FĹ‘oldal

Korunk 1928 Január

Uj valóság — régi irodalom

 


„Ha a külszíni nézzük, nagy az irodalmi élet Magyarországon. Aki a háború- előtti magyar ujságokra visszaemlékezik, meglepetve állapítja meg: szinte minden napilapnak van már irodalmi rovata, csaknem minden új könyvről kritika jelenik meg (nemcsak a kiadó kommünikék lerövidített pár sora a baráti lapokban). Még a külföldi irodalmi eseményekkel is foglalkoznak a napilapok és a külföldi hírességek felolvasásai nemcsak „események”, hanem gyakran még üzletnek is bizonyúlnak. És emellett a folyóiratok beláthatatlan sora: az elmaradhatatlan akadémikus folyóiratok a régi jó Nyugat, a hamvaiból álmosan feltámadott Huszadik Század, Századunk, a Pandora, a Dokumentum, a Láthatár, A Horizont, a Szintézis, az Együtt, a Magyar Irás ki tudná mind felsorolni.”


„Mellékes mondjuk egyelőre hogy milyenek ezek az irodalmi rovatok, ezek a kritikák, ezek a folyóiratok. A tény maga a megjelenésük és sokaságuk nagy fontosságu. Bizonysága annak, hogy valami megváltozott Magyarországon, hogy az irodalom ma nagyobb mértékben tömegszükséglet, mint a háború előtt volt. Még pedig tegyük hozzá: a komolyabb irodalom, a „problémákkal” foglalkozni látszó irodalom tere bővült ki. És ez jelentős dolog még akkor is, ha úgyanakkor a pusztán mulattató vagy legalább is mulattatni akaró irodalom még több tért nyert is, még akkor is, ha ez az irodalom nem áll a szükségletek magaslatán.”


Azonban :


„Amilyen nagy változást látunk, ha az új irodalom mennyiségét, helyét, terjeszkedését nézzük, olyan kevéssé találjuk meg benne még csak tükörképét is a megváltozott valóságnak, nemhogy útakat, útmutatásokat a kibontakozó jövő felé találnánk benne. Nem lehet tagadni: vannak íróink, akiket izgat, foglalkoztat a forrongó jelen, a készülő jövő (Szabó Dezső, Gergely Sándor, Kodolányi János stb.), de a legtöbb író, a legtöbb folyóirat olyan, mintha semmi sem történt volna az utolsó 13 esztendőben. Érthető, ha a történelmi osztályok írói és lapjai erre állítják be magukat. Kevésbé érthető, ha a háború alatt névre ős elismerésre szert tett, akkor még ellenzéki nemzedék szünet után ott folytatja, legfeljebb letompított hangon, ahol elhagyta. De nagyon különös, hogy a fiatal nemzedék is messzemenően ezt teszi. A fiatalok egyik legérdekesebb és legjobban szerkesztett lapjáról, a Pandoráról több laptársa, (Együtt, Láthatár) állapítja meg: újabb kiadása csak a Nyugatnak. És a felszínre hangosan „forradalmi” Dokumentum, csak külsőségeiben fogja meg a ma problémáit, csak ornameutumot csinál a kinzó és életbevágó kérdésekből, csak a kávéházi asztalok vizespoharaiban támaszt viharokat.”


„Az egész új folyóirat-irodalomnak elszomorítóan kispolgári a karaktere. Mert egyformán kispolgári az elfordulás minden nagy problémától (itt nemcsak a Nyugatra gondolunk, hanem pl. a Horizontra is, mely a politikával való foglalkozásban látja az irodalmi bajok főgyökerét) és a problémáknak tisztán esztétikai felfogása. Egyformán kispolgári a valóságos ellentétek limonádés elkivánása a valóságból (Együtt) és a kétségbeesett fejjel a falnak rohanás. A l´art pour l´art hive épen olyan kispolgár, mint a kártyázó spiser: az elégedetten emésztő, csakugy, mint a vakon kétségbeesett. Csak aki valóságos problémák valóságos gyökeréig hatol le, emelkedik túl a kispolgári korlátoltság horizontján, segíthet kiemelni az irodalmat a kispolgári kátyuból, segítheti azt a valóságos szükségletek magaslatára.”


„Az ilyen törekvés még nem jelent politikát. Csak azt jelenti, hogy az irodalom, a kultúra összes problémáit megkísérli valóságos, tehát társadalmi összefüggésükben megérteni és tárgyalni, hogy a kritika ezzel a mértékkel méri az alkotások értékét, hogy az új irodalom kísérletet tesz újra átvenni Petőfi és Ady, Katona és Eötvös József örökét. Nem utánzásukkal, de avval, hogy azt a társadalmi funkciót igyekszik betölteni, amelyet ők a maguk korának társadalmi átalakulásaiban betöltöttek.” „Nagy célkitüzés ez. És ha a levegőben van is, főleg az olvasók vágyódásában, az irodalom maga még alig tette meg erre felé az első tapogatódzó lépéseket. És egy folyóirat nem tehet többet, mint megkísérli: tudatosítani ezt a szükségletet íróban és olvasóban egyaránt. A beteljesítő tehetségek megjötte vagy hiánya nem tőle függ. De mondhatja és kell, hogy hangosan mondja: az új magyar irodalom vagy kifejezője lesz a most előttünk, körülöttünk, bennünk végbemenő társadalmi átalakulásnak vagy nem lesz új irodalom, sőt egyáltalán nem lesz irodalom. Mert az irodalom szolgálja a társadalmi átalakulást, nem megfordítva, ahogy az esztéta, vagy nem esztéta kispolgárok hinni szeretik.”


Mindezek Tamás Aladár beköszöntőjéből valók, amelyet két hónappal ezelőtt megindult folyóirata élére írt. Mert egészen új folyóiratnak kell tekintenünk a „100%”-ot (ez a címe a szemlének) ha az „Uj Föld” jogutódja is. Mindenesetre utód, amely túltesz elődénél: tartalomban, bátorságban, stilusosságban. Nyilvánvaló, hogy nem akar szürke, semleges, seszínű lenni, sem elcsúszni nem akar, hanem színtvallani próbál. Állástfoglalni a társadami erők harcában is. Egész biztos: így s ennyire bevallottan baloldali szemlét nem kaptunk Budapestről a forradalmak bukása óta. Vehetjük szimptómának is. A „100%” munkatársai: Vajda Sándor, Kardos Dezső, Németh Lajos, Nemes László, Gáspár Endre, Gergely Sándor, Forbáth Imre, Nagy Lajos, Barna Károly, Uitz Béla, Molnár Farkas.


 


Vissza az oldal tetejére