FĹ‘oldal

Korunk 1927 December

Vasárnap


Nyirõ József

 


Napokig tombolt Wesselényi a dühtől, szégyentől, undortól, kimeríthetetlen boldogtalanságában. Folyt a jobbágyok vére, zuhogott a bot és sebzett a fegyver minden semmiség miatt. Élő embert nem bocsátott maga elé. Rájött a veszett órája. Marta önmagát, kinozta lihegve. Felszabadúlt minden gyilkos dühe. Talán öntudatánál sem volt. A kastély rémségektől remegett. Az emberek messzi elkerülték, az urak a kapuból visszafordultak, galamb sem mert a házra szállani és nem volt senki, ki be merje ablakán kiáltani:


– Vasárnap van!


Rétyi uram, a pap palástot, föveget tett, hóna alá csapta a vastag bibliát s komor léptekkel elindult a kastélyba. Öles, szikár, sasorrú ember volt, titokette, fekete képü, elszánt, mint egy hatszáz esztendős holló, mely önmaga felett gondolkodik. A kapuban álló istrázsára rárivalt:


– Mi dolog ez? A Wesselényiek vasárnap töltött fegyverrel várják a papot? Elhord magad! és kemény léptekkel áthalad az életen be az úrhoz.


Wesselényi zilált hajjal, tépett öltözetben, komoran, teljes apáthiában könyökölt a karján. A pap áll felette hangtalan s csak a szemek meredeznek. De a prédikátor erős, magvető félkarját kifeszíti, hatalmas mellét teleszívja haraggal:


– A templomba!


Wesselényi csak meghökken.


– Bolond ez a pap?


A hollóorrú ember ám nem retten meg, hanem megnyitja száját, csak úgy dől belőle a szigorú feddés.


Te megátalkodott, konok, bűnös, elherdált életű, szerencsétlen ember! Te Isten rossz fia! Azt várod-e, hogy az Ur maga személyesen jöjjön? Meddig sinylődöl a test és szenvedély rabságában? Tönkre tetted tested-lelked, maholnap sem hazád, sem nemzeted. Szégyent hozol idvezült atyádra, anyádra, egész nációdra. Te...


Wesselényi felugrott, de azonnal lecsüggedt. Homloka elfeketedett és rekedten, fáradtan pihegte önmagának:


Nem tudom, mi van velem, mért nem tudom megölni. Olyan vagyok, mint a megszállott... Hagyj békén, te pap, és elkerekült bolond nézéssel motyogta ki tudja hányodszor: A császár szeretője lett... Undorodom tőle, de nem tudom feledni.


A vénülő, ezüstderes pap megnyhült. Átölelte, támogatta.


–Ébredj Miklós fiam! Hát már többet nem akarsz boldog ember lenni ? Nem akarsz vigaszt?... Jön még ide csicsergő szépasszony, ki megvidámítja e házat. Hűséges feleség, tiszta, szeplőtlen. Hiszen olyan sokan vannak. Csak te nem ismernél ilyent?


A férfi elkápráz. Cserei Heléna! ejti ki enyhén a nevet.


És mintha furcsa zengés volna a palotában. Mi történt az éjszaka?


– Na jó, egyezik bele menjünk hát a templomba.


Még nem tért teljesen magához. Csak az utcán veszi észre, hogy a pap kezénél fogva vezeti, mint bárányfarka a csecsemőt. Csoda, hogy a vén bibliát nem az ő hóna alá nyomta – Mi is történt ? – eszmélt


Mégis furcsa, állapítja meg restelkedve. De jól esett a szigor, meleg volt a feddés, ez a halálmadár riasztás. Mégis bátor ember Rétyi uram. Nem afféle csontképü, német egyetemeken szárított lelkü, borhasú ember, hanem pap a javából. Nekemvaló, tetszik a pap s már a régi hangon fordul hozzá.


Milyen nap vagyon ma, Rétyi uram?


Vasárnap, felel a pap.


–Milyen furcsán mondotta ezt is. Vagy csak nekem furcsa?


A pap nem felel.


A réten gyermekleánykák virágból játékemlőt, tesznek. Rongyosak, de szépek. Hajuk töve arany, a kedvük tudatlan, mellükben fehér szivecske dobog. A rozzant tornácokon elkésett férfiak borotválkoznak, s a figyelő kutya két hű szeme a tükrük. A rothadtzsuppos vityiló tövében üngös gyermekek melegszenek, mintha az eszterhéj cseppentette volna oda. A nap süt és csend van.


– Tehát vasárnap ismétli Wesselényi.


Már húzódik is a templomba a nép. Egyrésze az úton, másrésze a mennybejáró ösvénykén. Nem cifra istenháza ez, hol a tömjénfüsttől a szentek tüsszentenek. Nincsen neki nappal-csókolózó magos tornya. Csak egyszerű kálvinista templom. Fekete gerincén töredezett már a csipkés viharsor, s kerékagy-likon eresztett kötéllel csángatják két apró harangját; de szeret benne lakni az Isten. Nem az az Isten, ki elől a gazdagoké, hátul a szegényeké, hanem maga az Isten, ki még haragjában sem csapja be gyermekeit, mint a szél a templom-ajtót.


A pap székébe vezeti az úrat, görnyedt, nyomorúlt emberek között. Rétyi uram maga a papi székbe ül és rázendít a lassú zsoltárra. Az is kínosan vánszorog versről-versre, de szívből, igazán. Az arcok átszellemülnek, égfelé néznek és megjelenik életük első mosolya.


„Mindeneket megtartó örök Isten...” kezdi a pap.


Mindenki alázatosan meghajlik, csak Wesselényi veti fel indulatosan a fejét, hogy neki elég, de a pap összevonja nagy szemöldökét és azt mondja:


–Uram!


Nem tudja, neki mondotta-e, vagy az Istennek, de a pap vele fordul szembe.


Idvezült urasszonyunk, jóságos pátronánk, édesanyád halála óta im most köszönthetlek először ez helyről, hogy átadjam öröködet....


Az úr megrezzen. A jobbágyasszonyok felszeppegnek, az üstökhajú férfiak zsibbadtan ülnek. Csak a pap bátor.


Vedd át tehát öröködet!... Lásd, itt görnyednek előtted. Riad tan nézik félelmes úrukat. Szegény, esett, jobbágyemberek, igahúzók, szenvedők, kik alatt még a föld is sír és szégyenében saját árnyékába rejti arcát. Emberek ők, kiknek értelmük és szabadakaratuk nincs, csak testük vagyon. Az is megtörött és fáradt...


– Ha a madár elfárad, prédikálja rendületlen tovább - az is falevélen pihenteti nyelvét. A föld és zengő levegő minden oktalan állatkája boldog... Csak nekik nem szabad megállani, bár csak a virágra nézni. Eső, vihar, tűz, víz, betegség nem számos s csak gyermekük és ebük vonít, ha kidűlnek az élet jászla mellől. Szeresd őket; uram!


Merész, lázadó, túlságos beszéd. Harag fojtogatja Wesselényit, a szeme szikrázik, mintha ördögök tépnék szeme szőrét. A törött ablakon befúj a szél és megforgatja a pap előtt a hatalmas biblia avult leveleit. A fekete prédikátor elnéz a messzeségbe és tovább folytatja a vészes magvetést.


– Pedig magyarok ők, kik verejtékükkel ragadnak e földhöz és csak Krisztus, a Szenvedő szereti annyira, hogy a kedvükért tán maga is jobbágy lett. Sokmillió elrontott istenképe, koldús magyar, Kárpátok kutyái... A te örökséged. Szeresd őket uram!


A látás könnyekbe törik, az agy tüzes, a fülekben az ige sír, de csak loppal merik befogadni nagy sorsuk szavát. A pap forró ajkkal repül tovább, mintha tűzes katedrán állana.


– Ébredj fel hát urunk és ismerj reánk, árva magyarokra! Lásd meg bajainkat, ne hagyj itt magunkra! Hiszen itt játszottál, mint gyermek is közöttünk. Légy hát édesapánk s mi szeretni fogunk. Ébredj fel jó urunk, Wesselényi Miklós!...


Sokáig néma csend maradt a beszéd után. Nincs ki énekelje a záró éneket s a pap is elhagyja. A nép félve lopakodik ki a szentegyházból.


Wesselényi Miklós leborult székére. Nem hallja az ámment, hogy mindennek vége van s már madarak szálltak a templom tetejére. Ül és gondolkodik.


– Igaza van a papnak.


Eszébe jut minden. A víg katonaélet, anyja temetése, méltatlan kedvese, a trón körül hasznot leső urak, szerelmek, szenvedélyek s végül a szegény, szenvedő országnépe, hazát fenyegető veszedelmek, amikkel ő nem mérkőzhetik, mert az ő élete is céltalan, üres, újabb veszedelem ...


A pad megreccsen alatta. Körülnéz. A szúette fatrónus üres, a vénhedt templomi bútorok fölött pókháló csüng és rideg, fehér néma falak veszik körül.


– Nem érdemes. Nincs mit kezdeni__ és ingerülten ő is elhagyja a templomot.


Az ajtóban újból papjába ütközik. Kedvetlenül, hidegen rázza le magáról:


– Gondolkodtam a beszédén Rétyi Uram. Sok igaza vagyon. A népen valóban kellene segíteni. Küldjön embereket, hogy a kastélyban adjanak ki élelmiszert a falú számára.


A pap keményen visszautasította: Köszönjük. Nem kell!


Nem kell? – lepődött meg az úr. – És mért nem kell?


– Mi becsülést, komoly munkát várunk, az ember jogainak megértését, ez földnek megmentését s szeretetet, nem ajándékot. Wesselényi elborúlt.


–Ember, én már nem tudok szeretni!


– Akkor várunk, szólott a pap.


Megfordúlt és hóna alá csapta öreg bibliáját.


Vége a vasárnapnak.


Esteledik.


Gondülte fővel visszatért sodrába a nép. A virágosföld elenyészik, hogy egy ember fél markával megfojthatná haldokló harmóniáját. A sok kicsi élet elrejtőzik. A Szamoson túl, a fák között a hold felleheli széles súgarait. A házak lassan egymásba folynak. A szegény jobbágynép fél a viskókban, s nem meri meggyújtani a hólyagos bendő-lámpát. A sötétség névtelen és észrevétlen. Az élet szájat cserél a halállal, de még egyszer elfújja az altató himnuszt a világ fölött.


„Tanuljatok meg szeretni!...”


Wesselényi töprengve megy az utcán. Egyedül van. Csak a láncaikról eleresztett ebek ugatják a sarkát és dühösen beszívják az út fehér porát.


– Szeretni... De hogyan kell ezt csinálni?...


A szokatlan templomi jelenettől egész nap nem szabadulhatott. Űzte, hajszolta a merész beszéd. De nem tudott rá haragudni, mert tényleg igaza volt.


Nem vágyott haza. Kószált, merre az út vitte. Igy ért ki a rétre, ahol sírógyermek jött szembe vele. Alig három éves kis parasztleányka. Látta is őket játszani, mikor templomba ment. Ugylátszik, eltévedt, vagy elaludt. Szeliden megszólítja:


–Miért sírsz Kicsi?


A gyermek érzi a jóembert. Nagy fénylő szemeit ráveti:


–Vigyen haza, bácsi!


– Hol lakol?


– Nem tudom.


Megfogja a kezét és visszaindúl a falú felé. A gyermek alig győzi a lépést. Fáradt is, álmos is.


– Vegyen fel, bácsi!


Először meglepi a kívánság. Hogy ölbe vegyen egy rongyos jobbágykölyköt. De mít tegyen. Az úton nem jár senki. Felemeli óvatosan. A kicsi bizalommal átkarolja a nyakát és üde arcocskájával hozzásimul. A vad nagyurnak jóesik. Olyan jól esik.


Haladnak. Wesselényinek hirtelen eszébe jút, hogy most másodszor visz nőt az ölében. Az első Cserei Heléna volt, akit Kolozsváron átvitt a sáron. A melle elszorúlt.


– Heléna.


– Bácsi ne szorítson!esdekelt a gyerek. Hát szorítlak? újjong fel boldogan, mert eszébe jót, hogy


milyen jó volna, ha Heléna látná.


Most már érti a Rétyi uram beszédét is és lelkesülten úgy érzi, hogy e gyermek képében egész népét viszi az ölében.


A falúban a leányka ráismer házukra. Wesselényi óvatosan leteszi a földre, s kinyitja a kaput. Most a gyermek két karját kinyújtja.


–Meg akarom csókolni a bácsit.


– Hát csókolj meg kicsi, és újra ölbekapja.


A gyermek édesen orcájára hajlik s megcsókolja.


A nagy, vad Wesselényi elpirul. Különös a gyermekcsók. Mintha gondok, terhek szakadtak volna le a szivéről. Pedig a más gyermeke csókja volt. Szennyes kis parasztleánykáé, és mégis milyen messze hangzott a csattanása... Hogy megvilágosodott az agya tőle.


– Csókolj meg mégegyszer...


Tettereje visszatért.


– Igaza van Rétyi papnak. Célok és kötelességek várják itthon


az embert. Át kell venni a magyar sorsot. Tenni kell valamit... Holnap megyek Krasznára és feleségül veszem Cserei Helénát.


A gyermek beszaladt a kapún. Könnyen, frissen, ő is hazasiet.


–Milyen könnyü szeretni!...


Jókedve felveri a kastélyt és órák telnek bele, amíg ő is elcsendesedik.


Öreg este van.


A fekete ködbe vesző Rákóczi-hegy tetején nyugvó székében leül az Uristen s lassan sas száll a térdére. Szánakozón nézi az ember elha gyatottságát, nyomorát, a düledező földet, a végtelen szenvedést, ami csak akkor szünik meg, mikor az emberi fő szennyea gondolat vég leg elpihen... Vagy még akkor sem. Mit tegyen?...


– Tanuljatok meg szeretni! ismétli ő is.


Nem felel rá senki.


Vége a vasárnapnak.


Egyedül van az Isten, mint amikor a világot teremtette.


 


Vissza az oldal tetejére