FĹ‘oldal

Korunk 1927 Szeptember

Emberek, ne sirjatok


Szántó György

 


Iró és olvasó egyaránt bosszankodnak, ha a kritikus bevezetőül a műfajról tart kisebb-nagyobb elmefuttatást, mielőtt nekivágna a címben jelzett mű ismertetésének, bírálatának. Az író individuálizmusa rossznéven veszi a skatulyázást, az olvasó pedig szereti haladék nélkül megkapni, ami a címben ígérve vagyon és él azzal a gyanuperrel, hogy a kritikus teoretizálásban akarja kiélni magát. Legtöbbször mégsem lehet elkerülni a műfaj legutóbbi fejlődésfázisainak vázlatos ismertetését, mert a kritikusnak esetről-esetre ebbe a nézőpontba kell belekapcsolódnia. Igy most is néhány szóval utalnom kell a regény fejlődésének legújabb irányvonalaira, mielőtt Reményi József könyvéről beszélhetnék.


Elsősorban meg kell állapitanunk, hogy a futurizmus, dadaizmus, expreszszionizmus és surrealizmus teljesen kiélték magukat a lírában és az epika fölött csaknem nyomtalanul viharzottak el, nemcsak formában, de tartalomban is. Amit expresszionista regénynek neveztek, ahhoz sokkal több köze volt a pszihoanalizisnek, mint az expresszionizmusnak. Freud tanár korszakalkotó elmélete közvetve kihatott minden regényirányra és ahogy az expresszionizmus elmélyítette a képzőművészeteket, aképpen mélyítette el a pszichoanalízis az egész modern regényirodalmat. Ennek előrebocsátásával rátérhetünk az új regénytípusok kialakulására. Formában riportregény és neoromantiks regény alakult ki, tartalomban tendencregény és a l´art pour l´art regény választódott ol teljesen egymástól. A művészek ama csoportja, amely alárendelte individualitását etikai célkitűzéseinek, a riportregény típusát találta alkalmas kifejezőformának, a másik csoport, amelyben világszemléletét elnyomta az ugynevezett művészi alkotóerő, a neoromantika útjára tért. Nem akarjuk e helyen idevágó álláspontunkat kifejteni, csupán a tényt konstatáljuk. És meg kell még a harmadik, speciálisan orosz regénytípust, a kollektiv regényt is említenünk, amelynek nem az egyén a főhőse, hanem a tömeg.


Reményi József regénye formailag tipikus riportregény. Fentvázoltak alapján ebből a premisszából következik, hogy világnézetet akar adni. Hogy milyet ad, jobbanmondva milyet tud adni, ez megint más kérdés, amelyre még visszatérünk.


A nyolcszázegynehány oldalas könyv, amely négy kötetre tagozódik, végigvezet bennünket az amerikai dollárhajszás életen. Nekünk, más életformák taposóinak tehát érdekes, ha nem is új témakomplexum. Főképen azért érdekes, mert irója Amerikában élő magyar, aminthogy a regény főhőse, Barth János is az. A változatos cselekvény szálai tehát az újvilágban élő véreink sorsába kapcsolódnak, amit más amerikai iró munkáiban hiába keresnénk. Ebben ad Reményi speciális helyzeténél fogva novumot számunkra. Élesen, ha szükség van rá, groteszkül, sőt epés szatírával vetiti elénk az amerikai magyar típusait. A falevélként ideodavetődő, sodródó erőtlent, az egyleti disztagságban tobzodó beérkezettet, az átalakulni nem tudó mucsait és az átidomulásban karikaturává lett ályankeet. Az amerikai nők képét is megkapjuk közben. A számitó, együgyüen ravasz, amerikai törvényeken tornászó, üzletien korrekt nő sivár képe ez, egyuttal a polgári társadalom nőtipusának lesujtó kritikája. Aztán hazajön Barth János, szürke, siváran robotos, dollárhajszás évek után. Itthon még kicsinyesebb viszonyok, egy felvidéki város sötét rajza. Dollárkutató rokonok, szük életformákba rekedt ismerősök, vigasztalan képe egy kapzsi, tragikomikusan menthetetlen, kátyubafulladt társadalomnak. De hol a kiút?


Reményi könyvének nem az a főhibája, hogy nélkülözi a riportregény lüktető tempóját, hogy szélesmedrü elbeszélésében nem hömpölyög, hanem békésen folydogál, sőt sok helyütt csak csörgedez. Nem az a főhibája, hogy főhösének sorsa nem ragad bennünket magával, kompozíciója esetlegességeket akar felölelni, fejlődést és fokozást hiába várunk valamely célkitüzés irányában. Hiszen Reményi mindezek dacára jó elbeszélő, miliőfestése, jellemrajzai elsőranguak, történései elvitázhatatlanul érdekesek, vannak szép miniatűrjei és nagy konturjai is, vannak új meglátásai, rutinos színpalettája. Mindez nem menti őt fel a felelet alól, hogy: emberek, miért ne sírjatok? Erre a kérdésre nem ad feleletet Reményi, mert nein ad világnézetet sem. Jó hinni. Ez a cime egy korábbi regényének. De miben hisz hát Reményi? Hiszen egész regénye rezignáció, pesszimizmus. Sehol egy szemafor az éjszakában. Sehol egy álláspont, sehol egy új hit, egy új rendszer, sehol a jövőnek leghalványabb víziója. Miért ne sirnátok, emberek?


Nem elég egy vigaszszót odavetni. Nem elég valami határozatlanban, mondjuk a jóságban hinni. Ha valaki Zola Emil egyik utóda akar lenni a riportregényben, tendencregényben, ez kötelez legalább is arra, hogy az illetőnek minden egyes nyilvánosságra hozott könyve iránymutató, útjelző legyen a jövő felé, az emberiség jövője felé.


A hatalmas terjedelmü művet egyébként a Kassai Könyvbarátok Egyesülete adatta ki Voggenreiternél, aki néhány kommünikében nagy áldozatokról beszél. Tartozunk ezzel a Kassai Könyvbarátok Egyesületének, hogy mi az ő áldozókészségéről tegyünk említést. Erdélyben is szükség volna hasonló alakulásokra, amelyeket nem vezetnek önző irodalompolitikai szempontok. (Arad)


* Reményi József: Emberek, ne sírjatok. Regény. Berlin L Voggenreiter Verlag, Ungarische Abteilung 1927.


 


 


 


 


Vissza az oldal tetejére