FĹ‘oldal

Korunk 1928 Január

Filmek a háboruról


Egri Viktor

 


Amerika már ebben is megkezdte az inváziót. Előbb jött a „Nagy parádé”, az „Ismeretlen katona”, ezeket követték a „Bajtársak”, a „Hetedik mennyország” stb. A filmek címeit talán kicsit szabadon adom vissza, Európa államaiban mindenütt más és más címek alatt futnak ezek a háborus kinematográfiai remekek. Mert azok: technikai remekművek, ebben a tekintetben csakugyan nem lehet kifogást emelni ellenük. Ami fényhatást, élményszerűséget, fotográfiai tökélyt illet, abban az amerikai film az elérhető maximumot adja.


Mindenekelőtt dicséretet érdemel a vállalkozói szellem, mely a háborut téma, miliő és történés szempontjából felhasználja, kisajátítani meri, megelőzve ebben a németeket. Az előrelátó amerikai üzletemberek (bebizonyították, hogy a háború nem az a valami, ami felett el muszáj siklani, ami nem kell se nézőnek se olvasónak, amit nem jó az emberek emlékezetébe idézni. Hát igenis lehet és kell! A hiba nem is a miértben, hanem a hogyanban van. És itt aztán nem lehet elhallgatni, hogy a háborunak, mint eseménynek, történésnek, sorsformálónak megfilmesítésében oly lélekzetállitó bűnök történnek, mélyek tultesznek minden más kultúrbűnön. Ez áll a legpacifisztikusabb szándékkal megkomponált háborus amerikai filmre is.


Bizonyos, hogy a háborus filmek hatása másképen nyilvánul meg az ugynevezett győztes államokban, mint a legyőzött országokban. Ez a különböző hatás megnyilvánulás azonban végeredményben egyféleképen mutatja meg a bünt és tükrőzi vissza a lényeget.


A német ujságok jelentései szerint például a „Bajtársak” előadása erős pacifista hatással volt a nézőre. Teljes egészében nem lehet elfogadni ezt a megállapítást, de ha a „legyőzöttek” mentalitását nézzük, sokban lehetségesnek tarthatjuk ezt a tisztitóhatást. Nem lehet elhinni azonban azt, hogy ezek a filmek a szervezett ölés bűntudatát ébresztik fel a nézőben, nem lehet elhinni, hogy az égő, felhasogatott árkok, rommálőtt házak, szuronyos rohamozók, rohanó lángvetők, a harctérnek egész ijesztő realizmusa ellenállásra hangolna. Egyszerüen azért nem lehet ezt elhinni, mert a film történése ugyanekkor ezt a pokoli valóságot, a szervezett ölésnek ezt a lélektipró gépiességét valami lehetetlen édeskés szentimentalizmussal vegyíti és ugyszólván glorifikálja a katonát, ezt a névtelen valakit, ezt a bünbe és ölésbe hajszolt számot, mint az emberi közösség legideálisabb alakját. Nem lehet elhinni Berlinben, Budapesten vagy Bécsben pacifizáló hatását, amikor Párizsban vagy Prágában egy-egy képe: egy német repülőnek lelövése, egy léggömb felgyújtása vagy egy ellenséges katonának megölése vagy égy roham, mely az ellenség legázolásához vezet, tapsvihart tud kiváltani.


Az a körülmény, hogy az amerikai film ezekben a momentumokban a háború sportszerűségét is kidomborítja, még mélyebbé teszi a bünt. A nyugati frontra hurcolt amerikai katona a maga hiánytalan háborus felszerelésével valami modern vadászatra emlékeztet, aki fizetés ellenében nemes vadat, embert üz. Hogy közben ő is otthagyja néha a fogát és hogy a hazatérők sorai ott is megritkultak, azt leggyakrabban elfelejti megmutatni a rendező. Az amerikai filmembert, bármennyire ért az elkendőzéshez, emellett nem. lehet egyoldalusággal vádolni. Tud például német közlegényt teljesen emberiesen beállítani, szimpatikussá tenni, a névtelen ellenséget épúgy hőssé magasztosítani, mint az amerikait. Pacifizáló hatása az ilyen jelenetekben elvitathatatlan, de a lényeget mégis elkerüli.


Mert végtére is mi a lényeg? Mi volna a cél? Miért érdemes a filmeknek a háboruval foglalkozni, miért kell ezt a hatalmas történésanyagot, mely kibányászhatatlan, élő képekben megjeleníteni és mindig újból és újból, soha meg nem szünően az emberek elé hozni? Nem használ az eddigi filmeknek az a lélekzetfojtó realitása, mely a volt katonában felidézi a döbbenet óráit, újból ráemlékezteti a vérre, mely végigmocskolta és a véletlenre, mely felszabadította kötöttségeiből, nem elég ez a technikai remeklés, a fotografálásnak ez a csodajátéka, mely a tapasztalatlanra úgy zúdítja a háború rémségeit, mint egy elkerülhetetlen végzetet, nem, mindez nem elég és nem lehet cél, ha a következő´ képekben az ölésnek ezt a feneketlen bűnét elkendőzi valami szentimentális hősködéssel, zászlólobogtatással, hazatérők diadalmas felvonulásával és mennyasszonyok boldog csókjával. Hol maradnak a gyászruhás anyák, az elhagyott gyerekek, a kifosztottak, az ölésnek minden velejárója, minden büne? Mit használ ha egy szitává lyuggatott emberroncsot, ha halomba rohadó csonka törzseket, égő házakat mutat a film, amikor a következő képben a derék Samy és a poilu sapkáját lobogtatva hurrázik az elfoglalt német árkokban, ha győztes seregek marsolnak utána még mindig végeláthatatlan sorokban és a fizetett embervadászon a kéj vonaglását fotografálja az operator.


Itt vannak ezek a háborus filmek döntően elhibázva, ezekben a képekben, melyekben győztesen pereg a dob, a sorok felvirágozva vonulnak és a nők felakadt szemmel nézik a világ legdaliásabb és legimádandóbb szexuális objektumát, a győztes katonát. Hol vannak most a halottak? Ki gondol rájuk? A halottak feledve vannak! Miért akkor mindez? Az a nagy parádé? Miért kellett rommá lőtt falut, összehasogatott árkot, fejetlen tetemeket, üvöltő és őrjöngő rohamozót, az egész háborúnak ezt az észbontó értelmetlenségét és sivárságát megmutatni, ha csak úgy el lehet marsolni milliók holtteste felett és a felujjongó hurrák s a dobszók feledtetik, elkendőzik a bűnt?


Az amerikai film megtette a magáét: egészséges üzleti szellemmel bátran hozzányult a háborúhoz, az európai filmrendezőn a sor, hogy feledtesse az amerikai kollegáktól elkövetett kultúrbűnt és rámutasson a háborúra: az uniformizált, megkötött névtelen emberre, a „hősi halálnak” banális személytelenségére, erre az egész reménytelen dobálódzásra és gépi önkényre, mely megadta, hogy ezeket az eljövendő filmeket láthassák mindazok, akik felejteni tudják, hogy csak a gépi véletlenen mult, hogy nem halottak. (Nagyszombat)


 


Vissza az oldal tetejére