FŇĎoldal

Korunk 1927 November

A polgár


Leonhard Frank

 


3


A Jürgen alapította Lázadók Szövetségének legfiatalabb tagja, egy érettségi előtt álló gimnázista, az alakuló ülésen kijelentette: eggyel többen vannak a világon, tehát: vagy ő, vagy a történettanár, de egyiknek pusztúlni kell. És hiába volt Jürgen minden ellenvetése, hogy még altkor is mindig ezer történettanár marad életben, a gimnazista nem engedett álláspontjából.


Amikor aztán néhány nappal később még két másik tag, két félig kiéhezett fickó, – akik azt állították, hogy mint matrózok és aranykeresők már az egész világot bejárták, – egy csomó álkulccsal és azzal az elhatározással állított be a villába, hogy egy hentesmester pénzét, aki minden pénteken elutazik, az elnök: vezetése alatt és a tolvajkulcsok segítségével el kell rabolni, az elnöklő Jürgen kilépett a Lázadók Szövetségéből.


Jürgen egy öregebb úrral folytatott eszmecserét, aki a szobájában szabadon repdeső tizenhat kanárijával és egy buldoggal együtt élve, kedvtelésből megtévesztő hűséggel levelező lapokat színezett és azt állította, hogy az egész világ anarchista mozgalmainak a szálai az ő kezében futnak öszsze, csak akarnia kell és két sifrirozott táviratára Mexikóban azonnal robban minden. Jürgen ezt a beszélgetést három perc mulva már félbeszakította.


A Népesedéspolitikai és Csecsemővédelmi egylet évi közgyülésén, ahol a . jelenlevő hölgyek elhatározták, hogy elvből többé törvénytelen anyákat és gyerekeket az otthonba többé fel nem vesznek – Jürgen éppenúgy nem talált feleletet az életre vonatkozó kérdésére, mintahogy a rektor sem tudott felelni a gimnazista sírjánál tartott beszédében, aki a Lázadók Szövetségének volt a legfiatalabb tagja és a nemsikerült vizsga napján azonnal felakasztotta magát. A „Belső Tökéletesség Iskolájának” gazdag izléssel és áhítattal berendezett termeiben, ahol ékszerdíszes öreg hölgyeknek, hosszúhaju ifjaknak és rövidrenyirt lányoknak nagyon művelt emberek azt ajánlották, hogy Laocséből és Buddhából válogassák ki a legjobbat és ezt a magasabb egységet válasszák életük vezérfonalául, Jürgent nyolcadik megjelenése után – mert kijelentette, hogy ennek a vezérfonálnak a bölcsessége nem más, mint lélekmanikür, hogy így ne törődhessünk a mások nyomorával, tehát kézzelfogható egoizmus és az igazi odaadástól még távolabb áll, mint a kanáribolond és chiffretáviratos buldogtulajdonos bolondsága – halk udvariassággal felkérték, hogy a jövőben maradjon távol a „Befeléfordulás csendes óráitól”, mire Jürgen növekvő szimpátiával újra a két éhes tolvajkulcsos aranyásóra gondolt.


Jürgent később egy filozopter bemutatta egy sötétbőrű, ázsiai arcvonalu nagyon szép lánynak, aki minden zsén nélkül azonnal meztelenre vetkőzött és vékony ujjait lefelé feszítve, elragadtatásban felfelé vetett arccal nekilibegett egy táncnak. Teljes odaadásban még pontosan egy évig fog művészetének élni, hogy aztán táncával az emberiséget megváltsa. A sarokban egy fekete ifju ült és hitt neki.


Amikor Jürgen rájött, hogy a hullarészek evésétől való undorodás talán csak ezer év mulva lesz alkotó része egy minden barbárságtól ment életrendnek, jelenleg azonban az egész még csak egyesek izléskérdése és semmiesetre sem az az eszköz, mellyel a küzdelmet az egész ellen sikeresen fel lehessen venni, amikor erre rájött, a tanti nagy elégtételére, már egy heti vegetarizmus után ujra visszatért a húshoz.


Két drámát, – melyek szerint egy huszadik századbeli rendes kortárs azon tragikus választás elé van állítva, hogy vagy öngyilkossá lesz, vagy pedig teljes tudatossággal ragadozóvá alakul át – már egy félév előtt égetett el az erdős magaslaton, a hamunál aztán fekve maradt és egy könyvet vett elő, melynek világhirü szerzője azt fejtegette, hogy abban a pillanatban, mihelyt a tőke és vagyon urai lemondanak igényeikről és nem bitorolják többé a hatalmat a nincstelenek felett – meg van váltva az emberiség.


Ez igaz lehet; a kérdés csak az, hol van az az egér és hol az a mód, mellyel az emberiséget, ezt a milliárdlábu macskát csapdába lehessen csalni, hogy végre mindnyájan igaz arcunkat mutathasuk, gondolta akkoriban Jürgen.


Töprengve és kiútat keresve, reményvesztetten és csak azért, hogy ne hagyjon semmit sem kipróbálatlanul, Jürgen hazatérőben ellátogatott ahhoz a négy Észak- és Délnémetországból származó fiatalemberhez, akik három lánnyal együtt a város közelében nemrég valami települést alapítottak.


Jürgen csodálkozó lelkesedéssel újjongott, amikor látta, hogy micsoda fesztelen pajtási viszony van a nevetőszemü lányok és a nehéz munkában görnyedő fiúk között, általában: csodálatos volt az a szellemileg nagyszerű életfelfogás, mely az ifjúerő nemtörődömségének jegyében valami szabadító, humoros, mindentől elrugaszkodást jelentett.


Az egyik nagy csontkeretszemüveges, még kialakultalan arcvonásu és nem elég tisztabőrü telepes csakhamar utólérte az éjszakában boldogan hazafelé gyaloglót és egy csomó röpiratot nyomott a markába, köztük egyet, amit a telepesek együtt írtak és a saját kiadásukban jelentettek meg: „Kapitalizmus, egyetem és szabad ifjúság” és egy négy oldalas propagandaröpiratot: „Hasonló meggyőződésü elvtársainkhoz”, melynek első mondata így hangzott: „Mi, az egyetemnek, ennek a kapitalista szükségintézménynek hátat fordítottunk és koratavasszal összepumpolt pénzzel egy elhanyagolt parasztházat vettünk, mely jólehet eléggé meg van terhelve...” Az utolsó mondat: „A mi telepünk a nagy mocsárban valóságos kis sziget.”


Az egyetem elhanyagolása, a tanti kétségbeesése és fenyegetései, a tan-díjpénzeknek a telepesek kezébe vándorlása, akiknek sürgős szükségük volt vetőmagra, a fárasztó föld- és kertimunkák és az esténként órákhosszat tartó, heves viták voltak azok a következmények, melyek Jürgent boldog izgalommal töltötték el.


Éjjel-nappal nyitott ablakok. A szobákban egy-egy táboriágy és kézikoffer és semmi más. A világosra festett falak kék-, zöld-, rózsaszínben nevettek.


„Holnap Lili a gyerekével lejön a hegyekből.”


Mennyi élet van ebben a mondatban: „... Lili a gyerekével lejön a hegyekből.”


A telepesek kezdetben mint szónokok majd minden gyülésen felléptek, amikor is az állam és egyház, iskola, házasság, magántulajdon, tőkekamat-és telekrablás elleni tiszteletlen beszédeikkel felbőszítették és elképesztették a jelenvolt polgárokat.


A Gondolatszabadság és Tűzhalál nevü egyházellenes egylet utolsó ülésén, mely már évek óta küzdött, hogy rég felépített krematóriumát működésbe helyezhesse, a csontkeretszemüveges telepes kijelentette, hogy neki ugyan személyileg semmi kifogása az ellen, ha a jelenlevők akár holnap is hamuvá égettetik magukat, de nem hiheti, hogy ezzel a ténnyel a nagy kloakából csak egy lépésre is előrejutnának. Ez a kijelentése aztán egykettőre a telepesekre hivta fel a rendőrség figyelmét.


Krumpliszüret, bérkövetelés, rövidülő őszi napok és ugyanolyan mértékben hosszabbodó és mindig hevesebb viták. És egy szép nap a kézikofferek és Lili a gyerekkel és a telepesek eltűntek. A hét táboriágy összehajtva és egymásradobva ott feküdt a nyitott fészerben.


A paraszt ujra beállította kommódjait, széles tölgyszekrényeit és óriás toronyágyait a zöld-, rózsa- és kék falaikat sötétebbre babrálta és a szentképeket is felakasztotta.


Néhány héttel később a csontkeretszemüveges telepes lapot írt Berlinből: a település feloszlott. Az okok elég súlyosak, különben Jürgen sejtheti is azokat. Lili még nem határozott; de ő már tagja lett a szocialista pártnak.


És ezzel pont.


*


Ha Jürgen ezeken az őszi estéken, amikor az előkelő villanegyedben minden elcsendesedett, az ablaknál ült és visszagondolva hiábavolt kiútkeresésére, belefigyelt az éjszakába: távoli hangokat hallott, kintornák szürke ütemét.


Voltak látogatók, akiket noha még nem léptek a vásár területére, az ötven különböző melódia hangzavara már előre elszédített. Dobütés és trombitaharsogás győztesen újjongott.


Szédületes forgás, csillogás és repülés. A lányok szeretőjükbe kapaszkodva sikítottak, amikor a hullámvasút a mélybe zuhanva, a rózsaszinü alagútban eltűnt. A szín- és fényragyogó sátrak mentén feketén hullámzó embertömeg. A kifulladt, berekedt kikiáltók minden kedvességüket előszedték. Nagy volt a konkurrencia.


Ez azonban csöppet sem zavarta Schmied Rudolf úrat, aki zöld kocsijában, miután a felügyeletet és pénzbeszedést Seidelre bizta, nyugodtan dűlt le egy kis pihenésre. Mert: előző nap, a kora reggeli órákban, amikor még sem a tulajdonos, sem az adjunktusok nem kontrolálhatták a bevételt, Seidel az osztályát hintáztató tanítótól a befizetett összegről nyugtát kért és a nyugtát a pénzzel együtt lelkiismeretesen átadta Schmied Rudolf urnak.


Ez a nyugta halálos méregként hatott Schmied úr bizalmatlanságára. Az adjunktusok ugyanakkor valami távoli rokont sejtettek Seidelben és pontosan szolgáltatták be neki a pénzt.


A szép és feltünően magas hajóhinta tizenkét állandóan foglalt csónakja szakadatlanul röpködött. A szomszédos régi, alacsony hajóhinta hét csónaka majd mindig mozdulatlanságra volt kárhoztatva. Az adjunktusok ordítozva hívogattak, a verklis veszettül dolgozott: mindenki a magas hajóhintához tolongott.


Seidel merev szemmel bámult a közönségre és amikor Hohmeier urat megpillantotta, közönyös arccal parancsolta meg az egyik adjunktusnak, kit kollégái, az arcán látható szilvakék szív miatt csak „Szív”-nek neveztek, hogy a sorban utolsó csónakot állítsa meg, mert a menetnek vége van.


Egy másik, ijjesztően nagy lófejpofáju adjunktus a fékeződeszkát máris a halálrahimbált csónak aljához súrolta. Egy új menet kezdődött. Seidel összeszedte magát. A városi hivatalnok gúnyörömös szemmel figyelte. Hohmeier úr menyasszonya egy sovány és sápadt arcu hölgy ugyancsak nagy szemekkel bámult.


„Az óriáshölgy! Ahogy eszik! Ahogy iszik! Ahogy alszik! Mellbőség 154! Minden más ennek megfelelő! Koloszális! Minden látogató személyesed győződhetik meg az elmondottak igazságáról! Mellbőség 154!” – ordította az egyik kikiáltó a hajóhintától balra.


És egy másik: „Hopp hopp hopp hopp hopp!” Ló nélkül lovagolt elegáns trapban a közönség előtt. Ez volt „az ederi hipodron, hol mindenki veszély nélkül lovagol.”


Jürgent is megállította egy kicsiny életnyuzott mutatványosbódés, aki vállán egy folyton izgó, mozgó bedreszirozott hollóval hadarta mondókáját: „Lépjen be: itt minden ember óhaja teljesül.”


Jürgen, aki félig hunyt szemmel bámult a nyuzott öregre, erre hirtelen ott állt Lenz Katalinnal a nyesett cseresznyealléban. De jön a tanti és kézenfogva cipeli el Katalintól.


Ha tudnám, hogy mit akarok, gondolta magában Jürgen, akkor most felkeresném Katalint, de ma már nem tudom azt, amit akkor tudtam.


Az alacsony hajóhintánál nagy csődület; a közönség valósággal megrohamozza: a tulajdonos egy nagy plakátot akasztott ki, melyen ez állt: „Itt egy menet csak félárba kerül.” Gunyosan pislantott át Seidelre, kinek csónakjai most mozdulatlanságra voltak kárhoztatva.


Seidel a tulajdonoshoz rohant, aki rémülten dörzsölgette ki az álmot szemeiből és ugyancsak féláron akarta felvenni a versenyt.


„Ha Ön így csinál, akkor igaz, hogy a közönség újra visszatér Önhöz, mert hisz a mi hajóhintánk magasabb, de a bevétel mától kezdve a felére fog csökkenni. Hintája így lassan elértéktelenedik.”


„És így meg egy fillért sem keresek. írjon gyorsan egy plakátot. Segítsen a Szív is.” Idegességében majd széttáncolta a kocsit.


„Nézze, én azt tanácslom ...”


„Nem, nem! Semmit! Gyorsan barátom, gyorsan! Az idő mulik.”


„Csak ennyit reszkírozzon: ma este ne akarjon egy fillért sem keresni, de ha ezt megteszi, akkor holnaptól kezdve újra a régi bevétellel dolgozhat.”


Schmied Rudolf úr égnek dobálta a karjait: „Hogy? Hogyan? Micsoda? Mi?” „Hintáztassa ma az embereket egészen ingyen.”


Schmied úr most tele tüdővel addig kiabált a fél-ár plakát után, amíg Seidel meg nem magyarázta neki, hogyha ő így csinál, akkor a másiknak is követnie kell példáját, minden attól függ, ki bírja tovább szusszal. „Ön jómódu ember, a konkurrens ellenben csőd előtt áll. Ön addig folytatja ezt a játékot, míg egyszer csak be nem állít a másik és arra nem kéri Önt, maradjon minden a régiben.”


Schmied Rudolf úr öreg vásáros arca felragyogott.


Seidel a kocsiba intette Szivet, Lópofát és a többi adjunktust. Sok száz hirtelen csinált jegyet vagdaltak, pecsételtek. És a hatalmas plakáton ez állt: „Mindenki, aki felmutatja jegyét, ingyen utazik Schmied Rudolf hajóhintáján, mely a világ legnagyobb és legmagasabb ilynemü vállalata.”


Szív ordítva dobálta a jegyeket a közönség közé. Az emberek egy-kettőre ostrom alá vették a hajóhintát. Seidel megfigyelte, hogy a konkurrens csónakjai, hogy ürülnek, hogy soha többé meg ne teljenek.


Sohselátott zavar és tolongás. A két tulajdonos egymást tullicitáló kiabálása az egész vásári közönséget odavonzotta. Még a mutatványosok is odasiettek, mert nem tudták elképzelni, mi az, ami közönségüket elcsábítja. Az első sorokban ott állt Hohmeier úr.


Egy negyedórával később a menet megint elérte régi árfolyamát. Schmied úr kocsijában Seidel vezette a tárgyalásokat.


A hullámvasút, tehát a legnagyobb vásári vállalkozás tulajdonosa félrevonta Seidelt és a vállára tette a kezét: „Egy segéderőre lenne szükségem. Akarna-e nálam üzletvezető lenni ?... Ezt nagyszerüen csinálta.”


„Schmied urnál vagyak alkalmazva.”


„Fizetésének háromszorosát kapja.”


„Valószinü, hogy holnap már magam is üzletet nyitok... De azért lenne egy eszmém, amít szívesen eladnék Önnek!”


„És pedig?”


„De előbb írjon alá egy nyilatkozatot, hogy kétszázat fizet, ha az eszmémet megvalósítja.”


„Százat!”


„Kétszázat! ”


Seidel zsebrevágta a cédulát. „Önnél ugyebár, főkép szerelmes párok utaznak, mert az erős kanyaroknál egymásnak dobódnak.”


„Ugy van. A konstrukció is erre spekulál.”


„Aztán az alagút se kutya. Az alagútban különös előszeretettel tünnek el a párocskák. Ezt jól megfigyeltem.”


„Helyes, helyes! ”


„Az alagútban vörös villanylámpácskák égnek.”


„Természetes! Rózsaszinüek!” felelte a vállalkozó nagy gesztussal.


„Holnap tehát csináljon a gépésze valami készüléket, ami a kontaktust megszakítja, úgyhogy az alagút néhány pillanatra sötétbe maradjon, aztán megint világos, megint sötét... A szerelmes párok majd e szerint fognak igazodni.”


Schmied Rudolf úr ragyogó arccal lépett hozzájuk.


Seidel visszament a helyére és magához intette Szivet. Szív egy tönkrement mutatványosnak volt a fia, kinek az állatai megdöglöttek. Seidel megtudta, hogy Sziv zsebében ott van az oly nehezen beszerezhető iparigazolvány, mellyel bármelyik pillanatban bódét nyithatna. „Micsoda állatok is voltak azok?” Sziv emlékező izgalommal: „Egy óriásteknős és egy viziló. Ketten menuettet táncoltak.”


Seidel alaposan megfontolta: vajjon egy lófejü embernek lesz-e sikere a közönségnél ? Sziv hajlandónak mutatkozott az iparigazolványt átadni, Ló-pofa saját személyével állt Seidel rendelkezésére; Leo Seidelnél volt a pénz és az ész. Csak a bódé hiányzott meg.


A bódé ott állott üresen és kihasználatlanul a vásár legnagyobb attrakciója „Schichtel August varázsszinháza” mellett, melynek látogatottsága példátlan volt. Aki olyan peches volt, hogy Schichtel úr mellett kellett bódét nyitnia, az nem csinálhatott semmilyen üzletet. A bódé tulajdonosa éppen azért az idén ki sem nyitott.


Szegény öreg, kinek senki által észre nem vett bódéja ott állt jobbra a varázssziháztól, amikor Jürgen hazatérőben újra elment előtte, hivogatólag nyujtotta ki tenyerét: „Itt minden ember óhaja teljesül. Tessék besétálni.”


Jürgen, aki kíváncsiságból: vajjon volt osztálytársai micsoda élvezetek után futkosnak, megígérte Sinsheimer Adolfnak, hogy hónap elsején egy borozóban találkoznak – néhány nappal később egy elhanyagolt külvárosi ház felé tartott, ahol a vörös lámpa alatt már ott várt rá Adolf, három fiatal kereskedő és Hohmeier városházi hivatalnok.


Öt zsebből öt színes zsebkendő fityegett. Sápadt és kipirult arcok: egyforma lázas feszültség és izgalom. Négyen a kereskedelmi klubban voltak, Hohmeier úrat az utcán fogták el és mindjárt ide cipelték.


Ünnep van: elseje, tehát: nézzük meg, hogy néz ki egy borozó – női kiszolgálással.


„De csak egy üveggel összesen! Ezt megígértétek nekem”, aggodalmaskodott a városi hivatalnok. Begombolta kabátja felső gombját és mint utolsó követte a csapatot: az élen Adolf, aki elszántan lépett be a keskeny borozóba, mely egy héttel ezelőtt még szerény péküzlet volt.


A három villanykörte most rózsaszín papirenyővel volt letompítva, a kenyerespolcon kenyér helyett címkés borosüvegek, az árusító pult pedig nikkelezett, fénysziporkázó, művirágokkal és szőlőfürtökkel gazdagon díszített büfévé változott át, mely mögött a vendéglős talán már tizedszer olvasta el az esti lapot.


Jürgen a vendéglősben most világosan felismerte azt a rabszolgatartót, akiről még gimnazista korában olvasott. A rabszolgakereskedő tintafekete szakála, az óriási kopasz fej, a nyeregorr: minden együtt volt. Csak a (korbács hiányzott, ezt jelenleg az esti lap helyettesítette. A három kifestett és selyembe öltözött pincérlány a vendéglőstől láthatatlan szálakon rángatva, a borárlappal a vendégek felé lódult.


A kereskedőkön kívül az egyetlen vendég: egy már teljesen elázott, gallérnélküli asztalos közvetlen az asztallap felett ingatta a fejét, aztán hirtelen felvetve, hamis irányban: „Ide gyere!”


A legidősebb pincérnő odament hozzá, hagyta, hogy kicsit fogdossa, amíg csak ki nem vágott az asztalra egy bankót. Belesimított a hajába, ahol még forgácsdarabkák ültek és szemével huga felé vágott, aki sietve hozta az új üveget.


A városi hivatalnok az asztal fölé hajolt. „De csak egyet összesen! A legjobb lenne a legolcsóbból.” És pénztárcáját előhuzva, a ráeső részt azonnal az asztalra rakta. Adolf sértődötten tolta vissza a pénzt. „Ez az én részem”, mondta nyomatékkal a hivatalnok.


A munkás az új üvegre bámult, aztán a legidősebb pincérlányra. „De most aztán gyere te is ide!”


A pincérlány fejcsóválva nevetett a kereskedők felé, aztán fiatalabb hugának intett, aki még ügyetlenül és nagy zavarban indult a munkás felé és hagyta, hogy az a térdére húzza. A munkás a kebléhez nyult, de amikor ott még alig talált valamit, dühösen ordította: „A másikat! ”


„Szabad magunknak is egy pohárral? – kérdezte szemeit le nem véve áldozatairól a legidősebb lány. Adolf egy-kettőre ura lett a helyzetnek. „Ugyan, hát természetesen!


A lány az üvegből három pohárba töltött és aztán még öt pohárba szinültig, úgyhogy hirtelen máris három üveg állott az asztalon üresen.


A városi hivatalnok három testen át előre és oldalt hajolva, az első üvegből töltött poharat jelentőségteljesen rakta maga elé.


„ízlik, mi?”, kérdezte a legidősebb démon, amikor Adolf szakértelemmel kóstolgatta a bort. Adolf cigarettát szórt a lány markába, kollégái pedig pénzt adtak neki, hogy az óriási orchestriont felhúzza.


Az orchestrion az egész hátsó falat lefoglalta. Egy-kettőre elkezdett nyekeregni, nyögni: egy szines fahuszárhadnagy pálcával a kezében ide-oda rángva dirigálta a mennydörgős dobszóuralta klarinettszólót.


A vendéglős mozdulatlanul és óriássá magasodva állt a büfé mögött. Szakála lassan belenőtt a homályba. A kopasz fej elkülönülten és fehéren lebegett a pult felett.


A munkás gagyogva töltötte a bort poharába, míg az ki nem futott, míg csak az üveg ki nem ürült, aztán elkezdett káromkodni: reménytelenül, mert látta, hogy szerény hetibérével nem igen veheti fel a versenyt az urakkal. A kétségbeesés dacával ordított fel: „Még egy üveggel! ”


A legidősebb lány már ott állt a háta mögött és először pénzt akart látni. „Ez nem elég. Menj haza öreg, ugyis eleget ittál már.”


A munkás, aki alig állt a lábán, most fenyegetően fordult feléje. De a pincérlány előtt ott állt óriássá magasodva a vendéglős és a lány kezében már ott volt a munkás sapkája.


Félig vonszoltan tántorgott ki. Vágya megint megcsalta, ki volt fosztva: fényt akart már egyszer és nőt, akinek nincs elhasznált teste és nem hord piszkos flanellalsót...


A legidősebb lány még ott az ajtónál kiterjesztette karjait: „És most mondják meg nekem, mi keresni valója van egy munkásnak ilyen helyen?”


A kereskedők is azt kérdezték. A nő kebléből most pornografikus fényképeket huzott elő, melyeken egy frakkos urral együtt különféle helyzetekben volt meztelenül levéve. Az asztalon már kilenc üres üveg állott. A lányok pohara pontosan ürült és telt meg újra.


„Hát persze, hogy hozzon még bort! ” hangoskodott Adolf és forró kezei remegve forgatták a képeket. „Hát persze, hogy hozzon még!” visszhangoztak a többiek.


A büfé mögött karikán egy veder függött. A veder aljáról egy gummicső vezetett az alája állított üvegbe. Amikor a lányok tele poharaikat beleöntötték a vederbe, a vendéglős ezzel a borral újra teletöltötte az üvegeket. És a lányok a bort újra letették az asztalra.


Az orchestrion szakadatlanul játszott. A négy egymásnak feszült fej csak nem akart leszakadni a képekről, míg aztán a legidősebb el nem vette azokat. Valaki kimondta a varázsszót: „pezsgő”. Jürgen pénzt nyomott Sinsheimer Adolf markába és kisietett a vendéglőből. A többiek észre sem vették.


A városi hivatalnok egyszerre csak úgy érezte, hogy torkon ragadják. Az egymásbakapaszkodott női és férfi testek a klarinétszóló dallamára ide-oda hintáztak. A pezsgő patakokban. Az üvegek állandó körforgásban: az asztaltól a büfféig és vissza. Az üvegekből a poharakba, a poharakból a vederbe, a csövön át az üvegekbe és újra a poharakba, míg a veder mellett józanul és hüvösen álló vendéglős elővigyázatra nem intette a lányokat.


A lányok erre rögtön távolabb huzódtak. A legfiatalabb ott maradt fekve a városi hivatalnok térdén. Be volt rugva. De a vendéglős egyetlen pillantásától kijózanodott.


Egy csomó diák lépett most be és a munkás asztalánál foglaltak helyet.


A városi hivatalnok szája dadogásra duzzadt aztán hirtelen magasba dobálta karjait és így erősítette: igy élni jó, így élni jó, hogy ő így él mindennap.


A legidősebb lány már ott állt a diákoknál, nevető fejcsóválással intett a kereskedők felé és kézhez vette a rendelést. A diákok mosolyogva pillantottak a berugott kereskedők felé.


„Pardon!” és Adolf hangjában, aki nem ismerte fel osztálytársát Lenz Károlyt, volt valami fenyegető. A vendéglős teljes tekintélyével lépett elő a büfé mögül.


„... így élünk mi, igy élünk mi min-den-nap”, énekelte még mindig a hivatalnok. És a legidősebb lány az asztalra tette a számlát.


Az öt havi fizetés nem volt elég. Az asztal tele volt boros és pezsgős üveggel. Adolf még egy bankót dobott az asztalra, de a mozdulatlanul álló vendéglős csak két szót mondott: „Nem elég”.


Nagy zavarban és tehetetlenül nyúltak most mindnyájan kabátjaik után. „Kérnem kell Önt, hogy gyürüjét hagyja itt zálogban.” A vendéglős mutatóújjával merevfüggőlegesen bökött a számla felé. A diákok feszülten figyelték a jelenetet.


Adolf lehuzta újjáról a gyürüt. „De előbb nyugtát kérek!” És mámora dacára is csodálkozva bámult a már kitöltött nyugtára, melyet a vendéglős már eléje is tett.


A vendéglős lépésről-lépésre követte a kivonulókat, halkan, de erővel becsukta mögöttük az ajtót és visszahuzódott a büfé mögé. A veder alá egy üres üveget állított. Ez egyszer vörös bor kerűlt az üvegbe.


A legidősebb lány felszabadulón sóhajtott, aztán lehüppedt keblekkel: „Ezek a kereskedők! Adják a nagy urat és aztán nem tudnak fizetni.” Kiterjesztett karokkal: „És most mondjátok meg nekem, mi keresni valójuk van ezeknek a legénykéknek ilyen helyen?”


Lenz Károly helyeslőn nevetett. A többiek is. A lány most vörös bort töltött, „Szabad nekünk is egy pohárral?”


„Ugyan, hát természetesein! És Károly komoly arccal előbb kiment a klozettra és leszedte a couleurszalagot; a többiek a szabályoknak megfelelően nem hordták.


A legidősebb pincérlány kilenc poharat töltött tele: a diákok hatan voltak. A fiatalabb lány a kereskedők asztalát hozta rendbe. És a vendéglős a helyére tolta a vedret.


Hogy ezek lennének azok a különösen nagyszerű élvezetek, melyekért érdemes lenne még csak egy akármilyen hülye eszme századrészét is feláldozni: nem állíthatja senki; de hogy ugyanakkor létezhetnek csakugyan kivánatos élvezetek is, az egy pillanatig sem lehet kétséges, gondolta Jürgen, amikor az álombahunyt városon át hazafelé tartott.


A még élénk főutcán, a kávéház előtt ismét ott állt a rokkant nyomorék és mellette mozdulatlanul, szürkéin és haraggal az asszony, karján a skroflis csecsszopóval.


Hogy valaki csak azért, mert szép és ápolt asszonyokat kiván meg, vagy a hatalom és siker érdekében elárulja mindazt, ami ifjúságában drága volt neki: ezt még hamarabb meg tudta érteni.


És hirtelen eszébe jutott egy este, amikor az egyik legelőkelőbb családhoz volt hivatalos, ahol ilyen kivánatos asszonyokkal találkozott és fültanuja lehetett mindenféle beszélgetésnek: nagytőkések csevegve beszéltek világpolitikai és gazdasági kérdésekről, a háború várható kitöréséről, hires írók egy Goethe-idézet szépségén, sőt mondatszerkezetén nagyon okosan, nagyon szellemesen vitatkoztak majd egy óra hosszat. Ez az igazi hatalom, az igazi kultúra, gondolta akkoriban.


De vajjon ez a hatalom, ez a szellem megszüntetheti-e a könnytengert és elmulasztja-e a fojtogató, fojtogató emberi kínt? Nem hinném. De mít csináljon az ember? Szorongó szívvel csukta be a hátsó kertikaput, ahol valamikor ott függött a tábla: „Itt szegényeknek szívesen adnak.”


Az élettől eddig nem kapott feleletet; nagyon-nagyon lapos osztálytársai és a tanti nem is adhattak feleletet. Kinzó árvaságában – különösen amikor látta, hogy osztálytársai túl miniden kételyen milyen nagyszerüen élnek – gyakran felsírt benne a vágy, mint régebben is az iskolában: hozzájuk hasonulni, feladni minden kiútkeresést és fenntartás nélkül a tantimentalításhoz csatlakozni. Ezeket az órákat Jürgen sorsszüneteknek hivta.


Az ablaknál ült, a feje fájt a bortól, teljes életvalóságban látta maga előtt a borozót. Disznóság! És égő gyűlölettel nézte a tanti életmunkáját: az elpúsztíthatatlan horgolt terítőcskéket, melyek minden butordarabot elleptek. Az órainga nyugodt tiktakolással bólogatott: „i-gaz, i-gaz.”


Ebben a szobában nem lehet kimondani ezt a szót, hogy „disznóság”. Különben megáll az óra, a terítők lecsusznak a székekről, asztalról, kommódról és a falról leesnek a szentképek.


Egy félórahosszát senki sem szólt. A tanti horgolt... A legidősebb pincérlány a fényképeket mutogatja.


„Disznóság!” ordította Jürgen és a szobaforradalom lázában tisztán látta a tanti haragosan előreugró szemeit. A régi jelenet újra ismétlődött.


„Mit mondtál?”


„De hisz nem mondtam ki hangosan.”


„Már megint a szemembe hazudsz?”


„Mikor fog már ez az utálatos óra felhagyni azzal az örökös tiktako1ássál!”


A tanti egy nyers, kemény felebbezhetetlen mozdulattal a kötőtűt mereven nekifeszítette Jürgennek: „Majd ha hivatalban fogsz ülni és tekintélyed lesz ...”


Jürgen egész teste ellenállás. Kőfal.


„Soha! Tudd meg, hogy filozopter vagyok.”


A tanti letette a horgolómunkát, a tűt alulról lassan beszúra a gombolyagiba és fent újra kihúzta. „Elfelejtetted, hogy atyád...”


„Meghalt! Halott!”


„ ... azt akarta, hogy bíró légy.” Jürgen area nevető grimasz. A néma csendbe öklözte szavait: „Már egy éve, már kezdettől fogva a ´bölcsészeti fakultásra járok. Más előadást egyáltalán nem is hallgattam.”


A tanti gyertyamód kiegyenesedve űlt a helyén, kezei nyugtalan nyugalomban az ölébe ejtve: „Ha ez így van, akkor nem kapsz tőlem egy fillért sem. Miből fogsz majd akkor élni?... Bölcsészeti Mi akarsz lenni tulaj donképen ?”


Jürgen a szentképet bámulta, a szentképen a báránykát. „Lenni?” Az óra tiktakolása: „i-gaz, i-gaz”.


A tanácstalanság anost hirtelen dührohamba csapott át. Jürgen térdre bukott, két öklét nekifeszítette hátul a fejének és vadul ordított: „Semmit sem tudok! Csavargó leszek. Kimegyek az országútra. Utcabitangja leszek, ha még tovább is kinzol.”


A térdeplő merev szemmel bámult a sötét háttérből szürkén, kinzottan előtántorgó koldus családra. Még a skroflis csecsemőt is tisztán látta Jürgen az asszony karján. Térden csúszott az imaginer csoportozat felé, térden – ki az ajtón.


Az igazi dühroham csak fent a szobában kezdődött. A mosdótálat két kézzel a magasba ragadta és teljes erővel vágta le a földre. Homloka vérzett. A szoba teljes felfordulásban.


A sírástól rángó fiú lassan elcsendesedett. Ott ült az asztalnál, feje a görcsbeszorított öklökön, az asztallapon egybefolyva – nyál és könny.


Aztán egyszerre csak a padlón át a lakószobában levő szentképre mutatott és ellentmondást nem türő hangon követelte: „A báránykát le kell szedni a szentképről és a kolduscsalád lábai elé rakni.”


Szegény Jürgen! Addig kínozták, míg meg nem őrült, mondotta most Katalinnal és gyerekhangon, sírón, duzzogón gügyögte: „A báránykát a koldus család elé kell rakni.”


Hogy kinozták szegényt! Most megőrült, panaszkodott Katalin. És Jürgen tovább színészkedett: „A bárányka a kolduscsaládhoz tartozik... Bee, bee, bee!” Kipirult, lázas arccal fáradtan bukott az asztallapra. Könny- és vérpiszkos arcát még egyszer felemelte és elhülyülten, utolsó daccal még egyet ordított: „Bee!” aztán elaludt.


Ekkor zölden és felpuffadtan, mint egy vízbefult, a szék mögül hirtelen előlépett atyja és Jürgenbe bökbe, halk mosolyra huzódott szájjal, vicsorgó fogakkal így szólt: „Na, te lehetetlen izé.” Azzal tovább forgatta az óriási, ezerhangú vásáros verklit, melynek hangfoszlányait a távolból a meleg őszi szél egész ide kergette.


A hullámvasút alagútjában az új kontaktus már rendesen működött. A varázsszinháztól balraeső bódét olajfesték segítségével átváltoztatták istállóvá, melynek nyilásaiból széna lógott elő. Lópofa arcát kozmetikai szerekkel egész különösre varázsolták.


Szív, a Seidel által készítetett óriáskürtbe bömbölt: „Itt látható a lófejü ember! A világ legérdekesebb abnormitása! A szénát úgy eszi, mint a kenyeret! A zabot a legszivesebben!... Hallgassák meg, hogy nyerít...”


Belefújt kürtjébe, kezét füléhez tartva hallgatott bele a tömegbe. A bódéból most víg viháncolással felnyerített a nagyszerüen működő Lópofa.


A városon kívül az erdős magaslaton Jürgen órákhosszat feküdt mozdulatlanul egy helyen és ha továbbment, harminc lépés után, a nyugtalanság és tanácstalanság újra ledobta a fübe, ilyenkor távolba meresztett pillantással bámult a messzi tájba, túl a folyó mentén ki a tenger felé, lázbaverten és vágysováran: menekülni, minden nyomasztó terhet ledobni és fékezetlenül ki a szabad életbe. Az úton hazafelé Jürgent is megkapta a verklismelódia, mely mint valamikor régen, most is azt az érzést lopta Jürgenbe: hogy ott van a szabadság, ott a verklis melódiánál.


Ez úgyanaz az érzés, mint amikor a titkostanácsos hatéves fia azt mondja: „Kocsis akarok lenni”, gondolta Jürgen és figyelmesen szemlélte az istállót. A jobboldali táblán: Bejárat; balra: Kijárat. A középen a zöldrácsos kassza előtt Seidel Leo ült.


Őt azonban semmiesetre sem ez az érzés ültette ide a bódé elé, gondolta Jürgen és átkönyökölve a tömegen, már felakart sietni a három lépcsőn, hogy Seidelt üdvözölje, de az utolsó pillanatban eszébe jutott a világtörténet és a Seidellel való utolsó beszélgetés, mire sietve hagyta ott a vásárt.


Seidel nem vette észre Jürgent; nagyon el volt foglalva. Ha az emberek látták, hogy a nyiláson kilógó széna hogy mozog: egy-kettőre győzött bennük a kíváncsiság, mert mégsem útolsó dolog egy embert látni, aki vigan ropogtatja a szénát. Igy aztán nem lehet csodálni, ha a bódé állandóan tömve volt.


Az immár tőkeerős Seidel jól tudta, hogy csak az az ember szerezhet magának pénzt, aki hagyja, hogy mások dolgozzanak helyette. Kezében a különböző számlákkal: olajfesték,belső berendezés, óriáskürt, Sziv lovászlivréje – a heti leszámolásnál Szivet és Lópofát az elé a választás elé állította: hogy vagy maradnak társtulajdonosok és akkor az egész vásár tartama alatt le kell mondaniok minden keresetről – mert előbb ezeket a fene számlákat kell kiegyenlíteni – vagy pedig lemondanak társtulajdonosi jogukról, amikor is rögtön kézhez kapják a fizetésüket.


Sziv ordítva tiltakozott: „Az iparigazolványom volt egyetlen vagyonom és örökségem.” Lópofa kijelentette, hogy Seidel nem minden bokorban talál még egy ilyen embert és marhát, aki reggeltől estig falja a szénát, ami végeredményében nem csekélység. A zöldrácsos kassza ablaka, ahol az egész heti kereset feküdt, becsapódott, mire mind a ketten a készpénzfizetést választották.


Seidel közben folyton azon töprengett, hogy miként értékesíthetné szélesebb keretek között spekulativ szellemét.


Gondolatai éjjel és nappal folyton a cirkusz kőépülete felé szálltak. A cirkusz egész éven át a városban marad és csak a négy hétig tartó vásárkor gyengül az üzletmenete.


Seidel minden összeköttetést felhasznált, hogy a cirkusztulajdonos közelébe kerüljön, amikor ez végre sikerült, azt tanácsolta neki, hogy addig, amig a vásár tart, adjon ki olcsó családjegyeket. És aztán: az itt készült primitív és ép azért alig ható plakát helyébe csináltasson neves művésznél valami egészen modern dolgot.


A plakátügyről hallani sem akart emberünk. A jegyeszme már az ő fejében is megfordult és ép most akarta megvalósítani. Mindezek dacára mégis sikerült Seidelnek, hogy így néhány jövőjére nézve fontos artistával megismerkedjen.


Kis idő multán Sinsheimer Adolf esküdözve állította, hogy a berlini Wintergarten előcsarnokában előkelő hölgyek és varietéművészek társaságában látta Seidelt.


És így, néhány évvel később Seidel volt hivatalkollégái és osztálytársai, akik közül a legtöbben már megnősültek, egyáltalán nem csodálkoztak, amikor Seidel Leo, aki nem sokáig maradt impresszárió, egy szép nap, mint az óriási vándorcirkusz üzletvezető igazgatója tért vissza szülővárosába és az első hotelbe szállt.


Hohmeier úr ugyanakkor még csak a szélesebb itatásig rukkolt előre és ép meg akart nősülni.


A cirkusztulajdonos betegeskedett és csak egy tizenhétéves lánya volt.


Seidel, aki közben hosszabb ideig buza- és vasnagykereskedésekben is tevékenykedett, a börzén nagy szerencsével kezdett gyapotban spekulálni. Évek óta előfizetője volt az összes gazdasági, pénzügyi és börzeszaklapoknak. A piac áringadozásait nagy figyelemmel kísérte, nem úgy, mint a nagykereskedő, vagy tőzsdés, aki hogy a rizikót csökkentse, napról-napra összehasonlította a piaci és tőzsdei jelentéseket; Seidel tovább ment: évek óta figyelte az összes országok export és importszámainak hullámzó görbéit, megjegyezte magáinak az ebből folyó bel- és külpolitikai bonyodalmakat, úgyhogy ritkán tévedett egy bekövetkező gazdasági krízis időpontját illetőleg. Ez a képessége nemcsak felesleges veszteségektől kímélte meg, de tetemesen növelte is vagyonát. Seidel tehát mindenfelé vértezve nyugodtan várta azt az időpontot, amikor a lehető legkisebb rizikóval kezét ráteheti az igazi nagy üzletre.


Már most is élt benne az az alapos remény, hogy a tizenhét éves lányt semmiesetre sem kell elvennie.


III.


„De hisz a Brodstrasseban van.” A portás visszaült a padkára.


„Hol lakik Sinsheimer gombgyáros úr?”


„Szélhüdés érte. Ma délben. Point egykor. Üzleti útról jön haza, elolvassa a befutott postát és pont akkor éri őt a szél... Elég szerencsétlenség a családra nézve.”


Jürgen leküzdötte irtózását: olyan házba lépni, ahol halott van és a szines lépcsőházi ablak mentén, ahol Wilhelm Tell ép most célozza meg a szőke fürtökön nyugvó almákat, felballagott a lépcsőkön.


Az előszobában gulyásgőz és orvosságszag keringett. „Adolf úr rögtön jön”, szólt a szobalány és a szalonban felcsavart egy gyenge vörösséggel égő körtét.


Fekete és hihetetlenül nehéz, gazdagon faragott tölgyfabútorral volt tele a szoba. Minden elgondolható sarokban és helyen rengeteg nipp pózolt, nyávogott, énekelt és táncolt menuettet. Jürgen a nagy zsufoltságban keresztűlverte magát egy székig, melynek magas támláját: két lantalakban ívelt, feketéreedzett hattyunyakat, vízirózsa zárt be, melyben koronával a fején egy béka ült.


Anélkül, hogy helyéről elmozdulna, a sarokban heverő holmit kezdte számlálni: négy méter magas petróleumlámpa – ajándékok, sohse égtek még –, egy csomó sohasem használt tea-, kávé, likörszerviz; utólag még két magas fénylő dolgot fedezett fel, melyeket először szintén lámpásnak tartott, de hosszabb szemlélődés után kisült, hogy asztaldíszekről van szó: miniatür Eiffeltornyok, az egyes emeleteken műkörték, almák, szőlőfürtök. A falon a fehér fejkendős és fogátfájdító dakszli és a gombolyaggal játszó macska közöttt egy kis elefánt függött, aki ormányát ide-oda forgatta. Homlokán az óralap Afrikát ábrázolta.


Jürgennek most hirtelen eszébe jutott, hogy talán a szomszédos szobában halott fekszik. Hogy ezt a gondolatot kiverje a fejéből, a kezébe vette a bronzoroszlánt, aki összehuzódva, talpaival a széleken, szomjasan dugta be nyelvét a hamutartóba. Aztán felkelt, körülnézett, kioltotta a villanyt. Ebben a pillanatban minden butor – ittasan egyszerre nekilódult Jürgennek és elsüllyedt a homályban. A kapcsolót többé nem tudta megtalálni.


A félelem pillanatnyi felvillanásában a holttest már ott is feküdt a szalonban, hófehéren felravatalozva, akárcsak az apja. Menekülni akart, de csak ide-oda forgolódott, mert rettenetes volt érezni, hogy a háta mögött ott van atyja holtteste. Dideregve nyujtotta ki hátra kezét a kilincs felé.


Az elefánt trombitált. Az ajtó nekivágódott Jürgen fejének: Adolf be akart lépni. „Na, hát ez meg már micsoda, mért ülsz a sötétben!... Lina! A kutyafáját, Lina!”... Lina rohanva szaladt. Jürgen dadogva próbált magyarázni.


„Szép, szép! De mért nem csavarják fel az összes körtéket, ha látogató érkezik!... Hozzon tokajit.”


Keze megtalálta a kapcsolót. Aztán dünnyögve mind a három sarokban felgyujtotta a körtéket: a homályból felbukkant tárgyak halotti fehérségben sápadoztak. „Igy. És most helyezd magad kényelembe.”


Jürgen a magas támláju hattyuszékbe ült és a tokajival a kezében motyogott részvétet Adolf felé.


„Oh, ez az öregemnél elég gyakran fordul elő. Most már jobban van. Már gulyást is evett. Most alszik.”


Amikor mindaketten elmentek, a szobalány kapcsolóról kapcsolóra haladva, sorban eloltotta a körtéket: a szalon újra fekete semmibe zuhant.


Az utcán Adolf felhuzta a glaszékeztyüt és katonás negyedfordulatokkal beszélt Jürgen felé, mint valami hadnagy, aki hölgyével sétál. Atyja reggel kissé mérgelődött: egy londoni -banknál esedékes összegről volt szó, mintegy tízezer fontról. „Semmiség az egész, de amikor pillanatnyilag nincs annyi készpénz... Szóval reggel az öreg, hogy ezt a dolgot rendbehozza, elmegy otthonról, amikor aztán amugy is eléggé felizgatva hazajön, a posta között ott találja a hadügyminisztérium levelét, mely szerint....” Adolf most megállt, a botot figyelmeztetőleg a magasba emelte: „De diszkréció?”


„Talán jobb lesz, ha nem szólsz egy szót sem.”


„De kérlek... szóval az új katonagombra a szállítást mi kapjuk meg. El tudod képzelni, hogy mit jelent ez?... Öregem most felbontja a második levelet és ebben nem kevesebb áll, minthogy kinevezték kereskedelmi tanácsosnak: püff neki... képzelheted... guta... Kérlek, csak utánad.”


A már pincérré előlépett régebbi pikoló teljes biztossággal utánozta korábbi tanítómesterét és rohanva rakta tele a márványasztalokat. A kávéházzal szemben az alkonyi csendben némán és hatalmasan gőgösködött a gombáruház.


A kávéház előtt szép erős túraautó állt meg. Szőke úr lépett ki belőle. Adolf merev meghajlással üdvözölte és suttogva: „Hatvan lóerő. Klubtag különben. Heller gépgyáros fia... A hatalmas műhöz most egy új osztályt csatoltak, melyben tisztán csak vasúti váltókat gyártanak. Állami szállítás persze! Ugylátszik, ezeknek az embereknek is meg vannak a maguk összeköttetései. Példátlanul gazdag család!”


Jürgen most szorongó szívvel gondolt arra, hogy mennyi idő telt el azóta, amikor először ültek itt a kávéházban és vele még nem történt semmi, az út és a cél még mindig sötétben. Egy idegen ember ült előtte, látta a ragyogó megelégedett arcot és pillantása a nyakkendőtüről a mellzsebből kinövő sima és zöldszínü selyemzsebkendőre esett. „Tegnap a fiatal Heller – akivel szivesen váltok néha szót – elbeszélte nekem a klubban, hogy mérnökét, aki a váltógyár berendezését intézte, egyszerűen kidobta!”


„El, el innen! El Európától! El az egész komédiától!... Ha tolmács lehetnék Kínában!És hirtelen haraggal gúnyosan: „Mennyire haladtál már a gombgyűjteményeddel ?”


„Butaság! Gyerekség volt az egész. Nincs a világon semmi, ami közönyösebb lehetne előttem, mint a gombok... Most valami egészen mást gyűjtök.”


Előrehajolva, Jürgen fülébe súgott valamit, aztán újra visszadült helyére. „Mindegyiktől, aki az enyém volt... Alkalomadtán egyszer majd megnézheted.”


De mért dobta ki a mérnököt?”


„Mindegyik mellett egy cédula, a névvel és a dátummal.” „De ha ő rendezte be a gyárat!”


„Igen, de utána rögtön sztrájkra izgatta a munkásokat. Vad vörös tudniillik, javíthatatlan bolond világmegváltó, bombavető, satöbbi... Rajzol, konstruál, rendez, átépít, rohan és. izzad és amikor készen van a mű – különben nagyszerü technikus és szervező – felhecceli az embereket... Hihetetlen, hogy iparunk rohamos fejlődése dacára ilyesmi még ma is előfordulhat.”


„Gondolkoztál-e már egyszer azon, hogy iparunk fellendülése dacára, az emberek legnagyobb részének baromi módon kell dolgozni és amellett még a létminimumot sem tudják kiverekedni masniknak, arról nem is beszélve, hogy szellemi igényeiket, melyek szellemi fejlődésre képesítenék őket, kielégíthetnék. És ugyanakkor vannak emberek, akik esznek, élnek, művelődnek – mint például mi –, még akkor is, ha keveset, vagy egyáltalában semmit sem dolgoznak!”


„Ugyan menj már a te örökös gondjaiddal! Azt persze elfelejted, hogy nekem is dolgoznom kell. És: hogy izzadtunk én és az öregem azért a vacak katonagombért. Csak egyszer kéne kalkulációt csinálnod egy ilyen tömegszállístáról, majd elfelejtenéd őszes aggodalmaidat és bolondságaidat. Mit törődjem én más emberekkel?”


Jürgen lenyelte a feleletet: mért van az, hogy az egyik ember gondolkozik és ugyanakkor a másik még csak meg sem próbálja, hogy önállóan gondolkozzon és hogy ezért az illetőnek még csak eszébe sem juthat, hogy a létező rend ellen protestáljon? Hol itt az ok? Az élet. ahogy van vagy a rend, az életrend? Vagy mindez együttvéve?... Itt van a probléma eltemetve. Itt vannak a kérdések, melyekre oly nehéz a felelet... És ha valaki látja, hogy ezt a rendet, ennek az életnek az arcát azok határozzák meg akik erre a legkevésbbé hivatottak: azok, akik soha egy önálló gondolatig sem jutnak el, akkor be kell látni, hogy: minden, az egész fordított komédia. Az Egész!


„Minden katonagomb x-szer szalad át különböző gépeken. És most még vedd hozzá a nyersanyag, a tőkekamat, a munkabér összehangolását. Ha a kalkuláció magas: nem kapod meg a szállítást; és ha egy ilyen tömegszállításnál csak néhány fillért tévedsz, már is elveszett ember vagy.”


Eltartott kis újjával kihúzta a zöld kendőcskét és végigsimított száraz homlokán:. „Mit is mondtál az előbb? Tolmácsnak Kinába? Tudsz-e legalább kínaiul? Ugy tudom, egész Németországban nincs egy tucat ember, aki kinaiul tudna.”


„Épen azért hiszem, hogy könnyen kapok majd tolmácsi állást Kinaban”, szólt Jürgen, aki tiz perccel előbb még nem is gondolt arra, hogy Kinába menjen tolmácsnak.


„Valamit már konyítok is”, folytatta kint az utcán. „Atyám könyvei között találtam egy régi kinai nyelvtant... A német követséghez is elkerülhetnék tolmácsnak ... Csak el Európától! ”


„Hát nem leszel bíró ?... Szóval: tolmács. Szép, szép! Nem más, mint romantika, bizony savanyu romantika... Na, az én célomat ismered. Néhány hónap mulva a gombgyár mellé felépítjük az exportházat. Kész dolog! Koncentráció fiam, semmi más! De hisz ehhez úgy sem értesz... Különben: élek, szórakozom és igen, szaporítom gyűjteményemet: női szőrök. Később... házasság persze!” Adolf, Wagner bankár lányával Elizzel, Katalin volt osztálytársnőjével járt jegyben.


A turakocsi megállt. A gyáros fia kiszállott és felszaladt a szőnyeges lépcsőn. Jürgen és Adolf ép akkor értek a Klubház elé.


„Persze az ember nem nyeri el olyan egyszerűen az állami szállításokat, ahogy te elképzeled. A kalkulációtól eltekintve még más erők is vannak a játékban, elhiheted nekem... Ezer gombért fizetnek...” és szinte ordítva nevezte meg az összeget, „és száznyolcvan millió gomb van megrendelve... Számítsad ki! Volt főnököm meg fog pukkadni a kereskedelmi tanácsosságért. És aztán: hogy ezt a szállítást is elhalásztuk az orra elől. Mindent összefoglalva: csillagunk emelkedőben van, megyünk felfelé. Veszed észre, mi?”


„Felfelé!” motyogta Jürgen; nem is tudta miről van szó.


Ekkor az ablakból, mint régen, zongorapüfölés és énekszó hangzott le az utcára. És Adolf egyik kezében a bottal, a másikban a glaszékeztyüvel, tuláradó életörömben karjait kitárva, együtt énekelt:


„Kettecskén, egész éjszaka Egymás mellett a meleg ágyban Ugyan mit is csináltak?”


Jürgen tovább kódorgott az utcákon és közben persze ő is eljegyezte magát. Katalin apja, Lenz titkostanácsos úr azonban felbontja az eljegyzést, mert Jürgen csak éhenkórász filozófus, akinek nincsenek összeköttetései.


Katalin, férje – egy ismert közéleti személyiség – karján elsétál korábbi vőlegénye, Jürgen mellett, aki teljesen elzüllve, az utcát sepri. A részvét megállítja. „Nézd már, milyen rettenetes ez. Valamikor jópajtásom volt. Adj neki valamit.”


Férje nemes és gavallér, odaadja egész pénztárcáját az alázatosan köszönő koldusnak, kinek arcát ellepik a könnyek.


Katalin is zokog, kezét ráteszi a seprőt fogó kézre és férje felé fordulva: „Jürgen valamikor jobb napokat is látott. Ha tudnád, milyen nagyszerü ember volt! Különben szerethettem volna-e? Jürgen nem mindig volt ilyen. Igy például, noha csak egyszerü tolmács volt, különös szolgálatai elismerésekép a kormány német követté nevezte ki Kinába.”


Katalin férje most eltünt. Oldalán: Jürgen a férj és épp a csodás fantáziával öltözködő kinai méltóságokat fogadja, akikből a folytonos hajlongástól nem látni mást – csak hátakat. A teremnek nincs boltozata. A csillagos ég ékesíti a német követ estélyét. A birodalmi kancellár kivételes szolgálatainak elismerésekép köszönő táviratot küldött Jürgennek. „Kérem üdvözletemet neje őméltóságának is közvetíteni.”


„Katalin, a kancellár üdvözöltet.” „Mindezt csak neked köszönhetem, Jürgen.”


Egy asszony ijjedt sikolya és a villanyosvezető káromkodása és folytonos csengetése a valóságra ébresztették Jürgent. Egy egészen idegen városrészben találta magát.


„Ha ezek a ronda álomnyavalygások most egyszersmindenkorra véget nem érnek, lepuffantom magam. Hisz ez onánia” kiáltotta dührángó arccal, de az arc dühös grimászait csakhamar eltörülte a mérhetetlen csodálkozás, amikor észrevette, hogy ott áll a mérnök háza előtt.


(Fábry Zoltán fordítása)


 


Vissza az oldal tetejére