Főoldal

Korunk 1927 November

Móra Ferenc összegyüjtött munkái


Székely Béla

 


Sulyos írói értékbecsülést jelent az, ha egy írónak összegyűjtött munkái megjelennek. Jelenti azt, hogy az író munkássága a maga teljességében, válogatás nélkül talált közönségre. Egy összegyűjtött sorozat egyes munkáinak többnyire már múltja szokott lenni, minden egyes könyve egyedül már megfutotta nehéz útját a közönség szívéhez. Móra Ferenc összegyűjtött munkáira ez teljességgel nem vonatkozik. Olyan írások szerepelnek e hatkötetes sorozatban, amelyek így e formában láttak először napvilágot és közöttük e sorozat feltétlenül irodalmi szenzációja Móra Perene nagy regénye: Ének a búzamezőkről.


Móra Ferenc az utóbbi évek során különös utat futott meg a magyar irodalomban. Társtalan út volt ez, a maga útja, amelyre mégis sokan felfigyeltek. És különös: a magyar Alföldnek ez a témában szinte Tömörkény jogutódja éppen abban a magyar táborban talált hívekre, amely bizony nagyon messze van a mai irodalmi kurzus mentalitástól. És itt, közbevetőleg hadd tegyük fel a kérdést: miért van az, hogy a magyar parasztírók, Móricz Zsigmondtól Móra Ferencen át Kodolányi Jánosig éppenséggel nem kedvencei annak a „nemzeties iránynak”, amelynek válságát talán éppen ez a különös viszony világítja meg legteljesebben.


A szegedi homok nem ismeretlen talaj a magyar irodalomban. A felejthetetlen Tömörkény István örök himnuszát írta erről és kedves elbeszélővé fogadtatta szívünkben a szegedi borbélymestert is, Cserzy Mihályt.


Móra Ferenc azonban nem utódja a szegedi homokon sem Tömörkénynek, népiességben pedig semmi ismerőse annak a Móricz Zsigmondnak akinek most szinte elébe vágott a várva várt magyar regénynek szánt két kötetes írásával: Ének a búzamezőkről.


Móra Ferenc egyedülvalósága nemcsak külső forma. De az is. Saját, azonnal felismerhető stílusa van, amely csak Móra Ferencé. Gyakran akaratlanul Eötvös Károly pompás humoru- véget nem érő epizódok rubinjaival ékes elbeszélő készségét idézi. Móra Ferenc is született mesemondó. Ami mégis lehetetlenné teszi az összehasonlítást, az Móra Ferenc olyan értéke, amely önmagában megmagyarázza, mi gyűjtette össze aránylag ilyen fiatalon írásait és mi az, ami messze kiemeli a sorból és önálló, maradandó értékké teszi. Szépen, kedvesen elbeszélni, mások is tudtak, anekdótázókban sohasem szüköldödött a magyar irodalom, se kedves, paraszti humorban. Amivel több Móra Ferenc múltbeli és mai íróbeli társainál, az írásának egységre hozó nevezője, amit talán világnézetnek is nevezhetnénk, – ha nem lenne oly elkoptatott. Ne riadjunk vissza: Móra Ferenc a magyar jövőbe néző progresszió írója. Ez a progresszió nem programm nála, hanem vér és hús, eleven élet. Seholse programmszerűség, hanem annak becsületes meglátása, hogy az élet törvénye a homoki buckán épp úgy diadalmaskodik és épp úgy követeli előretörő jussát, akár a búzakalász szárba szökkenő, a föld kérgét áttörő ereje. Széles horizont a Móra Ferencé és délibábjait az a vágy ragyogtatja, hogy máskép és jobban legyen. Nem forradalmi lázadások ezek, de a gyalogló paraszt tempója, amelynek ideje jut szemlélődni, amely szinte lesve lesi a fűszál növését is. A városi olvasó nem ismeri Móra Ferenc alakjait, illetve, Móra Ferenc írásai azok, amelyek megismertetik vele. És Móra Ferenc nagy értéke, hogy azt az idegen életet, testvéri, emberi közösségbe hozza olvasóival.


Ugy tetszik, kiadói számításnál több volt az, hogy Móra Ferenc összegyűjtött munkáinak hat kötetéből kettő, még másutt meg nem jelent friss regény. De talán hibás lenne regénynek jelezni ezt, mert hiszen maga az író is jelezni akarta, hogy írásának liraisága kikivánja az „ének” szót.


Móra Ferenc, akiben elvitathatatlanul az ösztönös mesemondó vére buzog, valahogy érzékeltetni akarja, hogy írásában nem a történés fontos, nem az esemény, amely körülhatárol időt és teret, amely bizonyos törvényszerűséggel beszélteti és mozgatja az embereket, hogy beilleszkedjenek egy bizonyos történésbe, amely ha még oly drámaisággal is teljes, mégis csak epizódja lehet bárki életének, döntő fázisa, – de nem maga az élet teljessége. Móra Ferenc nem az életnek egy darabját rajzolja meg és nem e darabka köré gyűjti össze alakjait. Ő magát a végtelen életet próbálja úgy megénekelni, hogy megérezzük: kezdete visszanyúlik az ősi avar koponyákig, amelyeket oly közömbösen hány kapaélre a szegedi paraszt és nem ér véget ott, ahol a regény lapjai véget érnek, hanem tovább folytatódik így, ember emberből kiszakadottan, nap napot fiadzva, új eseményt eseményre parancsolva, a jövendő végtelenségéig.


Hogy Vajjon ez-e az a várva várt nagy magyar regény? Még nem. De már hozzá tartozik ahhoz a megírandóhoz, amelyet most már Móra Ferenctől várunk. De máris az utóbbi idők során írottak közül feltétlenül a legteljesebben magyar élet ez, amelyet azonban nem lehet kiszakítani térben: Európa testéből; időben: az emberi haladás fejlődéséből. (Budapest)


* Megjelent Budapesten Lantos-kiadásában.”


 


Vissza az oldal tetejére