadalmi szervezet megköveteli a munkavégzés zavartalanságát, ennek a zavartalanságnak a biztosítását paszsziv és aktiv módon, tehát olykép, hogy egymás munkájának zavartalanságát biztosítsuk passzív magunktartásával, másrészt aktiv beavatkozással, ha a munkavégzést bármilyen körülmény akadályozná, tehát segítéssel, összeműködéssel. Ez az első postulátum, mely azonban csak a teljesen organizált társadalmi gazdaságban valósítható meg, ahol a különféle munkák egymást szervesen egészítik ki a társadalmi szükségletekről való gondoskodásban. A másik postulátum az a törekvés, hogy a létfentartásra szolgáló munka eredménye tényleg és teljesen a munkát végző létfentartására jusson és hatalmi tényezők ne fosszák meg ettől az eredménytől. Ez a postulátum is csak az organizált társadalmi gazdaságban vitető keresztül, amelyben a munka társadalmi értékelése már kialakult, s amelyben a jövedelemelosztás ezen értékelés szerint megy végbe. Mindkét postulátum ma még csak ideál, mely felé közeledünk, de amelyet mind sürübben hangoztatnak már ma is, mert a társadalmi harcok lényegükben e két postulátum megvalósításáért folynak. S ez a két postulátum az alapja a munka elvén alapuló ethikának: mert ezek biztosítják a munka létfentartó jellegét. Ha a munkavégzést zavarják, akadályozzák vagy ha a munka eredménye nem a munkát teljesitőnek jut, akkor a munka létfentartó jellege nem érvényesül, ezzel elvész a gazdasági erkölcs alapja: a társadalom demoralizálódik. Az ilyen társadalomban keletkezik háboruskodás, folyik az elnyomottak kizsákmányolása, s érvényesülnek olyan antiszociális tendenciák, melyek szét bomlasztják a társadalom összekötő kapcsait.


Mennél inkább lesz a munka a társadalmi gazdaság hordozója, tengelye, s mennél inkább lesz a két postulátum tudatossá a gazdasági organizáció tagjaiban, annál inkább valósul meg az erkölcsi homogenitás minden differenciálódás mellett is. Mert e két postulátum minden foglalkozás, minden munkavégzés közös ethikai elve, mely a munka létfentartó szükségességéből ered. Ez a felelet a homogenitás törvénye ellen tehető első ellenvetésre.


A második ellenvetés a következő: a munka két ellentétes érdekű csoportot szül a társadalomban, a dolgozókat és a dolgoztatókat. Egyik csoport létfentartási érdeke ellentétben áll a másikéval, s ezért a munka nem hozhatja meg az erkölcsi homogenitást. Ameddig e két csoportnak külön erkölcsi itéletei vannak, különösen külön gazdaságerkölcsi itéletei, annyit jelent ez, hogy az utánzás, nevelés, tekintély és különösen a hatalom tényezői erősebben dominálnak, mint a létfentartási érdekek tiszta belátása. Ha ez az állapot tartós és állandó volna, a két osztály között kiegyenlíthetetlen ellentét uralkodnék s nem látnónk közeledést közöttük. Tényleg azonban, különösen napjainkban ez a közeledés igen jól szemügyre vehető jelenség és sokkal gyorsabb, mint gondolnók. Ezt a közeledést, kiegyenlítést jeleníti meg a szociálpolitika, mely nem is eddigi eredményeiért fontos, de mint társadalmi szimptoma nem becsülhető eléggé. A mind erősbödő szociálpolitika hozza közös alapra a dolgozókat és a dolgoztatókat, egy ma még nem teljesen kialakult és nem is minden tekintetben helyes irányú szociális politika, de alapja mégis a munka szükségességén nyugvó két postulátum A munka zavartalanságának biztosítását szolgálják pl. a munkaszerződések, a munkajog és a munkaviszonyok rendezése, a kollektív szerződések; és az a törekvés, hogy a munka eredménye tényleg a munkát végző létfentartására jusson, valósul meg a munkabéren kívüli ellátást jelentő munkásjóléti intézményekben, a munkásbíztosításban, az aggkori segélyezésben, a munkásrészvények rendszerében. Mindkét irányban az államok ujabb törvényhozása az intézményeknek és intézkedéseknek egész sorozatát létesíti, s a haladás a homogenitás felé, a társadalmi ellentétek kiegyenlítése felé kétségbevonhatatlan.


A szociálpolitika eddigi intézményei csak mint szimptomák fontosak a homogenitás felé vezető utban, lényegükben kezdetlegesek még és a munka ókorába tartozók, ha arra a nagy útra gondolunk, mely a fejlődésben előttünk áll. Ma még messze vagyunk a munka teljes társadalmi megszervezésétől, a jövedelemelosztás ennek megfelelő rendjétől, de nincs ís egyéb célunk ezuttal, mint az, hogy a fejlődés tendenciáját megállapítsuk azért, hogy felismerve, ezt a felismerést a fejlődés akadályainak elhárításánál gyakorlatilag érvényesíthessük.


Mikor azt állítjuk, hogy a gazdasági erkölcsök a homogenitás felé fejlődnek, nem azt értjük ezalatt, hogy valamikor is egyetlen erkölcsi formula uralma alatt fogunk élni. Ugy kell értenünk, hogy az erkölcsi itéletek keletkezésének tendenciája mind jobban érvényesül a gazdasági erkölcs postulátumainak megvalósulása felé, de ezek a postulátumok számtalan tételben, törvényben, intézményben, rendelkezésben és tilalomban fognak megjelenni. Azt jelenti a homogenitásra való törekvés az erkölcsök fejlődésében, hogy a munka mind szükségesebbé lesz a társadalomgazdaságban, a munkavégzés zavartalansága s ennek aktív és passzív módon való biztosítása mindig több és több ember létfentartási érdekét jelenti, hogy mindig erősödik az a változás a jövedelemelosztás folyamatában, mely a dolgozóknak a munka társadalmi értékelése szerinti jövedelmet minél teljesebb arányban s minél kevesebb megrövidítéssel juttatja.


Ezek a postulátumok jelentik az erkölcsi fejlődés tendenciáit, mert az emberiség létfentartási érdekét reprezentálják és ezeket a következtetéseket vonhattuk a munka létfentartó jellegéből és az erkölcs létfentartó jellegéből. A moralisták általánosságban történt megállapításai a munka nemesítő erejéről, a munka erkölcsi jelentőségéről mindaddig frázisok maradnak, ameddig ezeket a következtetéseket nem visszük át a gyakorlati életbe s ameddig nem látjuk be, hogy az erkölcs nem valami metafizikai magasságokban lebegő fogalom, hanem élő és szükségszerü realitás és létfentartásunknak természettörvényszerűen szigoru követelménye.


A munka erkölcse a dolgozó emberiség erkölcse s a dolgozó emberiség egyszer, a társadalom szerveződésével az egész emberi nemet magában foglalja. Ez a kor, melyben a munka erkölcse s annak postulátumai teljes egészükben érvényesülnek, lesz az emberíség megnemesedésének korszaka. Akkor igaz lesz és csakis akkor és ma még nem egészen, hogy a munka nemesit.


Vissza az oldal tetejére | |