Korunk 1927 Október

A polgár


Leonhard Frank

 


Regény


II. 2.


Az érettségizett ifjak türelmetlenül hallgatták az igazgató hosszúra nyúlt búcsúbeszédét. Végre: mellkasa felduzzadt, a mutatóújj az ablak felé bökött. Mindnyájan érezték: most jönnek a végszavak.


Hogy ők, akik most kilépnek az életbe, legyenek igaz és bátor férfiak. A mutatóújj az ablak felé bökött. Általános csend. „Tisztességben megbecsült férfiak.” A mellkas és az újjak visszahulltak. És az elbocsátottak kiözönlöttek a padokból.


A lárma hullámai egyre távolodtak, hirteleni utolsó erőfeszítéssel még felcsaptak az utcáról a napfénnyel együtt a padok közé. És gyorsan újra elültek.


Az üres osztályterem csendjét mintha légfütés rácsából jönne, most egy hang törte meg; „Meg szeretném köszönni mindazt a jóságot, amivel a tanár úrak egész iskoláskodásom alatt elhalmoztak.” Oh ti ronda gazemberek, tette még hozzá gondolatban Seidel Leo és ellépve a fütőtesttől, vállait az igazgató kinyujtott tenyere alá tolta. „És ha igazgató úr még lenne olyan kegyes és további utamat is egyengetné...”


„Nem minden német ember mehet egyetemre. Ez ugyebár világos.”


„Mert különben honnan vennétek a napszámosokat és levélhordókat...”


„De a városnál az egyik írnoki állást meg fogja kapni. Már beszéltem az érdekében... Ne hozzon szégyent a fejemre. Legyen: tiszteségben megbecsült férfi.”


A tanárok előreengedték az igazgatót és udvarias hajlongások között egyre jobban távolodtak a nyitott ajtótól.


Sinsheimer Adolf arca, mely óvális keretből ugrott elő, mert évek óta fekete selyemkötést hordott, hogy szétálló füleit leszorítsa, a vizsga ideje alatt annyira felpüffedt, hogy kénytelen volt a kötést levenni. A két fül rögtön feléledt és kíváncsian ugrott elő. „Öregem, most aztán kezdődik az élet. Tudod-e, hogy mit jelent az, hogy élet? Én kimondhatatlanul boldog vagyok. Holnap kemény kalapot veszek és belépek a fiatal kereskedők klubjába... Az ember ott teljesen egymás között van. Semmi nő!”


Jürgen kemény küzdelem után keresztülviszi a tantinái, hogy nem lesz hivatalnok, de filozófiát hallgathat, megír egy értekezést, ami szokatlan feltünést kelt, mire megválasztják polgármesternek. „...Ezt nevezem aztán szerencsének!”


„Én mondom neked: ez aztán igazán szerencse.” Miközben Sinsheimer Adolf azokról a ruhákról beszélt, amiket csináltatni fog, Jürgen egy huszezer munkást foglalkoztató gyárnak lett a tulajdonosa és egyetlen tollvonással keresztülviszi, hogy minden munkás, minden hivatalnok és ő maga mától kezdve egyformán részesednek a nyereségben.


Az öreg könyvelő döbbenten dadogja: „De igazgató úr, az Istenért...” „Elég! Én így akarom. Ezt követeli az igazság.” És az öreg könyvelőt harag nélkül, de határozott gesztussal elbocsátja a szolgálatból.


„Othon az öregemnek egész egyszerűen meg fogom magyarázni: Te, köztünk maradjon a szó: ne hidd, hogy az érettségi bálra lakkcipő és frakk nélkül elcipelhetsz... Ide hallgass Jürgen – de diszkréció kérlek – én mondom neked: a bálon semmiesetre sem fogok a táncóralibákkal táncolni. Ilyesmi velem nem történhet meg!”


„És ha közületek valakit a gyáramban, azaz a gyárunkban baleset ér, az élete végéig járadékot kap.”


„Én feltétlenül azokhoz a szépségekhez igazodom, akik táncolni is tudnak. Vagy van tán valami kifogásod egy jó kebel ellen. Nekem nincs.”


Amikor Adolf elbucsuzott – „Ma délután, ha megengeded, tiszteletemet teszem nálad – Jürgen azon gondolkozott, hogy mért döbbent belé csak néhány nappal előbb először mások léte és nyomorusága? „Mért nem évekkel ezelőtt? Mért pont azon az estén, amikor vacsora után ott álltam a kertben és a szomszédból dühös férfikáromkodást és ugyanakkor harmonikahangokat hallottam?”


Eddig és akkor is csak egy önmagát kellemetlenül érintő élmény nyomán, csak saját magára és saját nyomoruságára gondolt; és a fentemiitett percben minden külső befolyás nélkül megfoghatatlanul hirtelen arra: Phinchen, ez a jóságos és nem is buta szobalány, Vajjon mért éli le egész életét a konyhában, mért pucol lépcsőt, cipőt és ablakokat, felsurolja a hálószobát, csunyán öltözködik, műveletlen, például sohase olvas, nem is ért a könyvekhez, mialatt ő és a tanti a nagyszerüen elkészített ételeket fogyasztják, a Phinchen által gondosan kivasalt fehérneműt viselik és Shakespeare-t vagy Goethe-t akkor olvassák, amikor nekik jólesik; mért kell annak az ezerhétszáz munkásnak tizennégyéves koruktól halálukig Hommes úr papírgyárában dolgozni, mialatt sokezer fiatalember és lány, akik keveset, vagy egyáltalán semmit sem dolgoznak, csinosan öltözködve és jól ápolva gondtalanul sétálhatnak, mért kell a munkásnak naponta, sőt óránként folyton kemény kötelességbe törni és a jólszituáltnak ugyanakkor folyton kellemes, vagy egyáltalán semmi kötelessége sincs; mért van egyáltalán gazdag és szegény és mért gazdag az egyik és mért szegény a másik, mért kell a szegényeknek azt tenni, amit a gazdagok akarnak; hogy mindez természeti törvény-e, vagy csak emberi önkény?


Ama rejtélyes perc óta gondolathálóba ült és hiába kereste a középpontot, ahonnan kiindulva az életrondaság alapokait, melyek ólomsullyal feküdtek rajta, megérthette volna.


A tanti ünnepélyesen és a következő szavakkal fogadta Jürgent: „Ime az út, tisztán és akadály nélkül fekszik előtted. Állami hivatalnok leszel. Biró, valami csinos kis városkában. Ez a te életpályád. Oly boldog vagyok.”


Jürgen feje igent bólintott: „úgy sem vagy jó semmi másra.” A düh ki akart törni, de aztán grimaszos fenyegető mosollyá kushadt, mialatt a tanti ünnepi komolysággal felállt és belekezdett az asztali imába.


„Nem leszek biró. Nem akarok mások felett ítélkezni.”


A szobalány kimenőben összekulcsolt kezekkel állva maradt.


„Az atyának, fiúnak, szentlélek istennek, nevében Ámen. . . Phinchen ma egy üveg bort is hozhat.”


A különleges és finom damaszt-asztalterítő, a ritkán használt nehéz családi evőeszközök, a tanti ünnepélyessége és Jürgen iménti megjegyzése: nem csoda, ha az ebédet mereven és csendben költötték el.


„És ha aztán biró leszel”, kezdte a tanti újból édeskés jósággal a tésztánál, mintha Jürgen megjegyzését egyáltalán meg sem hallotta volna, „akkor fogod csak látni, hogy éppen a szigoru kötelességteljesítés hozza meg neked embertársaid becsülését. Becsülve tisztelt férfiú leszel. És ez a fő: egy férfi, biztos életalappal. – Még akkor is, ha én már egyszer nem leszek. A kötelesség mindenekelőtt!” Phinchen pirulva jegyezte meg: a nagyságos kisasszony még soká fog élni. A tanti újjával a brosra mutatott: „A tüdő már kezd rakoncátlankodni.” És Jürgen megkérdezte: „Mit értünk tulajdonképpen kötelesség alatt?”


„De hisz ezt minden ember tudja. Mindenki elvégzi a kötelességét... Hozzon kérem még egy kis kompótot... Te nem akarsz biró lenni? Én mondom néked: az leszel. Te nem akarsz itéleteket hozni ? Kell, hogy itéleteket hozz. Mert atyád azt akarta, hogy biró légy. Még egyszer mondom: a kötelesség mindenekelőtt! ”


„Vajjon Hommes papirgyáros a kötelességét teljesiti-e azzal, hogy naponta kikocsizó feleségét lovon kíséri? Ki határozza meg, hogy ezerhétszáz munkásnak az lenne a kötelessége, hogy a Hommes-féle gyárba járjanak? És ki dönti el, hogy mért kötelességem bírónak menni és mások felett ítélkezni...”


„Boldogult atyád és én!”


„... vagy egy gyárban dolgozni, vagy kilovagolni és hagyni, hogy mások dolgozzanak helyettem?”


„Butaságokat beszélsz.” A tanti gondosan összehajtotta asztalkendőjét. Szedje az asztalt! „És azzal előrement Jürgen szobájába.”


Jürgennek a kanapéra kellett ülnie, mely felett ovális keretekben, szimmetrikusan és ugyancsak nagy oválban a Kolbenreiher familia elsárgult fényképei függtek. A középen atyja fiatalkori arcképe. A tanti a már ugyis a középen álló rezedacsokrot, amit a nap örömére a kertben szedett, pontosan az asztalközépre tologatta, ajándékát a papagályteritőt is helyre igazgatta. „Most persze valami előkelő diákszervezetbe fogsz belépni. Zöld vagy szép kék sapkád lesz, lőni tanulsz és vivni, persze csak módjával, hogy meg ne ártson és mert hozzá tartozik a bátorság erényeihez... Most pedig fogd ezt a gyertyatartót, a párját majd akkor kapod meg, ha én már a föld alatt leszek. És ez már nincsen messze és utána minden a tied lesz.”


Aztán folyékonyan, mintha megint csak a háztartáskönyvből olvasná, vázolni kezdte, milyen is lesz Jürgen élete: – hogy ennyi és ennyi év mulva ezt, meg ezt a rangfokozatot kapja meg, mig aztán eléri a birói tisztet ennyi és ennyi fizetéssel, nemsokára eljutott ahhoz az időponthoz, amikor Jürgen valami érdemrendet is fog kapni és aztán áttért a nyugdijaztatásra. „Igy akarja az atyád. Ha kötelességedet mindenben teljesiteni fogod, akkor sírodnál majd elmondhatják kollégáid: legyen ő továbbra is követésre méltó példánk... Többet az élettől igazán nem követelhet az ember, Jürgen. Nagyatyám mondta nekem egyszer: a temetési menet hossza szabja meg, hogy mennyire becsülték meg az illetőt életében.”


Jürgen már rég tul volt azon, hogy nyugdíjas biró legyen, néhány pillanat és már a tudomány világító szövétneke volt, mellén egy csomó rendjel, maga se tudja, hogy kerültek oda, alig veszi azokat észre, úgy mellesleg polgármester is lett, megválasztotta magát képviselőnek és nemsokára miniszterelnök! A polgárok nagy tisztelettel köszöntötték. Aztán boldog örömmel látta koloszális temetési menetét.


„Bizony Jürgen úgy van az: a kötelesség mindenekelőtt és akkor becsülve tisztelt férfi vagy...”


Észrevétlenül, mintahogy az óra megáll, Jürgenben egyszerre elhalt minden lelkesedés. A nagyszerű jövőépület hangtalanul omlott össze.


„Az elsőt te áldozod az életnek, a másikat te kapod ajándékba az élettől... És a kertünk és én, még ez is minden a tied”, mondta még a tanti és kiment. A szobába Sinsheimer Adolf lépett be.


A nagyapószékbe dobta magát, mint a lord a klubfotelbe. „Az öregem nyilatkozott. A jövőt illetőleg mindenben megegyeztünk.” „Hogy éppen azok, akikhez semmi bizalmam nincs, mert a legtöbbet kínoznak, hogy ép ezek követelik, hogy becsülve tisztelt férfi legyek: ez a tény figyelmeztetésként hat: ne légy az. Az ember talán egészen el van veszve, ha egyszer becsülve tisztelt férfi lesz... No és milyen pályát választottál?”


„Az iparit fiam, természetesen az iparit. Németország világhirét az ipar szokatlan fellendülésének köszönheti... Atyám különben szinte ugyanezen a véleményen van. Ha sétálni megyünk, mindjárt meg is mutathatom új müködésem szinhelyét... Te nem dohányzol? De hisz ez őrület...” És orrhangon: „Tessék!


Phinchen zavart mosollyal állott meg a küszöbön. A kávéskanna gőzölgött. Adolf átvetett térdekkel: „De kérem, hát mért nem jön közelebb... Hogy ihatsz ilyen asszonykotyvalékot ?”


És aztán, ahogy Phinchen kiment: „Ez a liba egészen beléd van bolondulva.” És a lépcsőn: „Ha egy lány az első pillantásra mosolyog, akkor szerelmes... Prokuristánk különben szintén ezen a véleményen van.” Az utcára értek.


„És kibe lenne szerelmes?” Jürgen meredten nézett előre.


„Kibe ? Hát belénk természetesen! Egy férfiba mindenesetre.” Lecsatolta a fülkötést. „El vele ... Kell a fenének!” A fülek feléledtek. „Mi sem könynyebb, mint egy ilyen fiatal teremtést magunkba bolondítani”, szólt még és megigazította rózsaszinselyem nyakkendőjét. Jürgen önkéntelenül, szintén diákos nyakkendőjéhez kapott.


„Látod, ott van.” Adolf a téren tul emelkedő hatalmas sarokházra mutatott.


Az emeletablakok között messzireolvashatóan métermagas betük: „GOMBOK”. És a cégtáblán: Simon Eberlein, Európa legnagyobb gombexportháza. Mindenfajta gombok.


„Ide lépek be, mint gyakornok. Nos?... Megállj, először kívülről nézzük meg. Óriási üzem, hogy el ne felejtsd! Kereskedelmi összeköttetések mindenfelé!... Amerika! Most pedig gyere!”


Kézen fogva cipelte Jürgent a téren keresztül a villanyos felvonóhoz, mely az épület külfalához volt hozzáépítve és hangosan olvasta: „3000 Kg. és a vezető.” Ezzel a felvonóval 3000 Kg. gombot szállítanak... Van-e fogalmad róla, hogy mit jelent az!?”


Jürgen álmodozón: „Mindenesetre kolosszális!”


„Egyszerüen grandiózus!” Vigyázattal huzta most közelebb Jürgent a földszinti ablakhoz, melyek félmagasságig füzöld védő ráccsal voltak ellátva. Egyformán berendezett irodahelyiségekben fiatal írnokok dolgoztak. A munkatermet hétszer átszelő asztaltáblákon ügyes lánykezek mindenféle gombfajtát szortíroztak. A termek falait mindenütt gombmintatáblák fedték. A tolóajtó nyitva. Mögötte egy ugyanolyan terem és e mögött Jürgen és Adolf még egy harmadikba láttak, ahol a kicsinyítő perspektíva révén az emberek már hangyákként mozogtak.


Az oldalajtón egy írnok rontott be az első terembe és mint a nyíl, tovább, ki. Az udvarikapu alatt a raktárnok egy csomó fuvarlevéllel a kezében monoton hangon számokat kiabált. A munkások énekelve ismételték és a kocsisok az elintézett gombládákat a készenálló teherkocsikhoz cipelték.


„Menjünk talán a kávéházba!? Nálam van pénz.”


„Egyébként szívesen kisegitlek. Elég lesz ennyi?”


„De hisz nekem is van pénzem.”


Adolf homlokán ráncok: „De kérlek barátok között! Én most éppen pénznél vagyok.” Jürgen megmutatta pénztárcáját. „Nézd meg ha nem hiszed! Láthatod van elég.”


„Ugyan Jürgen, ne légy mindjárt megsértődve. Vedd ezt a kis összeget... Különben igazán nem tudom, hogy tartjuk fenn továbbra is a barátságot.” Kéz és válmozdulatokkal huzta alá szavait: „Nem szabad elfelejtened, hogy nem vagyunk többé gimnázisták.” Kinyitotta az ajtót: „Kérlek, csak utánad! ”


A törzsasztaloknál kopaszfejü kártyások füstöltek, egy spanyolfal kávénénikből álló csoportot – kilenc, színes főkötős papagályt – különitett el az újságolvasóktól.


A főúr gyorsan és üzletszerűen szolgálta ki a vendégeket, aztán mozdulatlanságba meredve megállt figyelő posztján a kassza mellett és éber szemmel futotta át a termet. Az ablaknál egy asztal, kilátással a gombház felé, szabad volt.


A főúrat utánzó pikkoló mozdulatlanul állt, de aztán a főúr egyetlen intésére már fürgén siklott az asztalok tömkelegében a két baráthoz; még csak tiz napja volt pikkoló.


„Parancsolnak az úrak? Hallgatás. És a pikkoló már fújja:” Sör, bor, kávé, tea, csokoládé ... fagylalt, puncs, forralt bor, limonáde.” Szeme figyelmesen csüggött a két barát homlokán gyöngyöző izzadságcseppeken. És fölénye, amikor a fiúk határozatlansága egyre jobban kiütközött, nőttön nőtt, mire mégegyszer eldarálta mondókáját.


Adolf két pohár forralt bort és két pohár grenadint rendelt és amikor a pikkoló elrohant, Jürgenhez fordult: „Forralt bort és grenadint rendeltem. Remélem nincs kifogásod ellene.”


A pikkoló kezében a tálca nagy hullámzással hol fent, hol lent uszott, hirtelen oldalra kanyarodott, aztán egyszerre csak lesiklott a márványlapra, anélkül, hogy közben még csak egyetlen, egy cseppet is kiöntött volna.


„Ennek a grenadinnak az ize... mintha az ember megnyalja a bibliai könyvek fedelét”, fintorgatta Jürgen a száját.


Amikor a forralt borral jól összeégették a nyelvüket és a hőségbe cigariloszra gyújtottak, Adolf már újra úra volt a helyzetnek. Kényelmesen hátradőlve bökött a gombárúház felé. „Most hát alkalmad volt látni, hogy mi történik a földszinti termekben. Biztosítlak, hogy a munka ugyanilyen tempóban folyik mind a négy emeleten. És a tető alatt és a pincében ugyancsak hatalmas gombraktárak vannak... Képzeld el: az egész óriásépület mindenütt teletömve gombbal. Mindenféle fajta!”


A nagy hőségben a forralt bortól és cigarelosztól Jürgen bizony rosszul lett: a gomb egyszerre csak megelevenedett. Az épület tenger: Svábbogarak hulláma fel és le. Valahonnan ködös távolból Adolf hangját is lehetett hallani.


„Minden elképzelhető fajta! Egy gombgyüjteményt fogok magamnak összeállitani. Ez lesz a világ legnagyobb ilynemű gyüjteménye. Mert gondold csak el: melyik gombgyűjtő lenne olyan szerencsés helyzetben mint én. És jövendőbeli kollégáim odaát minden bizonnyal nem gondoltak még arra, hogy ők is gombokat kezdjenek gyűjteni.”


A főúr könnyed libbenéssel repült át a termen. Jürgen Adolf előtt nem merte szivarját elhajítani. Szája szögletében a szivarvéggel, hideg verejtékes homlokkal, megkínzott hülye vigyorgással meredt barátjára, aki éppen atyja nagy tervét szellőztette: mihelyest Adolf a konkurenciánál gondosan áttanulmányozta az üzletmenetet, a gyárhoz önálló exportházat csatolnak. „Ime a jövőm. Láthatod: nyílegyenesen fut előre... úgyszólván logikai egymásutánban... Ipar és üzlet édes fiam! Minden más romantika.”


Kinéztek az ablakon. Az exportház előtt ép most rugaszkodtak neki a lovak; a magasan tornyosuló tiszta ládák a közeli teherpályaudvarra gördültek.


A teherkocsi, az egész kávéház, a játékosok, villanycsillár, plüsdiványok hullámvasut módjára keringtek Jürgen körül. Ugy mellesleg meg akarta említeni a néhány év mulva biztosan bekövetkező polgármesterré választását és hirtelen görcsös egykedvüséggel kellett kinyögnie; „Talán jó volna, ha egy kicsit kimennénk a jó friss levegőre.”


Jürgen most jól ápolt hölgyet vett észre a kávéház előtt, amint kecses könnyedséggel libegett egy rokkant felé, akinek jobb keze és bal lába hiányzott. A rokkant felesége a bankjegyet azonnal magához kaparintotta és férje pillanatra fellobbanó dühével szembeszegezte nyomorterhes pillantását. A skroflis csecsemő sírása véget vetett a néma küzdelemnek. A család tovább vonult. Lassan, dühösen, szürke szintelenségben.


A nyitott villanyos már átdöcögött az utcákon, az utolsó házak is eltűntek és a hatalmas gázfazekat is maga mögött hagyta és amikor már szép simán és gyorsan robogott a dombos rétek között a végállomás felé, a léghuzattól végre kipirultak Jürgen orcái.


Egy öreg úr, mereven, mintha papendekliből lenne összeragasztva, ide-oda rázódott.


„Még ha van is szabad hely, öreg emberek sohse utaznak szemmel a menetiránynak... A fiatalok mindig!


„Elegáns hülyeség.” Adolf lezseren hátradőlve keresztberakott lábakkal ült a helyén.


„Az öregek nem akarnak semmi újról tudni. Mindig csak a multba bámulnak.”


„Tisztára hülyeség! Direkt elegáns marhaság!”


A fák egyszerre csak nem rohantak már hátrafelé. A kocsi a végállomásnál nagy féknyikorgással megállt. Csend. De madárcsicsergés megtöri.


A vezető egyedül maradt vissza. Leül az országuti árokban. A kocsi idegenül félszegen állt a táj perspektívájában. A hőségben álmosan nyujtózott a hosszú nap.


Jürgen gyorsan megbarátkozott a természettel és az erdőn keresztül akart a városba visszatérni, de Adolf lehetetlenül a zöldbe állitva, idegenül nézte a barázdákat és azt ajánlotta: menjenek csak ismét villanyossal vissza.


A leszálló nap még kicsiholt a városvégi házak ablakaiból néhány tüzsugarat. A dombosan hullámzó föld szélesen terpeszkedett. A távoli erdők csak tenyérmagasságig emelkedtek. A papírgyár felüvöltő dudálása munkásnyájakat vetélt ki a kapukon. Az égen már egy zöld csillag. Egymást átkaroló szerelmes párok siettek a nyáréjszaka elébe.


„Semmi kétség, ezek egymásba vannak háborodva. Persze, te ezt nem veszed észre.” És a menetiránynak háttal ülve, követelőn: „Ülj te is így!”


Ekkor eszébe jutott Jürgennek, hogy tulajdonképpen akarata ellenére tér vissza villanyoson. „Én így ülök.”


„Elegáns hülyeség! Ennyit csak el kell ismerned?”


„Nem, nem ismerem be. Egyáltalán nem ismerem be”, mondta még akkor is, amikor a konyhaküszöböt átlépve, Phinchen izzadt és telt vállait bámulta, aki alsószoknyában és ingben, kipirult arccal állt a vasalódeszka mellett...


Jürgen feje hideg maradt; az ismeretlen érzés csak a lábaiba szaladt. Phinchen a nagy meglepetéstől már nem tudta szabadon maradt, duzzadó kebleit eltakarni.


Ekkor felsírt a szobaajtó. Jürgen kitámolygott a konyhából.


„Mától kezdve rendesen kell öltözködnöd. A fiatal úr már nem gyerek.” A tanti a bross körül babrált: „Ezt itt és a vállaidat... egyáltalán ezekből nem szabad semmit sem látni. Ilyen kövér és csak egy alsószoknya! Ez még sem járja.” Az alsószoknya egyszer csak kioldódhatik és akkor ott áll a fiatal úr előtt egy száll ingben.


A konyhaszekrényből új gyertyát vett elő, pontosan három centiméterrel a kanóc alatt gondosan körbekarcolta – és Jürgen szobája felé indult.


A gyertyát szó nélkül dugta be az ezüst gyertyatartóba és meggyújtotta. Aztán a karcolásra mutatott: „Ha a gyertya eddig már elégett, akkor abba kell hagynod az olvasást... Az ágyban való olvasást és általában mindazt, amit ideálnak tartasz, végre is helyes mederbe kell terelni.”


Jürgen megfigyelte, hogy a láng hogy erősödik és marad függőleges állásban és ismét el kezd libegni, amikor a tanti tovább folytatta: „És holnap már csak másfél centimétert karcolok be olvasásra. Holnapután ismét valamivel kevesebbet. És aztán lassan egészen le fogsz szokni az ágyban olvasásról, bizony... Anyád is mindig ágyban szeretett olvasni. De atyád leszoktatta róla. Aki nem szigoru önmagával szemben, ott a szigorúságot másnak kell gyakorolni... Anyád miatt azt csinálhattad, amit akartál. Elkényesztetett, rosszul nevelt. Soha anya ne tegyen ilyesmit.”


„Te azt egyáltalán nem tudhatod, hisz sohse voltál még anya.” Csodálkozva látta, hogy a tanti haja tövéig elpirul. A száj nyitva. Érthetetlen döbbenetben hátrált kifelé az ajtón.


Jürgen anyja képét leakasztotta a falról, hosszasan nézte az ijjedt lányszemeket, a fájdalmas nevetésre erőlködő száját és a fényképet a gyertyatartóhoz támasztotta.


A könyvszekrényben csak útleírások és szines boritékú kalandregények állottak. Jürgen végül is a „Rettenetes utazás a föld belseje felé” című könyvvel szállt ágyba, a bátor kalandhőssel együtt ért el a sziklahasadékhoz, amikor hirtelen egy lyukra bukkant és a rohanó víztömeg hátán majdnem függőlegesen a föld belsejébe zuhant. A házban teljes csönd.


Jürgent és a kis csolnakot áthatolhatatlan sötétség veszi körül, a csónak pedig egyre fokozódó sebességgel száguld az ismeretlen földbelső felé. Teljes tizenkét napon át állandó veszélyben, mert bármely pillanatban halálra zuzhatják magukat. A vad száguldás hirtelen meglassudik: Jürgen egy sziklahasadékon át folyik és a föld belsejében egy csodanyugodt tóra ér, melynek partján emberhezhasonló lófejű teremtmények állnak.


A völgyön és a lankás erdőkön, noha nem látni sehol sem eget, idegenszerű zöld világosság fekszik. A kalandhős most még szorgosan átkutatja az erdőt: hátha veszélyes vadak rejtőznek valahol, közben hallatlan dolgokat fedez fel és átgondolja, hogy is kerüljön ismét ki a föld felszínére.


Torkig olvasva Jürgen is elgondolkozón nézett fel. És ijedten vette észre, hogy a gyertya csendben már félig leégett.


Mialatt aztán álmában papagálynagyságú repülő drágaköveket zsákmányolt és tehénfejű emberi lényekkel viaskodott, akik később tiszteletreméltó személyiségekké változtak át, Adolf glaszékeztyüt huzott a kezére és a fiatal kereskedők klubjába indult, ahol az elnök még az új tagoknak, Adolf volt osztálytársainak is szertartásos korrektséggel mutatta be.


Néhány héttel később Jürgen éjjeliszekrényén már egy filozófia történet feküdt; a lapok között számtalan telefirkált cédula.


*


Az érettségizettek általában két csoportra szakadtak ás ezek a csoportok nem igen kerültek egymással éritkezésbe: az egyetemi tanulmányokat folytatók más céllal indultak neki az életnek, mint azok, akik atyjuk üzletébe léptek.


Seidel Leo a városházán dolgozott, a lakásnyílvántartási hivatalban, melynek ablakai a naptól teljesen elzárt világitóudvar északi oldalára nyiltak.


Kollégáinak az ellenszenve hónapról-hónapra fokozódott. Minden reggel, amikor beléptek az irodába, már izzadtra írva, ott találták Leot a helyén.


Különösen Hohmeier úr, az egyik hivatalnok, aki nagyon lassan dolgozott és szolgálati évei számát tekintve elsőnek számithatott előléptetésre, élt hónapok óta állandó rettegésbe, hogy a legnagyobb szorgalom és lekiismeretesség mellett is szokatlanul gyorsan dolgozó Seidel Leo megkapja az M betüt, ami a rengeteg Maier és Müller miatt soronkivüli előléptetést és így Hohmeier átugrását jelentené.


Seidel jelenleg még a veszélytelen Y betűt kezelte, ép azért munkájánál sohse zavarták és legfiatalabb kollégájával együtt, akivel egyszerre lépett szolgálatba, egy duplapulton osztozkodott, mely felett csak egyetlen gázláng égett.


Neubert és Hohmeier úrak külön-külön egy-egy íróasztallal és külön gázlánggal büszkélkedhettek. Ank úr asztala felett, magasabb állásának megfelelően már kétlángú gázkar égett zöld ellenzővel. És a hivatalvezető asztala előtt forgatható szék állott ás az asztalon egy szélesebb itatós.


Ezt a szigorúan megszabott szolgálati rendet felborítani, az alsóbb szolgálati fokokat átugrani: volt Seidel célja. A szélesebb itatóshoz való előrukkolást mindenképpen meg akarta magának spórolni.


Ez nem kerülhette el kollégái figyelmét.


A nap, melyen a katasztrófa beütött, azzal kezdődött, hogy Hohmeier úr az orrát akarta kifujni. A papirost és a keskeny itatót oldalra rámolta és a zsebkendőt nagy gondosan az irómappára terítette.


Közben a salternál egy művészköpenyes úr egyik lábáról a másikra ugrált, mint egy ember, aki természetes szükségletét a körülményekre való tekintettel kénytelen visszafojtani és megfigyelte, hogy Hohmeier úr a zsebkendőt először a nagy kapukulccsal, aztán az itatóval neheziti. És amikor végre barátja címe után tudakozódhatott, megtudta, hogy a rendőrség maga is nagyon kíváncsi Wiedersehein Ferdinand festőművész címére.


„Megtudta, hogy ez a festő hetek óta minden nap más ágyban alszik. Tudniillik reggel összepakolja kézikofferjét és este újra szállás után néz valahol. Ez az ember be sem jelenti magát nálunk.”


A szolga a kilencórai-szénvedret az öreg kályhába ürítette, ahol Éva már pirosrasülve nyujtja az izzó almát Ádámnak. A művész kacaja teleharsogta az irodahelyiséget.


„De kérem, ezen nincs mit nevetni. Ez komoly dolog. Ha mindenki így csinálná, képzelje el, micsoda rendetlenség volna itten.” Hohmeier úr még motyogott magába valamit, de zsebkendőjét már kifeszített újjai fölé tartotta, mint a büvész, aki ép most kérdezi a közönségtől: „Hova tüntessem el ezt az aranyat ?


A negyedórai szünet alatt sok ember gyült össze a sötét váróteremben. A hivatalnokok nyugodtan falatoztak, az élet, mely csak a salterablakig ért, nem igen zavarta őket.


A nyugtalankodók köhécseltek, topogtak, végre is megzörgették a tolóablakot.


És mikor az óra negyedtizenegyet ütött és Hohmeier úr a salterhez lépett, kitűnt, hogy néhányan már megunták a várakozást és akik maradtak, azok n C és G betük közé estek és így Hohmeier úrhoz tartoztak.


Hohmeier úr barátságos mosollyal kérdezte: ki volt az első? Erre persze veszekedés tört ki: mindenki első akart lenni. De egy szénkereskedő nagy könyökléssel máris egy család címe után tudakozódott, akik elköltöztek, anélkül azonban, hogy szénszámlájukat kifizették volna. Mialatt Hobmeier úr mutatóújjával végigszaladt a betüsoron, hogy a bejelentő ívet kihalássza, a váróteremben a veszekedés újra kitört. Végül is az összes veszekedők közös haraggal fordultak a hivatalnokok ellen.


Seidel most megint afelett töprengett: létezik-e még ember ezen a földön, aki olyan ördögi kicsinyesség miatt, mint például ez a hülyeség itt, hogy csak kevés név kezdődik ipszilonnal, meg legyen akadályozva az előmenetelében.


Hohmeier úr mégegyszer odalépett a szénkereskedőhöz és megkérdezte: csakugyan helyesen írta-e föl a nevet. A türelmetlenkedők dühöngve szitkozódtak és egymásután nyujtogatták be az ablakon a cédulájukat.


„Megengedi Hohmeier úr, hogy segítsek?” Seidel összegyüjtötte a cédulákat.


„Nem, ezt nem engedhetem meg. Kérem Seidel úr, nem engedem meg... Ezek az én betüim.”


A várakozók kiabálni kezdtek. A nagy zajra az irodavezető is előbujt a másik szobából és elrendelte, hogy a két fiatal kolléga is segítsen ez egyszer. “Kivételesen! ”


A halottsápadra vált Hohmeier úr vésztjósló hallgatása közben aztán egykettőre elintéztek mindent.


Hohmeier úr képtelen volt tovább dolgozni. Valami rettenetes belső lázongás vakká tette. A lelkében örökké pislákoló vágy: előléptetése napján aranycsiptetőt vásárolni és az azután következő előléptetésnél legalább eljegyezni a már ugyis elvirult lányt – most is teljes erővel lobogott elő. Aranycvikkeresen állni az oltár előtt: nem tudott ettől a képtől szabadulni. Ugyhogy több mint egy óra telt el, amig végre megtalálta azokat a szavakat, amelyekkel Seidelnek már egyszer világosan és leplezetlenül el kell mondania mindent.


„Az előbbi sajnálatos eset sürgős magyarázatra szorul. Én a magam részéről kénytelen vagyok Önnek megmondani, hogy ebben az irodában az előretolakodás – sulyosabb kifejezést is használhatnék – semmit sem használ...”


„És én kénytelen vagyok Önt arra kérni, hogy ne zavarjon munkámban,”


„...mert ha itt az irodában minden hivatalnok pontosan teljesiti a kötelességét – és ezt biztosan fel lehet róluk tételezni – ha közben senkit el nem engednek, akkor Ön Seidel úr nyolc év mulva fog az én helyemen ülni ós tizenkét év mulva Ank úr asztalánál... Közben Ank úr asztalához én kerülök. Ank úr pedig az irodafőnök úr asztalához. És az irodafőnök úr szolgálati éveinek megfelelően magasabb minőségben egy másik irodába lesz áthelyezve... Ebben az épületben sok iroda van és ezeket mind keresztül kell futnunk, amig megjön a nyugdíjaztatásunk. A szolgálati rendet itt nem törheti át senki. Ennyit akartam Önnek elmondani.” Remegő szájjal lépett vissza iróasztalához.


És Seidel Leo aki már a Hohmeier-féle plasztikus előadás elején is tisztában volt azzal, hogy a városházi hivatalban a „szabad utat a tehetségnek” jelszó semmi érvénnyel nem bir és hogy így a gyors előmenetel teljejen ki van zárva, még aznap este kínos tisztasággal megírta elbocsáttatási kérvényét.


*


A méterhosszúságú csibukott tisztikardként vállhoz szorítva mereven és szigorú szertatásossággal bokázott Lenz Károly „Korpstudent” valahai osztálytársa előtt és azt kérdezte tőle: melyik szervezethez tartozik.


„Filozopter vagyok, amint tudod. Egy év óta”, hangsulyozta büszkéi Jürgen. „Nem tartozom semmiféle szervezethez... Lenz professzor úrnál akartam tiszteletemet tenni.”


A még mindig feszes meghajtásban álló korpsstudent fejével előrebökött és szájából pattanó hang szakadt: „Ön nem tartozik sehová? Mindenekelőtt: tudomásvétel végett: atyámat egy héttel ezelőtt titkos tanácsossá nevezték ki.” Balra át és vendégének hátat fordítva, nagy pöfékeléssel nézett ki az ablakon. A való világ elsülyedt Jürgen körül. Minden természetes gondolkodás és érzés eltünt, semmivé foszlott. Csak percek múlva bökte ki a szót: „Gratulálok.”


A diák nagy fehér füstfelhővel válaszolt, mely az ablak üveg mentén felfelé szállt és fönt a magasban mozdulatlanra dermedt. És Jürgen hirtelen egy nagyszerű diákkompániában ült, zöld sapkája hetykén ült a nyakában, csakugy, mint a többiek, a mellen át a couleurszallag. Mindenki az ő egészségére iszik. Becsülik, tisztelik, látszik, hogy szerepet játszik a társaságban. Most Lenz Károly jön és kihívóan néz Jürgenre. Jürgen visszanéz. És felugrik. Csend. Mindnyájan felugranak. Névjegyváltás. Jürgen kifogástalanul verekszik. Phinchen a csodálattól halálsápadt. A tanti részletesen akar tudni mindent.


Szóval ő fixirozni kezd engem. No és te ismersz és tudod, hogy részemről erre elkerülhetetlen volt a kihívás. Segédeimmel az egész éjszakát átlumpoljuk, mintha semmi sem történt volna. Akkor aztán az egész társaság autón kirobog a kiserdőbe, az ő emberei már a korcsmánál várnak engem. Én tehát, ott állok frissen és vidáman, mintha csak most szálltam volna ki a fürdőből.”


„Istenem Jürgen és te nem féltél?”


„Ugyan tanti!... Tehát: ő kapja a jobb helyet, egy fa árnyékában áll, én szemben a nappal... Ne és már az első menetnél nehéz fuvar természetesen.” Istenem, utána persze szépen rendben kibékültünk. Mert ha egyszer vér folyik... Hü és az a halló, amivel a visszaérkezésnél fogadtak! Igen. Hát ennyi az egész!


A szélesen terpeszkedő és az ablaknál még mindig mozdulatlanul álló diákot a füstfelhő már egészen elborította. A mellékszobából pohárcsörömpölés hallatszott. A diák hirtelen megfordult és vendége arcába meredt.


Jürgen is összecsapta sarkait. Az egymásba akaszkodott tenyerek rázásba görcsösödtek. Mindkét felső test többször lökésszerüen és féloldalt hajolva egymásfelé közeledett, míg csak a kézfogástól egyensulyozottan a két felső- és alsókar vízszintes cikk-cakkvonala homlokmagasságban ünnepélyes mozdulatlanságba meredt.


És mialatt Jürgen a kanapé felé huzódott vissza, a diák az ajtó felé hajlongva a szomszédos szobába ment, ahol az asztalan már három korsó sör várta.


A diák a fontoskodó üdvözlő álarcot magával cipelte a szobájába. Csak ott hullt le az arcáról. És az arcon bamba vad koncentráció: a diák a söröskorsóval az egyik, az órával a másik kezében várta-várta, míg a másodpercmutató elért az egyes számra. Kezdettől fogva: szája nagy lyuk. A szemek most hirtelen megmerevedtek és könnyezni kezdtek: a sör a gyomorba omlott. „Sörfiú!” És az üres korsó lekoppant az asztalra.


Ennél a szónál: „sörfiú”, a sör egy része nagy ívben újra kibőffent, de a szemek már ismét a mutatót figyelték. A diák arca, akit az utolsó kommerszen egyleti bajtársa a sörfiú ivásnál legyőzött, keserves grimaszra huzódott: nem végzett a korsóval most sem egy másodperc alatt.


„Megint csuklottam. Még mindig csuklok. Ez az egyetlen hibám. „Energikusan trenírozott tovább: a másodpercmutató elérte az egyest. Nagy lyuk. Üres korsó. Félelmetes üvöltés: „Sörfiú!”


A másik szobában ülő Jürgen ijedten megint előrepattant a kanapé-támláról és feszülten figyelt. Néhány pillanat mulva a vállára nehezedett Lenz titkos-tanácsos keze. „Nos, kedves barátom, melyik szervezethez tartozik?”


„Sörfiú!”


„Ahá, gyakorol a fiú. De szép is az ifjuság.” A titkostanácsos előszeretettel fogyasztotta a moseli bort.


Vajjon mi fog történni, ha bevallom, hogy nem tartozom semmiféle diákszervezethez. És szája már szólásra mozdult: „Felesleges dolognak tartom az egészet.”


Az atyás kéz lecsúszott Jürgen válláról és a titkostanácsos csípőjén pihent meg. Az alsótest mintha a mellbe duzzadna. A szemek kérdése: De hát akkor mi az ördögöt keres itt nálam?


A titkostanácsos végre megszólalt: „Fiatalember, csak aki valamilyen diákszervezethez tartozik, tanulja meg azt a kötelességet, mely egyedül képesíti Önt arra, hogy az elsők közé tartozva népének vezetőembere legyen és ez: az engedelmesség nehéz, de fenségesen szép kötelessége, a szabad meghajlás az autoritás előtt, mely nélkül ezen a világon semmi, de semmi nem állhat meg... nem állhat meg. A korpsstudent arcában a sebhelyek és forradások kezeskednek azért, hogy az egész ember, aki a saját és a szervezete becsületéért minden szemrebbenés nélkül ki tudott állni egy száll karddal a kezében, később, ha az Isten is ugy akarja: utolsó csepp vérét is ontani tudja majd hazája üdvéért, birodalma becsületéért... De ettől függetlenül is: fiatalember, hogy képzeli el az előmenetelét? Hogyan, miképpen akar tekintélyes és befolyásos állásba kerülni?... Gondoljon édes atyjára. A barátom volt. Egy szervezethez tartoztunk. Ő igazi férfi volt.”


És összeroppant, elpusztult, most már tudom mért, nem érte el vágyát, hogy referens lehessen a minisztériumban, tette hozzá gondolatban Jürgen.


És mialatt az utcákat rótta, még egy félórahosszáig siklott tovább azokon a síneken, melyeket a titkostanácsos csempészett lábai alá. Egy gyarmatárukereskedés kirakata előtt végre megállt. A kirakatban egy hosszúszakállá gipsztörpe szivarozott.


Jürgent most annyira elfogta az utálat az iránt a másik Jürgen iránt, aki a diák szobájában imaginér párbajban tetszelgett önmagának, hogy le kellett pihennie a kirakat előreugró kis párkányára. „Micsoda szánalmas, utálatos, gyáva disznó vagy!” nyelvelt a kirakat törpéjére. Minden mozdulat, minden szó, amit az a másik Jürgen kimondott, lehetetlenre kínozta azt a Jürgent, aki a szégyentől aléltan ott ült a kis kirakatpárkányon.


Ekkor, mintha skatulyából huzták volna elő, vasaitan, keztyüsen, Sinshei mer Adolf fordult be a sarkon, cilinderét ünnepélyes szertartásossággal már messziről leemelte a fejéről. Önkéntelen gesztussal Jürgen is szertartásosan köszönt.


„Nagy felfordulás Lenzéknél, mi? kérdezte Adolf, mikor megtudta, hogy Jürgen hol volt. Csakugyan nem vettél észre semmit? Akkor úgy látszik még nem tudják... Tudniillik Katalin tegnap egyszerüen ellógott otthonról. Egyenesen az anarchistákhoz! Most bombákat gyárt. Jobb foglalkozás, mi ?!... Egyébként megengeded-e, hogy feltegyem a kalapomat?”


„Mi az ördögnek tartanád a kezedbe a cilindert!” Jürgen dühöngött. „Eseménydus év! Az ember sokkal gyorsabban halad előre, mintsem képzelte. Jómagam már rég az igazgatósági irodában ülök. A főnök jobb keze, lehet mondani! És ami az életet illeti drágám: csak prima árut fogadok el. Mindenekelőtt a lábak. Engem már nem lehet becsapni.”


„Mit lehet itt tenni – a fiú halad, morogta magában Jürgen és Adolf után nézett, aki frissen és simán lejtett tovább.” Mit lehet itt tenni?”


Adolf hirtelen megint ott állt előtte. „Seidel Leo volt nálam. Teljesen lecsuszott! Az öregem alkalmazni akarta az irodában. De Seidel az előmeneteli lehetőségek felől érdeklődött. Mit szólsz hozzá?... Az öregem, megkérdezte, talán prokuristának akar beállni ? Püff neki – és már kínt is volt... Később megtudtam, hogy sorra látogatja azon osztálytársait, akikről azt hiszi, hogy atyjuk segítségével hozzájuthat egy olyan álláshoz, ahol – nagyszerű – gyorsan haladhat előre.” Seidel Jürgent is felkereste. Jürgen azt ajánlotta neki: alapítsák meg ők ketten a lázadók szövetségét. Seidel azt felelte, hogy nem elég buta hozzá. És a rektor azt felelte: egy embert, aki elégedetlenségből könnyelmüen elrontja szerencséjét, új álláshoz már csak erkölcsi szempontból sem segíthet.


Seidel néhány hónapig Wagner bankárnál volt alkalmazva. De ebben a nagy bankházban is husz évig kellett gürcölni, amíg az ember eljutott a jól jövedelmező helyre, közben nagy és áthághatatlan falak álltak.


Seidel nemsokára megfigyelte, hogy a hivatalnokok itt a bankban nemcsak feltünően lelkiismeretesek, de azonkívül kivétel nélkül még csodaügyesek is, hogy itt Hohmeier-féle alakok egyáltalán nincsenek és hogy aki bankár akar lenni, nem maradhat bankhivatalnok.


A tüdővészes levélhordó és felesége meghaltak, a négy kisebb testvér az árvaházba került.


Az új lakó már be is hurcolkodott az udvari szobába, ahol Seidel egész életét születése órájától fogva egyforma szegénységben töltötte. Megengedték neki, hogy az ócska butorokat a fáskamrába tarthassa addig, amig nem talál valami ócskást, aki még az ilyen tárgyakat sem veti meg egészen.


Az utolsó bérnegyed kifizetése és a füszeresnél és a péknél levő adósság törlesztése után, a lakásberendezés árából megmaradt parányi pénzzel a zsebében, energikus hideg szívvel és céltudatos akaraterővel, minden szomorkás hangulatot, bánatot, gyávaságot, ingadozást sutba rugva, hagyta el Seidel Leo reggel nyolc órakor örökre ifjúsága büzlő udvarát, ahol soha semmi szépet nem látott, egyetlen egy pitymangcsomó kivételével, amely szívós kitartással minden évben kibujt a köves sarokban.


Seidelt szíve sohse vezette el a sárga virághoz; ez a szív túl minden hangulati zavaron, engedelmesen dolgozó izom volt csupán és az agy uralta, melyet Seidel célvilágos akarata hordozójává nevezett ki.


A multtól elvágva, szeme előtt a menedékhely képével, pusztán és teljesen magára hagyva állt az utcán.


A leszakadt reggeli köd, mely csak a Seideltől jobbra és balra álló házak tetőzetét sejtette, mindent: az utcát, a járókelőket és a fel-feltörő hangokat magába nyelt. Seidel: szürke folt a szürkeségben. És bebeszélte magának, miért nincs semmi oka a kétségbeesésre: van még ideje, fiatal és egészséges és kész minden tekintet nélkül egyenesen a cél felé menetelni.


Hogy pontosan és világosan lássa a cél tartalmi kiterjedését, először egy borbélysegéd helyzetébe képzelte el magát, aki azért lép be egy borbélyözvegy üzletébe, hogy később elvegye és így üzlettulajdonos lehessen; gondolatban egy fiatal kereskedősegédnek is megalapította a szerencséjét, amennyiben elvétette vele főnöke lányát és az illatterhes drogériában halálig honolt a boldogság.


De aztán faképnél hagyta úgy a borbélysegédet, mint a drogistát és a saját életpályáját kezdte vizsgálni, mely bár szerényebben és még bizonytalanabbul vágott utjának, mint a drogistasegédé, de ugyanakkor rések, szakadások és hurkok akadályát kell áttörni és ha ez sikerül és Seidel reméli, hogy sikerül, akkor ez az életpálya a nehézségek szivós leküzdése nyomán, végül is spirális formában csúcsosodik, a végponton pedig ott áll a cél: a berlini börze. Akkor aztán előtte az élet: a nagy financkapacitás Seidel Leo minden szava aranyat ér; egy megtagadott aláírás zavart és katasztrófát idéz elő a bankoknál.


Seidel félig lehunyta a szemét. Suttogva: „Saját erőmből! Osztálytársaim közül senki sem állhat majd mellém; mindegyik visszamarad mögöttem, pedig útjukat nem keresztezte semmiféle akadály.


A vurstli felé vezető úton találta magát, ahol már javában készülődtek a másnap kezdődő nagy országos vásárra. Seidel azt hitte, hogy az itt alkalmazott züllött egzisztenciákkal szemben ő, mint lelkiismeretes ember föltétlen előnyben lesz és így szemet szurva nemsokára valami bizalmi álláshoz jut valamelyik mutatványosnál vagy ringlispilesnél. Azonkivül: itt nem lesz, mint egy konflisló két rud közé fogva, de mindenféle eshetőségre készen bármikor kirughat a hámból.


Seidel szögletes széles homloka a feltünően hegyes állal majdnem szabályos háromszöget alkotott. A háromszögben sürün elhintett régi szeplők. De az iskolában inkább stréberségére célozva kapta a „szeplős” gúnynevet.*


Hintáslegények, elnyűtt szvéterben, cigarettával a fülük mögött, kövezetet téptek, a reggeli ködbe burkolva gerendákon guggoltak, kalapáltak, orditoztak, deszkákat illesztettek. Ment minden, mint a karikacsapás.


Itt szorgalommal és mindenekelőtt lelkiismeretességgel minden bizonnyal többet lehet elérni, mint a városházi hivatalban, gondolta magában Seidel és a zöld kocsinál elcsípve a hajóhintatulajdonost, levett kalappal köszönt. „Bocsánat, csak azt akarom kérdezni, hogy nincs-e még szüksége egy segéderőre?”


A megszólított megütközve nézett a rendesen öltözött és tiszta fehérnemübe előtte álló fiatal urra. „Nem értem, hogy mit mond. Ugyan szükségem lenne még két adjunktusra a négy hajóhoz. . .De Ön? Mit akar Ön?”


„Minden munkát, amit csak rám biz, elvégzek... Mi az az adjunktus?”


„Igy hijják a hintáslegényeket. . . Tegnap dutyiba dugtak kettőt! Megint csórtak valahol. De még mielőtt hozzám jöttek volna”, tette hozzá gyorsan.


,Szóval akkor használhatna engem?”


A tulajdonos védekezően emelte magasba a kezeit: „Barátocskám... aztán rendiben vannak-e a papirjai? Volt-e már hasonló üzemnél alkalmazva. Mindenekelőtt azonban bizonyítsa be, hogy a rendőrség nem keresi... És ami még fontosabb: miért keresi a rendőrség?”


Seidel szó nélkül nyujtotta át érettségi bizonyítványát és a városi tanács elbocsátó levelét, mely minden kétséget oszlatóan tanuskodik Seidel szorgalmáról és lelkiismeretességéről.


A tulajdonos nem csodálkozott. Negyvenévi vurstliskodása alatt a legkülönbözőbb ekzisztenciákkal került össze.


„Teljesen megbízhat bennem, a pénzbeszedést lelkiismeretesen elvégzem majd.”


„Akkor maga lenne az első, akire a pénzbeszedést nyugodtan rábízhatnám. De azért talán használhatom valamire.” Seideltől követve a zöld kocsiba szállt, ahol a tizenkét hinta fénylőn csillogott.


Egy hatalmas hintáslegény, bőrövvel, piros szvéterrel, pofáján nagy szilvakék szivalaku jeggyel, úgy tett, mintha szünet nélkül a fémrudakat tisztította volna. A tulajdonos kiküldte a legényt. „Itt a zsebpénz.”


„Nincs szükségem zsebpénzre... Léghajóhintája különben újnak látszik... Ha majd meg lesz velem elégedve, biztosan megadja a fizetésemet.”


Emberünk ilyet még nem ért meg. Majdnem zavartan dadogta: „Igen, lehet mondani: az én hajóhintám a legmodernebb itt a vásáron. Egy vagyonba került! Ezt be kell hozni. Egy méter hetvennel magasabb mint a konkurenciáé... Beléphetne holnap ?”


Seidel gyors léptekkel sietett az ócskáshoz, hogy elhozza onnan azt a tárgyat, amit nem adott el rögtön a többivel együtt.


„Az egyetlen valamirevaló dolog az értéktelen vacakban, ismételte az ócskás, aki egy nappal ezelőtt minden ékesszólását latba vetette, hogy ezt a tárgyat megszerezze. Nyomorult vacak!”


„Hogy lehet egy lakásberendezés, mely egy nagy családnak huszonöt évig jó volt, egyszerre értéktelen!” Seidel a barna pakkoló papirosba csavart tárgyat a hóna alá kapta. Egy órával később ott állt Jürgen szobájában és kérdezősködésére három mondattal mondta el, milyen munkát és mért vállalt. Pénzhez akarok jutni, gazdag akarok lenni. Nagyon gazdag! Gazdagabb, mint ti mindnyájan!”


„Egy hajóhintánál? És ezt te mondod a lelkiismeretes ember?”


„ilyen mélyre persze te nem zuhanhatsz? Mert mit mondanának különben az emberek? Én nem törödöm semmivel. Kell, hogy ne törödjem semmivel! Jó polgári hangulatokat és szentimentalitásokat én nem engedhetek meg magamnak. Mozgási szabadságra van szükségem. Szabad teret akarok, hogy minden lehetőséget felhasználhassak. Hivatalban és fix állásban nincs számomra előmeneteli lehetőség. Gyárosnak a fia sem vagyok... Célomat el akarom érni. És el is fogom érni! És akkor leszek csak igazán kíméletlen.”


„Gyülöleted igazán megható... ”


„Miért?”


„Nézd: én megértem a te gyülöletedet. De a gazdagság csak nem lehet az a cél ami után áhítozol. Ki vagy, mi vagy és mi hasznod belőle, ha gazdag vagy és a szegények mégis ugyanolyan szegények maradnak, mint eddig és egyáltalán minden marad a régiben? Akkor legfeljebb azokhoz fogsz tartozni, akiket gyülölnek. És ezzel kinek használsz?”


„Magamnak!” Mindaz a gyülölet, ami elfér egy emberi testben, ott ült Seidel szemeiben, melyek Jürgenre meredtek, aki mindig gondosan volt öltözve, sohse éhezett, rendszeresen fürdött és sohse érezte a szegénység rettenetes alázkodásait. „Szavak! Azt sem tudod, mi az, hogy gazdagság.”


„Én más viszonylatiban mindig olyan szegény voltam mint te. A mi korunkban az emberek szegények. Kivétel nélkül mind! A gazdagok is, úgy hiszem. Borzasztó szegények!”


Seidel ajaka megvetően biggyent: „És te, neked mi a célod?”


,Nem tudom. Semmit sem tudok!... Az egész, minden egyszerüen elviselhetetlen. Én mondom: mindennek gyökeresen meg kell változni.”


„Nos, akkor majd más is lesz minden.” És azzal Seidel már le is fejtette anyja finom és polirozott varróládikájáról a papirost és arra kérte Jürgent, hogy őrizné meg számára.


„Ha már minden szállal eltéped magad eddigi életedtől, mit kötöd magad ehhez a varróládikához? Ilyesfajta érzések egy embert a te céljaiddal csak akadályozhatnak. Vagy kíméletlenség és szentimentalitás mégsem zárják ki teljesen egymást?” Jürgen igazán nem tudta volna megmondani, hogy mért sebezte ennyire Seidelt.


„Ez a tárgy: az egyetlen drága gyerekemlékem. Amikor anyám ruhát foltozott, én a padlón ültem és a ládikó tartalmával játszhattam.” A parányi fiókokat ismét betolta... „Na, hát őrizd meg... Ugy érzem, hogy az egész banda el fog jönni a vásárra, hogy engem a hintáslegényt megbámuljanak. Hát csak jöjjenek!” Seidel ajkai remegtek A hirtelen sápadó arcon tüzelő szeplők.


Talán mégis csak gazdag és közbecsülésben álló férfi lesz belőle; a városházán csak közepes tisztségig vitte volna fel... Tisztára külső rangfokozatok: szegény, jómódu, gazdag, dusgazdag, dusgazdag és müveit, kultúrátlan és izlésnélküli milliómos, kulturált és disztingvált milliómos, nagytőkés – a belső vonal mindegyiknél egyforma. Ma ilyen az élet... És én ? Velem mi van? Mi legyek és milyen akarok lenni? Mi lesz velem husz év mulva? Jürgen hiába várt feleletre.


(Fábry Zoltán fordítása)


* „Von Sprossen zu Sprosse.” Lefordíthatatlan szójáték: „Fokról-fokra.” Sprossen és Sprosse szeplő és fog, létrafok összevágó egyezése a német nyelvben lehetővé teszi a szójátékot.


 


Vissza az oldal tetejére | |