Főoldal

Korunk 1927 Szeptember

A polgár


Leonhard Frank

 


Regény


 


A háboru utolsó évében jelent meg egy akkor anachronisztikus cimű könyv: „Az ember jó!” A vágóhídi embertelenség maximumán csatakiáltás, ébresztés: felelősségkérdés és felelősségvállalás. „Der Mensch ist gut”: a szeretet könyve –a gyülölet könyve. Első felismerés: gyülölni, vádolni kell, hogy élni tudjon az emberség fluiduma, a szeretet. Gyűlölni, vádolni, felismerni a magam bűnösségét, mindnyájunk bűnösségét: a rabszolgaalázkodás embertelenségét. Mert csak így lesz és lehet életvalóság az utópiás mondat: „Az ember jó! Jő. Menjetek, mindenki a saját utcájába és csengessetek be a házakba, kopogjatok. És hirdessétek az új kor szavát: Az ember jó!” A könyv szerzője: Leonhard Frank nem volt ismeretlen ember, a modern német elbeszélő irodalom egyik nagy reménységét tisztelte benne. De itt ennél a könyvnél elváltak az útak. Az „irodalom” a „forradalmár” Frankot kiközösítette békés berkeiből és minden közösséget megtagadott vele. Holott előbbi müvei már csirájukban hordozták a „romlást” és logikusan predesztináltak erre a furcsa új hegyibeszédre. A cél már csirájában is álarctépés: vád a polgári társadalom felé, igazság a meztelen ember felé. A valahai lakatoslegény első regénye: „A rablóbanda” a pszichoanalitikus naturalismus egyik fő német eredménye volt. A rablóbanda: iskolásgyerekek, kamaszok öntudatlan, ösztönös lázadása a Spiessbürgerség ellen, mely az érési fa kon öngyilkos semmibe zuhan. A vádból csak a másik regényben lesz tiltakozás. „Az ok”: egy ember tragédiája az eredők kollektivumába emelve. Az ük: a társadalom és ez az ok: bűn az emberrel szemben. A politikum, a tendencia azonban még nagyon meztelenül mutogatja önmagát. A „Mensch ist gut” emberébresztése után egy minden tekintetben maradéknélküli regénynyel kellett bebizonyítani, hogy az irodalomnak egyetlen etikuma, egyetlen mértéke: a szociális felelősségérzet. Es a bizonyíték a szociális irodalom egyik leglényegesebb eposza: a „Bürger”. Itt teljesen feloldódik és végszövegezést talál mindaz, amit szociális tendenciának nevezünk. Maradék nélkül, emberi és művészi szükségben igazolódik a tendencia szüksége, de ugyanakkor a valójában megteremtett új mentalitás révén eltünik minden tendencia, mert tényleges valóságban előttünk áll a teremtett új ember: a szociális ember, aki valamikor polgár volt. Ne gondolja senki, hogy Sternheim éles maró szatírája, megsemmisítő gunyja boncolja itt részeire a polgárt. A gyilkos és megsemmisítő karikatura helyén lényegesebb, nehezebb munka áll: a polgár tragédiáját kell megmutatni; életének minden hazug tarthatatlanságát, ájultságát, kollektív lelkiismeretlenséget takaró hangulatszépségét, haszonéletét kell leálcázni. Nem kívülről, de a saját atmoszférájából kiindulón, hogy undor, menekülés rázza életre azt, aki eljutott a saját megismeréséhez és igy a menekülés útjához: a talajugráshoz: a szociális életvalósitáshoz. A polgár természetrajzát csak az teremtheti életre, aki a polgári atmoszférából menekülön jutott el tudatosan a tulsó partra. A regény hőse: Kolbenreiher Jürgen csak az utolsó menekülő ponton jut el a kontraponthoz: a szociálizmushoz, (mellyel már hangulatilag kacérkodott és küzködött régebben), a proletárhoz, a teremtő kritika új atmoszférájához, hogy igy igazolja a szociális irodalom lényegét, mely nem más, mint a polgári társadalom, tehát a mai élet igaz kritikája. Legtöbbször: álarctépés. Néha: a belső szembeszegezett dinamika ereje folytán egész egyszerüen már csak: álarchullás. Ilyen döbbentő álarchullás Prank legujabb novellagyüjteményének: „Im letzten Wagen” hasonlócimű vezető elbeszélése. A lejtős pályán a vonatról lekapcsolódott utolsó kocsi utasai a halálborzalom és életkapaszkodás minden rettenetével mutatják igaz önmagukat: a meztelen embert, az álarcnélküli embert. És ez az arc: pofon minden kollektivumnak, minden a halálpillanat előtt volt beszélgetésnek és gesztusnak. És amikor a véletlen menekülés a semmibe kergeti ezt az apokaliptikát: az álarcok nem tudnak visszacsuszni a régi arcra, de mert tulajdonosaiknak régi társadalmi pózos és jóéletüket tovább kell élni, mert mást nem is akarnak, nem is ismernek, mégis viselni kell az álarcot, a tudott és pillanatnyilag oly rettenetesen megbüntetett hazugságot. Ennek a novellának a létmélységét csak egyetlen egy éri még el a kötetben: „A hivatalnok”. A mindennapi gépmunkába butult „kötelességember” kizökken a megszokottságból. Egyetlen egy órai késés a félelem, ´ a kétségbeesés partjára hajtja, hogy ott egy monumentálisan elemi természetes nyújtózkodással egy percbe süritve megélje mindazt, amit életnek neveznek és elmuljon hangtalanul.


Leonhard Frank könyvei: Die Räuberbande Vie Ursache (Insel Verlag) Der Mensch ist gut (Rascher, Zürich, olcsó népkiadása 80 ezer példányban: Kiepenheuer, Potsdam Der Bürger (Malik Verlag, Berlin. 50 ezer példány!) –Im letzten Wagen (E. Rowohlt, Berlin)                                                                                                (Fy.)


 


 


Jürgen Kolbenreiher gimnázista végre elhatározásra jutott: „Ha még egy autó jön, mielőtt a toronyóra ötöt üt, bemegyek és megveszem a füzetet... Becsszó ?”


„Becsszó!” felelte gyorsan önmagának és ismét elolvasta a filozófiai értekezés címét. Keze, mellyel a pénzt szorongatta, már egészen izzadt volt. Tekintete hol a füzetcímet simogatta, hol az óralapra siklott. A mutató pont öt előtt állott.


Ekkor a sarok mögül hirtelen egy autó robogott elő és már el is tünt. Az óra még mindig nem ütött. Jürgen be akart lépni.


És lábát újra visszahuzta. „Vajjon mit fog atyám szólni, ha megveszem?... És mit szólna, ha tudná, hogy meg akarom venni és nincs hozzá bátorságom!.. Vagy megvető mosollyal nézné, ha most hirtelen elhatározással bemennék az üzletbe?”


Ujjait görcsbe törve küzködött tovább, elolvasta a címet, látta, hogy ugrik tovább a mutató. „Gyáva, nyomorult gyáva!” szidta önmagát és érezte,hogy a koponyacsont mögött hogy foszlik semmivé, köddé minden akarata. A fantom ott állt mellette. Atyja.


Az óramű zörögve ütötte az ötöt. A köd eloszlott. És Jürgenben új akarat motyogott: Még mindig bemehetek. De rögtön!... Mintha a könyvkereskedő mosolygott volna? Rajtam?


A könyvkereskedő ott állt az ajtóban és unatkozva bámult a napátjárta gondozott parkra, ahol a köröző gyepágyak szivárványt szórtak.


„Amig az ajtóban áll, nem mehetek be, ez világos.”


A könyvkereskedő ásított és ásítozva húzódott vissza boltjába.


„Most!... Ha most sem lesz hozzá bátorságom, akkor az élet a jövőben is azt csinálhatja velem, amit akar. Ez napnál világosabb.”


A templomnál ekkor hirtelen Jürgen egyik osztálytársa bukkant fel, Lenz Károly, apja egyetemi tanár. Most természetesen nem mehetek be, mentegette magát Jürgen és elment Lenz Károllyal a kisparkba, ahol szórakozottan bámult egy pesztonkára. A keményített szoknyák suhogtak és az elegáns gyerekkocsi szinte magától gördült a gondozott homokuton a tulipánágyak mellett.


Közvetlen a gyerekkocsi mögött, friss rózsaszín arccal, vesszőparipán gőgösködve egy térdenfelülszoknyás kislány trappolt, oly tüzesen, hogy a hosszú, szépen gömbölyödött meztelen combocskák nevetve ragyogtak. A kocsiban nyugtalankodó kis szopós most két kézzel kapott a kocsi tetejéről lelógó, ugráló emberke felé. Meg kellett állni.


A kislány boglyas fürtjeit rázogatva, türelmetlenül továbbvágtatott, kidüllesztett mellecskéjével semmivé nézte azt a szegény lerongyolódott, vérszegény proletárfiucskát, aki a gyárifüstből valahogy idetévedt a napba és aki a szegénység drámájával a szemében tátott szájjal bámulta a gazdagságot.


Jürgen csak a kis fiút nézte, aki csak akkor kapta el a szemét a csillogó meselánykáról, amikor észrevette, hogy figyelik. Sötét kérdéssel a szemében nézett fel Jürgenre, akiben valami sohasemérzett érzés nyugtalankodott, úgy, hogy kénytelen volt Lenz Károly fülébe sugni: „Kell, hogy az ember lázadó legyen.”


„Lázadó? Miért? Ezért a kis malacért?”


A kis fiú szégyenkezve bámulta piszkos és skroflis lábszárait, aztán szégyenkezve nézett fel Jürgenre, akiben az osztálytárs vigyorgására a jobb én megint elszunnyadt. Teljesen megzavarodva ment haza és míg közben Lenz Károly egy cukrászdába lépett, Jürgen görbült háttal lopta fel magát a szőnyeges lépcsőn.


Nyomasztó csend fogadta. Jürgen mozdulatlanul ült szobájában, előtte a kékfedeles iskolai füzet és azon töprengett, vajjon van-e hát csakugyan Isten?


Az alkonyi sötétből most hirtelen osztálytársainak az arca vigyorgott elő. És a nagynéni hangja: „Nem, ilyen gyámoltalan, önállótlan fiút, amilyen te vagy, még nem láttam. Kész szerencsétlenséget jelentesz atyádnak.”


Ki volt szolgáltatva teljesen, a megvetés lidércei tovább kínozták, alig tudott védekezni: „De hisz én azt mondtam tegnap a tanárnak: Nem lehet, hogy Ábrahám, aki saját fiát akarta leölni, jó ember lett volna. Rettenetes egy ilyen atya! Nézetem szerint Isten ilyen parancsot nem is adhat ki.”


A tanti csodálkozva kérdezi: „Micsoda, ezt merészelted?”


És Jürgen azonnal a tanárjához szalad, aki azt felelte neki: „Hogyan merészel ilyen bünös véleményt hangoztatni”, hogy védje meg a tanti ellenében: „Unokaöccse már többször döbbentett meg ilyen önálló véleményekkel.”


A nagynéni boldogan ujságolja atyjának: „De hisz akkor a fiú nem is olyan szégyenfoltja a családnak.”


És atyja azt mondja majd neki: „Bocsáss meg, hogy „lehetetlen izének” neveztelek... Hogy vethettelek meg ennyire és hogy bántam veled. Megfoghatatlan”. Jürgen szerényen mosolyog.


A szomszédos könyvtárszoba folyosóra vezető ajtaját most kinyitották. És Jürgen jól hallotta, hogy a támlásszékben betegen fekvő atyja mit mond éppen Philippi úrnak, házuk régi barátjának: Majd bedugom valami állami hivatalba. Kis szürke biró valahol vidéken, vagy más ilyesféle. Másra nem való. Korlátolt, buta, semmi életrevalóság nines benne.”


Jürgen mintha csak az apja előtt állna, alázatosan oldalt fordította a fejét és vállát, de szemöldökeit felhúzta, a homloka csupa ránc.


„Senki sem tudhatja, mi lakozik egy ilyen fiatalemberben. Ki ismeri a kiforratlan lélek mértékét”, felelte Philippi úr. Száraz vércsearcán felvillant a pápaszem. „Feleséged lelkét is addig méregetted a vonalzóval, míg csak össze nem esett, mint egy beteg madár”, gondolta magában és nem szólt semmit. A folyosón a tanti állt Philippi úr elé. „Hogy van a bátyám? Hogy érzi magát 1”


„Nincs eszénél, kedvesem!” Philippi úr tovább akart bicegni.


A tanti kabátújjánál fogva visszahuzta. „Hogy ilyen jelentékeny embernek ilyen fia legyen! Hogy szégyeljük magunkat miatta... Ma azt mondta neki az apja: valami irodába duglak majd. Ez lesz a leghelyesebb megoldás ... És ez lesz az én véleményem is.”


Philippi úr mérges tekintettel farkasszemezett a vénlánnyal, mintha csak a sütővassal gondosan göndörített, homlokra és halántékra simított tizenkét fekete kérdőjelet számlálná. „Ha a bátyja meghal, akkor ugy-e Ön fogja majd nevelni ?... Beszélhetnék Jürgennel ?


„Igen, én nevelem. Most ép a német dolgozatát írja: „A tinta szerepe a kereskedő szolgálatában”. Most nem beszélhet vele. Az órarendet szigorúan be kell tartani.”


A tanti hosszabb mondókára készülődött: „Hallgasson ide. Jürgen már kis korában is olyan félénk volt, hogy még beszélni sem mert. Már azt hittük, hogy néma. Egy szép nap, négyéves korában, kint a baromfipiacon történt –egyszerre csak azt mondta: „csibik”. Ez volt az első szava. Tehát nem papa, mint más rendes gyereknél. Dehogy! Azt mondta: „csibik” és mutató-és hüvelykújjával csalogatta őket: „Bi, bi, bi, bi,”... Az ember el sem hinné róla. Ez a gyámoltalanság... Teljesen az anyjára ütött. Az is olyan élhetetlen volt. Még az egerektől is félt –igaz, hogy én is megijedek tőlük –de ő sírni kezdett, ha a fogóba került egeret megfojtották.”


Csodálkozva nézett Philippi úrra, aki némán, szó nélkül szorongatta a tanti csipkegallérját. Aztán erősen, durván megrázta és így szólt: „Bi, bi bi bi! Adieu!”


Sértődötten bámult utána, azután szigorura merevedett arccal hallgatózott néhány percig Jürgen ajtaja előtt. Jürgen lázba verten ült az asztalnál és mert más papiros éppen nem volt kéznél, az iskolai füzetbe írt egy hosszú, bizonyítékokkal teletüzdelt értekezést a nem létező Istenről.


„Tehát 1 Tehát: ateista vagyok.” Utána nyögve izzadta ki magából a német dolgozatot.


És hétfőn odaadta a füzetet tanárjának, aki persze megtalálta benne az istentagadás összes érveit és rögtön odaadta a füzetet a vallástanárnak.


A következmény: tanárkonferencia, mely azonban minden különösebb veszély nélkül vonult el Jürgen feje felett, mert a tanti hirtelen megjelenése szétrobbantotta a díszes tanári gyülekezetet: „Kolbenreiher úrat éppen ebben a pillanatban szélhüdés érte... Bátyám jelentékeny ember volt.” Ide-oda vándorló kezét részvét rázogatta.


„De fiát nagy-nagy türelemmel kezeljék uraim... Sok türelemmel és szigorral talán el lehet érni valamit.”


Minden meglesz. Az igazgató már kikísérte. „Jürgen tétovázó, ingatag lelke... Az a bizonytalanság”, hallották még a hátramaradottak.


„Tehát: ateista vagyok.” A vallástanár villogó szemekkel magyarázott. „Ateista vagyok, írta a fiú. És az a tegnapi történet Ábrahámmal!”


A történelemtanár megnyugtatta: „Az élet majd kiveri a fiú fejéből ezeket a buta gondolatokat... Egyébként jó és gyors felfogású fiú.”


„No, én ezt nem igen mondhatnám”, szólt a számtantanár és tiltakozva emelte a magasba a kezét. Amikor már páratlan lustaságát is letárgyalták, berekesztették a konferenciát.


Az igazgató némán rázogatta a tanti kezét. Jürgen félénk zavarban állt mellettük. Behúzott vállakkal lépdelt aztán a merevegyenesen járó tanti oldalán hazafelé, ahol tömjénfelhők fogadták. Estefelé Jürgen minden ellenkezés nélkül követte a tantit a hálószobába, ahol atyja gyertyáktól körülvéve és koszorúdíszesen már a ravatalon feküdt. A tanti a keresztvetés utolsó gesztusával a halott arca felé bökött: „Semmi öröme nem volt benned. Ezt most már soha az életben jóvá nem teheted... Imádkozz! Három miatyánk! Aztán gyere és egyél.”


A ház ólomsullyal nehezedett az előregörnyedt hátra. A nyugodtan égő gyertyák megvilágították a halott elégedetlenségbe merevedett arcát, mintha még a halál is megcsalta volna.


Jürgen sokáig küzködött, szeme a viaszsárga arcon, végül mégis megpróbálta és a halott keze után nyult. De visszarettent, amikor a megvetés jólismert mosolyát vélte felfedezni a halott arcán.


Csigalassusággal térdelt le, hogy a ráparancsolt három miatyánkot elimádkozza... Egyetlen sora sem jutott az eszébe. Könyörgő, kinyújtott keze a halotti lepedő csipkéjét akarta megérinteni. És keze erőtlenül hullott vissza.


A halott megközelíthetetlen fenségben feküdt.


Jürgen fejében most égő fájdalommal egy fogaskerék csikorgott és forgása szavakat vetélt: „Na, te lehetetlen izé!”


„Na, te lehetetlen izé!” ismételte megvetőn Jürgen, de szemében téboly és a fej és a vállak alázatban fordulnak el, mert azt hiszi: nem ő, de a halott mondta: No, te lehetetlen izé!


Szeme előtt a halott hatalma, háta mögött a tanti tekintélye: tehetetlenül és kiszolgáltatva térdelt félszegen és könnyek nélkül a szobában.


„Most lettél csak igazán árva”, mondta a tanti, megragadta a kezét és kivezette a szobából.


Jürgen már meg sem próbálta, hogy érzéseivel tisztába jöjjön. A bilincsbe vert lélek az álmok idején iszonyú fenevadakkal birkózott. Atyjának alakja mindenütt ott volt.


Ha a kínfogant álmok megszakadtak, már a tanti állott előtte, megvetően csóválta a fejét és leveleket küldözgetett vele a tanároknak, melyekben arra kérte őket, hogy legyenek elnézéssel Jürgen iránt, aki sajnos, nem ütött apjára, aki pedig jelentékeny ember volt.


Már ép a. megszokott alázatgesztussal hajtotta oldalára a fejét, amikor hirtelen Philippi úr jelent meg a szobában. „... Csak azt akartam mondani: Maga minden bizonnyal még mindig azt hiszi, hogy édes atyja nem igen adott sokat magára. Mégha így is lenne, sem kéne nagyon a szívére vennie. Édes atyja öreges beteg ember volt, keserü tapasztalatok alaposan elronthatták hitét a jóságban. Az ilyen ember sokszor vak és nem igen látja az igazságot.”


Mintha atyja beszélt volna, Jürgen feje még mélyebbre bukott.


Az atya meghalt... De tekintélye él, gondolta magában Philippi úr. És hazudott: „Valamit mégis csak el kell mondanom édes atyjáról. Röviddel halála előtt nála voltam. A fotelben ült, hisz tudja mint mindig, ott ült az ablaknál és egy madársereg után bámult... Seregélyek voltak”, költötte a mesét Philippi úr. „Hosszú csend után édes atyja egyszerre csak azt mondja: Szegény Jürgen, ha meggondolom, hogy egész életemben milyen igazságtalan voltam hozzá. És miért tulajdonképpen? Ez az, amit nem értek.”... Szegény Philippi úr, maga sem értette... „Mert alapjában véve tudom, jobban tudom, mint más, hogy Jürgen”, hogy is mondta csak, „nagyszerű és okos fiú... Ezt alkalomadtán egyszer neki is meg kell mondani.”


Philippi úr most egy fiús mosollyal próbálkozott, ami sikerült is neki, amikor a tanti tekintélyét kezdte ki: „És ez a vén lány, a tanti! Sohse törődjön vele. Mit tud az ilyen kiszáradt vén skatulya az életről. Ennyit akartam elmondani, ennyi az igazság... Ha ráér, látogasson meg egyszer.”


„A polgári arisztokrácia így gondolkodik: Mi nem engedjük, hogy gyerekeink éhezzenek és dolgozzanak. Széles, sima úton csusztatjuk őket az életbe: gondozzuk a testüket, aszfaltozzuk az útjukat bő étkezéssel és magasabb kiképzéssel és főkép pénzzel, sok pénzzel... A lélekbe rontó pszihikai zavarok nem számítanak. A tekintélybálványok majd elintézik a dolgot, rátehénkednek az ifjúra és magukkal ragadják, mégha akár homokjáték közben is több szellemet és fantáziát árul el szegény, mint ők egész életükben; elrabolják önállóságát és módfelett csodálkoznak aztán, ha szegény gyerek gyámoltalan”, morfondirozott magában az öreg úr az utcán, miközben Jürgen már ott állt a tanti előtt.


A tanti egyenesre magasodva bámult a kertbe: „Mindent hallottam. Nem igen lesz ráérő időd, hogy Philippi urat meglátogassad. Az első az iskola. A nevelésed pedig az én gondom.”


Egy automata felelete: „Mit tud az ilyen kiszáradt vén skatulya az életről. Ennyit akartam elmondani, ennyi az igazság.”


A tanti megbotránkozva rémüldözött, Jürgen szája ijjedten tátogott. „Mit mondtál ? Ismételd el még egyszer, amit az előbb mondtál! ”


„De hisz, ezt nem is én mondtam:” Olyan meggyőződéssel állította azt, hogy a tanti arca kékült-zöldült. „Tagadni mered azt, amit az előbb saját füleimmel hallottam?”


Jürgen teljes határozottsággal állította, hogy nem mondott semmit. Őrülésbe játszó szemek bámulták.


„Holnap mindent megírok az igazgató úrnak. Te magad fogod átadni a levelet. És most... Fuj! ”


Csak amikor a tanti már régen kint volt, érzett Jürgen az arcán valami hideget, néhány csöppet és most már tudta, hogy a tanti leköpte.


Gyors egymásutánban hideg és meleg hullámok rázták a testét. Az ablakhoz lépett, a kertbe bámult. A szines, fejnagyságú üveggömbök pusztán és csendben dideregtek a zöld rudakon. A szomszéd kertből vasárnap délutáni hangok szürődtek át. Szófoszlányok. Valaki harmonikázott.


Jürgen torkát vad sikoly fojtogatta. Felrántotta a bal vállát, aztán a jobb vállát, ritmus, a lábak is megmozdultak. A mozdulatok fojtott táncba görcsösödtek.


Hétfőn reggel a rendesnél egy órával korábban, levél nélkül lopózkodott ki a házból, kint az utcán, aztán elkezdett futni, rohanni, vágtatni, ki a városból, szántásokon át, dombnak fel, dombnak le... egyszerre csak ott állt a feketeszáju alagút előtt. Bambán, bután meredt az alagútnyilásra, megfordult és kifulladva, kiizzadva még idejében lépett a tanterembe, ahol a tanár ceruzájával éppen most koppantott egyet a katedrán.


Hatvan szempár találkozott a különös ceruzával. A tanár megmozdult. Mindenki felfigyelt: „Vajjon kit ér a kő?” Jürgen szíve kerek nagyra duzzadt, fekete hold, már nem is ver.


„Seidel Leo! ... Bizonyára tudja már, hogy atyja sajnos, kénytelen magát kivenni a gimnáziumból. Bizonyos körülmények miatt... Eddigi osztálytársuk a mai nappal elhagyja magukat. Kenyeret kell keresnie... Seidel Leo, a szegénység nem szégyen.”


A levélhordó fia szégyenkezve sütötte le a szemét.


„Még egy cseléd is felverekedheti magát. Amerikában, például, azt mondják, hogy az mindennapi dolog”, vigasztalta őt mosolyogva a tanár. „Ma délelőtt még itt marad köztünk”, nagy gesztussal mutatott maga köré. És hüvelykújjával az ajtó felé bökve: „Azután kilép új kötelességei szinhelyére.”


Köröző szivárványgyepágyak. Nap. Az elegáns gyerekkocsi mögött lovagló kislány vágtat most át a tantermen. Jürgen tátott szájjal bámul a lerongyolódott proletárfiúra.


„Mi az Kolbenreiher, talán mondani akar valamit?... Nos ? Ki vele!


A tulnagy izgalom teljesen felőrölte Jürgen erejét. Bénult ajkakkal dadogta: „Nem akartam semmit sem mondani.”


„Lenz Károly!... Maga az előbb Sinsheimer Adolffal az újjhuzást gyakorolta, talán magyarázná meg most nekünk a csigasor törvényt.” A katedrán egy kis modell állott. „Nos ? Semmi ?... Üljön le. Seidel Leo magyarázza meg neki.”


És Seidel Leo árva hangján eldarálta a csigasor törvényét. Hátul a padokban tovább folytatták az újjhúzósdit, a tanár szórakozottan babrált a modell kis ólomsulyaival.


Jürgen szenvedett: gyáva volt, nem merte véleményét kiharsogni: „Miért? Mert Seidel atyja szegény? Ez disznóság. Disznóság!... Minden, disznóság.” Értelmetlenül bámult a tanárra, mig az fel nem hivta: „Kolbenreiher, hol használunk csigasort ?”


„Csigasort ?”


„Persze, hogy csigasort! Nos?... Seidel mondja meg neki.”


„Például építkezéseknél. Egyetlen egy munkás csigával...


„Segitségével! ”


„Csiga segítségével olyan terheket emelhet a magasba, melyek a munkás testsulyánál tizszerte nehezebbek. Az áttétel következtében!”


„Áttétel következtében”, kellett volna ismételni, de Jürgen azt mondta: „átvétel”.


Az egész osztály nevethetett. Még az uton hazafelé is vihogtak, amikor is mindenki elhúzódott Seidel Leotól, aki talán holnap már egy talyigát fog végigtolni a városon.


Bénultan, tehetetlenül Jürgen sem mert Seidelhez csatlakozni. Csak gondolatban állt melléje bátor lovagiassággal. „Mit törődöm a többiekkel?” Seidel persze ezért megbecsüli.


Otthon az ebédnél a tanti vészjósló hallgatásba burkolódzott. Ebéd után a szobalányt küldte be Jürgenhez a levéllel, hogy másnap adja át a tanár úrnak.


Csak késő délutánra merített Jürgen annyi erőt, hogy meg merte látogatni Seidelt. A pincelakásban pállott szegényszag. A tüdővészes levélhordó bizony nehezen határozhatta el magát, hogy fiát taníttassa. Seidel szótlan mozdulatlanságban ült az ablaknál és a büzlő udvarra bámult. A kin és a szégyen oldalra csavarták Seidel fejét és nyakát, ugy, hogy villanásra teljesen Jürgenre hasonlított, aki ugyanabban a pillanatban életében először érezte, hogy szabad. Egy bőrbe kötött világtörténetet nyujtott át Seidelnek, szája tréfára erőlködött: „A bibliában ugyan az áll: Menj és add el mindenedet és... De én nem azért adom néked ezt a könyvet. Hisz én egyáltalában nem hiszek Istenben.”


Az ágyban fakó hamuarccal az anya. A kis szopós, akinek hivatlan megérkezése lódította ki Leót a gimnáziumból, ordítozni kezdett. Az ágy nyikorgott. Négy gyerek, mint az orgonasípok, sápadtan, vérszegényen –mozdulatlanul, nagy csodálkozó szemekkel.


„Most lesz egy szép világtörténeted. Emlékezz néha rám is ... Talán örülni is fogsz ... Százharminchét kép.”


Seidel lesütött szemmel mondta, hogy valószinüleg az ötödik tanuló lett volna az osztályban.


És Jürgen felkiálltott: „Szóval, mert atyádnak nincs pénze, most napszámos leszel, amikor talán... miniszter lehetnél. Miniszter, persze, hogy az.” „Istenem, hagyjátok abba, mit beszéltek fiúk!” a gyermekágyas asszony köpött egyet, aztán: „Mit beszéltek.”


Jürgen haragba lovalta magát: „Hihetetlen! Minden képzeletet felülmul. Ez disznóság. Közönséges disznóság! A szemébe mondom mindenkinek, aki hallani akarja.” Seidel arcán is piruló rózsák tüzesedtek.


Az anya a gyerekkel bajlódott. És a fiúk felé: „Istenem, mennyi bolondságot fecsegtek ti össze.”


„Kezdjük az elején”, szólt Philippi úr, „a tüdőbajos levélhordó akkor követte el a legnagyobb bolondságot, amikor ilyen nagy családdal a nyakán, fiát gimnáziumba adta.”


„De mikor Seidel Leo tehetséges! ... És postaigazgató is lehetne! Ki tudja?”


„Igaz, ki tudja? Hány tökfejüből lesz tanár és hány okos fejen szalad keresztül egy buta golyó. Ez ma a világ rendje. És még sokáig lesz így. Bizony meg kell gondolni, szabad-e ott remélni valamit, ahol már a kezdet kezdetén a szegénység eltorlaszol minden útat... A perspektívák ilyenkor szürkére zsugorodnak.”


„Én az Ön helyében segítenék Seidelen. Ha én gazdag lennék...”


Mire Philippi úr öreges mosollyal: „Nálam pedig hiányzik a bátorság.” És elutasítás és jóság küzködésében: „Te most azonnal hazamégy, érted? Hazamégy és elviselsz mindent. Pusztulj!”


A tanti személyesen ment el a levélhordóhoz és visszavitte a világtörténetet. És másnap az egész eset már ott tükröződött osztálytársai arcán.


A Seidel hiánya okozta ürt előrerukkolással egy-kettőre kitöltötték.


„Most köveket cipel egy házépítésnél.” Lenz Károly előregörnyedt háttal, nagyokat nyögve utánozta a kőhordást.


„És lócitromokat így sepert.” Sinsheimer Adolf, egy gazdag gombgyáros fia ugy tett, mintha seprő lenne a kezében és továbbhazudta: „Láttam Seidelt, amikor az utcát seperte ... Ép a friss lócitromokkal bajlódott.”


Jürgen kínos előérzettel közeledett a nevetők csoportjához, anélkül, hogy tudná, mi az, amin olyan jól mulatnak.


„Vajjon lócitromgyüjtésnél szüksége van-e Seidelnek világtörténetre?” Visszafojtott nevetéssel várakozón néztek Jürgenre.


Jürgen durva röhejjel kérezkedett vissza hozzájuk: „Tudja Isten, mintha lócitromgyüjtéshez nem is nagyon kéne a világtörténet.”


Meg voltak elégedve és Jürgent újra maguk közé vették. Jürgen még tovább beszélt: „Ott náluk ...” Befogta az orrát. „És most még hozzá ló-citromok!” Mindnyájan befogták az orrukat.


Minden, ami nehéz sullyal feküdt rajta, egyszerre eltünt, érezte: nincs többé egyedül. És Jürgen megfogta: mától kezdve mindig olyan lesz, mint a többiek. Az élet többé nem lesz nehéz.


Következő reggel Seidel Leo megint ott ült a régi helyén új ruhában, némán, csendesen.


„Miért, miért tettem ezt! ” Jürgen teste önsulyánál fogva mozgott hazafelé, a szobába.


„Előbb az újságot fogod nekem felolvasni! Aztán tanulni mégy.” A tanti máris tovább stikkelte az asztalfutót: „Isten áldása mindennek a forrása.” A rózsagirlandos szóláncot egy papagály tartotta a csörében, de a papagály még bizonytalan körvonalakban ült a középen.


Jürgen szájából, mint egy automatából most kibugott a mondat –a birodalmi gyülés elé újra benyujtottak egy törvényjavaslatot magas vagyonadó bevezetését illetőleg. „Egyedül én maradtam Seidel. Leo mellett, beszéltem Philippi úrral és Seidel most újra járhat gimnáziumba. Én! Egyedül én jártam ki ezt. Segítség! Én!”


„Ugy van, Jürgen a legderekabb fiú köztetek. Ő tartott ki mellettem egyedül. Neki volt egyedül bátorsága hozzá. Megmentett engem. De ti elárultatok.”


„És én ?... Én is! ” Jürgen őrülésbe révlő szemekkel bámult a tantira: „Rettenetes!”


„No ez még nem olyan veszélyes. Ez még csak javaslat. Olvass tovább! Először a halálozásokat!”


„Az ember legyen mindig jó... Legyen addig jó, mig a rossz elkövetésére már egyáltalán nem képes.”


„Ezt jegyezd meg jól magadnak”, szólt a tanti és a papagály szemén egy zöld szálat huzott keresztül. „Minden halálesetet!”


„A mindenható Istennek úgy tetszett, hogy...” De mért nem mondta meg nekem Philippi úr, hogy segíteni fog Seidelen. Akkor talán nem viselkedtem volna ilyen rém közönségesen... Most mindennek vége.”


Jürgen nem vette észre, hogy a szobalány kihitta a tantit.


Kínzó ájultságából még kisikoltott néha a mondat: „A mindenható Istennek úgy tetszett...”, ránézett a tűre, mely a papagály szemébe volt szurva, látta a hosszan lelógó zöld fonalat, gondolatban mindkét kezével átmarkolt egy kést és lassan a saját mellébe nyomta.


Teljesen gyökértelenül kapcsolódott bele az iskolaéletbe, néhány hét mulva már kénytelen volt Seidel Leonak kitérni, aki rövid idő alatt osztályelsővé küzdötte fel magát és akitől, mert megfontoltan és eredményesen stréberkedett, az egész osztály félt. Hogy ki volt tulajdonképpeni megmentője, azt Seidel sohsem tudta meg. Még akkor sem, amikor az egész osztállyal Jürgen ellen szövetkezett és a világtörténetről beszélt, melyet sehogysem bir otthon megtalálni.


Jürgen az egyedüllét mindsulyosabb nyomása alól ismételten osztálytársaihoz menekült, hogy utána a tolakodás undorának félelmében ismét visszamenekülhessen önmagához és aztán újra vissza osztálytársaihoz. Végül is szoros barátságot kötött a gombgyáros fiával, akihez kezdetben a matematikaórák közös gyülölete vonzotta. Ezt a vonzalmat csakhamar nagy tisztelet váltotta fel: Sinsheimer Adolf az iskolán kívül úgy viselkedett, mint egy felnőtt, aki fütyül az életre.


„Ha szeretőd van, az még semmi; de ha van egy nőd és azt mondhatod neki: kedvesem, ma éjjel, nagyon sajnálom, de nem jöhetek, tudod a klub –csak akkor vagy igazán férfi. Elég baj, hogy az ifju kereskedők klubjában csak érettségi után veszik fel az embert. Gyere megmutatom a klubházat. Livrés inasok természetesen!”


„És ha az ember nem lesz kereskedő?”


„Akkor szamár, manapság... Mondd meg becsületszavadra: hányszor voltál már beteg?”


„Háromszor: sarlach, kanyaró és torokgyulladás.”


„Oh te csecsszopó. Az elegáns férfibetegséget értem.”


„Lehet, hogy már többször is volt, csak nem tudom, te mit értesz alatta.”


A klubház elé értek. A fénycsillogó ablakokból zongorapüfölés és egy refrén szűrődött az utcára. Adolf rögtön együtt fujta:


„Kettecskén, egész éjszaka


Egymás mellett a meleg ágyban


Ugyan mit is csináltak?”


 Először csak fojtott, később röhögőn kipukkadó általános röhej köszöntötte az előadót, aki szó nélkül mutatta, hogy mit csináltak azok ketten.


„Hiába, a fiatalságé az élet”, szólt egy kecskeszakálas és zöldlombokkal kicifrított vasárnapi kiránduló izzadt, poros ziháló asszonyához és tovább lökte a gyerekkocsit.


Fönt a zsirostorkú fiatal kereskedő tovább énekelt. A zongorapüfölés az utcára dobta a refrént: „Ugyan mit is csináltak?”


„Hideg borogatás? Azt hiszed, hogy az jó torokgyulladásra?”


„Éjszaka és napvilágon ...”


A viharló röhej közepette Jürgen habozva tette fel a kérdést: „Téged is lehangol-e minden, érzel-e te is valami nyomást, a magad életét, a másokét? Az egész életet, úgy, ahogy van?”


„És imádkozni, imádkozni elfelejtettek!”


„Marhaság! Ugyan kérlek, mi nyomjon! A gallér és a cipő legfeljebb!” Előrenyujtotta a lábát: „Hiába, minden csináltatott cipő szorít egy kicsit. De elegáns, mi? Különben megállj, felugrok egy pillanatra. Várj meg itt.”


Jürgen erre lassan, mint egy elefánt megfordult és továbbindult, mig bele nem ütközött egy csődületbe. Erdőlombos vasárnapi kirándulók, kispolgárcsaládok, boltilányok barátaikkal, porosan kiizzadva és zöld pompában hirteleni nagy némasággal álltak a sercegő ívlámpa alatt, merev tekintetük egy pontra szegezve. Egy férfi.


A férfi ott feküdt csukott szemekkel, ziháló nyögéssel, ajkain hab, ott feküdt kinyulva egy banképület előtt, melyen méltóságos öklömnyi aranybetük hirdették: Tőke és Aranytartalék: 500 millió.


A kecskeszakálas kispolgár fölényeskedve: „Epileptikus roham! A hüvelykujjakat kell szétfeszíteni. Akkor elmulik.”


A földön fekvő férfi most villámgyors tekintettel siklott végig a föléje hajló arcokon és mintegy tiz kéztől segítve felült. Lehajtott fejjel: „Minden csak a nyomor miatt van. Villanyossal akartam menni, de nem volt pénzem.... Mindig csak a nyomor!”


Jürgent az utálat fojtogatta. Szimulál, gondolta magában és brutális könyökléssel keresztültörte magát a körön.


Gyerekkorának egyik élménye révlett fel előtte. Akkor is egy férfi feküdt a járdán: fiatal ember, finom, véres fehérnemű, vasalt nadrág, az újjakon brilliánsgyűrűk és ajkain hab. A selyem mellény feltépve, a mell szabadon.


Ennél az embernél a hab vérpiros volt. A nyitott szemek üvegesen meredtek. Ez valódi volt és rettenetes; az az ember ott az előbb csak szimulált. De mit kellett ennek szenvedni, mig erre a komédiára határozta magát, így megalázni magát ennyi ember előtt... Végeredményben mindegy, szimulált-e szegény, vagy sem. Mégis: az hogy szimulálnia kellett, mindennél borzalmasabb. Mert mi mindenen ment át, amig idáig jutott.


Gondolataiban most megakadt, ez megzavarta, mire rohanva futott vissza. A tér már kiürült, az ívlámpa sem sercegett már, nyugodt, fehér izzással ragyogott. Jürgen körbenyargalt, hiába, megint csak ott állott a banképület előtt és újra látta a gőgös betűket.


„A fülemile énekelve csattogott


Amikor Urselchen elbukott.


Megbotlott a köveken...


A köveken?”


 


kacagott le az ének a klubszobából.


„Nem, nem, nem köveken


Inkább Karcsi térdein!”


„És az ember egyszerüen elsétál erre és felmegy a klubba és elénekel egy ilyen nótát. Őrület!... No és most ?” kérdezte Jürgen és továbbment. „Mintha megint történt volna valami?... Kell, hogy az ember állandóan résen legyen, mig aztán eljut odáig, hogy a rossz elkövetésére már egyáltalán nem képes.” Ez a mondat fogadalom volt.


Ekkor hirtelen egy gondolat, ami annyira felvillanyozta, hogy bár vasárnap volt és esti tiz óra, mégis felcsengette a címfestőt.


„... Igaza van. A dologgal ugyan várni lehetett volna reggelig is, de ép erre mentem...”


„Hát kérem, micsoda tábla is legyen az?”


„A koldulás itt meg van engedve”, ez nem jó, töprengett Jürgen. „A koldulást szivesen veszik”, ez sem jó. Irja kérem egy csinos táblára: „Itt szegényeknek szivesen adnak.”


„És ezt csakugyan ki akarod akasztani? Nagyot fogsz nézni fiam.”


„Nem, a többiek fognak nagyot nézni.”


„Igaz, igaz. Nos hát hogy?... Fehér, fekete alapon? Vagy fekete betük fehér alapon? Szines is lehet. Vagy aranyfelirat?”


„Talán arany, fekete alapon?”


„Lehet. Egész jól fog festeni. „Itt szegényeknek szivesen adnak”, ugye? Bizony Isten, ilyen bolondságot még nem festettem sohasem, elhiheted fiam.”


A szobalány segítségével aztán Jürgen kiszegezte a táblát a kerítésre, a ház hátsó frontján, ahova a tanti csak nagy ritkán szokott tévedni és pénzt adott a szobalánynak. „Elég lesz-e ez a pénz egy hónapra?”


Az aranyos betük: „Itt szegényeknek szivesen adnak” nagyszerűen ragyogtak. A tábla alá Jürgen még egy kis cédulát is ragasztott, melyen ez állt: „Délelőtt kilenc és tiz között.” Ebben az időben szokott volt a tanti a templomban ülni.


Megnyulva, minden izében fegyelmezetlenül mint egy fiatal kutya és állandó sietségben, hogy az előre hajló test lötyögve nevetett hegyes szöget a földdel, bukdácsolt Jürgen fiatalsága tizenhetedik tavaszába, szemében állandó és hiábavaló kérdő pillantással, mert sehonnan sem jött megváltó felelet.


A nyilvános parkban karikázó, hosszulábú ápolt lánykák szoknyáit májusi szél és játékos kedv térdig emelgették. Tulipán és jácintágyak, billiárdsima gyepfoltok felett selyemkék tavaszi ég. És visszafiatalodott öreg nevelőnők.


Jürgen tanácstalanságában: menjen-e cél nélkül tovább, úgy, ahogy most ide jött, vagy pedig maradjon, megfordult és mélyen a tüdejére szívta a virágillatot. Hosszú, zilált fürtjeit szél cibálta. Néha ki kellett azokat simítania homlokából, hogy a tizenötéves, vállban még szögletes Katarinát –Lenz egyetemi tanár lányát –nézhesse, aki homlokán már az élet jegyével, idegen pillantással szemlélte a játszó gyerekeket, mig csak Jürgen pillantásával sem találkozott. Akkor először a tóba nézett, ahol öreg potykák és karhosszuságú aranyhalak úsztak elő a moszatok közül a feszínre, hogy a következő percben ismét eltűnjenek és aztán tovább olvasott a könyvben.


A combvastagságú szökőkút végeszakadatlanul ismételte magát. Az égi kék együtt szökött vele.


Jürgen csinált érdeklődéssel szemlélte a fákat, a tavat, a szökőkútat és ugyanakkor egyre szükülő körökben közelítette meg az olvasó lányt, kinek egész teste, noha mozdulatlanul űlt ott, szemmel láthatón rátartibb lett minél közelebb jött Jürgen.


Közvetlenül és már öt lépés távolságból: „Ezek potykák, valódi potykák. Ehető halak különben.” Micsoda butaság, amit most mondtam, gondolta magában Jürgen és leült.


A lány a könyv felé fordított érdeklődő arcéllel tovább olvasott.


Ekkor Jürgen tanácstalan tekintete összeakadt a lányéval, ahol korai öntudat még lányos szeméremmel küzködött.


Mintha csak az öntudat eme sötét terhe, ami mint jövendő én ült a lány szemében, különváltan attól a drága gyerekes szeméremtől, mellyel szoknyáját a térde alá huzogatta, Jürgenbe azt a gondolatot plántálta volna, hogy vele sorsrokon, érzett most Jürgen életében először fenntartás nélküli bizalmat. Ez persze inkább tekintetben és hanghordozásban nyilvánult meg, mint szavaiban.


Kettőjük körül a környezet. A külvilág legmélyén: kérdés és felelet. Kérdés és felelet. És Katarina egyik kérdése, melyre felelni tudott: „Az ember talán mindent, amit megél, magával cipel. Ez ide-oda rángat minket. És naponként és óránként új és újabb élmények jönnek hozzá és minden –rettenetes. Minden! Az egész élet, úgy, ahogy van.”


És mintha ez könnyebbséget hozna, arra kérte a lányt, hogy jöjjön vele sétálni. Katarina erre rögtön felkelt. Jürgen fejjel magasabb volt nála. És eltüntek a szigorúan nyesett cseresznye alléban.


Lepillantott a lány napégette, szokatlanul iveit nyakára és amikor Katarina felnézett, kicsi kemény szájára. Remegve álltak meg és remegve fordultak el egymástól.


„Én már sok mindent tudok magáról. Bátyám sokat mesélt magáról. A világtörténetről is tudok. Szegény bátyám kicsit buta. Ilyesmit ő nem igen tud felfogni.”


A bizalom Jürgen nyelvét is megoldotta. A tábláról beszélt, amit a kerítésre szegeztek: „Itt szegényeknek szívesen adnak.” „A tábla hire olyan hamar terjedt el, hogy még azon a héten egy délelőtt vagy háromszáz koldus jött. Most persze már tudom, hogy ez sem használ semmit. És ha a tanti le nem véteti a táblát, valószinüleg én magam szedtem volna le ... De mit csináljon az ember?”


És csak két perc mulva, mintha a cipője hegyéről olvasná: „Csak egy mód van: az ember kell, hogy feláldozza magát, önmagát egészen és teljesen.”


„De hiszen ez, ez egészen koloszális, amit maga most mondott. De hogyan? Hogy áldozza fel magát az ember?”


A tantinak, aki már hetek óta és így ma is az orvostól előirt sétáját végezte a nyilvános parkban, a tantinak elállt a lélegzete. Végre is magához tért és visszaesett a padra, amelyiken ült és horgolózacskóját felkapva, mint a kilőtt nyíl rohant a fasorba, a nálánál magasabb Jürgent kezénél fogva megragadta és határozott gesztussal és szó nélkül elcipelte Katarinától.


Álmatlan és kétségtermő éjszakákon Jürgen arra az elhatározásra jutott, hogy csak akkor kerülhet ismét Katarina szeme elé, ha egyszersmindenkorra kiszökik ebből a házból.


Amikor az idegláz életveszélyessé kezdett válni, a háziorvos kénytelen volt a kezelést speciálistára bizni. Csak hetek multán jött annyira rendbe a beteg érzéskatedrálisa, hogy egy reggel ébredésnél, minden benyomásra ernyedten reagált.


A tanti az éjjeliszekrényen álló orvosságos üvegeket oldalra tolta, felütötte házi-számadáskönyvét, ahova Jürgen halott atyjának „fiát illető utolsó rendelkezéseit” jegyezte fel és elkezdte a hosszú nevelési programm felolvasását.


A tehetetlenül kiszolgáltatott áldozatba izzón hulltak a szavak.


„...És azért magamra vállalom és szent fogadalommal erősitem, hogy a régi patriciusfamilia a Kolbenreiherek, kiknek története a tizenötödik század kezdetéig követhető, utolsó hajtását, feledhetetlen atyja akarata szerint fogom nevelni és hivatalnokot csinálok belőle, miután boldogult bátyám véleménye szerint nagyobb feladatokra ugysem való... Igy van az Jürgen, látod. Most aztán igyekezz és légy minél hamarább egészséges... Ha nem is vagy olyan, mint amilyen lehetnél, én mégis szeretlek.” Barátságosan nézett rá, megsimogatta csapzott haját és ijedten kiáltott fel: „De hisz neked megint lázad van.”


Az arc és a két szem lángolt. A jobb félarc nevető grimaszban.


Orvosok jöttek, jégzacskók. A visszaesés rövid, de annál hevesebb volt.


Jürgen, mint zárkózott ifjú hagyta el az ágyat, ki régebbi akaratára: magát az ifjuság zavarain átverni, már nem is gondolt. A tanti gyakran kifejezésre juttatta megelégedését. Mert, csak ha kérdezte, akkor felelt kivánsága szerint „nem”-el, vagy „igen”-nel. De sohse „nem”-mel, ha „igen”-re vártak.


Határtalan engedékenysége mindenkinek, még fiatalabb iskolatársainak is kiszolgáltatta Jürgent. Testileg nagyon megerősödött, karcsu lett és izmos. A küszöbön álló vizsga nem bántotta, a készülődést napról-napra halasztotta, inkább korcsolyázott, órákhosszat lefelé a folyóparton.


A jégtörő halászok átkokkal kisérték, mert itt a korcsolyázás a nagy vágott lékek miatt életveszélyes volt.


Testi erőkifejtéssel, nagy gyorsasággal lelki kötöttséget feloldani: ezt akarta, ezt érezte Jürgen, amikor a váratlanul felbukkanó zöld lékek mellett elszáguldott, amig csak meg nem lepte az éjszaka.


Az országút nyílegyenesen futott a városba, a folyó ellenben hatalmas kerülőt csinált, úgy, hogy Jürgen gyalog sokkal hamarább ért volna a városba, mint jégen.


A titkos halálvágy, mely a kezébe nyomta az imaginér kést és ami az alagútszáj elé hajtotta, most arra kényszerítette, hogy vakon nekivágjon a veszélynek.


A halászok már rég hazamentek. Jürgen sötéten állt a titokzatos világosságot kisugárzó jég hátán. Tiz lépésre tőle koromfekete éj. A jég meg-meg ropogott miközben fekete pontként jobboldali iveléssel száguldott a város felé.


Ha hajszálpontossággal húzott el egy lék mellett: az elégtétel vad sikolya hörgött a néma csendben.


A városhoz közeledve egyre jobban szaporodtak tőle jobbra, balra a lékek, melyek néha váratlanul, közvetlen a lábai előtt bukkantak fel.


Feszülten és csendbe dermedve, nagy körökben iveit a halál körül.


(Fábry Zoltán fordítása)


(Folytatása a következő számban)


 


Vissza az oldal tetejére