FĹ‘oldal

Korunk 1928 Január

Az Aszfodélosz kávéházban


Markovits Rodion

 


Az Aszfodélosz kávéházban csöndesség volt. Nagy ablakaiból látszottak az eliziunii mezők és oda csillogott a hömpölygő Léthe vízének ezűstszínű fodrozása.


Az Aszfodélosz kávéház ajtajában, két vándor udvariaskodott.


Tessék... Tessék Klein úr...


Csak Ön után, Galambos úr...


Azt hiszem Klein úr az idősebb...


Azt hiszem most már mindegy Galambos úr...


Végre benn ültek a vádorok a kávéházban. Beszélgettek.


Ön pénteken halt meg Galambos úr, nemde?


Igen... úgy kell lennie... az utolsó pillanatokban már nem


figyeltem oda...


Én még szerettem volna néhány esedékességet inkasszálni. De ez most már elmúlt.


Galambos úr fekete ruhában volt, Klein úr hosszú, fehér ingben.


Én azt hittem Galambos úr... azt hittem... itt nem fogunk...


nem fogunk egy kávéházba járni...


Őszintén megvallva Klein úr... én is azt hittem...


Ugylátszik, itt már nem csinálnak kázust az ilyesmiből.


Ugylátszik, Klein úr.


És vajjon a kihallgatással mi lesz?


Lehet... még az is meglehet, hogy ott is együtt leszünk ..


Ezek után nincs kizárva...


Önt szombaton temették Klein úr?


Nálunk nem temetnek szombaton, Galambos úr.


Persze...


Hasogatást már nem érez Galambos ur?


A világon semmit, Klein úr?


–Érdekes, Nekem is megszünt a szemkönyezésem. Nem fogom kenni pár napig.


– Gondol az adósokra Klein ur?


Most hogy eszembe juttatta Galambos úr. De nem törődöm velük.


Sajnál valakit, Klein úr?


Most már nem. Azelőtt sokat szenvedtem emiatt is. Nagyon fájt a szivem valakiért. Nagyon sajnáltam valakit. Ha meggondolom, még most is fáj egy kicsit, Bestellern magam. Szenvedtem miatta utóbbi időben. A falat sem ment le rendesen a torkomon, ha eszembe jutott. Égetett a tiszta ingem, ha rágondoltam...


Ki miatt volt ez, Klein ur?


Az illető egy fiatal ember volt Galambos úr. Egy fiatalemberről van szó, akit kifosztottam. Egy fiatalemberről van szó, aki éveken át megvonta magától a falatot, csakhogy nekem legyen öregkoromra, Egy fiatal ember, aki nekem áldozta az egész ifjúságát, miattam törte magát, nekem gyűjtött. Nem nősült idején, nem alapított családot, csakhogy nekem ne legyenek gondjaim. Nem ment vasárnap a ligetbe, hogy nekem öregségemre több jusson. Áldozatul dobta az ifjúságát, csakhogy nekem tisztes öregségem legyen...


Volt is, Klein úr...


Volt... Vagyonos, jómódu ember lettem öregkoromra. Jómóduvá tett az a fiatal ember, akiről beszéltem. De minden falat a torkomon akadt, mindig eszembe jutott, hogy az a szegény fiú ezt a szájától vonta el. Ha fát tett a tüzre a cselédem, azt mondtam magamban: most az ő fájánál melegszel. Ő fázott, te melegszel. Egy darab fát nála hagyhattál volna. Nyáron a ligetben, vagy a fürdők parkjában orromba hasított az illat: az ő fiatal tüdejének is juthatott volna valamicske. Legalább ennyi. A levegőt is elvetted tőle. Hej, te komisz öreg ember .– így szóltam magamhoz, százszor is egy nap te önző öreg ember: te ezt mind tőle loptad, ez mind az övé volt. Nem hagytál nála semmit ezekből. Miért engedted, hogy érted mindenről lemondjon a szegény fiú? Hiszen te nem is tudod úgy élvezni ezeket a javakat, ahogy ő tudta volna, az ő fiatal és rugalmas idegeivel... Nagyon fájt ez nekem Galambos úr... Fájt, de már nem segíthettem rajta... Most is nyom ez az emlék. Hangosan tanult éjszaka, ez az önfeláldozó fiatal ember, de csak azért, hogy engem, vén szamarat oktasson. Készen kaptam tőle mindent, amit tudok. Illetve amit tudtam. Bölcs embernek tartottak, holott, voltaképen semmit sem tudtam, ez a fiatal ember adta át nekem szorgalma kincseit. Az a fiatal ember, akiről beszélek, az csinálta a nagyszerü beszédeimet, az csinálta az okos számadásaimat. Ő hozta nekem készen a véleményeimet a dolgokról... Én csak árnyéka voltam neki, én csak habzsoltam az ő munkájának eredményeit... De éreztem... mindig éreztem... hogy nem jogos... nem erkölcsös, egy fiatal embernek elvenni a fiatalságát és azután eldobni őt. Éreztem, sőt tudtam, hogy amit egyszer elvettem tőle, soha nem adhatom neki vissza... minden falatnál, amit ettem, éreztem, hogy tőle vontam el... Éreztem: bitang vagyok, hogy elfogadtam ezt a nagylelkü lemondást... éreztem, hogy ezt soha többé nem tehetem jóvá... éreztem, Galambos úr, hogy az ő nyomorúságán épült a gazdagságom, hogy az ő szükölködéséből született a bőség körülöttem... éreztem Galambos úr, hogy bünös vagyok és ez nagyon kinos volt... ez megmérgezte az életemet...


Nem lehetett volna jóvátenni, Klein úr?


Nem lehetett Galambos úr. Egyszer elment és soha nem láttam többé... Neki köszönhetem a vagyonomat, de soha nem tehettem könnyűvé egyetlen percét e fiatalember szűkös és önfeláldozó és munkás életének... Nem adhattam semmit gazdagságom idején e páratlan ifjúnak...


Ez szomorú Klein úr... Engem meg... képzelje, egy könnyelmü ifjú tett tönkre. Nekem nagyon rosszúl ment az utóbbi időben, Klein úr. Engem kifosztottak és öregségemre nem hagytak meg semmit. Ültem öregségemre a hideg vackomban, magam hasogattam kínosan a fát, ha volt, míg combomat a köszvény hasogatta. Szégyenkezve jártam ősz fővel az emberek között, kinos rongyaimban. Ez az egy fekete ruha volt az egész vagyonom. A temetésemre tartogattam. Ha nem halok meg hamarosan, még ettől is meg kellett volna válnom. Utóbb már csak erre a fekete ruhára vigyáztam. Meghagytam, hogy ebbe temessenek... Azt a lelketlenséget Klein úr, hogy egy ilyen gazdag embernek, amilyen én voltam fiatalabb koromban: nem hagytak egy pohár bort, egy pohár meleg bort öregségemre, nem hagytak egy gondtalan percet... Azaz, hogy csak az a lelketlen fiatal ember nem hagyott, akiről beszélek... Duhaj éccakákért feláldozta egy öreg embernek karéj kenyerét, tivornyákért nyugalmas oduját, nehány muló és silány ölelésért: egy szerencsétlenné tett öreg embernek vigasztaló pipa dohányát... Sallangos lószerszámért: a karosszéket, melyben ülhettem volna. Esztelen virtusokért, egy beteg öreg embernek agyonhajszolt testét. Pezsgős tivornyákért a meleg levesemet, mely bús öregségem vidámította volna. Pazar ruhákért: lehúzta öregségemre rólam az egyetlen váltó inget... Na mindegy... Mindegy most már ...


A vándorok kinéztek az Aszfodélosz kávéház nagy ablakán a hömpölygő Léthe víze felé, melynek idelátszott az ezüstszínű fodrozása és amelyen túl ott pompáztak az eliziumi mezők...


Az Aszfodélosz kávéház pincére, mikor látta, hogy a vendégek már sokat beszéltek és fáradtan merülnek emlékeikbe, egy-egy pohár vizet tett elejbök. A vándorok mohón nyultak a víz után és fenékig kiitták a poharat.


Mikor megitták a vizet, értetlenül néztek egymásra és mosolyogtak. Be akartak mutatkozni egymásnak, de csak nézték egymást és mosolyogtak.


A kávéház pincére pedig újból tele töltötte kancsóját a Léthe ezüstös vizével.


 


Vissza az oldal tetejére