FŇĎoldal

Korunk 1928 Február.

A polgár


Leonhard Frank

 


6.


 


Jürgen az íróasztal mellett állt. Keze felemelt egy ceruzát, letette, ismét felemelte, letette, fölvette. Mindig csak ugyanazt tenni, mindig ugyanazt és semmi más élmény, kell, hogy a láng ellobbanjon... Eveken át tartó odaadás, minden külső segítség nélkül, és csak önmagából táplálkozva! Emberileg lehetséges-e ez?


Már rég el kellett volna indulnia, hogy idejében érjen a szerkesztőségbe. „Így élni jó, így élni jó, így élünk mindennap...” Hol hallotta ezt? Igen, azok körülbelül így élnek csakugyan. És mi így. És ezt életnek nevezik.


A lyukas csatornából ismét kibuggyantak az esőcseppek. A proletárgyerekek az udvaron hancuroztak, az udvaron, ahol a szürke mogyoróbokor már violabarna rügyekbe szökött. Ismét elmult egy év.


Belső elszáradás. Igen, igen belső elszáradás. Az írógép kattogására ügyelt. Ez a lány, emberlány, emberséglány, az ő nagy drága szivével, egy egész életen át, egy eszme szolgálatában maradéknélkül, egészen! ´


A megismerés döbbenete rázta meg az egész embert. „Az életet, az egész életet egyszerre odaadni, az semmi... Ott bent ül a nagyság. Az emberi nagyság, a kis munka próbáján! Az eszme szolgálatába állított kicsi mindennapi, hű munka, naponként, éveken át, egy életen át: ez az igazi emberi nagyság. A hős meghalt. À hős elmúlt századok tartozéka... Katalin, mint az elítélt ül a börtönben élete végéig. Ő maga ítélte el magát. Oszd fel, miként ő, egy egész életre való odaadásodat évente háromszázhatvanöt napra – és csak akkor emeld csendes pillantással kezedet homlokmagasságba, ha elhangzik a hivás: Ki sokszorozza munkájával azok számát, kiknek felajánlott életén, én: az emberiség, a szabadság felé indulok?... Tudom, hogy ez, csak. ez az igazi emberi nagyság” – suttogta remegő szájjal Jürgen.


Szürke ködben állva nézett vissza Jürgen az elmult évek szürkeségére, szemében kereső, tapogatozó, könyörgő pillantás a jövendő napok szürke rettenete felé. És percekkel később a hátsó ajtón észrevétlenül kilopta magát a kőkockabörtönből.


Hirtelen felfakadt életvágy vitte, tolta előre. Neki az erdőnek. Át a zsiros szántógöröngyökön. Gyorsan ziháló lélegzéssel. Vele szemben az élet.


Nyírfák, vajpuha zöld nyírfák szegélyezték az erdőt. A milliórügyes ágak violaszinben törtek át a tavaszi párán.


A zöld alaguthegy: fiatal nyírfák, vai gyümölcsfák szederindás, kökénybokros csalános és mohás zöld összevisszasága – egy vad és sürün benőit, a napban csillogó és szikrázó óriáshát – verejtékezve gőzölgött.


Jürgen megállt a fekete alagutszáj előtt és mintha csak multját vizsgálná előrehajolva kémlelt befelé. „Eddig rohantam, amikor a tanti annak idején, leköpött engem. Csakugyan azt akartam, hogy elgázoljon a vonat?


Akkor 15 éves voltam”, és hangja szeretettel csengett a régi fiu felé. „Szegény gyerek! Egy ilyen ronda állat az arcába köp!... Ezt a zsarnokot most végleg kiöltem magamból. Meghalt”.


Ez már a negyedik vándorutja volt ebben a tavaszban. Felfrissülve, tüdejében a tavasszal, sárosan és kiéhezetten jött ilyenkor haza. És Katalin hangja. „Ez többször is rád férne”.


Egyszer és ennek már négy hete, mind ketten kirándultak. A beláthatatlan bükkös felett még alvó és csak ígéretes zöldben élő tavasz. Habzó rohanó patakok, nedves völgyek, füst és földszagu ködpára még hideget borzongtak, de valahol a mélyben bizseregtetőn az uj meleg izzó magja.


Kíváncsian, hogy mit is fognak látni: a puszta bokroktól szegélyezett ösvényről letértek az országutra, mely simán és egyenesen szaladt messze, messze előre, egy hosszu fehér nyil, mely a titokzatos messzi horizontba fúródik.


Jürgen, az ifju, évek óta magában hordta a képet: valaki, egy ember kisétál a városból ki az országutra, maga mögött hagy mindent, kínt, kötelességet és csak megy tovább, mindig előre az országuton: Jürgen, az ifju Jürgen hány éven át hordta magában ezt az elképzelést.


Katalin egy kilóméterkövön ült, mellette egy fatönkön Jürgen. Átizzadt testek és forróságtól bizsergő hideg arcok.


Kenyeret és kolbászt ettek, Jürgen régi vágyképébe kapaszkodott. „Ha most mi ketten egyszerüen nekiindulnánk, most rögtön itt az uton és csak mennénk előre, mindig előre, anélkül, hogy valaha is visszafordulnánk, te meg én, el messze, mindig előre!


„Fogkefe nélkül, hálóing nélkül, igazoló papírok nélkül”, felelte Katalin nevetve, „Cél nélkül, irány nélkül! Csak együtt!”


„Igen, te és én! Pénz nélkül! Vissza nem nézni! Nem létezik többé sem ez, sem az, sem amaz, nincs többé szerkesztőség, nincs művelődési kurzus, doktorátus, nincs igazolvány – csak az ember él és létezik. Mi: az ember, megyünk és hagyjuk, hogy az ember végre, végre csakugyan szabadon szivja a tüdejére a levegőt, érezzen, csináljon valamit, éljen. Csak ő!... Fáradtan, kimerülten kopogunk be egy parasztházba és éjjeli szállást kérünk.


„Kik vagytok?


„Az ember!


Egy kisvárosba érünk, kis, ronda mindennapi élet központjába és szólunk: „Megérkezett az ember!


Örült csodálkozás! Mindenki ideadja azt, amire szükségünk van. Mert legtitkosabb én-je mélyén mindenki az emberre várt; hogy egyszer csakugyan el is jön: már el sem merték hinni.”


„De ez az ember még nem érkezett meg, Jürgen. Ez a csoda még nem létezik, még nem létezhet. Az egyes csak akkor lehet ember, ha ez mindenkinek megadatott... Micsoda rettenetes árulást követnénk el az eszmével szemben!


„Te komolyan beszélsz, mintha én csakugyan mindent le akarnék rázni magamról és ki akarnék szaladni ezen az országuton a messzi életbe... Ha így lenne: nagyon szenvednél? Fájna?”


Micsoda mély döbbenettel és mégis milyen boldog mosollyal nézett rám akkor Katalin, emlékezett vissza Jürgen és mintha csak most hallaná ujból és először Katalin válaszát:


„Vajjon, nem ép az az ember veszti-e el teljesen és véglegesen én-jét, aki, hogy én-jét maradék nélkül kiélhesse, minden kötelesség elöl elfut, és igy az életélvezésért saját én-jét emeli korlátlan szentséggé. Ha valaki kizárólag csak kívánságai és vágyai után fut, abbin kell, hogy az ember teljesen és véglegesen eltünjön. És az ember és az ezen korra szabott én-mérték vajjon nem csak abban az emberben fog-e megérni, aki betölti parancsát: a kötelességet?”


Lassan felemelte a fejét és mint akkor, most is még egy pillantást vetett a csodamesszi távolba. Görcsbehuzva megfordult és a fekete alagutszájba bámult: „Szóval ez a kötelesség... Ha még nem döntöttem volna, akkor most ismét ós ismét... igen, ismét csak a kötelességet választanám”.


„És ismét! És ismét!” tagolta dacosan léptei ritmusára. Az utolsó évek alatt Jürgen olyan biztos volt gondolataiban és érzéseiben, hogy azok ellenőrzésére most sem gondolt.


Előtte apró dombokba duzzadva feküdt a fensik: barna és zöld terpeszkedéssel friss szántás és őszi vetés. A közelben női kacagás, mely mély basszusban falt el: a legközelebb fekvő dombon a gyárosok felnőtt csemetéi mullattak. A domb lábánál hat turaautó, köztük Wagner bankár postasárga kocsija.


Kéz a kézben két fehérruhás lány rohant le a dombon, azt hitték, hogy Jürgen a várt vőlegény, kinek gyalog kellett volna megérkeznie. Tévedés, csalódott mosoly és ugyanakkor egy sikoly. Barátnőjére és Jürgenre támaszkodva sántított vissza a menyasszony, aki úgy látszik a lábát ficamitotta ki.


„És ha egészen leszakadtam volna, akkor sem törődnék semmivel´.


Utolsó nadrágja rojtosan már egész rövidre volt elszabva, a levágott részek a fenekét foltozták.


Sinsheimer Adolf nagy örvendezve sietett eléjük, kezében egy csirkecomb – az uj vendégnek. Szája tátva maradt.


„Már nem fáj”, nyugtatta meg a póruljárt menyasszony.


De az előrenyujtott kézből a csirkecomb mégis csak lehullt a földre. „Kolbenreiher Jürgen és ez itt: Wagner Eliz, a menyasszonyom”, mutatta be, miközben a csirkecombot ujra felemelte, a másik lányt, aki idejövet mégcsak figyelemre se méltatta Jürgent és aki most hirtelen meglepetésében leleplezetlen kiváncsisággal tekintett Jürgenre.


Jürgen Wagner Elizt csak akkor kezdte érdekelni, amikor megtudta, hogy osztálytársnője: Katalin szereti ezt az embert. Azóta, mert Katalin már az intézetben is megközelíthetetlen és válogatós lány hírében állott, Jürgent egészen kivételes érdekes és jelentős embernek tartja, olyan embernek, kivel vőlegénye minden ellenkezése, fenyegetése és gunyja dacára is érdemes ismeretséget kötni.


Azonnal Katalinról kezdett beszélni, akivel bár két évvel idősebb nála, egy intézetben nevelkedett. És akkor amikor Eliz csodálkozva felkiáltott, hogy hogy birta ki Katalin azt a rettenetes börtönt, vette észre, kogy ez a csodálat tulajdonképpen neki szól. Cask jóval később ismerte be őszintén, hogy csak azért próbált rögtön elbúcsuzni, hogy ezzel is fokozza Eliz érdeklődését.


De Eliz gyengéd duzzogással, ami olyan idegenül, izgatón hatott ennél a hideg teremtésnél, kérte Jürgent, hogy maradjon és ne vesse meg a társaságúkat „Adolf kérd te is! És erősen szorongatta Jürgen kezét.


„Na, hát gyere már... De ha nem akarsz...” Adolf csak most vette észre, hogy a poros csirkecombot ujból felemelte a földről, mire dühös szemmel nézett menyasszonyára és a combot nagy ivben dobta ki oldalt a földekre.


Kellemesen bizsergő hatalomérzés vitte Jürgent előre. Hárman, a társaságtól kissé elkülönülten, leültek oldalt egy takaróra.


„Rantott csirke és vörös bor kint a szabadban, mi kell még több a boldogsághoz.” A másik menyasszony most elmondta, hogy ki a vendég, mire, ott a másik takarón is elhallgattak.


Huszonöt ápolt, egészséges ember: a város leggazdagabb embereinek gyermekei, a férfiak Jürgen kortársai: gyárosok fiai, akik atyjuk üzletében dolgoztak, vagy azt már önállóan vezették, mint például Adolf a gombgyárat és a hozzácsatolt exporttelepet.


„Nagyszerű fickók! Az ott, de hisz talán te is tudod, már fényes nevet vivott ki maginak a tudományos világban. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy a mi osztályunk kitesz magáért. Egyik osztálytársunk már képviselő. A leerjobb tanuló volt különben is.”


Eliz irodalomról kezdett beszélni, egy nem rég megjelent könyvet dicsért. Jürgen kiéhezve szó nélkül és mohón evett.


Adolf csakhogy veszekedést provokáljon, egy csomó olyan rossz könyvet kezdett dicsérni, hogy Eliznek hangosan fel kellett kacagni. Megértő pillantással Jürgen felé: „Ugy sem konyít hozzá semmit.”


A hat turaautó kényelmes lassusággal kapaszkodott neki a dombnak. Amikor aztán Eliz még elmesélte, hogy Jürgen tantiját, aki aggasztóan bebeteg, még csak pár nap előtt látogatta meg, Adolf nagy tájékozottsággal kezdett beszélni az ország gazdasági helyzetéről.”A költészet, hogy egészen őszinte legyek, engem igazán hidegen hagy és az, amit te csinálsz – munkásokat izgatni, bombákat fabrikálni, vagy mi az ördög – egyenesen őrültség... Nézd meg, mit jelent a mi iparunk a világpiacon és térj eszedre! Ezt egy olyan ember tanácsolja neked, aki többé már nem ifjú és bohó, de aki teljesen egyedül viseli hatszáz alkalmazott és munkás jólétének és életének a felelősségét. Nézz körül, itt a barátaim – mindegyik ember a talpán! Az egyik a bankszakmában, a másik az iparban, vagy a tudomány terén és a politikában. Emberek, akík a maguk és hazájuk érdekét csakugyan a szivükön viselik... És Seidel Leo, emlékszel még a levélhordó fiára? A világtörténetre? Ez az ember, miután volt már impresszárió és ördög tudja még mi minden, ma bankár Berlinben. Egy csomó részvénytársaság igazgatósági tanácsában ül. Micsoda őrült karrier! Néhány év mulva az egyetlen aláírásával a fejetetejére állíthatja az egész börzét. Én egy csöppet sem csodálnám... Csakugyan fiú, ne bomolj, kövesd a tanácsomat és térj eszedre.”


Jürgen egy olyan ember mosolyával felelt, aki teljesen biztos a dolgában, akinek nincs szüksége ilyen tanácsra és minden válasz nélkül nyujtotta kezét bucsúra, visszautasította Eliz kérését, hogy autón térjen vissza és egy rövid biccentéssel a társaság felé, már is neki indult az erdőnek. „Hogy fejezte be Adolf dicshimnuszát önmagáról és iparunk világhelyzetéről? Csak annak van hatalma, aki valami téren alkot is valamit. És csak a hatalmasé az élet,”


„Rendben van. De kik a hatalmasok és mik azok a feltételek, hogy valaki hatalmas lehessen?... Vannak emberek, akik már fent születtek és akik, mintha csak meg lennének olajozva: önmaguktól is előresiklanak, aztán van egy pár Seidel Leo-féle alak, akik nemcsak hogy eszesek, képzettek és egészségesek kell, hogy legyenek, de akikben kell, hogy legyen egy jókora adag kiméletlenség és közönségesség, különben nem kapaszkodhatnának fel a milliók hátán tehénkedő földszéles vaslapon. Azonkívül van még egy pár Jürgen, akik fent is lehetnének, de akik mégis leszállnak és akik csak az árulás létráján kapaszkodhatnak ismét fel a magasba... Ime az egész apparátus.”


Belsőleg teljesen elszürkülve, bámult a hat turaautó után, melyek párás távolban ép egy erdős domb lábánál szaladgáltak, feltűntek a tetőn és kigyozó vékony fekete vonalban belefutottak a kék messzeségbe.


„Az ember abból a tölcsérből, melynek alján a proletariátus küzd és döglik, autóval nagyon könnyen és gyorsan kiérhetne az életbe... Igen, csak egy dologra kéne nagyon erősen gondolni, egyetlen egy gondolatra: Mindenki magáért él! Vagy: a személyiség lényege: az egyéniség teljes kiélése! És már is fent lenne az ember.


Utálat rázta, utálta az életet, saját életét, a kirándulókat, a művelődési kurzust, mely ma este még hátra van és már ott állt az ajtó előtt. „A fiatalság, azt hiszem nálam már elmult. A fiatalság! Az ember vénül, hiába minden!A levélhordótól átvett egy levelet A remegő kézírás nem volt ismeretlen előtte: Phinchen kérte könyörögve, jöjjön, mert a tanti még mindig beteg. És hogy miért nem felelt az utolsó levélre.


„Nagyon megéheztél?”


„Nem, egy csöppet sem! Hisz... Hisz nincs is étvágyam... Nesze, itt a levél, olvasd!


„Talán rosszul vagy? No igen, mert nem vagy éhes.”


„Nincs semmi bajom... Mit gondolsz, mit tegyek most?


„Ugyan, hát mért ne látogathatnád meg?


Az egész másfél órás előadás alatt, melyet a művelődési kurzusban tartott, kínosan gyötörte a büntudat, hogy Katalinnak egy szót sem szólt a kirándulókkal való találkozásról. Csak reggel felé, egy álmatlanul eltöltött éjszaka után, szendergett el Jürgen.


És pont tizenkettőkor ott állt a villa elött, melyet már négy éve nem látott. A tanti takarókba polyálva feküdt a nyugágyon. Phinchen arca: boldog mosoly – Jürgent megpillantva könnyekben uszott.


A tüdő, mint mindig, felelte a tanti. Mint mindig, most is feketeselyem csipkefőkötőben feküdt. A tanti nem változott. A bal fülnél kezdődön, a homlokon át a jobb fülig huzódón, szorosan odanyomva, mint mindig, most is ott volt a sütövassal gondosan göndörített tizenkét fekete kérdőjel.


Csak itt a marasztalón teritett asztal előtt, ebben a szobában, ahol a padló olyan tiszta volt, mint a függöny és úgy csillogott, mint az ablaküveg ós a polirizott butorok, érezte Jürgen először: milyen rém zülötten nézhet ő ki utolsó szál rutájában.


A tanti nem beszélt, nem kérdezett. És észrevett mindent. Fel volt háborodva: A kézelők rojtosak, az ing és a gallér piszkosak. És a cipők. A sarok eltaposva.”


És minden bevezetés nélkül, mintha azalatt, amig Jürgen evett, semmi másra nem is gondolt volna: „Én... Mi majd nemsokára egy második emeletet is húzunk. Ti fent fogtok lakni. A villa alapfalai elég erősek.”


„Ki lakjon fent?


„Majd, ha meg fogsz nősülni.”


Jürgen a fejét rázta. „Ez mégis csak sok!Szótlanul evett tovább. Háttal a tantinak. A támlásszék az ablak mellett állt a napban.


„És, ha meghalok, akkor lent lehetnek a lakószobák, az ebédlő és fönt az emeleten fogadótermek és aludni is fent lehet... Phinchen nálatok maradna... És a kert. A szép kert!


Phinchen minden áron vissza akarta tartani könnyeit, de aztán mégis eltört a mécses, mire bőgve szaladt vissza a teli tállal. Csend lett. A tanti Jürgen hátára bámult, az ablakon át a virágzó magnoliafára, aztán megint Jürgen hátára. „Annyit azonban mégis tudnom kell, hogy ki az, akinek keservesen összekuporgatott garasaimat hátrahagyom. Mert bármilyen nehezemre is esne...”


Jürgen letette a villát, mellyel ép egy darab hust akart a tálról felvenni, lassan megfordult. „Szóval kénytelen lennél engem kitagadni, mi?” „Igen, bármilyen nehezemre is esne!


„És te azt hiszed, hogy én... Hát csakugyan azt hiszed, hogy le hagyom magam kenyerezni?


A tanti végigsimított a szemén, kezével az állához kapott és´ elnézett. És Jürgen megint visszafordult az asztalhoz. Ennyire mégsem sülyedtem még, gondolta magában. És aztán hirtelen, lelke mélyén megdöbbenve: „Mi volt ez? Mi volt ez? Mi?”


„Ami a szivemen, az a számon” A tanti tovább beszélt. Jürgen nem hallott már semmit. „Mi volt ez... De hát mi van velem?


Igy ül mindig, amikor utánaszalad valamelyik tervének, gondolta kint az utcán Jürgen. Fogalma sem volt, hogy hogy, miként jutott ki a villából. „De hát, hogy mentem el... Mi volt az? Hát mi van velem? ... A tanti kezével először végigsimít a szemén, aztán ujja hirtelen megáll az állnál. Mindig így szokott csinálni. Ott ül parányi sárga jelentéktelenségében a támlásszékben és terveket főz: mi legyen holnap az ebéd, vagy hogy vagyonát, keservesen összekuporgatott vagyonát hogy növelhetné: eladja-e ezt vagy azt a papirost, vagy vegyen még hozzá néhány részvényt, mikor legyen a legközelebbi nagymosás, vagy milyen lesz az én jövendő életem. Ha ferdén vágott szemei lennének, akkor egészen úgy nézne ki, mint valami vén kínai banya.


Hirtelen megállt. Ez mind rendben lenne. De végeredményében nem fontos; a fontos az, hogy tudjam: velem mi van... Hogy én mit akarok? A fehér pontosegyenes országút, mint a nyil repül neki a titokzatos horizontnak... Hülyeség... Az hogy elszaladtam, a futás a menekülés – őrültség... De az, ami e mögött az érzés mögött áll, nem hülyeség. És ez az érzés én vagyok ... én, az ember bennem, úgy ahogy létezik ... Ahogy valójában létezik!


És akkor történt, hogy Jürgen teste magától lódult neki a ligetnek és egyszerre csak lerogyott a padra. És akkor: El a kezekkel mindentől! Sutba minden gondolkodást és önmegfigyelést! Kikapcsolni az akaratot! Fenébe az öntudattal! Az ember, egyedül az ember, mondja meg hogy mit akar... és Jürgen készen arra, hogy elfogad mindent, ami jön, elcsigázottan csukta be pilláit.


Kezdetben nem jött semmi. Közvetlen a szem előtt: szürke alapon színes apró pontok. Ott ült élete közpoti magányában és ez az élet: a semmi volt. Ott ült csendben, halotti mozdulatlanságban, egy madár jött, csicseregve rászállt a pad támlájára és ujra elrepült.


Emberek, arcok, embercsoportok, egy folyami táj: életképek, melyek régen, nagyon régen értek el Jürgenhez és melyek később rejtett értelemmel elmultak, most hirtelen felszínre csapódtak, halványan, sematikusan és ujból elsülyedtek. Néha szólásra mozdult a száj! „Ez mellékes.”


Messziről tompán, a város lüktetése, autótülkök vágják a zajt: az az élet, a munka, minden megy tovább hangosan és zajtalanul. A padnál mozdulatlan csend.


Egy feketébe öltözött úr, hátra-hátra forduló vállal, kicsit nagyképüen, büszkén köszönget jobbra-balra. A fénysugárzó csillár alatt a nagyteremben frakkos urak és dekoltált hölgyek hullámzanak fel és le. Mindenki köszön a feketeruhásnak. Tiszteletteljes pillantások, irigy és vizsgálódó tekintetek követik.


,Az osztálytárs, aki már nagy nevet vivott ki magának a tudományos világban... Hát aztán? Ki bánja!


Az emberek nem esznek, nem isznak, csak a feketeruhás urat látják, róla beszélnek és várnak. „Nem, itt nincs muzsika, itt hiányzik a zene!” Jürgen nagyszerűen szabott estélyi öltözetben, dúzzadó erő és elegáncia vállban és mellben, szemében és szavaiban biztos, jogos öntudat, belép a terembe, könnyed leereszkedéssel és pajtáskodó tónusban beszél partnereivel, akik gyorsan váltva egymást, körötte tolonganak. Egyik sem viseli a saját arcát. Csupa álarc. A ligeti padon ülő Jürgen csak magát látja, érzi: az erő és hatalmi öntudattól dúzzadó frakkúr-Jürgent, aki udvariasan meghallgat mindenkit és röviden, szabatosan, barátságosan felel.


A másik feketeruhás férfi eltörpülve, észrevétlenül a sarokba sompolyog. Az estély központja: Jürgen. Vannak, akik nem mernek feléje közeledni, ezekhez ő maga megy el, barátsággal, kedvesen köszönti őket, hangjában, módorában nincs leereszkedés, sem gőg., Aki elért valamit, aki megoldotta a maga feladatát, az nem lehet gőgös, nincs is semmi szüksége arra, hogy gőgös legyen.´


Mindenki róla beszól, minden szem rajta csüng. Jürgen annyira a központja az estének, hogy az már kellemetlenül kínos és azért kissé oldalt távolodik, hogy az érdeklődés sugara más feketeruhásokra is essen: az eredmény persze: újabb elfojtott csodálat. Akarata, szelleme ott él mindenkiben, minden jelenlevő gondolatát, érzését, arcvonásait ő határozza meg.


Jürgen már nem ül idegernyedten és szemethúnyva, már nem támaszkodik a padtámlának; abban a pillanatban, ahogy a frakkúr-Jürgen belépett a terembe, kiegyenesedett és minden érzése átszállt az ujonnan belépettbe. Vállai, kezei, arca annak a másiknak a mozdulatát, arcjátékát majmolják.


Ott ült a padon, izmai remegő feszültségében, előrehajolva és bambán bámult egy zöld deszkakerítésre, a deszkahézagok mögé és beleélte minden vágyát. És amikor aztán hirtelen csak a puszta zöld deszkakerítést látta, keze végigsimított a szemén és megállt az állán. Akárcsak a tanti.


Szóval ez lenne a vágyam, ezt kívánja bennem: az ember.


Lassan ismét hátradőlt., De hol az a munka, amit véghezvittem? Mit csinált... mit csináltam én... vagyis, mi lenne az, amiben én valami eredményt mutathatnék fel?... Végeredményében egészen mindegy, hogy mi az, amit az ember elér, a fő, hogy valahol felmutathasson valami eredményt, hogy így befolyáshoz és hatalomhoz jusson


Egy órával később lusta mozdulatlanságban ült a konyhaasztal mellett. A cikk, amit írnia kellett volna, úntatta., Napról-napra mindig csak ugyanazt!´ Kezéből kihullt a ceruza, feje könyöklő tenyerébe zuhant. A nagy terembe épen most lép be frakkur-Jürgen. De a következő pillanatban a kép megint eltűnik.


Mert a másik szobában az írógép kezdett el kattogni. Az írógépzörej iránti gyűlölete minden egyes szívdobbanását megfertőzte.


A napos udvaron halotti csend. A proletárgyermekek az erdőben hancuroztak. A régi, rothadt konyhahulladék bűzösen gőzölgött. Az ablak nyitva.


A mozdulatlanul űlő Jürgen most hirtelen meghallotta a finom csilingelőst. Fülelt. Felnézett. Újra hallotta. Őrült dűh fogta el. Nagy elővigyázattal megragadta a papirnehezéknek szolgáló homokkövet, lábújjhegyen az ablakhoz lopódzott és dobásra kész karral megállt.


Az írógép hírtelen elhallgatott. A szobába Katalin lépett be, „Talán... de az istenért mit csinálsz?


„Légy már csendben egyszer!” ordította az arcába, megfordult és a követ dühösen teljes erővel abba az irányba dobta, ahol a patkányt sejtette. „Az a ronda állat! Azzal az elviselhetetlen csilingelőssel!


„De hisz eddig úgy szeretted ezt a csilingelést, különösen éjszaka, ha dolgoztál és most egyszerre...”


„Igen, most egyszerre! Látod, most egyszerre!”


„Éppen meg akartalak kérdezni, hogy ma, hisz olyan szép nap van – sétálni egy kicsit a parkban, a ligetben, azt gondoltam. De ha te így vagy... Mi van veled, ilyen még sohse voltál... Akkor inkább tovább kopogok”. Az ajtóhoz lépett. Jürgen rohanva utána.


Később kibékülten ott ültek a nyilvános parkban, ahol tizenegy év előtt először beszéltek egymással. Szín és illat, virágok, játszó gyerekek, kék ég és nevelőnők: egyformán akkor és most.


„Az akkori generáció már felnőtt és már beült az akkori atyák privilégiumaiba”, mondta Katalin. „És a terhet ma is csak mások hordozzák.”


„Igen, hol vannak a munkásság küzdelmének az eredményei! Semmi, sehol! A szocializmus ma épúgy, mint akkor, még mindig kék messzeségben ködlik.”


„Nem azt akartam ezzel mondani”, felelte nyugodtan Katalin.


A lovaglóuton, melyet csak mellmagas élő sövény választott el a parktól, urakból és hölgyekből álló társasag galopirozott el. Jürgen és Katalin mozdulatlanul ültek. A széles kocsikorzón elegáns fogatok robogtak és újra lovasok. „A legjobb: ha megint visszabújunk odunkba”, szólalt meg Jürgen, ki lénye mélyén megérezte kettős életét, ezt a rettenetes kétágú parittyát.


A combvastagságú szökőkút végeszakadatlanul ismételte önmagát. Wagner bankár hosszú póstasárga autója robogott el mellettük. Az ülésen kényelmesen hátratámaszkodó két hölgy egy kis sétakocsizásra indult a tavaszi illatban. Amikor Jürgen felismerte Elizt, aki hátrafordulva vizsgálódó pillantással nézte kettőjüket, valami óriási ököl facsarta össze Jürgen szívét. Eliz ép a tantitól jött.


„Nézd: Wagner Eliz”, mutatott Katalin a kocsi felé Eliz az intézetben a legokosabb lányok közé tartozott... Tegnap valami olyat hallottam, hogy a Wagner bankház csőd előtt áll. Legalább is így mondják a Hommes papírgyárból az elvtársak. Ők tudják, mert egy összeomlás magával rántaná az egész üzemet. Eliz vőlegénye már fel is bontotta az eljegyzést. Finom és következetes uriember!”


„Püf neki”, gondolta Jürgen.


„Hát a másik lányhoz mit szólsz? Lánykori barátnőm, szomszédok voltunk. Ha nem unod: nagyon szomorú történetet mesélhetek róla. Talán a legszomorubb, amit ismerek!


„Nem, nem, ne forduljunk meg!kérlelte Katalin szép barátnője Elizt. Szemében ijedtség, keze könyörögve hullott Elíz kézfejére. De a soffőr már megfordult. Az autó lassú gördüléssel tartott a pad felé.


„Hogyan? Te ismered őket? Eliz köszönt neked.”


„Nekem?” Aztán gyorsan: Mi is van azzal a szomorú történettel?”


És ott az autóban az a másik is megfordult és mintha gyerekkorába látna vissza, ujra megnézte Katalint, aki ép abban a pillanatban fogott bele a történetbe.


„Tizenhét éves korunkig nap-nap mellett együtt voltunk. Szent esküvéssel fogadtuk, hogy feláldozzuk magunkat egészen és hogy nem kötjük le magunkat férfihoz. Meg akartuk váltani a világot. Mindenáron!


„Ifjabb éveiben majdnem mindenki ezt akarja.”


„Igen és később mosolyognak az egészen... Ha csak azon nevetnének, hogy milyen módon akarták ezt az egész világmegváltást megcsinálni: nem lenne baj, de nevetnek, mert egyszer csakugyan komolyan akarták az egészet. Nem idealizmusuk mivoltát röhögik, de azt a tényt, hogy fiatal korukban idealisták is voltak.”


És akkor Katalin valami titokzatos ellágyulással a következő mondatot suttogta maga elé; „Gyerekfejjel sokan esküsznek valami ideálra, később persze megmosolyogják, de maga a tény, hogy erre az ideálra valamikor komolyan is gondoltak, sokkal erősebben huzza le a mérleget, mint mindazok a tények, amiket később valóban el is értek.”


„Micsoda hangsullyal mondod ezt! Az ember beleborzong. Hogy mondod ezt!


„És ez a lány... fogalmad sincs róla, milyen vajpuha, jó szenvedő szive volt. És most – micsoda élet! Vőlegénye – főállamügyész.”


„Ennyi az egész történet? Ez az egész?”


„Tulajdonképen ennyi.” De aztán még tovább mesélt. Barátnőjének anyja, egy nagyon gazdag müveit asszony, lányát teljes tudatosságban nevelte – jótékonykodásra. Az alamizsnát, az ajándékokat mindig a gyermek adta oda a szegényeknek.


„És akkor egyszer – és itt kezdődik a történet – anyja a gyereket leküldte a kertbe, hogy egy koldusasszonynak valami ócska ruhát vigyen. De amikor a gyerek ott áll az öregasszony előtt, szégyenében és szomorúságában, hogy neki alamizsnát kell osztogatni és hogy az őszhajú asszony kénytelen tőle elfogadni, elkezd keservesen zokogni, sirva fut viszsza és többé a világ minden kincséért sem lehet megnyugtatni, csak sir, sir és a végén belezokogja magát egy nehéz betegségbe... Ettől az időtől kezdve persze nem használhatták fel szegénykét ilyen „jótékonykodásokra”... Pedig akkor még csak hat éves volt. És szive megértett mindent... És most? Milyen rettenetes, milyen tragikus az élet: egy szép nap ilyen teremtésből teljesen eltünik minden emberség, a sziv megkeményedett. Pont.”


Jürgen csak nagy erőfeszítéssel tudta magában legyürni a feltörő rettenetet. Csak ép hogy mondjon valamit, megkérdezte: „Ha találkoztok, köszöntök egymásnak?´´


„Hová gondolsz! Más csillagzaton élünk mindketten.”


Jürgen lelke mélyén továbbrezgett a mondat: más csillagzaton élünk mindketten. Egy pillanat és már előtte volt a terem és a frakkur-Jürgen, de rögtön el is tünt.


És Jürgen hirtelen azt gondolta, hogy koponyacsontját az irtózat kettérepeszti. Mert nem tudta, hogy ő maga, vagy valami másik ember érezte, gondolta és mondta: Rettenetes! Hisz én akkor visszavonhatatlanul el vagyok szakítva Katalintól is!... De ki gondolta ezt? – kérdezte., Mert ezt nem én gondoltam.´


„Ez a történet tulajdonképen mindazok egyforma története, akik ifjúkorukban idealisták voltak”, hallotta Katalin hangját. „De jobb-éned dacára is vágyaid, szenvedélyeid után szaladsz, megcsalod öntudatodat, énedet, mert csak siker, élvezet és tisztség után loholsz és lehet, hogy mindent érsz el, de az is lehet, hogy tönkremégy és polgári szégyenbe, vagy magas polgári becsületben fulladsz halálra, de az is lehet, hogy családi kényelembe süppedsz és elsavanyulsz valami közepes állásban...”


,No, velem nem történhet meg ilyesmi.´


„...lehet, hogy autóid lesznek, livrés lakájok vesznek majd körül, villád tele lesz műtárgyakkal, könyvekkel, érteni, élvezni is tudod őket, lehet hogy gyáraid lesznek és még sok minden: hírnév, asszonyok, részvényekkel teli Wertheim és ezer és ezer ember feletti hatalom...”


„Igen, ezt akarja bennem a frakkur.”


„…de minden egyes esetben – és ez a mai ember tragikuma – a valóság öntudatát, lényegét, tehát azt, hogy milyen is csakugyan ez a valóság és milyen is lehetne, ezt az öntudatot, gyerekszived jóságát, szenvedő, megértő együttérzését és ezzel együtt énedet, idealizmusodat el kell vesztened, idealizmusodat, melynek a mi korunkban csak a szocializmus harcmezején van élettartalma és létjoga.”


És ezt mind jól tudja az öntudatom, jutott Jürgen eszébe. Aztán hirtelen hangosan: „Ezt csakugyan nem lehet megcáfolni.”


Katalin először nem szólt egy szót sem. De aztán egy kicsit elhuzódott Jürgentől és megütközve kérdezte: „De hát mit, mért akarnál itt cáfolni?


Jürgen most másodszor érzett valami gyülöletet Katalin iránt és hallgatott.


Csak hazatérőben, amikor már feltünt a bérkaszárnya, szólalt meg: „A tanti azt mondta, hogy a szekrényben még lóg egy rend jó ruhám.”


„Ha ideadja, akkor el kéne érte menni. Én, amikor annak idején elmentem hazúlról, semmit sem vittem magammal. De ha most el akarnám hozni a holmimat, biztos, hogy nem adnák ki.”


„Nem, a tanti azért nem ilyen. Kitagadni, azt igen, de különben...”


Ezekben a napokban alig szóltak egymáshoz. Ha Katalin bejött a szobába, Jürgen mindig úgy érezte, hogy levegőre van szüksége és ahogy csak lehetett, kerülte a vele való találkozást.


Egy este, amikor már nem bírta tovább ezt a kinos feszültséget, azt mondta Jürgen: „Aki harmincéves koráig nem csinált semmit, az már nem is érhet el semmit.” Jürgen az íróasztal mellett állt, Katalin mellette, háttal az ablaknak ós hallgatott.


„Az ember így lassan negyven éves lesz. És akkor mi jó jöhet még az életben? Az életnek alapjában véve – vége... Persze, aki teljes hittel kapaszkodik a szociálizmusba... Aki egyszerüen hinni tud!”


„És te mit akarsz elérni Jürgen?”


„Hiszen épen ez az Már nem vagyok fiatal. Az ember egyre öregebb és öregebb lesz... Észre sem veszed és már elmult az élet, nem igaz?”


Katalin nem szólt egy szót sem. Lassan az ajtó felé indult, kinyitotta, átlépett a küszöbön és az ajtó becsukódott. Aztán mozdulatlanul megállt szobájában. Kezét a szivére szorította. Mindent tudott.


Jürgen látta, a csukott ajtón át látta a mozdulatlanul álló Katalint. Kezét őrülten kalapáló szivére szoritotta. Az ajtó felé rándult. Katalin után rohanni, leborulni.


Két ajtó: Katalin szobája és a kijárat. Jürgen mozdulatlan ide-oda rángással rohant fel és alá. Üldözött, bekerített vad. És ijesztő lelke legmélyéről előtörő halálos sikollyal kirohant a házból.


Rohant ki a városból, át a földeken, szántásokon, ki a vasuti töltéshez és tovább a sinek között a fekete alagutszájig.


De most nem állt meg és nem fordult vissza. „El! El! El!” parancsolta a szivverés és a sinek közé lökte, be a sötétségbe.


Megbotlott. Keze a földet surolta. Ez megnyugtatta. Tovább rohant, feje a falnak koppant. És lihegve megállt. Az áthatolhatatlan éjszakában hirtelen elvtársait pillantotta meg, kicsinyek voltak és fehérek... Katalin megvetően néz rá, ujjával feléje mutat.


A sziv lüktető sikolya: „El! El!” Messze távolban Jürgen vörös alagútlámpácskát vett észre. Két nagy ugrással már el is hagyta, megbotlott, lebukott. Guggolva mozdulatlankodott a lámpácska mellett, mely a következő pillanatban messze a háta mögött, már a sötétben libegett.


Hülye szemmeregetéssel emelte a fejét. Előtte elvtársainak hófehér csoportja csak nem akart eltűnni. Katalin hidegen és közönyösen fordul el.


„Ó hogy megvet engem!”


Az alagútban, a síneken most hirtelen valami zengő remegés futott végig. Jürgen mohón, lihegőn keresett valakit, embert, aki nem veti meg. És már ott űl a napos domb tetején mulató társaságnál, Adolf és Eliz mellett. A bokor mögül a tanti és atyja lépnek elő és megértéssel bólogatnak.


Az alagútban egyszerre csak Pinchen áll Jürgen előtt, szemében nagynagy szeretet.


,Pinchen, mondd meg: áruló vagyok? Igen, vagy nem? Kinek van igaza, Katalinnak, vagy nekem? Mondd meg bátran az igazat. Elbírom.´


,Önnek van igaza Jürgen. Ön végtelenül jó ember. Én jól tudom, hogy gyermek és ifjú éveiben mennyit küzdött és szenvedett.´ És Pinchen letérdelt Jürgen elé.


,Ne térdelj előttem. Nem. Előttem ne térdeljen senki emberfia.´ És már ott áll a nagyteremben, pillantásában nyugodt erő, csodálóit gőg és leereszkedés nélkül üdvözli.


Az alagútban Katalin hófehéren az elvtársak fehér csoportja felé tart. A guggoló feje ebben a pillanatban, mélyen mellre bukva, ismét visszasüppedt a vállak közé.


A sínek suttogó zengése egyre erősbödött. A levegőben ideges remegés. Jürgen zokogva sírt. Az arcon meleg könnyek.


A sínek ércesen, hangosan énekeltek. Az alagút hirtelen annyira megremegett, hogy a tetőről vízcseppek hulltak. Egy vízcsepp hidegen csobbant Jürgen kézfejére. Pillanatról pillanatra fokozódó remegéssel fülelte az egyre erősbödő zajt. Felugrott.


Az alagútat hatalmas mennydörgés rázta meg. Földrengés: az egész hegy inog. A fénylő sínek, valami óriásállat vörös tapogatózó szervei egyre hosszabbak... egyre közelebb és már dübörögve fénylettek Jürgen felé.


Szemberohant velük: elérni a kijáratot. Rettenetes őrült zaj mindent széttépőn zúgta be az alagútat és arra kényszerítette Jürgent, hogy megálljon... „Elvesztem?


A mozdony dübörögve zúgott feléje.


Jürgen csak annyit érzett, hogy a haja megőszül, aztán feladott minden reményt és meghalt.


A vonat változatlan dübörgéssel zúgta előírt pályáját. A zaj egy hirtelen rángással világosságba olvad fel.


A sínek egy ideig még vijjongva énekeltek. A süket csendbe porszemek hulltak.


Az alagutban arccal a földre borulva egy ember feküdt. Ember, akinél élet és halál közé valami harmadik csuszott be, ami már nem volt sem élet, sem halál.


Jürgen öntudatánál volt és mégsem tudta: él-e hát csakugyan. Dermedt szemei a semmibe bámultak. Az ijesztő gondolat: „Ha most felsikoltok és nem hallom a hangot, akkor meghaltam”, nem engedte, hogy felsikoltson.


Ebbe a tér-, idő- és tárgynélküli semmibe, amikor Jürgen mint egyetlen földi valóságot, a vörös alagútlámpácskát pillantotta meg először, hirtelen betört állati vad sikolya: élet.


Az élet pislákoló lángjától felrázva, mint egy részeg, körben megfordult saját tengelye körül és hogy az alagutszájat elérje, ordítozva kezdett el rohanni mohó őrült vágyban az alagútnyilás előtt álló vad diófa felé. Őrült tempóban vágtatott háta mögött a sötétség. Neki az idegen tájnak: az alagút másik kijáratánál ért ki a levegőre. Fent a hegytetején előrezuhanó részeg bástyatornyokkal a várrom.


Jürgen belebámult a fekete alagút szájába, közben gépiesen leverte ruhájáról a szénport, végigsimított a haján? Biztos, hogy megőszültem... Nem baj, Katalin legalább megtudja és meglátja, hogy mennyit küzködtem és szenvedtem!


Jürgen mégegyszer belebámult az alagútba. „Megmenekültem!” És megfordult. Előtte: közel és távol a világ. Nap, kék, zöld és viz.


Az úr csak menjen előbb Grossdorfra Onnan közvetlen út ráz a városba, magyarázta egy rongyos anyóka és fával telerakott nyikorgó talyigáját továbbtolta.


Jürgen nagyon is jól ismerte az útat, de emberi hangot kellett hallania, azért kérdezte meg a vénasszonyt. Csak aki a halál torkából menekült meg, tudja igazán, hogy mi az élet... Ó kezdet! Ó Élet! Ó fűszál! Ó boldogság: levegő – lélegzeni.


Igy indult Jürgen vissza az életbe., Jöjjön, aminek jönni kell – élek! ´ Amikor a magas kökockabörtönt meglátta, arra gondolt, vajjon mit is fog Katalin szólni, hogy megmenekültem?


„Csodálkozol ugye, hogy hogy nézek ki, mi? A ruha, a lyuk a térdemen! És elmondott mindent.


De Katalin ép élete legnehezebb óráját szenvedte és feladott minden reményt: amit nem lehet visszatartani, az menjen az utjára.


„A vonat dübörögve vágtat felém”, ismételte Jürgen. „Vak sötétség. Eltapos, megöl?” És nézte és lihegő szorongással várta, leste Katalin arcában a tükrözést: szerelmet, féltést ijedséget, valamit.


Katalin ebben az órában lelke legmélyén annyira megszürkült és megvénült, hogy azt hitte, már meg sem tudja vetni szerelmesét. És mégis közömbös arccal, megvetően vágta vissza: „Ha az ember egészen a falhoz lapul, ugyan mi baja történhet!?” De még ezt sem kellett volna mondania. Felesleges. Mért is mondtam? Miért is beszélek egyáltalán még, gondolta Katalin. Csak szive zokogott. „Hát nem érted...?“


„Értem, értelek ha mondom.” Katalin érezte, hogy vége mindennek és szemében ott ült a kérdés: Most aztán mi történjen? Mit keresel te még itt?”


„Jól nézek ki!” Jürgen a nadrágra mutatott, a lyukra. És amikor Katalin tovább is hallgatott és csak a szeme kérdezett:


„Most aztán csakugyan el kell mennem a másik ruhámért... Utána találkozhatnánk is valahol a városban, együtt elmehetünk a szerkesztőségbe, aztán együtt haza.”


És amkor Jürgen elment, Katalin mégis azon gondolkodott: nem lehetne-e Jürgent valahogy visszatartani, türelemre birni. Kíméletlen őszinteséggel meg kéne neki mondani, hogy mit csinál, hátha ez használna?


Katalin lekönyökölt az asztalra, a szobában most már kikergethetetlenül, ősjogait követelve terpeszkedett a magány. De hisz ő jobban tudja mit csinál, őt nem lehet vissza csábitani. Jürgen nem az az ember, aki előtt fantasztikus ideálok lebegnek, amik egy-kettőre semmivé porladnak. Jürgen jól ismeri a valóságot, azt hogy ideálizmusának egyetlen életértelme: a szociálizmusért való küzdelem.


„A fürdő készen van. A fehérnemüt a székre raktam. A cipők is ott vannak” jelentette boldogságtól sugárzó arccal Phinchen. „Közben kivasalom a ruhát. Még egész jó.”


Jürgen egyre azt hajtogatta: az ember vénül... Pedig el is akarna érni valamit. Lenni valaki. Befolyást szerezni és hatalmat. Azt akarja, hogy tiszteljék... hogy azok becsüljék, kiknek tisztelete lealázó arra nézve, aki ezt élvezi... Élvezni. Ez az! Élvezni akar, élni. Majdnem mindenkinél ez motiválja az árulást és züllést, mindegy hogy az árulók tudatosan-e vagy csak kotyagosan voltak szociálisták vagy fantaszták. Nem vallják be, de világnézetük alapja: kiki magáért!


Jürgen már rég megfürdött ós friss fehérnemüben, elegáns fekete ruhában haladt lefelé a lépcsőkön: Katalin még mindig ott ült mozdulatlanul az asztal mellett. És Jürgen mindezt nagyon jól tudja. Ezért csak ő dönthet és kell, hogy csak ő határozhasson... És Jürgen határozott.


„Igen, vendéget várok. Wagner Elizt és barátnőjét. Persze ha tudom, hogy te jösz, lemondom az egészet.”


Jürgen ott állt a teritett uzsonaasztal előtt. Most már mehetnék is... A barátnő biztosan az a szép lány lesz, aki gyerekkorában... gondolta és már kérdezett is.


„Igen, nagyon szép lány és a főállamügyész a vőlegénye... A te osztálytársad, Lenz Károly is... Talán idősebb nálad?


„Két évvel. De olyan hallatlanul buta volt, hogy a gimnáziumban kétszer maradt vissza. Mi van vele?”


„Már államügyész! Tizennégy nap előtt nevezték ki. Gondold el ilyen fiatalon”.


„Hisz én is valami ilyesfélének készültem. Bíró, ha jól emlékszem. De ettől megmenekültem”.


„Azért gondoltam, hogy Lenz Károly biztosan kitűnő diák volt”.


„Szó se róla; de nagyszerű összeköttetései voltak.” Kint megszólalt a csengő. Most eltűnök – gondolta Jürgen – és hangosan: „Jobban érzed már magad?Egy pillantás a tükörbe: választékosan és feketébe öltözött finom uri ember néz vissza Jürgenre. „A még ittlevő fehérnemümet igazán nekem ajándékozhatnád” és Jürgen huncutul mosolygott.


Valami kis pénzt már felhajtottunk volna. Ha Jürgen úgy érezte, hogy ez az élet nagyon is szegényes és üres, lakhattunk volna szebben is, több könyvet is vehettünk volna. A mérnök is így él. Pedig jó elvtárs!


Határt kell húzni felfelé és lefelé – a középen elég nagy tér marad a játékra... és élményszegénységről szó sem lehet. Néhány okos és szimpatikus emberrel érintkezni, közben egy kis utazás, belső felfrissülés. Mindenkinek szüksége van rá. És nem olyan nehéz az egész, hogy meg ne lehetett volna valósítani... De nem erről van szó, nem erről van szó, Jürgen egész egyszerüen feladta a küzdelmet. Az élethez alkalmazkodott... De miért tette ezt velem, miért tette. Miért tetted ezt, miért?


A fej lassan lekókadt a kinyújtott karokra. Az egész testet zokogás rázta. Vinyogó szükölés majdnem. Katalin teljesen átadta magát fájdalmának.


Kis idő múlva hozzálépett a kuvasz, fejével megbökte, és amikor Katalin nem mozdult, a szoba közepére feküdt. Fejét nem emelte fel többé, de szeme állandóan Katalinon csüggött.


„És akkor hirtelen dübörögve felémzúg a vonat. Eltapos-e? Hova ugorjak? Vak sötétség mindenütt


„Szent Isten!ájuldozik a tanti. És Eliz: „Én az ijedtségtől meghaltam volna.” De mosolygott és feszülten figyelt; szürke szemei a vasszörnyeteget látták, a pozdorjává taposott emberi testet. Finom bőre alatt a lüktető nyakér: féltő szívverés.


Jürgen valami elégtételfélét érzett ós könnyedén vetette oda: bizony ő szentül meg volt győződve, hogy haja teljesen megőszült.


„És mindezt úgy mondja el, mintha nem is vele történt volna meg az egész” szólt Eliz, elismerő pillantással Jürgen és a tanti felé, aki merev egyenesen ülve egy teljesen pontosan fekvő kávéskanálkát igazított mégis a helyére és kereken kimondta a szentenciát: „Mindennek csak az a lány az oka.”


„Ugyan tanti, ne beszélj olyan dolgokról, amikhez nem értesz.”


„És ha elgázolt volna a vonat?


Elgázolni... hisz csak jól a falhoz kellett lapulnom és már nem történhet semmi baj. Persze – és mosolyogva nézett Elizre – az ember ilyen pillanatban nem igen gondol a legtermészetesebb megoldásra.”


„Beszélhetsz, amit akarsz, a te egész szerencsétlenséged mégis csak az a lány.”


Van ebben a lányban valami jóleső izlés, gondolta magában Jürgen, amikor Eliz egyetlen egy megértő mosolyt vetve Jürgen felé, Katalin pártjára állt. „Nem, ilyet nem szabad mondani; biztos, hogy Katalin különös teremtés, akit nem lehet közönséges mértékkel mérni.”


„Ez nagyon magas a tantinak”, mondta Jürgen ugyanolyan hangsullyal, mint amikor ott a dombon Eliz azt mondta Jürgennek, hogy Adolf nem ért az irodalomhoz.


Jürgen most jóleső büszkeséggel, nagy, nagy tisztelettel és szimpátiával érzett Katalin felé, aki magába roskadva és a fájdalom árvaságába merülve még mindig ott ült az asztalnál és sirt, mert egyetlen egy gondolat gyötörte; mért, mért tette ezt velem.


A tanti nem hagyta magát: „Ebből az esetből láthatod, hova vezetnek az ilyen összeköttetések. Egyszerüen a halálba! Egy ilyen hóbortos ... egy-egy ilyen rendetlen lány, ugye Eliz?


„Nem, de igazán ne legyen olyan szigoru Katalinnal szemben, akit igazán nem lehet úgy elintézni, mint valami kis buta polgári lánykát.”


Jürgen olyan arcot vágott, mint aki megengedheti magának a lukszust, hogy butaságokat hallgasson anélkül, hogy felelni is kéne rájuk. De azért Elizt sem lehet a polgári libák közé sorolni, állapította meg Jürgen.


„Semmi más csak nyugtalanság, örökös nyugtalanság... hát nem


jobb így?


„A tanti kemény fából van faragva”, hahotázott Jürgen, amikor a tanti kiment, hogy templomba öltözzön. „A tanti nem adja fel olyan könnyen a küzdelmet. Már most is azt hiszi, hogy győzött egy olyan ügyben, ahol ő sohse győzhet. Soha!”


(Folytatása a következő számban.)


Vissza az oldal tetejére